A KOZMOPOLITIZMUSRÓL

Más partok címû önéletrajzi írásában Vladimir Nabokov elmeséli, hogy mikor a bolsevik forradalom után, 1919 és 1922 közt Cambridge-ben élt, legnagyobb meglepetésére rábukkant Dahl: Az élô orosz nyelv értelmezô szótára címû négykötetes munkájának antikvár példányára. „Megvettem, és elhatároztam, hogy naponta legalább tíz oldalt elolvasok belôle, és jegyzeteket is készítek azokról a szavakról és kifejezésekrôl, amelyek különösen megnyerték a tetszésemet. Félelmem attól, hogy az idegen hatás következtében elvész vagy megromlik az az egyetlen dolog, melyet Oroszországból kimenekítettem – a nyelv –, abszolút beteges méreteket öltött.” Nabokov aztán, elveszett szülôföldje, saját kis nyelvi hazája iránt érzett aggódása miatt meg is kapta az „identitásbeli elzárkózás” vádját, minthogy korunk, progresszív tulajdonságként, minden eddigi kornál többre értékeli a keveredést és a nyitottságot. És valóban, ha hihetünk a szóbeszédnek, manapság állítólag gigászi küzdelem állít szembe két tábort egymással, melyek éppoly allergiásak a másikra, mint a kapitalizmus a szocializmusra: a nacionalisták és idegengyûlölôk táborát, mely úgy ragaszkodik az örökségéhez, mint Harpagon a pénzesládájához, és a másik emberre kiéhezett kozmopoliták táborát, mely mindenre kíváncsi, és amely a nemzeti szûkösséget kényelmesebb ruházattal igyekszik felcserélni. Az egyik elbarikádozza magát saját franciaságába (vagy németségébe), és állítólag tele van nehezteléssel, provincializmussal és ellenségeskedéssel, a másik meg mintha a nagy terek, az ifjúság és a remény dicsfényét viselné magán. Egyik oldalon a félelem és a földhözragadtság undok görcsössége, a másikon a barátság és a merészség szépsége. Az alternatíva kétségkívül létezik, de ilyen végletesen és leegyszerûsített módon kell-e elfogadnunk? Valóban arra lennénk ítélve, hogy vagy ott maradunk, befalazva, a szülôhelyünkön, vagy pedig feloldódunk a kultúrák tarkabarka sokaságában?

társulás vagy barbárság?

A kozmopolitizmus a priori fölöttébb kívánatos értéket jelent, már csak azon támadások miatt is, melyeket a fasisztáktól és a sztálinistáktól kellett elszenvednie. Minthogy a „kozmopolita” szitokszónak számít a Nemzeti Front harcosainál, ez egyesek szerint automatikusan arra kell hogy vezessen minket, hogy kozmopolitának valljuk magunkat (de miért kellene reflexszerûen szeretnünk egy gondolatot, pusztán csak azért, mert az ellenségeink gyûlölik? Nem olyan ez, mintha az ô problematikájuk foglyaivá válnánk?). A kozmopolitizmus, az európai polgárság és arisztokrácia gyermekeinek privilégiuma, majd a háború által elûzött, az üldöztetések és a holocaust során elpusztult kisebbségek átka – ha szószólóinak hinni lehet – épp azon az úton van, hogy mindannyiunk közös létfeltételévé váljon. Új ember van születôben, mondják, aki többé nem a régi korok visszahúzódó, földjén bezárkózva élô embere, hanem a mindenbe bekapcsolódó, mozgékony ember, minden korábbi bölcsesség megtestesítôje, a határok nélküli individuum, aki éppúgy megfelel a polipkarú megalopolisok, mint a világméretû csere követelményeinek, s ezáltal ráadásul a sovinizmus bûnébe való visszaesés ellen is fel van vértezve. Ez a multinacionális polgár, aki tökéletesen fölötte áll mindenfajta csatározásnak, és a nézôpontok széles körét képes integrálni, univerzális látásmódja révén lehetetlenné teszi a fegyverekhez való visszatérést. A gondolat nincs híján a nagyságnak, és a 18. század legemelkedettebb elveire emlékeztet, miszerint az emberiség tulajdonképpen egy nagy család, melyet az abszurd elôítéletek és a tudatlanság idôlegesen szétszakított. Tanuljunk hát egymástól, és az egyetértés fog uralkodni köztünk. Mindez egyébként megfelel az Unescót létrehozó 1945. november 16-i határozat preambulumának: „Minthogy a háborúk az emberi szellemben születnek meg, az emberi szellemben kell kinevelôdniük a béke megvédési módozatainak is”.

Ebbôl az alkalomból aztán két, korábban egymással ellenséges szellemi irányzat megbékélésének is tanúi lehetünk: a harmadik világ-párti balosokról és az antitotalitárius balosokról van szó. Az elsô az antikolonializmus nevében vitatja azt a jogot, hogy a Nyugat az uralkodó kultúra szerepébe tolja fel magát, mértéktartásra szólítja fel a nyugatiakat, emlékezteti ôket, hogy ismereteik értéke relatív, és sürgeti, hogy nyissanak azon világok felé, melyeket oly igazságtalanul elnyomtak; a második, Európára és a kelet-nyugati megosztottság megszûnésére hivatkozva és a minden kontinenst átfogó ökológiai szolidaritás nevében azt bizonygatja, hogy el kell tûnnie minden határnak, és a nemzeteknek egy nagyobb egységben kell egyesülniük. „Ma Európában – írja például Edgar Morin – versenyfutás bontakozott ki a leválás és a dezintegráció, valamint a társulás és az integráció folyamata közt.” Ez a gondolat sem új; némely romantikusok moralizáló pacifizmusát idézi: „Nemzet! Micsoda fennkölt szó a barbárság jelölésére!” – írta már Lamartine 1841-ben. „Csak az önzésnek és a gyûlöletnek van hazája, a testvériségnek nincs... Mindenki saját intelligenciájának szülötte; én minden gondolkodó léleknek polgártársa vagyok.” Vagyis minden elkülönülés a priori negatív, hiszen széttöri azt a széles láncolatot, melynek valamennyi országot össze kell fûznie, hogy elhárítsa a konfliktusnak még a kockázatát is. Annál is inkább, mert századunknak, az elôzôvel ellentétben, az undorig kijutott a nacionalista borzadályokból. Magyarán, miután a nemzetek segítségével szabadok lettünk, ezentúl ellenük kell felhasználnunk a szabadságunkat. „Légy a testvérem, vagy megöllek”, Rivarol ebben a fordulatban foglalta össze a terrorizmus szellemiségét. Legyetek mind testvérek, vagy diszkvalifikálunk benneteket – jelenti ki az új kozmopolita doktrína. Csak azok a népek lesznek méltók az „emberiség” megnevezésre, amelyek igyekeznek feloldódni egy tágabb egységben; a többiek, akik önmaguk megkülönböztetésére, elkülönítésére törekszenek, csak a „vadak”, „törzsek” nevet érdemlik meg. A jövô egy szörnyû ultimátum képét ölti: „Társulás vagy barbárság”.

esztétikai robinzonádok

Az ember szeretné szívbôl megtapsolni azt a konszenzusos altruizmust, mely állítja, hogy a jóakarat és a pedagógia erejével véget lehet vetni a sztereotípiák és babonák uralmának, legyenek azok európai méretûek vagy helyiek. Bármilyen vonzalom vezessen is minket, a dolog több szempontból is problematikusnak tûnik, különösen akkor, ha elárulja, kiforgatja vagy eltorzítja a kozmopolitizmus eredeti szellemiségét. Elôször is ez a fajta gondolkodásmód, amikor újra elôszedi a felvilágosodás egyik kedvelt illúzióját, folyton összemos két különbözô síkot: az etikait és az esztétikait. A kultúra a mûvészetben elvégzi a kívánatos szintéziseket, ahol az átvételek, plágiumok, kombinációk alkotják a kreatív termékenység lényegét; ezek a szintézisek azonban nem mûködnek a mindennapi életben. Senki sem képes úgy profitálni egy másik civilizációra jellemzô életstílusból, hogy többé-kevésbé le ne mondjon a sajátjáról. Hacsak nem abból áll a kozmopolitizmus, hogy kuszkuszt, tacost vagy kantoni rizst eszünk, kínai selyemkimonót viselünk, keleti zenét hallgatunk vagy hennázzuk a hajunkat. A legfôbb probléma azonban az, hogy önmagában egyetlen könyv, festmény vagy zenemû sem hordozója semmiféle morális parancsnak. Az a hit például, hogy „a regény szelleme”, tudniillik „a dogmák és megcsontosodott meggyôzôdések játékos kétségbevonása” kritikai tudatként mûködne, és kiszakíthatná az embert ösztönös identitásából, igen nemes, ám igazolhatatlan megfontolásokból származik. Még akkor sincs szükségszerû átjárás a mû és az élet közt, ha a regény – mint azt Milan Kundera igen helyesen megállapította – maga a par excellence demokratikus mûfaj, mely feltételezi a toleranciát és a nézôpontok közti konfliktust. Olvasás közben akár összes elôítéleteimrôl is megfeledkezhetem, egyesülhetek egy kínai vagy dél-amerikai író világával, érezhetem úgy, hogy egy másik korban, más erkölcsi rendben otthonosan mozgok; mihelyt elhagyom az irodalom terepét, újfent türelmetlen leszek, elfogult, féktelen; visszatérek saját századomba, hogy megütközzem a felebarátaimmal. A mûvészi alkotás önmagában nem alkalmas arra, hogy gyökerestül kiirtsa az emberiség barbár alapvonásait. Mi a nagy regény? Egy helyi viszály, egy magánkaland, mely képes rá, hogy az egész világot elszórakoztassa. Ugyanígy: ha a jugoszláv tragédiát csak az egyszerre zsidó és ortodox Danilo KiŠ bölcsességének fényében próbáljuk meg elemezni, ha az ô humanizmusát és toleranciáját állítjuk szembe a Jugoszláviában egymással konfliktusban álló felek sovinizmusával és kegyetlenségével, az olyan, mintha a megvetés bûnébe esnénk. Azon túl, hogy egy halottat beszéltetni visszaélésnek számít, megint csak eltérô rendeket keverünk össze: az írásét és a politikáét (sôt, a háborúét). Meg kell válnunk attól az elképzelésünktôl, hogy a kultúra világa, a rá jellemzô sikerekkel és szépségekkel, ismérve és vezére lehet az államférfinak vagy a moralistának. A legmegrázóbb verseskötetbôl, a legédesebb muzsikából sem következik semmiféle etika, semmiféle helyes vagy helytelen magatartás. Régen elvált már egymástól az igaz, a szép és a jó.

mondializmus

De van ennél súlyosabb probléma is: elgondolkodhatnánk azon, hogy vajon a sokféleséget megkülönböztetés nélkül magasztaló szózatok nem keverik-e össze a kozmopolitizmust a mondializmussal. A „népek összekapcsolódása a világpiac hálójában” (Karl Marx), az árucikkek és a média internacionalizációja, ami potenciálisan mindenkit mindenkivel összeköt a glóbuszon, azt eredményezte, hogy a mondializmus tényleg az új planetáris nomád vade-mecumja lett. Azt az univerzális szubkultúrát jelenti, melynek feladata az összes többi helyettesítése, azt a fast food-on, az öltözködés uniformizálódásán, a televíziós sorozatokon és zenei egyformaságon alapuló szubkultúrát, mely minden embert ugyanazon iga alá kíván hajtani, éljen bár Los Angelesben, Caracasban, Bombayben vagy Lagosban. Ebben az értelemben Disneyworld és a korok, mitológiák, kultúrák émelyítô, lényegüktôl megfosztott miniatürizálása nem más, mint a mondializáció csúcsa, az egyetemes testvériség egyszerre bárgyú és zseniális megtestesülése. S mint ahogy a world music sem más, mint a föld minden ritmusának fogyasztási okokból történô kifosztása és újrahasznosítása, ebben a mutatványos parkban is teljes barátságban él együtt az új pidginnek – a broken English, az elszegényített angol nyelv –, az analfabéta emberiség rontott nyelvének zászlaja alatt Afrika, Ázsia, Európa, a wild west, a 20. század és a jövô. Márpedig a mondializmus minden, csak nem kozmopolita; azzal, hogy mindent felfal és megemészt, azokat a kultúrákat kezdi el megsemmisíteni, amelyeket már kiüresített, feltrancsírozott és lerágott, majd bebalzsamozva, mint a szarkofágbeli múmiákat, újracsomagolta ôket, miáltal megölte lényegüket és különösségüket. A mindent felfaló fogyasztói mentalitás valamennyi civilizáció közé egyenlôségjelet tesz, minthogy számára lényegében mindegyik egyforma. Az ember azt hiszi, hogy átlépte a határokat, hogy sikerült barátságtalan kontinensek közelébe férkôznie, hogy hatalmas szintézist hajtott végre, holott csak az ürességhez jutott el, mert sem a tapasztalás fájdalmain, sem a hontalanság élményén nem esett át. „A gyorsaság megöli a színeket; ha a giroszkóp sebesen forog, csak a szürkét adja ki” – írta Paul Morand már 1937-ben. A modern mondializmus a kulturális különbségeket az egyetemes elsatnyulás – a szórakozás és a fogyasztás – nevében tagadja. Ezért képtelen összebékíteni az embereket. Az általa létrehozott barátság édeskés és mesterkélt. Hiába nyitnak akárhány McDonald’s-ot Moszkvában vagy Teheránban, ez sem az oroszokat, sem az irániakat nem teszi megszállott demokratává. Nem lehet lerombolni Bábelt a szórakoztatás eszközeivel; Mickey Mouse mosolyának mindig meglesz a fonákja.

az újjászületés fájdalma

Az igazi kozmopolitizmus többféle emlékezet, sokféle partikularitás mélyén gyökerezik. Átlépni a gyökereinken, elszakadni attól, ami közel áll hozzánk, és közeledni ahhoz, ami tôlünk távoli, nem azt jelenti, hogy lekötetlen atomként bolyongunk a térben, hanem azt, hogy saját hovatartozásunk mellett más kötôdésekre is szert kívánunk tenni; minden szülôföld szembekerül az egy vagy több választott hazával. Ezért van az, hogy a kozmopolitizmus szenvedés; olyan megpróbáltatás, mellyel kiemelkedô egyének sújtják önmagukat, mert örömet és erôt merítenek abból, ha visszaszoríthatják a megszokott és a közönséges halandók számára abszolút érvényû határokat. Nézzék csak meg Canettit: Bulgáriában született, szefárd zsidóként, egy olyan családban, ahol a gyerekekkel spanyolul beszéltek; aztán elsajátítja a németet – azt a nyelvet, melyet szülei használnak egymás közt –, anyja félelmetes tanítópálcájának felügyelete alatt, amely semmilyen gyötréstôl, semmilyen megalázástól nem riad vissza, hogy beleverje az ifjú, kezdetben kétségbeesett, majd teljesen elbûvölt növendékbe a német nyelvet: „Szóba se jött, hogy ez alatt az idô alatt lemondjunk a többi nyelvrôl; anyám számára a kultúra mindazon országok irodalmát jelentette, melyeknek tudta a nyelvét.” Vagy nézzék meg George Steinert: osztrák-magyar hithû zsidó család leszármazottjaként „szigorú és komor” apja felügyelete mellett tanulja meg az ógörög nyelvet, aki nemcsak a klasszikusokat olvastatja el vele, hanem francia, angol és német tudását is tökéletessé fejleszti: „Hálás vagyok az apámnak, mert rájött, hogy minden elsajátított nyelv új szabadságot, új világot jelent, és felbecsülhetetlen esélyt a túlélésre”. De folytathatnám Nabokov példájával is, aki beszámolt arról a hatalmas fájdalomról, melyen akkor esett át, mikor 1940-ben írói nyelvéül az angolt kellett választania: „A nyelvcserével nemcsak Avvakum, Puskin és Tolsztoj nyelvérôl kellett lemondanom, hanem egy egyéni és élô idiómáról is. Mivel hosszú ideje megszoktam, hogy a saját módomon fejezem ki magam, fogadott nyelvemen sem érhettem be a klisékkel; szükségtelen leírnom azokat a hatalmas nehézségeket, melyeket ez az újjászületés okozott, meg persze az a rettenet, hogy el kell válnom egy élô és gyöngéd lénytôl, saját nyelvemtôl.”

Egyszóval, az ember nem születik kozmopolitának; a szeretet és a határtalan tisztelet aktusával válik azzá. Mielôtt megrészegülne attól, hogy többféle regiszteren, többféle billentyûzeten is képes játszani, minden tekintetben be kell illeszkednie egy másik világba, szerényen és semmiféle hálára nem számítva el kell sajátítania egy idegen kultúrát, melynek félelmetes átlátszatlanságával is tisztában van. Az ismeret csak mérhetetlen erôfeszítések árán nemesíti meg az embert. Ha minden normális nevelés kényszerû erôszak egy gyermekkel szemben, akit kiszakítanak ártatlan állapotából, az otthonosság puha kényelmébôl, hogy a szavak dimenziójában szülessen új életre, a kozmopolita nevelés hatványozott mértékû elszakadás, drágán megfizetett hozzájutás egy magasabb rendû szabadsághoz. Egyik civilizációból a másikba átmenni egy vedléssel ér fel; olyan metamorfózis, mely szenvedést és munkát követel, és semmi köze a kontinenseket átszelô óriás repülôgépek puha siklásához. Ezért van az, hogy a hontalanok alkotják a szellem nemesi osztályát, egyben ösztökét; a keresztutak emberei, folyton két határ közt, olyan éleslátással rendelkeznek, mely a köznapi emberbôl hiányzik. Maga a kívülállás is fontos eleme tisztánlátásuknak, zavarkeltô jelenlétüknek: valami lényegeset ismernek föl, felrúgják a bizonyosságokat, lemeztelenítik a zárt társadalmak hazugságait. Lényegük szerint kivételnek számítanak (de nélkülözhetetlen kivételnek: a zsidó közösségek eltûnése Közép- és Kelet-Európában – kivéve Magyarországot – még ma is példa nélkül álló szellemi katasztrófát jelent). Következésképpen lehetetlen és elképzelhetetlen „demokratizálni” a kozmopolitizmust, olyan jogot csinálni belôle, mint mondjuk az egészséghez vagy a lakáshoz való jog; még ha ezernyi formában, fokozatban, árnyalatban létezik is, mindig egy kisebbség elôjoga marad.

Az egzotizmus tehát, éppúgy, mint a rasszizmus szép jövô elé néz: szükség lesz rájuk, hogy megszüntessék, megsemmisítsék azt, ami kihívja ôket: a másik idegenségét. A világ ellenségem, mert nem vagyok az egész világ, és az allergia mindenekelôtt a különbözôségbôl születik. A háború, az értetlenség, a megvetés nemcsak az ember eredendô gonoszságának gyümölcse; mindenekelôtt az egyéni megnyilvánulások rokonságából fakad, melyek sokfélesége megrémíti és kétségbeesésbe taszítja az embert. Az idegennel való kapcsolat bizonytalanságot szül, melyben szétválaszthatatlanul keveredik egymással ellenszenv és vonzalom. És a másik mindig lesz: a fajok, nyelvek, hitek megosztottsága örökre ellehetetleníti a tökéletes kommunikációról szóló álmokat. Bármekkora legyen is a befogadóképességem, bármilyen nagy legyen is a szívem, sohasem fogom tudni megakadályozni, hogy számomra ne kívülálló legyen az, aki felém közeledik, s aki se nem olyan közeli, se nem olyan különbözô, mint képzelem.

a vegyes salátáról

Mit is jelent például az a felszólítás, mely „a másság Európáját” tartja kívánatosnak az identitáson alapuló Európával szemben? A megfogalmazás kétségkívül szép; de ahhoz, hogy Európában létezzen a „más”, sokféle nemzetnek és értelemszerûen a nemzeti identitás egyfajta tiszteletének is léteznie kell. Annál is inkább, mert azokban a konfliktusokban, amelyek kontinensünk keleti részét ma vérrel öntözik, nem a másik másságát gyûlölik, hanem éppen a közelségét, azt, amit Freud a kis különbségek nárcizmusának nevezett. Nem minden önmagunkhoz való hûség eredményezi mások lenézését, ahogy nem minden nyitási szándék jelenti a másik iránti tiszteletet sem: azért is közeledhetem hozzá, hogy kiûzzem magamból azt a félelmet, melyet ô keltett bennem, tehát hogy magamévá tegyem, megszelídítsem. Különben is, nem véletlen, hogy sok, a másságot dicsôítô embernél újra elôkerül a régi nóta, az öngyûlölet (ami a harmadikvilág-pártiságnak is alapja volt): „Európát akkor szeretném, ha megtagadná önmagát”, mondta például René de Cecatty az önzetlen mazochizmus szép lendületével. Egyébként nem kell eltúlozni ezt a fel-feltörô önostorozási hajlamot: a xenofília gyakran nem más, mint fordított xenofóbia, ahogy a fennen hirdetett filoszemitizmus is sokszor csak visszájára fordított antiszemitizmus. És azt is régóta tudjuk, hogy az önbecsmérlés csak a gôg alattomos formában történô megnyilvánulása.

Miért van az, hogy a periféria, a végek egyszer csak magasabb rendûnek nyilváníttattak, mint a központ, ami jobb esetben elfogultság, rosszabb esetben demagógia? Miért kellene, hogy a más a priori tökéletes legyen, pusztán csak azért, mert más? Miért kellene, hogy minden keveredés áldásos dolog legyen, és minden kapcsolat a rokonszenv szülôje? Elfelejtettük volna, hogy a népek elsôsorban a félreértések révén kommunikálnak egymással, és hogy a hôn vágyott szimbiózis leggyakrabban durva hangoskodások és groteszk torzítások formáját ölti? Elfelejtettük volna azt a leckét, melyet az indiai angol írótól, V. S. Naipaultól kaptunk, aki mélabúsan járja Afrika, a Karib-szigetek és Ázsia felbomlott világának széttört kultúráit, és akinek számára a kozmopolitizmus az egyes csôdbe ment világok újraegyesítése (amivel fel is szítja a tiszta és szigorú etnicizmus harcosainak haragját, akik az árulót, a lekenyerezettet, a nihilistát, a hazátlant bélyegzik meg benne)?

A mi széplelkeink csak arról feledkeznek meg, hogy mi nem vagyunk a bennünket körülvevô világ kortársai, hogy nincs idôegyeztetés az univerzum különféle részei közt, s hogy ha egyetlen nagyszerû vegyes salátában akarnánk egyesíteni a legellentétesebb tradíciókat, legjobb esetben csak termékeny zûrzavart nyernénk, a legrosszabban meg valami rettenetes értelmetlenséget. Ez a határokon átívelô migráció, melyet mindenkitôl megkövetelnek, kevéssé valószínû, hogy egy új reneszánsz elôjátéka volna; sokkal inkább a radikális felületesség diadala, vagyis ismét csak a másik ember megvetéséhez vezet. Aki megrészegül a világméretû tarkaságtól, aki a másságért csak a másság miatt rajong, legtöbbször hitvány keverccsel is beéri. Ez a magatartás két különbözô valóságot kever össze: az egymásra rakódást és az olvasztótégelyt. A melting-pot nem jön létre – lásd például az Egyesült Államokat – a kollektív értékekhez való erôs ragaszkodás, az ugyanahhoz a hazához való kötôdés nélkül – nincs is Amerikánál nacionalistább ország –, ami háttérbe szorít mindenféle kisközösségi hovatartozást; vagyis ahhoz kell ragaszkodni elsôsorban, ami összeköt, nem pedig ahhoz, ami megkülönböztet. És ha a melting-pot háttérbe szorul a salad bowl-lal szemben – amelyben állítólag minden egyes alkotóelem íze megôrzôdik –, a kisközösségiség megjelenésével pontosan a közjó fogalma tûnik el.

Abban az egyetlen mondatban, mely szerint „minden kultúra a keveredések és hatások összegzôdése”, egyszerre három tévedés van: elôször is összetévesztôdik benne a szintézis és a kiegészülés; másodszor a kölcsönvétel nem a másikra való odafigyelés intelligenciája, hanem a szivacs nagylelkûsége, mely bármit magába szív, hogy aztán kiköpje; mindenekelôtt azonban ez a kijelentés elképesztô dicsôítése a determinizmusnak, a külsô végzetszerûségnek. Mintha egy gyereknek azt mondanánk: te pusztán azoknak a hatásoknak az összessége vagy, melyet szüleid gyakoroltak rád. Holott szabadnak lenni nem más – Sartre is ezt mondja –, mint valamit kezdeni azzal, amit mások csináltak belôled. A nagy kultúrák valóban egy szövetség, egy interakció eredményei; de nagyságuk abban is megnyilatkozik, hogy képesek válogatni. Ha csak a befogadásra helyezzük a hangsúlyt, megfeledkezünk arról, hogy az idegen hatásokat fel kell dolgozni, új kontextusban kell értelmezni, s fôként arról, hogy ennek a folyamatnak van egy mélységi dimenziója is: csak ez teheti idôtállóvá bármilyen külsô hatás beépülését. Ha a sokféleség kisajátít egy kultúrát, ezt a sokféleség elsajátításának kell követnie, ahol a szellem, immár meggazdagodva, visszatér az önmagán való elmélkedéshez.

De az is lehet, hogy ez a sokféleség-hóbort valójában a mássággal szembeni allergiát rejti. Mi van, ha a mi pszeudo-kozmopolitáink ugyanolyan fóbiával viseltetnek az idegen iránt, mint a nacionalisták, azzal a különbséggel, hogy ôk inkább befogadják az az idegent – ezzel megszüntetik a másságát –, ellentétben az idegengyûlölôvel, aki eleve kirekeszti ôt? Az ilyen vulgáris kozmopolitizmus a következô szillogizmusként is lefordítható: minden kultúra egyformán tiszteletre méltó, egyik sem inkább az, mint a másik. Amibôl következik, hogy a modern ember az egykor különálló kultúrák összegzése kell hogy legyen. Konklúzió: minthogy minden kultúra csak az Emberi Lény sajátos megnyilvánulása, ezért mindegyik bûnösnek kell hogy érezze magát saját rész-jellege miatt (hiszen semmit sem ér a többiekkel való kapcsolata nélkül). A másság szerelme a kvietista közönybe torkollik: végül is minden egyenértékû, a különbözô világlátások kioltják egymást. Csak együtt érnek valamit, és csak akkor, ha egyre fékeveszettebben halmozzuk ôket egymásra. „A nagy közösségi lelkek szimfóniája” a szupermarketek bazárába torkollik.

a hûség kötelezettsége

Ezzel a világméretû turizmussal szemben, mely mindent átfog, ám semmihez sem jut el, a kozmopolitizmus elengedhetetlen feltételként megköveteli saját nemzeti kultúránk ismeretét. Hogy elindulhassunk a másik felé, ennek feltétele, hogy legyen egy hazánk, legyen egy emlékezetünk: csak akkor láthatunk vendégül egy idegent, ha van egy föld, ahol fogadhatjuk ôt. Aki azt állítja, hogy ô sehonnan sem jött, hogy átlépett szokásokon és hovatartozásokon, az általában nem több, mint ezen szokások és hovatartozások legrosszabb vonatkozásainak megtestesítôje, játékszere. A múlttól való megszabaduláshoz elôször el kell sajátítanunk a múltat, hogy ne kelljen többé szenvedünk tôle; az elfogadás vagy az elvetés tudatos viszonyát kell kiépítenünk hozzá. Az ember nem választja meg saját gyökereit, de ha már egyszer magáévá tette ôket, azt igenis megválasztja, hogy elfogadja vagy elutasítja ezeket, hogy egyesektôl megválik és másokhoz erôsebben kötôdik, mert más irányú elrugaszkodásaihoz ezekben talál fogódzót. És mi más volna az individualizmus maga, ha nem a tradíció elutasításának a tradíciója, tehát elsajátítani való történelem? Ha létezik a nyitottság kötelezettsége, vele együtt létezik az önmagunk mellett való kitartásé is. Annál alkalmasabb leszek tehát a kozmopolitizmusra, minél erôsebben kötôdöm egy sajátos földhöz, nyelvhez: ezek ugródeszkák ahhoz, hogy elérjek másokat. Fel kell tehát emelni a szavunkat a saját nemzethez való kritikai kötôdés érdekében, mely sem a vizsgálat, sem a szeretet képességét nem zárja ki: egyik a másik nélkül vagy a kivételezés kizárólagosságába, vagy fölösleges gáncsoskodásba taszítja az embert. „Ha egy keresztény azt mondaná nekem, annyira fellelkesítette a Bhagavad-Gita olvasása, hogy át akar térni a hinduizmusra, azt válaszolnám neki: a Biblia éppannyit nyújthat számára, mint a Gita, csak még nem próbálta meg valóban felfedezni a Bibliát. Tegye meg ezt az erôfeszítést, és legyen teljes értelemben keresztény” – mondta Gandhi. És valóban: hány kutatót térített vissza Európához és a keresztény hithez az iszlám földjének tanulmányozása (lásd Massignon)! Hány olyan utazóról tudunk a Kelet és a Nyugat közt, aki egy egész élet munkáját áldozta rá, hogy belemerülhessen egy idegen kultúrába, miáltal két kultúra gyermekévé vált, ennek minden kockázatával és szépségével együtt! Egy francia, egy angol, egy német megérthetne-e bármit is az iszlám irányzataiból, Ázsia metafizikai komplexumaiból, ha elôtte nem ismerkedett meg saját vallási örökségével, még akkor is, ha történetesen nem tartozik a hívôk közé?

Nincs mit szégyellnünk azon, hogy vannak gyökereink; és a túlságosan is elterjedt közhellyel ellentétben nem minden bezárkózás jelent hidegséget: a bezárkózás az elmélyült gondolkodás szinonimája is lehet. Nem minden határ archaikus maradvány, mert a határ biztosítja azt is, hogy egy nép megôrizze saját integritását, saját kulturális és nyelvi kincseit – és a határok egyben azt a hatalmas örömet is jelentik, hogy átléphetôk, hogy lehet egyensúlyozni köztük, s ez a játék sokkal izgalmasabb, mint ha egyszerûen csak eltörölnénk ôket. Miért ne szegezhetnénk szembe Nabokovval – aki azt választotta, hogy angolul és oroszul ír – Roland Barthes stratégiáját, aki viszont nem volt hajlandó egyetlen idegen nyelvet sem megtanulni, mert félt, hogy ez megfertôzné írói munkáját? Minden szellemi élet más szellemi lehetôségek tudatos negligálására is épül. Itt az ideje, hogy újraértékeljük az akadályt, a korlátot, a színlelést, az ezernyi fortélyt, amellyel egy kultúra a tolakodó indiszkréció ellen védekezik. Európa kivételes szépsége nem fakad-e abból is, ahogyan a maga korlátozott területén az oly sokféle, törékeny és egyedülálló életmódot össze tudta csiszolni? Most az egyetemesség nevében mindezt elavultnak, régiesnek kellene nyilvánítunk? Amikor a magyar drámaíró, Ödön von Horváth (meghalt Párizsban, 1938-ban) azt írja, „Ha megkérdezik, hol van a szülôhazám, csak azt felelhetem: Fiuméban születtem, Belgrádban, Budapesten, Pozsonyban, Bécsben és Münchenben nôttem fel, és magyar útlevelem van; de nincs anyaországom. Tipikus keveréke vagyok a vén Osztrák-Magyar Monarchiának: egyszerre vagyok magyar, horvát, német és cseh; a hazám Magyarország, az anyanyelvem a német”, nem valamiféle világutazóként, egyfajta transzkontinentális kötéltáncosként gondol magára, hanem saját identitását kitágítva átlép a nemzeti határokon, az osztrák-magyar birodalom határai felé; magyarán egy adott történelmi idôszak konkrét régiójának civilizációjával azonosítja magát. Hogy a közép-európaiság mítoszát manapság valamiféle korlátként, egy budapesti vagy egy varsói gettóként élik meg, ami adott esetben más népek kizárására irányul, ez semmit sem változtat a vonzerején. Mitteleuropa példátlan zsenialitással tudta összebékíteni az elgyökértelenedés rontásait a kulturális kisebbségek virágzásával, egy olyan föderációs egységen belül, mely kialakította a közösségben élés meghatározott módját. Innen az az intellektuális védôpajzs, melyet Közép-Európa szembe tudott szegezni a kommunista zsarnoksággal, és innen az a nosztalgia is, melyet még ma is sokakban ébreszt, akik a közép-európaiságot tartják az etnikai hisztéria és a német hegemónia legfôbb ellenszerének.

legyünk porózusak

A volt Szovjetunióban az orosz nyelv tanulása már a kisiskolások számára is kötelezô volt, lettek légyen azok lengyelek, csehek, örmények vagy türkmének. Ezt a rendelkezést senki sem gazdagodásként élte meg, hanem a szabadság megerôszakolásaként. Meg kell tehát különböztetnünk a szabad vidékek választott kozmopolitizmusát az elnyomott, egy birodalomba vagy egy államszövetségbe kényszerített tájak kierôszakolt kozmopolitizmusától. Nem nehéz rájönni, hogy bizonyos esetekben a civakodó népek szétválása kívánatosabb, mint kényszerû együttélésük, s hogy egy bizonyos internacionalizmus, mely közösségek fiktív barátságán alapul, a legrosszabb fajta feszültségek szülôje lehet (és csak fokozhatja a balkanizációt, melyet épp hogy megakadályozni akart). Bármilyen jó szándékú legyen is a jelszó: „Társulás vagy barbárság”, lényegét tekintve angyali szózat, megfogalmazását tekintve pedig sztálinista marad. Ne bízzunk az unió az unióért fetisizmusában. Az egyesülés csak akkor magasabb rendû, mint a megosztottság, ha a belôle fakadó jótétemények felülmúlják az elszigeteltség elônyeit. Arról nem beszélve, hogy az ilyesfajta szövetség is feltételezi a demokráciát és a részt vevô felek teljes egyetértését, az erôk egyensúlyát, s nem az egyik vagy a másik túlsúlyát, maga az integráció pedig hihetetlen türelmet kíván: a kis lépések módszerét, de mindenekelôtt a válás lehetôségét – mint minden felnôtt házasság. A kierôszakolt nász rosszabb, mint a cölibátus: többet ér a sok felgyûlt magány, mint a népek börtöne. A sokszínûség, a multinacionalizmus, az egységesülés bálványozása – mindez a történelem értelméhez, a Jó fogalmához társítva (mellesleg ez volt a maastrichtisták egyetlen érve az 1992-es franciaországi népszavazás elôtt) – nem más, mint a hegeli-marxi historicizmus liberális változata. A kommunizmus halott, de mentális keretei bennünk élnek: még mindig hiszünk a fejlôdésben, az elôre megírt happy endben, egy eljövendô törvényben, amely megáldja a valóság és az ész nászát.

A nyitott és a zárt kettôs dogmatizmusával szemben mi tehát a porozitást részesítjük elônyben: minthogy a világ állapota egyetlen nemzet számára sem teszi lehetôvé, hogy tartósan önmagába zárkózzon, legyünk porózusak, találjuk meg a megfelelô határvonalat az elzárkózás és a kíváncsiság közt, mely éppúgy együtt jár alkotásra ösztönzô sokkhatásokkal, mint élvezetes disszonanciákkal. Az egyetlen mód arra, hogy elkerülhessük a soviniszta métely és a beolvadás kettôs csapdáját, talán az, ha kialakítunk egy paradox hazafiságot; olyan patriotizmust, amely azt kívánja tôlünk, hogy ne a hazánkról való lemondással fizessük meg saját európaiságunkat; olyan patriotizmust, amely mindannyiunktól megköveteli, hogy tiszteljük múltunk legjobb hagyományait, ám legyünk tudatában a legérdekesebb idegen hatásoknak is. Olyan patriotizmust végül, mely bölcs szerénységen nyugszik: elismeri minden ország relatív fontosságát, és nem fordul át sem megalázkodásba, sem totális igazodásba.

Ezzel együtt mai társadalmainknak, bármilyen alkalmazkodók és nyitottak legyenek is, mindig szükségük lesz azokra a „nagy kozmopolita lelkekre” (Rousseau), azokra a híd-emberekre, akik a világok közt megnyitják az odafigyelés és a szeretet zónáit, elutasítják az önzéseket, ösztönzik a kulturális cseréket. A kozmopolita szellem azonban, ha ideológiává silányítjuk, híg és közönséges ersatz lesz csupán. Ahhoz, hogy az ember ne váljon kulturális mutánssá, megszállottság kell, bátorság és talán az a csipetnyi ôrület, mely minden nagy közvetítôben benne lakik. Ha hûek akarunk maradni emlékükhöz, el kell utasítanunk azokat a törekvéseket, melyek az ô nevük védjegyével akarják ránk sózni hamisított termékeiket. És ne akarjuk utánozni ezeket a nagy figurákat. Érjük be azzal, hogy demokraták vagyunk: a mai idôkben, mikor a barbárság reneszánszát éli, már ez sem kevés.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu