LUIS CARLOS DE BRITO REZENDE

BRAZIL AKVARELL


Sao Paolo. Valaha jobb napokat látott épület az Avenida Paulista közelében, amelyre Sao Paolo lakossága olyan büszke, mintha ez volna az ô Ötödik sugárútjuk. Két bejárata van, egy az „uraságok”, egy a „szolgaszemélyzet” részére. Különbözô irányból vezetnek ugyanahhoz a személyfelvonóhoz: egy menetidôre hatályon kívül helyeztetik a társadalmi hierarchia. Az emeleten ismét érvénybe lép, mégpedig két újabb ajtó által, rajtuk a felirat, ahogy illik, „Uraságok”, „Szolgaszemélyzet”.

Rio. Egy másik kortalan épület. Öltönyös fekete érkezik egy esti baráti összejövetelre, a többiek mind fehérek, tanárok, mint ô, mind farmerben. A ház egy alkalmazottja, fekete, mint az újonnan érkezett jövevény, a szolgaszemélyzetnek fenntartott lifthez irányítja utóbbit, amit az szó nélkül vesz tudomásul. Odafönt az értetlenkedô házigazda elôtt csak legyint az esetre: „Hozzá vagyok szokva”.

Itt az az aranyszabály, inkább, mint bárhol másutt, hogy „A látszat a lényeg”. Ezzel aztán, vélhetnôk, elejét is veszik minden ontológiai irányú próbálkozásnak. Mégis csak úgy hemzsegnek a hipotézisek, amelyek a dolgok ilyetén állásának metafizikai okait a portugálok fájdalmas vágyakozásában keresik – saudade –, a látásmód messianisztikus és olykor politikai megkettôzôdésében – sebastianizmus –, vagy bármi más ígéretben az igazak országának eljövetelérôl a földön, a bennszülött vér szavában – ez a romantikus indianizmus, vagy az indios helyébe lépô nacionalizmus –, az afrikai hazájuktól elszakított feketék, a banzok melankóliájában, vagy mindezen elemek kombinációjában.

Ebben az eredetkutatásban arra megy ki a dolog, hogy valami olyan megkülönböztetô jegyet találjanak, amely alkalmas az identitás megalapozására. Minden újabb nemzedék azt hiszi, hogy birtokolja ezt természetes, nyers állapotában, még öntudatlanul, és arra törekszik, hogy felszínre hozza az anyaföldbôl, hogy a reflexió fénye, amellyel sikerült elkülöníteni ezt a sajátosságot, bevilágítsa a brazil történelem hatalmas sötét foltjait.

(Mintha azelôtt nem lett volna semmi, amit korábban gondoltak, az eleve hamis, egyszerûen nem felel meg a valóságnak. Bizonyos értelemben minden korábbi gondolkodás idegen tôlünk: távoli metropolisokból érkezik hozzánk, sokszor eltorzítva, és mindig egy bizonyos távolságban a saját világunktól – mintha ezért a menekülésért elôre az emlékezetünkkel kellene fizetnünk.)

Az akadémikus körökben is zajlik a vita. Egyesek számára Brazília az eszmék országa, egyszerûen azért, mert távol tartja magát egy felületes és tökéletlen valóságtól. Mások számára, akik közmegvetés tárgyát képezik, mert idegen formáknak engednek, egy passzív kulturális gyarmatosításnak, az eszmék termelése csak társadalmi lehet, idôt kell nekik hagyni, hogy kialakuljanak. A valódi sokféleség olykor a szexuális eldorádó formáját ölti, amelyben urak és szolgák gátlások nélkül lelik kedvüket egymásban, és így teremtenek meg egy mesztic-valóságot – máskor a legkülönbözôbb dolgoknak helyet adó lomtár képét, amely csúfot ûz mindenfajta szociológiából, mint azok a primitív északkeleti halászok, akik reklámokkal ragasztják tele a vitorláikat, ami a trockista mondás kiforgatására kínál alkalmat: „fejlôdésünk egyenetlenül és összefüggéstelenül folyik”.

los indios

A. O. író és diplomata, brazil kultúrattasé egy európai országban. Azt meséli, hogy fiatal korában egy olyan csoport tagja volt, amelyik azért állt ki, hogy a portugál helyett a tupu-guarani váljék hivatalos nyelvvé, mielôtt idôsebb korára rájött, hogy Brazília – a legnagyobb afrikai ország!

A. O. szellemi-ontológiai fejlôdése fô vonalaiban a gyökerek említett keresését ábrázolja.

A metamorfózis elsô állomása az indio, a helyi romantika féltve ôrzött alakja. A század elejére már csak azok maradtak meg közülük, akik oda rejtôztek – oda menekültek –, ahova a fehérek még nem akartak menni. És megmaradt az embléma, az indio de Torcheiro (a gyertyavivô giccsindián, mint az ébenfa négerbaba), és fasiszta mozgalmaink banánvivô indiánképe.

Az indiók viszonya saját brazil mivoltukhoz mindennek nevezhetô, csak konfliktusmentesnek nem. A gavioeknál, akik elszórtan élnek az Amazonas-hátság északnyugati részén, a hatóságok helytelenítették az anyanyelvi oktatás elvét: tanulni portugálul lehet vagy sehogy. Nemrégiben a kajapók két kazikja, bennszülött törzsfônöke mutatta ki az amerikai kongresszus egy bizottsága elôtt, milyen pusztító következményei voltak a környezetre és az indiók életére az olyan megalomán tervezeteknek, amelyekkel a brazil kormány igyekszik egyre-másra manifesztálni jelenlétét a térségben. A megrendült képviselôk szûk többséggel meg is szavaztak egy jelentôs amerikai anyagi segítséget egy hatalmas vízerômû-építési projektnek a befagyasztására. A brazil kormány ezt felháborodással fogadta, és „a belügyekbe való beavatkozás”-sal vádolt meg egy amerikai misszionáriust, aki évek óta a Xinguk között élt, és tolmácsként állt a két kazik mellett, akiket az ô cinkosának minôsítettek.

Azzal, hogy egyszer leleplezték a védelmezô rezervátumok csalárdságát, még mindig messze vagyunk az indiánok társadalmi elfogadásától. Brazíliában csak rossz fiúk vannak, ahogy az indiánokat pejoratíve hívják. És az elôítéletek úgy nônek, ahogy ereszkedünk a társadalmi létrán lefelé.

a feketék

A 70-es évek a nagy állami beruházások évtizede volt, fönt északkeleten pedig nagy szárazságoké. A flagelados, akik kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat, nagy számban érkeztek a Dél városaiba. Sao Paolóban egy pályaudvar zárt körzetében zsúfolták össze ôket, amelyet hamarosan az Estacao deos retirantes, az elköltözôk pályaudvaraként kezdtek emlegetni, az elhagyott otthonokra célozva. Akik nem tudtak állandó munkát és állandó lakást igazolni, azokat erôszakkal visszatoloncolták északra, Minas Geraisba, ott próbáljanak boldogulni egymás között, a szegények között. A kormány ott szervezte meg a munka rossz emlékû frontjait, és biztosított valamelyes természetbeni segélyeket. Az állami beruházások nagy vállalkozásai gyakran a katasztrófa sújtotta területek városainak és falvainak tartalékaiból merítettek, amikor munkásokat vettek fel a nagy kormányprojektekhez. A szánalmas bérek, a feltétlenül szükséges élelemvásárlás és a kényszerû eladósodás rossz körének csapdájában vegetáltak ezek a munkások szükségbarakkokban, fegyveres ôrök ôrizetében, úgyhogy gyakorlatilag a rabszolgaság állapotában találták magukat. A Közép-Dél városaiban a flagelado szó „ágrólszakadt” értelemben a városi lumpenproletariátus, a félemberek szinonimájává vált a köznapi szóhasználatban.

A brazil társadalom az erôszakra épül egy apartheid logika szerint, amelynek alapjai inkább gazdasági, semmint szociológiai természetûek, bár ezek nem zárják ki egymást, ellenkezôleg: csak a szegény néger a jó néger.

Brazíliáról készült dokumentumfilmek európai nézôi könnyen azt hihetik, hogy a candomblé az ország hivatalos vallása, hogy egész évben folyik a karnevál, és hogy az egész élet Rio és Salvador de Bahia feketenegyedeiben játszódik. Ez érthetô hatása annak, amit Oswald de Andrade maccumba para turist-nak (turista candomblénak) nevezett. Ezt a klisét persze táplálja egy intenzív szellemi termelés is, amelyet csak egy belsô kör fogyaszt, és amely ilyen káros kihatásokkal jár.

A 20. században vált a feketék problémája fokozatosan a kulturális szinkretizmus mítoszává. A rabszolgaság – elég kései – megszüntetése éppenséggel nem sokat változtatott a feketék gazdasági helyzetén, akik a városi és vidéki alsó-proletariátus szintjére süllyedtek. Az Egyesült Államoktól eltérôen Brazíliában sosem alakult ki fekete burzsoázia. A feketék számára csak a másodrendû polgárok szürke zónája maradt, ôseredetiségében kitéve a legsötétebb és legtitkosabb vágyaknak, egy olyan zóna, amelybe a fehér ember belefojtja túltenyésztett civilizációjának bánatát.

(Ez megmagyarázza egy kicsit Gilberto Freyre Casa Grande et Senzale (Úriház és rabszolgakunyhó) címû könyvének átütô sikerét, számtalan hazai és külföldi kiadását. Ez a 30-as években megjelent könyv népszerû antropológiából és eugenikus szemléletbôl kevert robbanó elegyet elméleti háttérnek ahhoz a szimbiózishoz, amelyik az általános fajkeveredésbôl adódik, hogy végül a brazil „hangulatemberbe” torkolljon. Áldozatokat hoztak egy mesterséges identitás oltárán, sokkal mélyebb ellentétek elfedésére.

Napjainkban a feketék mítosza a Bahia-láz alakjában él tovább. Fiatalok egész seregei özönlenek Sao Paolóból és Rióból víziók igézetében Salvador strandjaira és vásári ünnepeire. De a nyár végén mindenki újra a helyén van, messze vagyunk fehérek és feketék idillikus érzelmi frigyétôl. A rasszizmus hiánya a fundamentalista elôírás betartásának köszönhetô, miszerint mindenki tudja, hol a helye, minden majom megmarad a maga vackán, s amely a feketéket gyakorlatilag egy társadalmi-gazdasági gettóba zártságra látszik ítélni, a senzalába, a rabszolgakunyhóba, és akik megpróbálnak ebbôl kijönni, többnyire a pellengérre állítva találják magukat.

Az is igaz, hogy színünket nemcsak a bôrünkön hordjuk, hanem az igazolványunkban is. A hivatalos osztályozás számára készült skála persze elég fantasztikus: moreno (barna), pardo (szürke), escuro (sötét) stb. Valójában inkább szociális hierarchiáról van itt szó: Apámat, amikor fiatal volt és szegény, a katonai hatóságok pardónak sorolták be, valamivel késôbb, amikor már egy repülôhadosztály pilótája volt, újraosztályozták, ezúttal morenónak, míg végül fedélzetparancsnoknak való kinevezésekor teljesen fehérré nem vált. Ami engem illet, én Sao Paulóban hivatalosan fehér vagyok és Rióban – hála a napnak – moreno.

Minél sötétebbé válik valaki, annál komorabbá válik a kép a társadalmi létrán lefelé haladva: minél szánalomra méltóbb, minél szegényebb az ember, annál inkább ki van téve az erôszaknak, mint elkövetô vagy elszenvedô. Ez a kép jól ismert. Bár a helyzet vidéken is elég rossz, ott legalább lehet egy bizonyos fokú összetartásra építeni a szegények körében, ez azonban a városban eltûnôben van, a város a méltatlan nyomorúság igazi központja. A 70-es évek elején egy Sao Paoló-i polgármester városát Biafra tengerébôl kiemelkedô svájci kantonok szigetcsoportjaként írta le. A helyi favelas (nyomornegyedek) lakossága mintegy 1000%-kal nôtt, elérte a 900.000 fôt. Ezeket a számokat összefüggésbe kell hozni a metropolisok régiójának 15 milliós lélekszámával, 7,5 millió a foglalkoztatottak, 800.000 a munkanélküliek száma. És még mindig nem a favelasnak a legrosszabb, ôk legalább helyet kapnak a hivatalos statisztikákban. Mögöttük sorakozik a még nyomorultabbak árnyékhadserege, akiknek a számát se tudjuk.

A kép, amelyet az északabbra fekvô városok nyújtanak, semmivel sem mondható kedvezôbbnek. Ne felejtsük el, hogy Sao Paolo és Rio az ország leggazdagabb és legproduktívabb városai. Fortazela például összeroppan 1,5 millió lakosának súlya alatt, húsz évvel korábban csak tizedannyian lakták. Recife, a régi brazil Velence kezd brazil Kalkuttává válni. Egy körutazás a 15 olyan brazil városban, melynek lakossága közel egymilliós, még ennél is rosszabb képet tárna elénk.

a brazil csoda

A brazil csoda, amely a fogyasztási javak szektorának rentábilissá tételére épült, kizárta a társadalom széles rétegeit. Az volt a cél, hogy a fölösleget kevés számú potenciális fogyasztó zsebébe juttassák, más szóval, hogy teremtsenek egy fogyasztói réteget. A termelési rendszerben az újraelosztás a bérbôl élô tömegek manipulálásával ment végbe, akiknek a bértömegét felülrôl határozták meg, mégpedig egy termelékenységi mutató alapján, amely a kormányzat titka maradt, soha nem hozták nyilvánosságra. A rendszer peremét azóta is a lakosság egyharmada alkotja, amely egyértelmûen ki van rekesztve, nem a tartalékhadsereg hagyományos értelmében, mivel a foglalkoztatás szintjének esetleges ingadozásai nem érik el a lakosságnak ezt a részét.

Ultraliberális retorikájától függetlenül a brazil katonai vezetés pontosan tudta, hogy „nemzeti forradalmához” nem elegendô a monetarista varázspálca bevetése. A pénzügyi szektortól eltekintve politikájuk sokkal intervencionistább volt mint az elôdeiké: jelentôs beavatkozásokra került sor a tôkejavak és a befektetések területén, az olyan állami vállalatok, mint a földgázt feldolgozó Petrobras megsokszorozták a tevékenységüket, ugyanakkor gomba módra jelentek meg a különbözô „félállami” vállalkozások is, ily módon az állam a beruházások több mint kétharmada felett szerzett ellenôrzést. A csoda felszálló szakaszában, a hetvenes évek elejéig, a magán tôkebefektetôknek nem volt okuk panaszra: egy bonyolult finanszírozási játék, de közvetlen vagy közvetett szubvencionálás is biztosította, hogy a befektetett összeget általában két vagy három év múltán visszanyerték. A kamatláb meghaladta olykor a 200%-ot is olyan üzleti vállalkozásokban, amelyek jórészt nem produktív, hanem tisztán spekulatív jellegûek voltak.

Ez a politika fontos emelôvé vált a középosztály és fôként új kapcsolt része, a technokraták fölemelésében, akik közvetve vagy közvetlenül állami alkalmazásban álltak. Ehhez a csillagos eget ostromló felemelkedéshez már csak az értelmiség hiányzott, a munkásosztály, mint tudjuk, nemigen megy a paradicsomba.

1968: A brazíliai baloldal egy része a katonai diktatúra biztos végének meggyôzôdésétôl vezetve beleveti magát egy rövid életû katonai kalandba: megtámadnak néhány bankot, elrabolnak néhány nagykövetet, néhány száz halott és számûzött. A gerillák többségükben félállított katonatisztek és diákok közül kerültek ki. A leginkább romantikus figura talán Lamarca kapitány volt, aki miután bankpénztárosokat képezett ki a lôfegyver használatára, odébbállt a kaszárnyából, és magával vitte az egész fegyverraktárat. Lamarca dicstelenül végezte Bahia sertaojában, egyszerûen éhen halt, és csak egyetlen társa tartott ki mellette. Che Guevara volt a példaképe mindvégig. Az intellektuelek bevonása 1974-ben kezdôdött meg, amikor a gazdasági válság jelei kezdtek mutatkozni. Ez a paradoxon a rezsim bizonyos fokú felpuhulásával magyarázható (olyan intézkedésekkel együtt, amelyek egy inflácionista gazdaság keretein belül a fenyegetett középréteg vásárlóerejét próbálták támogatni).

Eu nao sou ministro, eu estou ministro. A hamleti kérdésnek ez a miniszteriális közhivatalnoki létre vagy nemlétre való vonatkoztatása Eduardo Portela szájából hangzott el az értelmiség felé való nyitás alkalmából. Ez a nyitás túl korainak bizonyult, a királyfi még nem tudott bánni újsütetû tanácsadóival: Portela csak rövid ideig maradt meg a hivatalában. Az ajtó mindenesetre egy résnyire megnyílt.

Brazília a fiatalok országa, a politikusai mégis vének. A hatalom civil kézbe adása nem változtatta meg mélyrehatóan a kormányzati apparátust. Az újonnan jövôk gyorsan fölvették a régi szokásokat: holott legfôbb ideje volna valami változásnak, hiszen nem tudja senki, mit hoz a holnap.

Létezik-e derûs apokalipszis? A nagy brazil városokat alapul véve, miért is ne? A luxuséttermek folyton tele vannak, nincs egyetlen szabad asztal, az emberek ott parkolnak három sorban az éttermek kapuja elôtt a Jaguárjukkal, BMW-jükkel, Mercedesükkel – amelyeket nem is volna szabad behozni az országba –, az éttermi alkalmazott boldoguljon velük, ahogy tud. A fontosabb negyedekben állandóan dugó van. Hogy ez hogyan lehetséges? Egy bizonytalan és hiperinflációs gazdaság arra késztet, hogy azonnal elköltsék, amit a spekuláció behoz. Eppur si muove. De a sajtó arról ír, hogy lassan már azok is aggódni kezdenek, akik a Sao Paoló-i tôzsdén maguk csinálják az esôt és a jó idôt. Ahol pedig közelebb van az aszfalt, és alacsonyabbak a jövedelmek, még inkább növekszik az aggodalom. Mindenféle szekták alakulnak, az emberek könnyen elvesztik a józan eszüket Azelôtt azt mondták: Ha így is, úgy is megerôszakolnak, deita et goza. (feküdj oda és próbáld élvezni). Ezt már nem lehet így tovább csinálni. Vége a vigalomnak. Minden egész eltörik, kiváltképpen mi magunk.

A parlamenti és a helyhatósági választások során nagy többséget szereztek azok, akik már kiszorulni látszottak a politikából. Egy általános hanyatlás közepette a legtöbbet szidott, legkorruptabb politikusok könnyûszerrel arattak gyôzelmet. Az érezhetô hatalmi vákuum rendkívül komplex keretek közé feszül. A brazil állam a helyi nagybirtokosok anyagi támogatásával alakította ki a struktúráit, akik ennélfogva megszokták, hogy a helyi közösséget a saját tulajdonuknak tekintsék. Igaz, hogy a pénz ma már fordított irányban áramlik, de még mindig keveredik a két szféra. Ez elsôsorban az ország északi, északkeleti részére vonatkozik, de a sokkal fejlettebb régiók is hasonló tüneteket mutatnak: Rio egy hatalmas Nápollyá változott, ahol számolni kell a titkos szerencsejátékok és a kokainkereskedelem bankáraival. Egész közigazgatási ágazatok élnek helyi hatalmasságok kegyeibôl. Észrevehetôen más a helyzet a fejlettebb délen. Sao Paolo, a multinacionális konszernek székhelye, el van látva a legmodernebb vállalatvezetési technikákkal – és nem ok nélkül: óriási költségvetéssel dolgozik, majdnem 30%-os havi inflációs ráta mellett. Ezeket a közigazgatási erôket ugyanakkor távol tartják a központi hatalomtól. A szövetségi hierarchia csúcsán világosan felismerhetô az északkeleti vezetôcsoportok erôkoncentrációja, amely messze meghaladja demográfiai súlyukat és reális politikai befolyásukat. Képzeljünk el egy Olaszországot, ahol a szicíliaiak egyik klánja gyakorolja a hatalmat. És mindezek fölött a hadsereg ôrködik kivont karddal.

A brazil gazdaság újabb átállítása nem megy fájdalommentesen. A kormányzat elôször egy rendkívül ambiciózus programmal lépett föl: a pénztömeg drasztikus csökkentése, a megtakarítások befagyasztása, a közigazgatás karcsúsítása, az exporttámogatások és a védôvámok megszüntetése, teljesen szabad piac stb. Röviden, a szokásos liberális retorikát egy valóban liberális politikával akarták párosítani. A brazil gazdaság azonban több csapdát is tartalmaz, amelyek a legátgondoltabb doktrínákat is kudarcra ítélik. A brazil munkáltatók, nemigen lévén hozzászokva a konkurencia szigorú törvényeihez, elsôként fordultak az ellen, ami számukra nemcsak kisiklásnak, hanem egyenesen az osztályelôjogok elárulásának minôsült. Az újabb recesszióval való fenyegetés ellenére egyre újabb spekulációs mechanizmusok lépnek fel a beindítani próbált folyamatok helyett. A néhány hónapig kordában tartott infláció megint magasra szökken. A mindennapi árucikkektôl eltekintve még a brazil átlagember is dollárban számol mindent.

Van errôl egy sokatmondó kis történet. Rióban egy kisebb iparbáró elrablói 6 milliós váltságdíjat követelnek. A család nem kap levegôt az összeg hallatán, aztán végül hajlandó kifizetni 2 milliót... dollárban. Az emberrablók, akik helyi pénzben gondolkodtak, a mai napig nem tudják felfogni, hogy majdnem a százszorosát kapták annak, amit kértek. Hát így zajlik az élet Rióban.

Volt egy idôszak, a hatvanas évek vége felé, amikor a társadalom peremén élô városi csavargóból a mûvészeink igazi antihôst csináltak, egyfajta spontán lázadás megtestesítôjét a maga tiszta, ôseredeti állapotában, amely megfelelô irányítás mellett elkerülhetetlenül a forradalom nagy fináléjába torkollik. A brazil „outsiderek” nem érezvén át kellôképpen történelmi elhivatottságukat, jól megtalálták a helyüket az uralkodó rendszer logikájának megfelelôen: a társadalmi ranglétra alján, ahol egy óriási névtelen tömeget alkotnak, akik a helybeliek fantáziájában úgy élnek, mint megannyi megátalkodott potenciális útonálló. A megoldás, amely ezen a problémán legalább felszínesen segíteni látszik, a lehetô legegyszerûbb: kétséges helyzetben odavágni, pontosan ezt teszik, méghozzá elég sûrûn a rendôrök és a privát rendfenntartó csoportok, akik a brazil nagyvárosoknak az állandó ostromállapot részben csalóka, részben valóságos képét nyújtják. Egy rossz lépés tehát mindenképpen sokba kerül – néha elég a nem megfelelô bôrszín a nem megfelelô idôben és a nem megfelelô helyen –, és akik elszánták magukat a bûnüldözô tevékenységre, nem haboznak a legcsekélyebb ürüggyel is lôni – ha nem is minden ok nélkül.

Az intellektueleknek nincs könnyû dolguk, ha az ország történetét akarják átgondolni. Mindig az elején kellene kezdeni, márpedig itt különösen ártalmas az identitás határainak kényszeres keresése, legyen az bármilyen mitikus. Humboldt a szomorú trópusokban a természet ellenségességét látta az emberrel szemben. A mai gondolkodás a civilizáltabb népek saját történelmének rejtettebb oldalát véli itt felismerni. Olyan ez, mint egy szemétkosár, amelyben ott van minden: az erôszak, a környezetet szennyezô gyárak, társadalmi és gondolkodásformák, melyeket másutt elvetettek vagy elfojtottak. Brecht azt mondja, hogy itt sokkal jobban észrevehetô az erôszak gazdasági oldala, mint másutt a gazdaság erôszakos oldala – de ez csak egy aspektusa a problémának.

A trópusok szomorúsága skizoid jellegû: a mítoszon már túljutottunk, de még nem érkeztünk el a történelembe. Ahogy Caetano Veloso, utolsó nagy költônk mondja, „nem nézek vissza, de semmit sem felejtek”.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/