VISSZATÉRÉS A SZÜLÕFÖLDRE
A hajnal mélyén.
Takarodj, mondom, takarodj, undok hekus-képû, undok tehén-képû, utálom a szolgákat s a remény álnok cserebogarait. Takarodj, átok gris-gris, hitvány szentecske. És letûnt édenkertekbe távoztam; hazug asszony nem volt nálam rebbenéstelenebb, és örök-állandó gondolataim szeleket támasztottak, szörnyeket bôszítettek, és hallottam, ahogy a pusztulás legmélyébôl búgó szavannavirág-özön tör elém; itt rejtem magamban, mélyebben bármely pimasz-magas ház legfölsô emeleténél, óva lelkem a hajnali rothadó-vérbajos-napvilágos gonosz légtôl.
A hajnal mélyén, az üveg-öblök-csipkézte Antillákon, az éhezô, a himlôpattogásos Antillákon, az alkohol-robbantotta Antillákon, e piszkos-sáros földön, e gyászba-bukott poros városban.
A hajnal mélyén. A sebek-borította vízen álnok-megcsalt üszök; mártírok, kik többé nem tanúskodnak; halványuló vér-virágok, a fölös szélben mint pörös papagájbeszéd lebbennek; kopott élet hazug-mosolya, ajkait gyógyítatlan rettegés feszíti; hozott nyomor, némán rothad a Napon; ósdi csönd, meleg genny pukkasztja, íme iszonyatos élhetetlenségünk s létünk.
A hajnal mélyén e törékeny földcsíkon, mit ragyogó jövôje most még megaláz s átlép mert a tûzhányók egyszer kitörnek, a csupasz víz majd eloltja a sötét napfoltokat, s csak az óceán-fárasztotta madarak csipegetnek a langy forrás mázán álmaink partjain, az értelmetlen ébredésben.
A hajnal mélyén. S itt ez a város, csupaszon, részegen, érzéketlen, saját meg-megújuló geometriai súlya fullasztja, sorsa mit sem érdekli, nem szól, nem mozdul, földjének nedvét nem szívja, zavart, csonka, alig-élô, sem állata, sem virága.
A hajnal mélyén. S itt a város, csupaszon.
S benne e zajongó tömeg fittyet hány a zajra, e város fittyet hány a haladásra, az észre, a nyugtalanságra, igazi jajára, bárcsak hallanád már, hiszen egyedül van, érezd; érezd, még benne a sötét és a gôg, ebben az érzéketlen városban, az éhségtôl jajongó, a nyomortól jajongó, a lázadástól jajongó, a gyûlölettôl jajongó tömeg, e képtelenül zajos és csöndes tömeg.
S az érzéketlen városban, íme e különc, e rátarti tömeg, mely csak meglógni képes, csak menekülni képes, csak bujdosni képes. A tömeg, mely még tömegnek sem jó, láthatod, nézd, íme társtalanul a fényben; hinnéd, lírai eksztázisban vonagló nô, ki váratlanul esôért esdekel, mit majd visszaparancsol a felhôkbe; vagy oktalan keresztvetés, vagy még tán egy elállatiasodott parasztnémber, ki merev-szétvetett lábakkal, állva pisil.
Ebben az érzéketlen városban, e nap-gyötört tömeg, kit semmi nem érdekel mindabból, ami fényre tör, utat vág, kiszabadul saját földjén; nem érdekli a franciák Jozefinája, ott, fönn, álomba merülve négereink feje fölött. S nem érdekli a fehér márványba merevített megmentôje, sem a konkvisztádor, sem a megvetés, sem a szabadság, sem a vitézség. A hajnal mélyén, s íme, ez az érzéketlen város, lepra-poklaival, rothadás-poklaival, éhhalál-poklaival, vízmosás-marta-félelem-poklaival, fákba-bújt-félelem-poklaival, földbe-mélyült-félelem-poklaival, égbepusztuló-félelem-poklaival, halom-félelem-poklaival, szorongás-kigôzölgésével.
A hajnal mélyén, a domb: ottfelejtették hisz elfelejtett ugrani. A hajnal mélyén, a domb izgatott-engedelmesen topog, maláriás-túlfûtött vére zavarba ejti a Napot.
A hajnal mélyén, a domb bezárta a tûzvészt, a zokogást; hiába várta a tovatûnô és önmaga-ismeretlen izzást, vérfakasztó éppen-kitörését betakarták.
A hajnal mélyén, a domb villám-és-malom-lesben kuporog éhsége elôtt, s lassan okádja ki ember-keltette fáradtságát, a magányos domb s kiontott vére, a domb és árny-pólyái, a domb és félelem-erôi, a domb és nagy szél-kezei.
A hajnal mélyén, s íme az éhkopp-domb, a fattyú-domb, nála ki tudhatja jobban, miért ölte meg magát ez az ember saját nyelvével: torkába vissza-lenyomta, hogy lenyelné; s ez a nô miért hátaz a Capot-folyón, (ragyogó-sötétlô teste engedelmesen követi köldöke utasításait) de hisz csak csobogó víz-csomag.
S tehetetlen a tanító, és tehetetlen a hitoktató egyiknek sem nyílik meg az alvó négersereg, pedig mindketten tudósként kopognak konok koponyáján, hiszen éhezik élettelen hangja (egyetlenegy szót csak és elfelejtem Kasztíliai Blanche Királynét, egyetlen szót csak, látjátok ezt a kis vadembert, aki egyet sem ismer Isten Tízparancsolata közül), mert éhhalálba fullad a hangja, s igazándiból semmit, de semmit nem húzol ki ebbôl a kis semmirekellôbôl,
csak hogy éhes, s hangja is alig jut el hozzád,
oly éhes, nem is érzi már,
s vele éhezik e sóvár domb legmélye is.
A hajnal mélyén. S minden zátonyon, s minden iszonytatóan bûzlik és rothad, s a pap borzalom meghágja az ostyát, s képtelen vagy az elôítéletet és az ostobaságot megkülönböztetni, s látod az elkurvulást, a képmutatást, a bujaságot, az árulást, az álnokságot, a rablást, az alig-aljasság kifulladását, az irodakukac-tanoncok könnyed elragadtatottságát, a kapzsiságot, a hisztériát, a perverzitást, a nyomor groteszk röhejét, a bénaságot, a spirituszt, az urtikáriát, a degeneráltság édes függôágyait. Nézd, hogy parádéznak a röhögô-görvélyes daganatok, a titokzatos mikroba-szemcsék, az ellenszert-tagadó mérgek, az antik sebek gennycsöppjei, a rothadó fajok fürkészhetetlen fermentációi.
A hajnal mélyén, s az óriás ég nem mozdul, s szakadt balafonhúrnál holtabbak a csillagok, szörny az éj hagymakupolája ocsmányságunk s lemondásaink romja.
S ôrült-balga igyekezetünk, hogy újra-élesszük kedvenc perceink arany-özönét, újra törékeny tündöklô köldökzsinórunkat, a cinkosság kenyerét s borát, a csalatlan menyegzôk kenyerét-borát-vérét.
És ez az ósdi öröm, és vele együtt ez a nyomorúság, hepe-hupás út nyaktörô gödrével, néhány szétszórt házával: soha nem fárad, fölrohan, föl, a dombra, esetlen házak sorában kúszik tovább, csak mászik, ész nélkül csak megy, fölfelé, merészen lefelé fordul, és ott a fabódé, nevetsz rajta, ahogy betonlábain meredez, ez a házunk, nap-szítta hullámlemez-tetô, itt az ebédlô, a durva padló, belevert fényes szögekkel, az árnyat vetô fenyôgerendák fel-fel a plafonig, a szalmafonatú-majdnem-székek, a sápadt-szürke lámpa, sebesen-tûnô-lakkfényes csótányok, zümmögésüktôl zúg a fejed...
S a hajnal mélyén én újból falánkan falom e tájat; nem a szelíd gyöngédség, de a dombok hízott emlôi kínoznak érzéki tömörségükkel; s véletlenszerû rajtuk a pálmafa e kemény csíra, s a vízesések szaggatott élv-sikolya, s a tenger hisztérikus nyaldosása a Trinitétôl Grand-Rivière-ig...
És az idô csak múlt, egyre múlt.
Már elmúlt augusztus, a mangófák virágpompája, a ciklon-termô szeptember, a nád-perzselô október, a rum-érlelô november, s már küszöbön a Karácsony.
Még csak érzed a Karácsonyt, még csak bizseregve vágyódsz, új-más gyöngédség szomja kínoz, homályos álom-bimbók pattannak benned, majd sebesen tovatûnt, csak óriás-vidám szárnysuhanását sejthetted, az ibolyaszínût, s a városkára zuhant megszédülve, s a kunyhók világát mint érett gránátalma lobbantotta föl.
Nem akármilyen ünnep volt a Karácsony. Nem, ez nem futkosott volna az utcán, nem táncolt volna a tereken, nem ült volna fel a falovakra, nem csipkedte volna meg a tömegben a nôket, nem csillantott volna tûzijátékot a tamarindfák koronáján, nem. Ez a Karácsony agorafóbiás volt. De imádta az egész napi sürgést-forgást, készülôdést, konyháskodást, takarítást: izgulsz, hogy
jaj, csak-elég-legyen-minden,
jaj, csak-semmi-ne-hiányozzon,
jaj, csak-baj-ne-legyen,
s majd estével, a barátságos-meghitt kicsiny templom: mindent befogad, a vidám nevetést, elsuttogott titkokat, szerelmi vallomásokat, a harcias kántor dörgô-zavaros átkait, s ott a jókedvû haverok gondtalan-huncut lányokkal, aztán az ételtôl-zsírosan-csöpögô kunyhók, mintha elhagynák magukat, benn tömeggé zsúfolódik a népes család, de az utca az utca néptelen, s az egész várost bokrétába fûzi a dal, az ének, és oly jó itt benn, oly jólesik a tál-étel, oly üdítô az ital, és sül a kolbász: ez alig kétujjnyi, s kacsként kunkorodik, amaz igazi vastagon-töltött, kakukkfû-ízû a gyöngébb, égetô-tûz zamatú az erôsebb, s ni, a forró kávé, itt a cukros ánizs, a tejpuding, a napsugár-arany-csillogó rum, s mi még szem-szájnak ingere-csiklandója, illattal-izgatója. S harsan a nevetés, száll a nóta, ameddig szem ellát-fül elhall, el, messze el, s mint kókuszpálmák törnek az égre.
ALLELUIA
KYRIE ELEISON...LEISON...LEISON
CHRISTE ELEISON...LEISON...LEISON
Énekel minden, ne hidd csak a száj! de énekel a kéz, a láb, dalolnak a fenekükkel, dalolnak a nemiségükkel, s a teremtés mindegésze csak cseppenként cseppenô hang, hang és ritmus. A csúcs, ahol a vidámság fellegként pukkan majd szét. A tovább-zengô-dal mily nyughatatlan, mily súlyos tovább hömpölyög félelem völgyén, a szorongás alagútjában, a pokol izzásában.
S jaj most a gonosznak, ha idetévedne csak addig lenne élte, míg az álom finom porába dôl a félelem, s csakugyan álomba merültél, s élsz, mintha álmodnál, iszol-kiabálsz-dalolsz, mintha álmodnál, pillenéseid is mint az álom, pilláid rózsaszirmok, s az új nap szapotij-fa-puhán ébred rád, úszik feléd a frissen trágyázott kakaófák szaga, s látod, gennyes-sebes pulykák vonulnak a napsütötte udvaron, s zúgnak a harangok, és esik,
a harangok, az esô, csak cseng-bong, cseng-bong...
S a hajnal mélyén, e lapos város kiterülve...
Kezével kapaszkodik, s dehogy gondol arra, hogy égnek emelje és tiltakozzék. A tüzes-lobogó ég rettenti a háztetôket, az alapozás fél, tán besüllyed, inkább meghúzzák magukat tessék-lássék a meglepettség és a galádság között. De mégis, mozdul a város. Napról napra, csak tovább s tovább legel kô-kirakott folyosóin, el-otthagyja a szemérmes-bezárt ablakokat, makacs-szegény udvarokat, a felhólyagzott festéket. És hol a szar között folyik-folyik a patak, a szûk utcákat elsimított-apró botrányok, fal közé zárt csip-csup szégyenkezések, hatalmassá hizlalt kicsinyes gyûlölködések púposítják-gödrözik. A hajnal mélyén az erôtlen város, ki tudja, mi legyen az elvetélt álmokkal, az élet pedig lomhán áramlik medrében, nem hullámzik, nem örvénylik, abban sem biztos, folyik-e, sírhatnál, oly üres, és súlyosan sújt mindent-mindenkit a mélaság, minden tárgyon ugyanaz az árny, rezzenéstelen a lég, nem hasít bele fényes madárszárny.
A hajnal mélyén íme, egy másik kicsiny ház, bûzlik a szûk utcában, aprócska ház, rothadtfa-beleiben csapatnyi patkány, hat testvérem hancúrozik, kegyetlen házacska, kitartóan reménytelen hóvégek ôrjítenek bennünket, s hóbortos apám, nyüvi egyetlen, soha-meg-nem-tudtam-milyen nyomorúságát, csak valamiféle boszorkányság lágyítja melankolikus gyöngédséggé vagy robbantja roppant dühlánggá: s íme még anyám, el-nem-fáradó-fáradhatatlan lábával csak hajt, csak hajt, éjjel-nappal, éjjel is e fáradhatatlan lábak járnak s bántanak, a Singer fájó harapása az éj puha húsában, anyám, ki csak hajt, csak hajt, hajt éjjel, hajt nappal, az éh ellen, a szomj ellen.
A hajnal mélyén, túl apámon, túl anyámon, a vízhólyagzott ház, mondanád beteg-kínzott barackfa, az olajkanna-lemez-foltozott vékony tetô, alatta tócsában a rozsda a vizes-rothadt szalmazsák ocsmány szürke mocskában, s künn ha szél süvít, furcsa zajt csapnak a holmik, elôször mint zsír sülne-pattogna, majd mint üszköt dugsz vízbe, s látod a csonkok fel-felszálló füstjét... És a deszka-faágy, amelyrôl fajom kelt, az egész faj errôl a deszka-faágyról, lábai mintha elefántkórban szenvedne ez az egész ágy kerozinos ládák, rajta a kecskebôr, szárított banánlevelek, és a rongycafatok, csak emlékeimben és az ágy nagyanyám ágya (az ágy fölött mécsestálka, lángja táncol óriás svábbogár a tálkán aranybetûkkel: KÖSZÖNÖM).
De szégyen, az egész Paille utca szégyen,
undorító nyúlvány, mint a város többi szégyenletes része, a gyarmatos utca jobb és bal felén, végig, a léctetôk szürke sûrûségében. Nem látsz mást, csak a szalmatetôket, ködpermet dohosítja, szél tépázza ôket.
Mindenki utálja ezt a Paille utcát. Itt züllik a város ifjúsága, s itt, ide hordja ki a tenger minden piszkát, döglött macskáit-kutyáit. Ugyanis az utca egész a tengerpartig fut le, s a part nem elég a tenger tomboló dühének. De a part is förtelem, rothadó szemétdombjaival, sebtében megkönnyebbülô guggoló alakjaival, s a homok fekete, gyászosan fekete, soha ilyen fekete homokot még nem láttál, és a tajték ôrjöngve csap le rá, a tenger agyba-fôbe veri, inkább talán mint nagy kutya nyaldossa és harapdálja lábszárát, addig-addig harapdálja, míg felfalja, igen, persze, a partot, s vele az egész Paille utcát. A hajnal mélyén föltámad az ósdi szél, hordja a megcsalt hûséget, nem-tudott és elmulasztott kötelességet, s azt a másik hajnalt Európát...
Elmenni.
Ahogy vannak hiéna-emberek és párduc-emberek, leszek én is zsidó-ember
kaffer-ember,
kalkuttai-hindu-ember
harlemi-tilos-neki-voksolni-ember
Az éhezô-ember, a sértett ember, a megkínzott-ember bármikor elkaphatták, üthették-verhették, ölhették igen, pontosan így: meg is ölhették és senki elôtt nem kellett vele elszámolni, elnézést kérni miatta, de senki elôtt
a zsidó-ember
a pogrom-ember
egy kutya
egy rongyos
de hát meg lehet-e ölni a Lelkiismeret-furdalást? Szépsége mint egy angol hölgy meghökkent képe, aki levesestáljában hottentotta-fejre bukkan. S majd felfedem a nagy közeledések és nagy izzások titkát. Mondom: fa. És esô fog verni, harmat üdíteni. S ôrült lovak üde gyermekek alvadt vérrög kijárási tilalom-templomromok-drágakô-szavak szemének lomha áramában ôrült vérözönként fetrengenek majd de elég messze, hogy kiábrándítsam a bányászokat. Ki engem nem ért meg, nem értheti az meg a tigris bôgését sem.
És ti, vegytiszta kék árnyak, gyertek csak elô üldözött-állat-jujuba-fa-kicsorbult-gépezete osztrigás-kosárban-rothadó-testek-s-szemek s gyönyörû-emberbôr-szizálból-kihasított szíjháló-erdeitekbôl! Szavaim erején nem fogtok ki!
S te, részeg föld
Napra-meredô óriás hímvesszô
Föld, Isten nagy mentulája a delíriumban
Föld, vad föld, fölmeredsz a tengerbôl, szádban cekrópia-hajtás,
Föld, hullámzó képed csak ôrült ôserdôhöz hasonlíthatom és arcként kívánom az emberek vaksi pillantása elé vetni.
Csak egyetlen kortyot jikouli-tejedbôl hadd fedezzem föl ugyane csoda-távon a semmi-prizmától-nem-bontott napnál ezerszer-otthonibb-és-aranyszínben fürdô földet rajta csak szabadság és testvériség az én földemet.
Elmenni. Szívemben empátiás önáldozat zsongásával Elmenni... s azután fiatal-ártatlanul hazatérni, és majd imigyen szólok e földhöz, melynek éltetô zamata testemet építi: Sokáig bolyongtam, de lásd, most visszajöttem undok-elhagyott sebeitekhez.
Hazatérek, s majd így szólok e földhöz: Ne féljetek, csókoljatok meg... Ha nem tudom is, most mit mondjak, de hozzátok fogok szólni.
S még majd ezt is mondom:
Szám a szerencsétlenekrôl fog szólni, kik nem tudnak beszélni; hangom azokért fogom hallatni, kik a reményvesztettség odvában gubbasztanak.
Magamban még ezt is mondom majd:
De mindenekelôtt, ti, testem-lelkem, nehogy arra gondoljatok, a szemlélôdô terméketlen pózában ölbe tett kezekkel ülhettek, mert az élet nem színház, mert a szenvedés óceánja nem proszcénium, mert aki itt most kiabál, az nem medve...
S íme, megérkeztem!
És megint ezt a botor életet, nem, ez nem is élet, ez a halál, az az értelmetlen-ostoba halál, hol szánalmas bukás vár a nagyságra, még a halál is oly kiábrándítóan kicsinyes, bukdácsol semmirôl semmire; a konkvisztádorhoz vágott apró-apró irigység; e rakás apró szolgácska, mellettük a nagy vadember, e rakás apró-lélek a három-lelkû Karib-négeren,
s e holtak de miért, minek?
Csak abszurditás tárt öntudatom sara temeti
tragikus semmiségek a magányos noctiluca fényudvarában
én, én, magamban, a hajnal hirtelen-deszkáin,
szörnyek apokalipszise tombol,
azután kábán elhal
hamu romok lemondások langy elegye.
Még egy csak egy, utolsó ellenvetést! könyörgök, csak még egyet! nincs jogom, hogy fekete arasszal megsaccoljam az életet, hogy lealacsonyodjam ehhez a kis ellipszoid valamihez, ami itt remeg, négy ujjnyira a vonal fölött, én, az ember, hogy így felforgassam a teremtést, hogy bebújjak hosszúság és szélesség közé!
A hajnal mélyén,
a férfiúi szomj, a makacs vágy,
itt vagyok, de mégis távol a testvériség üde oázisaitól
e szemérmes valami durva szálkákban túr
s a véges horizont mint börtönôr reszket.
Ez utolsó diadalod, Árulás makacs hollója.
Ami enyém: e néhány ezer élô-halott, egy lopótök-szigeten körbe-körbe vánszorog, és enyém még e szigetcsoport, mintha önmaga tagadása nyugtalan vágyában rajzolná ívét, mondanám anya félti-óvja-vigyázza a két Amerikát szétválasztó törékenységet, méhe Európa számára csöppenti a Golf-áramlat ízes likôrjét, s íme, két izzó oldala, köztük az Egyenlítô mint alvajáró húz Afrika felé. És íme záratlan szigetem, látom fényes-mereven emelkedni e Polinézia mögött, elôtte a hegyhát-szelte Guadeloupe, nyomorult, mint mi; Haiti, ahol a négerség legelôször kelt föl, s mondta: hiszek emberségemben; Florida kis-komikus farkincája épp most fojtanak halálra egy négert, és a gigantikus Afrika, araszolva közelít Spanyol-Európához, meztelen, rajta a Halál arat széles rendeket.
És azt mondom, Bordeaux és Nantes, Liverpool, New York és San Francisco nincs a világnak olyan csücske, min ne lenne az ujjlenyomatom
sarkcsontom nyoma a felhôkarcolók csúcsán
szennyem
a gemmakövek szikrájában!
Kinek jobb, mint nekem?
Virginia, Tennessee, Georgia, Alabama
tehetetlen lázadások szörnyû rothadása
bûzös vértenger
abszurd-eldugult trombiták
vörös föld, véres föld, egyazon-vér föld.
De még az enyém ez is: egy apró cella
a Júrában,
kicsike cella, a hó fehér takarója zárja
a hó-fehér börtönôr
ott strázsál a börtönkapuban
Enyém még
ez a magányos ember a fehérek rabja
egyedül van, egyedül dacol
a fehér halál
fehér károgásával
(TOUSSAINT, TOUSSAINT
LOUVERTURE)
egyedül bûvöli a fehér halál
fehér karvaly-madarát
egyedül a fehér homok meddô
tengerén
öreg s fekete, ki szembeszáll
az ég minden vizeivel
Ragyogó kört rajzol feje fölött
a halál
Karjai érett cukornád-ültetvény
benne ôrült halál fúj
fehér ló száguld a börtönben
a halál
sötét, benne macska-szeme villan
a halál
csuklik, mint Cayes alatt a víz
a halál
sebzett madár a halál
töpörödik
reszket;
a halál árny-adó patyura
a halál fehér csönd-tengerben
múlik ki
Duzzad az éj a hajnal
négy sarkán
föl-fölszökken a fagyott halál
makacs a sors
néma föld mozdulatlan kiáltás
de hát már sohasem robban szét ez a vér-tündöklés?
A hajnal mélyén,
e vidék nem látott sztélét
emléktelen az út, írást nem söpör a szél.
De mit számít?
Majd szólunk. S énekelünk. Majd üvöltünk.
Tele hang, széles
hang, te leszel kincsünk, éles fegyverünk.
S a szavak? Ó igen, a szavak!
Ész, felszentellek az éj szellôjévé.
Hogy hívnak, rend szája?
Õ lesz a korbács szíja.
Szépség, te leszel a kô petíciója.
De, ha! nevetésem, rekedt
csempész, halld csak,
ha! ímé salétrom-kincsem! S mivelhogy gyûlölünk benneteket, ész-értelmeteket, magunknak követeljük makacs kannibalizmusunk lángoló ôrületének koránérô tébolyát.
Itt a kincs, számoljunk:
ez az ôrület emlékezik
ez a másik ôrület üvölt
ez az ôrület lát
s ez az ôrület dühöng.
A többit pedig már tudjátok
hogy: 2x2=5
hogy: az erdô nyávog
hogy: a fa kikaparja a parázsból a gesztenyét
hogy: az éj szakállát simítja
et caetera et caetera...
Hogy kik s mik vagyunk? Ez a csodálatos kérdés!
Ahogy néztem a fákat magam is fa lettem
s hosszú gyökér-lábaimmal a talajba bô
méregzacskókat ástam, magas csont-városokat
ahogy Kongóra gondoltam
magam is Kongó lettem bennem erdôk meg
folyók zúgnak
a korbács óriás-lobogóként csattan
mint a próféta zászlaja
a víz gügyög-gagyog, a haragvó villám zöldes bárdjával lesújt
az állott-rothadás vaddisznait az orrlikak
gyönyörû-vad vidékére hajtja.
A hajnal mélyén
köhécsel a Nap, s kiköpi tüdejét.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu