HORACIO VÁZQUEZ RIAL

IRODALOM ÉS POLITIKA


Pszeudo-irodalmi események, mint a Céline-év meghirdetése a nagy francia író születésének századik évfordulója alkalmából, az örökifjú Ernst Jünger évfordulója, vagy Agustín de Foxá regényének, a Madrid, bíróságtól titkosrendôrségig új kiadása, vagy a színskála másik végén Paul Nizan regényének, Az összeesküvésnek a lefordítása, idôrôl idôre felvetik a kényes kérdést – amely sokak szerint ügyes marxista fogás, és igazából nem is létezik – irodalom és politika kapcsolatáról. Amikor például Foxá újra megjelent a spanyol könyvesboltokban, kiderült, hogy a fasiszta szerzôk publikálásával kapcsolatban háromfajta reakció létezik: vannak, akik határozottan elleneznek minden olyan szándékot és törekvést, ami vissza akarja hozni ôket; vannak, akik erre törekednek; végül pedig vannak, akik azt mondják, hogy az egyetlen, ami számít, az a mû irodalmi minôsége, függetlenül szerzôje ideológiai hovatartozásától, mintha az nem volna meghatározó egy szöveg születésénél.

Az én szívem az elsô álláspont felé húz, és elítéli a másodikat. Az eszem pedig arra figyelmeztet, hogy mindkét hozzáállás ostoba, és hogy mi a lényeg: meg kell cáfolni a harmadik hozzáállást, azokét az álszent irodalmárokét, akik arcokról hajlandók beszélni, de eszmekultuszokról már nem, és azon igyekeznek, hogy beadják nekünk, megkerülve a lényeget, a legrosszabb intellektuális zagyvaságokat, csak legyenek jól csomagolva.

A probléma nem éppen új keletû: egyidôs a mûvészet elkötelezettségének gondolatával, ami – ellentétben azzal, amit sokan hisznek – korántsem hidegháborús, sartre-i, sztálinista találmány, melynek célja az volt, hogy nyugati szimpatizánsaikat hozzáragasszák a könyveikhez, mint valami légypapírhoz. Sokkal régebbi dologról van szó. És itt nem a platóni Védôbeszéd Szókratészére gondolok, aki úgy ölti magára a bögöly szerepét: csipkedje és tartsa ébren a polgárokat, hogy nem követel semmiféle hatalmat, és nem ismer el más vezérlô elvet, csak a lelkiismeretet. Az európai társadalom elsô intézményesített, tömeges ideológiai manipulációjára gondolok: az ellenreformációs tanok terjesztésére, melynek születése a Jézus Társaságának alapításával kezdôdik, és a Tridenti zsinatban hág tetôfokára, és amelynek alapvetô esztétikai kifejezése – ikonológiai programokat is beleértve – a barokk. Minthogy a reakció tervezete volt, az elkötelezettség nem választás kérdése volt, hanem kényszer – a Szentszék hathatós közremûködése folytán –, az eltérô gondolkodást pedig máglyahalállal büntették.

Frankóisták és sztálinisták

Trident inkvizíciós doktrínérizmusa az elsôdleges mintája a kultúra világába való szégyentelen és erôszakos beavatkozásnak, amit a nácizmus és a sztálinizmus vitt végbe. Elôbbi a propaganda és a cenzúra elegyítésével, valamint mûvek és szerzôik elhamvasztásával. Utóbbi eszköztára a számûzés, a börtön vagy az elmegyógyintézet és a tarkólövés. Az olasz fasizmus és a frankóizmus kevésbé volt brutális, inkább hajlott a publikációk ellenôrzésére és a bebörtönzésre, mint az értelmiség szisztematikus kiirtására.

Irodalom és propaganda mindig is összekapcsolódott: Vergilius Georgicája és Bucolicája, Árkádia megteremtése – olyan irodalmi tények, melyek sokkal többet köszönhetnek Augustus afölötti aggodalmának, hogy a római polgárság elhagyta a földeket, semmint a múzsáknak, és ezt senki sem érzi különösebben sértônek: a végeredmény kitûnô, és ennyi elég. Tehát a pásztorélet dicsérete és a felhívás a földmûveléshez való visszatérésre nem a puszta szóból születik, ellenkezôleg: azokból az elemekbôl bontakozik ki, amikbôl ezek a – a római állam propagandája számára írott – tökéletes költemények építkeznek.

Goebbels, a náci propaganda mágusa, a nagy közvetítô teoretikus, akinek alapelveit, hatékonyságuk miatt a reklámszakma és a média máig figyelembe veszik, akár tudják, akár nem, óhatatlanul beleesett abba a hibába, hogy megírta a Michaelt, ezt az ügyetlen regényt, folytatásaként egy elbeszélés-sorozatnak, amelyben az ifjú hôs meglátja a fasizmusban az igazság fényét; ezt a vonalat követi Torrente Ballester Javier Mariño-ja is; arról a Gonzalo Torrente Ballesterrôl van szó, aki annak idején José Antonio Primo de Rivera Mûveihez elôszót írt – ennek legutolsó kiadásai mellesleg egynéhány oldallal rövidebbek, mint a Destino kiadónál megjelent Összes mûvek elsô kötete: a tisztogatás kiterjed a szöveg legnyíltabban fasiszta részeire is, de nem érinti azokat, amelyek rejtetten azok, azaz a szöveg zömét.

A baloldalnál kevesebb az ilyen pedagógiai célzatú történet, míg annál több a politikai program teljesítésének bizonyítása. Annak ellenére, hogy nem hiányoznak a klasszikus alkotások, mint amilyen a Kutató Sámuel, melyet Upton Sinclair akkor írt, amikor az Egyesült Államok kommunista pártjának soraiban harcolt, a baloldal mindig is jobban boldogult programok nélkül: ott van Scott Fitzgerald regénye, az Édenen innen, amelyben a fôhôs egyszerre enged az egyéni és a társadalmi lelkiismeretnek. A baloldal ugyanakkor sosem tagadta a szöveg szerepét: „Minden mûvészet propaganda” – írta Paul Nizan 1932-ben.

Csak a volt szeminarista Sztálinnak, vagy a bürokrata Zsdanovnak, akiknek az észjárása oly távol állt a baloldaltól, csak nekik juthatott eszükbe a mûvészet megtervezése, szempontjaik pedig csak árnyalataikban különböztek azoktól, melyekre a náci teoretikusok hivatkoztak. Mindkét esetben bebizonyosodott, hogy a propaganda fejlôdése szükségszerûen magával hozza a cenzúrát.

Annyi bizonyos, hogy sem a nácizmus kritikai szörnyûségei, sem a szocialista realizmus abszurditása nem tudott véget vetni az értelmiség politika iránti érdeklôdésének, sem a politika jelenlétének az irodalomban. Nem érte ezt el annak idején sem az ellenreformációs egyház, sem a reformáció egyházai. Épp ellenkezôleg: a 20. századi irodalom legnagyobb alkotásait mind a politika hatja át, vagy egyszerûen politikai darabok.

Az 1936 után írott igazán értékes spanyol alkotások például politikai könyvek, elsôsorban a Franco-ellenesség termékei. Kezdjük azzal, amit Carlos Barral a legjobb polgárháború utáni regénynek tartott – joggal –, Arturo Barea: Egy lázadó kovácsolódása, és folytassuk a számûzetésben írott mûvekkel, mint például Ramón Sender regénye, a Rekviem egy spanyol parasztért, vagy A hajnal krónikája címû regénysorozata. A számûzetés egész irodalma, létrejöttének azonos körülményei és az általa kifejezett emlékezésformák miatt Franco-ellenes irodalom: Jiménez, Prados, Salinas, Serrano, Plaja, Garfias, Moreno Villa, Alberti, Larrea, Bergamín, Altolaguirre, Felipe, Aub, Andújar, Dieste, többek között, élesen bírálta „ezt a trágár és csüggesztô Spanyolországot, ahol a csürhe uralkodik ma”, Cernudával szólva.

Az országon belül a Franco-ellenesség sajátos területéhez tartozik kettô azok közül a mûvek közül, amelyek nagyban hozzájárultak a spanyol regény megújulásához: A csend ideje, Martín Santos alkotása, mely elkeseredett kirohanás a dolgok akkori állása ellen, és Juan Goytisolo tetralógiája, amely a Személyleírással kezdôdik, és a Makbarába torkollik: a szerzô spanyolellenessége egyértelmûen összefügg azzal, hogy a frankóizmus feltámasztotta a Fekete Spanyolország hagyományos értékeit, és félreérthetô volna, ha nem egészítené ki a Níjar mezôi és a La Chanca. Ezekhez a címekhez hozzá lehetne tenni egy sor másikat.

A „militáns regény” mûfajához vagy almûfajához tekintélyes lista tartozik, amelynek mellôzése jelentôsen csökkentené a utóbbi két évszázad nagyregényeinek számát, kezdve Dosztojevszkij mûvével, az Ördögökkel. Vajon meg lehet-e teljesen érteni a nyugati kortárs prózát Az ember sorsa nélkül (Malraux), amely elválaszthatatlan A hódítóktól, A megvetés idejétôl és A várakozástól? A szabadság útjainak (Sartre) három regénye nélkül? Az összeesküvés (Paul Nizan) nélkül? A vaspata (Jack London) nélkül? Az ember, aki csütörtök volt (Chesterton) nélkül? Meg lehet érteni a ma emberét A nulla és a végtelen (Koestler) nélkül, A vallomás (Artur London), az Élet és sors (Vaszilij Grosszman) nélkül, vagy Az olvadás (Ilja Ehrenburg) nélkül, amely egy korszaknak adott nevet? És vajon eljut a mai Spanyolország ahhoz, aki nem vesz tudomást azokról a militáns regényekrôl, mint a már említett Arturo Barea-mû, Jorge Semprún regényei, a Federico Sánchez önéletrajza és a Ramón Mercader második halála, Juan Marsé alkotása, a Ha azt mondják neked, hogy elestem, vagy a másik oldalon Torrente Ballesternek a már említett Javier Mariño-ja? A harcosság önmagában nem irodalmi ügy, nem úgy azok az etikai és esztétikai meggyôzôdések, melyeken az általában nyugszik, a hatalom kérdése, ami vele egylényegû, vagy a határhelyzetek, melyekbe annyiszor beletorkollik. Nem kevés azoknak a nem-militáns író által írott nagyregényeknek a száma, melyekben a harcosság és a hozzá való viszony határozza meg a fôhôsöket: nem volna teljes a Frédéric Moreau-ról rajzolt kép az Érzelmek iskolájában, ha Flaubert nem beszélt volna nekünk a Kommün eseményeivel kapcsolatos közömbösségérôl, és Kunderánál A tréfa és A lét elviselhetetlen könnyûsége központi alakjainak sorsa nem volna magyarázható mások barbár militánssága nélkül.

A mûvészet semlegessége

Ilyen tekintélyes lista ismeretében ideje volna, hogy felülvizsgálják álláspontjukat az újdonsült álszent irodalmárok, akik azon fáradoznak, hogy leválasszanak minden szennyezô elemet arról, amit „tiszta irodalom”-nak tartanak. Ez az álláspont, az igazat megvallva, nem túl ízléses, ha a befogadás folyamatát nézzük: mit értékelnek, mit élveznek az irodalomban azok, akik csak a szavakat élvezik? Vajon nekik mindegy, hogy mi az értelme, a jelentése egy történetnek, vagy mindegy, hogy van-e egyáltalán értelme, csak legyen jól elmesélve? Mit is akarnak mondani voltaképpen, amikor azt mondják egy történetrôl, hogy „jól van elmesélve”?

A politikum jelentôsége nem elhanyagolható: az író ideológiai hovatartozása a szöveg szervezô magja, és ez határozza meg a mû sorsát: jelentôs-e vagy jelentéktelen. Nincs nagyság abban a mûben, amelybôl nem lehet kiolvasni valamilyen világfelfogást. Olyan állítás ez, melybôl nem lehet következtetést levonni azzal kapcsolatban, hogy mit tud az író saját magáról, sem arra vonatkozóan, hogy milyen képet akar kialakítani magáról. Az író tudatosan hirdetheti világfelfogását, és megalkothatja mûvét ebbôl kiindulva – ez a „Brecht-modell” –, de megírhatja a valóság kritikáját anélkül is, hogy teljesen tudatában volna saját elemzôkészségének.

Aki figyelmen kívül hagyja ezeket az alkotást megelôzô kérdéseket vagy nem akar tudni róluk, eljuthat az abszurdumig vagy a sértésig. Ha az eszmeiség nem volna lényeges, nem lehetne érteni Pound sok Cantójának sem a felépítését, sem a jelentését – csak ha figyelembe vesszük szerzôje politikai és gazdasági nézeteit (gondoljunk a XLV Cantóra az uzsoráról, vagy a LXXIV.-re, amelyik „Ben” és „la Clara” haláláról szól). És ami még rosszabb: ha elfogadjuk azt, hogy egy olyan intellektussal rendelkezô ember, mint Ezra Pound, ideológiai semmibe süppedve hozta létre a század egyik legjelentôsebb alkotását, ugyanakkor tudathasadásos módon támogatta a feltörekvô kapitalizmust, hülyének vagy ôrültnek kellene tartanunk. Fura védelmezése egy mûnek az, ami tagadja tartalmának lényeges részét és létrehozásának folyamatát!

A mûvészet semlegességének gondolata – amit annyira megzavartak a Bovaryné és A romlás virágai megjelenésekor a Flaubert és Baudelaire ellen botrányokozás miatt indított perek – erôsen tartotta magát, annak köszönhetôen, hogy sok alkotó szükségét érezte annak, hogy megôrizze függetlenségét a hatalom minden formájával szemben. Ám éppoly elképzelhetetlen a társadalmi erkölcstôl és politikai gondolkodástól független mûvészet, mint az ízlés változásaitól független, objektív esztétika.

Különösen szépen illusztrálja ezt a két háború közötti Franciaországról szóló két regény, melyeket két, egymással ellentétes politikai nézeteket valló ember írt: Luis Aragon Aurélienje az egyik, a másik Drieu La Rochelle mûve, a Gilles. Aragon a sztálinizmus etikai-esztétikai felfogását szem elôtt tartva írta a magáét: irányított szöveg, a történelem folyamatának tudatos felfogásából született, a kommunista párt által kezdeményezett és jóváhagyott realista irodalom egyik csúcspontjaként. Drieu könyvének alapja szubjektív, egy józan, aktív és cinikus fiatalember fáradtsága: ô „a tökéletes fasiszta”, Malraux hevenyészett meghatározásával élve. A két nézôpont folyamatosan érvényesül a két mûben, és mindkettô nemcsak hû, hanem egybevágó képet is nyújt a korszakról. Ennek ellenére egyik sem jöhetett volna létre politikai indíttatású, kritikai mozgatórugó nélkül. Egyetlen nézôpont sem képes önmagában fenntartani a mûvet, irodalommá sem változtatja, de a szervezô eszmeiség hiánya elkerülhetetlenül kudarcra ítéli.

Amikor egy rosszmájú újságíró odalépett Malraux-hoz Drieu temetésén, és megkérdezte tôle, hogy miért van ott, A képzeletbeli múzeum szerzôje szûkszavúan ennyit felelt: „Drieu Franciaországért harcolt”: és ezzel egyszerre jelezte különbözôségüket és rótta le tiszteletét. Nem érezte szükségét, hogy mentegesse Drieu gondolkodását vagy magatartását, hiszen összeomlott és öngyilkos lett.

Csodálni egy embert, egy mûvet, ugyanakkor egyet nem érteni vele természetesen nem könnyû feladat. Ez történt Sciasciával Pirandellóval kapcsolatban. Amikor Domenico Porzio a Tûz a lélekben címmel megjelent összegyûjtött beszélgetések egyikében D’Amico cikkérôl beszél neki, amely „Pirandello eszmeiségérôl” szól, és azt mondja, hogy „egy mû elkerülhetetlenül leleplez egy eszmerendszert”, Sciascia elismeri, hogy „igaz”, hogy „van eszmeiség a mélyén”, olyan, amellyel természetesen nem ért egyet, de amit elfogad „magnak”, a mû szervezô magjának.

Nos hát: ha nézetkülönbség és elismerés nehezen összeegyeztethetô, és ha az olvasónak, az igazságot keresô embernek – igazság mint szépség, az igazság mint a jó megjelenési formája – választania kell, immár nem teheti ártatlanul. Ha van Auschwitz elôtt és után az író számára, akkor van az olvasó számára is, aki éppen annyira felelôs a szövegért, amely ôáltala tölti be küldetését, mint az, aki megalkotta. Nem lehet ugyanolyan szemmel olvasni Auschwitz után (és aki azt mondja Auschwitz, azt is mondja: Szarajevó, Hanoi, Ruanda, Csecsenföld, hogy a rossznak csak néhány legújabb nevét említsük). Lehetetlen, hogy ne legyen ellenséges szöveg. A semleges szöveg felfoghatatlan, torzszülött, amit a szellemi gyávaság és szolgalelkûség hozott a világra, hogy bûnös üzeneteket leplezzen: az emlékezet nem semleges, a jövôre irányuló tervek, vágyak nem semlegesek, a tudás nem semleges, az igazság nem semleges. A szó, mondta Freud – de mindig is így volt –, gyógyít, magával ragad és öl.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu  


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/