RAIJA SIEKKINEN

HOGYAN SZÜLETIK A SZERELEM


Hogyan születik a szerelem, ez titok: Annika fejében egész nap a dal szövege járt.

Ezzel a dallal ébresztette fel ma a rádiós óra.

Beszereztek egy rádiós órát, hogy éjjelente ne hallják az óra tiktakolását a sötét, visszhangzó szobában, és megsebzett állatok nyöszörgésére emlékeztetô hasogató hangját.

Beszereztek sok mást is, hogy könnyebb legyen az életük: mosogatógépet és mosógépet, ami meg is szárította a ruhát, mikrohullámú sütôt és egy másik telefont is, mivel a lakás nagy volt. Az élet könnyedén folyt, nekik pedig sok idejük maradt élni, és azon gondolkozni, mi volt eddig, és hogy lehetett volna másképp, és mi lehet még.

A rádiós óra általában jóreggelttel ébresztett, bemondták, hányadika van, milyen az idô, milyen a forgalom a városban: van-e baleset miatt lezárt bekötôút, van-e olyan út, amit a felbontás miatt érdemes inkább elkerülni. Néha egy nôi hang elmondta a piaci árakat, és meginterjúvolta a kofákat. Ilyenkor az embernek kedve támadt rögtön kiugrani az ágyból, munkába menet beszaladni a piacra, hogy az éjjeli fagy miatt még deres, humuszos burgonya, hagyma, kenyér és zöldség illatát beszívja a friss márciusi reggelen. Néha a rádió zenét sugárzott, olyat, ami elôl az ember a takaró alá szeretne rejtôzni, nyitott szemmel, összegubózva feküdni, és hallgatni, figyelni a képzeletében az álmok távoli és összefüggéstelen képeit.

De ma reggel a Hogyan születik a szerelem szólt, túl hangosan; Annika abban a pillanatban felriadt, s úgy érezte, hogy valamilyen veszély fenyegeti. Hanyatt feküdt, mozdulatlanul – úgy, ahogy néha ôszi éjszakákon a nyaralóban, amikor kintrôl valamilyen nesz hallatszott, amire az emlékezete nem talált magyarázatot. Az énekes énekelt, s habár az erôs hangtól bizseregni kezdett a fejbôre, Annika nem tudta rávenni magát arra, hogy fölkeljen és kikapcsolja a rádiót. Amikor a dal véget ért, és a bemondó elkezdte a híreket mondani, Annika a férje felé fordította a fejét, ránézett; de a férfi csak aludt. Mivel a kávéfôzô programja még nem kapcsolt be, ô nem mozdult, nézte a férje alvó arcát. A férfi mosolygott álmában, arcát a párnahuzat csipkéje keretezte, az anyag fehérségétôl elkülönültek sötét borostái. Annika fejében egyre csak a dal szövege járt, s férje ismerôs arcát nézve hirtelen úgy érezte most is, mint akkor a hegyekben fekvô hotel teraszán a hófedte csúcsokat nézte s tudta, hogy azokra a csúcsokra sosem jut fel.

Egész nap nem tudott megszabadulni ettôl a szövegtôl.

A kórház telefonközpontjában, ahol általában nôi magazinokat lapozgatva ült, és a telefonhívásokra válaszolt, ma újra és újra felállt, odament az ablakhoz vagy a fülke ajtajára erôsített tükörhöz. Az ablakból egy füves tér látszott, ahol a régi erdôbôl csak pár fenyôt hagytak meg. Ma reggel a parkban valaki a kutyáját sétáltatta, aztán egész nap üres, s csak délután sétálnak át rajta táskájukat cipelve az iskolások. A tükörben sápadt, kiégett arc látszott. Mindkét táj ismerôs volt, azért bámulta a csodálkozástól összehúzott szemöldöke alól.

Hogyan születik a szerelem – mondta –, ez titok.

Ajkak mozogtak a tükör felszínén, a kéz felemelkedett, az ujjak végigsimították az ajkak bôrét, száraz, repedezett. Emlékezett a reggelre, a mosolyra férje alvó arcán, és arra gondolt, milyen képek jelentek meg férje csukott szemhéja alatt. Három év alatt elôször gondolkozott ezen.

Három év, gondolta, ahogy az üvegfal mögött ült, és nézte az aulát. Az árnyak és a tompa fény elmozdultak, hirtelen olyan volt, mint az intézeti falióra mutatói, amik egyszerre három percet mozdulnak elôre. Emlékezett a napra, amikor életének a fénye ugyanígy változott meg, és az esetre, amit nehéz volt megérteni: a férfi, az ô férje, valami nô, akit sosem látott, kapcsolat és abortusz és vége; emlékezett a férje arckifejezésére, amikor ezekrôl beszélt. Azt hitte, hogy már mindent elfelejtett, de most, ahogy kinyújtotta a kezét, megnyomta a telefonközpont világító gombját, ugyanazokat a szavakat mondta már öt éve, tudta, hogy egy pillanatra sem felejtette el.

Ettôl kezdve egész nap emlékek jutottak eszébe, sûrûn, mint a lázas betegnek, aki fényes emlékképek között hánykolódik irány és cél nélkül, és valahol mélyen pontosan tudja, hogy a pillanatok hosszúak, végtelenbe tágulók, és az élet rövid. Elôtte az aula, az éjjel-nappal égô lámpák, a fényben csillogó linóleum, valamilyen erdei utat látott, emlékezett az éjhideg homokra a csupasz talpa alatt, arra, hogy a kezében lógó szandálok csatjai összecsattantak: és a tóra, az alján lévô mozdulatlan tájra, amilyennek a fényei és árnyai néha ugyanúgy rémisztették, mint a saját jövôje. Ez már mind régen volt, gondolta. Majd pontosított: mind régen volt.

Ült. Az óra mutatói mozogtak. Amikor felállt, lassan, és a tükör felé fordult, az arcán egy idôs nô arckifejezését látta. Mosoly nélkül, kifejezéstelenül nézte, amit látott, és tudta, hogy az ifjúság, a hosszúranyúlt, már elmúlt. A helyére nem jött el a középkorúság, és más kor sem, csak a lemondás. Egy meghatározott pillanatban elkezdôdött, táplálékot keresett benne, egyre inkább uralkodik rajta.

Az ablak elôtt színes ruhás iskolások jártak különféleképpen, és mindegyikük elôre kitalálhatatlanul mozgott. ‘ket nézve eszébe jutott, hogy annak idején ugyanígy tudta, hogy elmúlt a gyerekkor. Szentivánéj volt, a nyaraló homályos emeleti szobájában feküdt, ahol a sötétedô lambérián világlott a nyáréjszakai fény. Megmozdult, a még kemény, tiszta lepedô megzizzent, a nyitott ablakon keresztül beszállt a buja berek illata, valamilyen éji madár énekelt. Nézte a szoba homályba olvadó sarkait, az ablakon beszûrôdô fényt, a könnyû függönyt, amely hol meglibbent, hol a szúnyoghálóhoz tapadt, s tudta, hogy valami véget ért most, szinte azonnal: hogy a következô Szentivánnap egészen másmilyen lesz, és ô egészen máshol lesz. Emlékezett rá, hogy ettôl a felismeréstôl végigvirrasztotta azt az éjszakát.

Most megint eszébe jutott a dal szövege: hogyan születik a szerelem, és: ez titok.

Délután az ápolók mûszakot váltottak. Az ajtók nyíltak: a mûszakot felvevôk keresztülmentek az aulán, és velük az aulát egy pillanatra betöltötte a napfényes, szeles, még friss márciusi nap illata. Egy pillanat múlva a mûszakot leadók mentek keresztül az aulán. Elhaladtukban köszöntötték Annikát, ô felemelte a kezét, s azon merengett, milyen kevesüknek tudja a nevét: számára csak számok a központban és a telefonban válaszoló hangok. Öt éve jött, elôször nyári munkára, majd három éve, hogy eltartsa magát, amíg megírja a szakdolgozatát. A szakdolgozata most egy halom megsárgult papír egy doboz alján, ô meg még mindig itt van, az épület alkalmazottai úgy viszonyulnak hozzá, mint bárki máshoz, aki ittragadt.

– Szia – szólt egy hang a közelében, és Annika felkapta a fejét. Megint a szôke ápolónô, Lehikoinen volt, a kabátja még rajta, a haja még a széltôl borzas.

– Alszol, vagy mi van? Figyelj, megint ne kapcsold a férjemet, rendben?

– Jól van – mondta Annika. Lehikoinen nézte egy pillanatig, mintha mustrálná, bólintott, majd elment. A telefonon már egy hete lógott egy lap, amin ez állt: LEHIKOINEN FÉRJÉT NEM SZABAD KAPCSOLNI. Ettôl függetlenül a nô minden nap szólt, és a férje megint egész este hívja, miután a központban mûszakot váltottak, a hívásait a hôközpont üres, visszhangzó szobáiba kell kapcsolni, s ott a telefon csak csörög, amíg el nem hallgat.

Mi történt velük? – gondolta Annika. Aztán arra gondolt: mi történt mindenkivel? Valahol mélyen egyfolytában a dal szövege volt, az elôbbi érzés a lemondásról; aztán úgy tûnt, hogy valamiféle tudás egészen közel van. Eszébe jutott férjének egyik arckifejezése: mint egy gyerek, aki véletlenül eltörte a játékát, amit nagyon szeret.

Egy ragyogó fénysáv nôtt át lassan az aulán. Kinyílt az ajtó; késôbb az aula túlsó oldalán a pavilon tulajdonosa kinyitotta az üvegajtót, és elkezdte kihordani az újságos állványokat. A fénysáv elérte a falat, megtört, csúcsa elindult a falon fölfelé. Annika nézte, s most minden olyan világosnak tûnt. Az események mélyén, úgy látta, egy másik esemény folyama áramlott, sötét, iránya kiszámíthatatlan. Ott születtek a döntések, lassan, az ember tudta nélkül, és ahogy az élet folytatódott, mint ahogy mindig is folytatódik, és ahogy a jelentéktelen dolgok összerakódnak úgy, hogy egy reggelen az ember egy felismerésre ébred, és nem értheti meg, hogy az mibôl született. Emlékezett arra, ahogy a férje szétfeszíti a lábujjait, és hogy az utóbbi években hogy kezdte ô utálni ezt a szokást. Eszébe jutott egy nyelvi hiba, amit a férje idôrôl idôre elkövetett, hogy javította ki mindig, és hogy szórakoztatta férjének ingerültsége. És eszébe jutott a saját kedvetlensége, a gondatlanul elkészített ételek, és ahogy a kötött gyapjúzokniról beszélt, amit a férje kapott minden karácsonykor az anyjától ajándékba, vagy arról, hogy a férje bátyja mindig izével kezdi a mondatot.

Az utóbbi években a rokonok már nem kérdezgették ôket a gyerekrôl, ahogy korábban. Úgy tûnt, hogy kimondatlanul, hallgatólagosan megszületett közöttük a döntés, hogy nem lesz gyerekük, s mintha ezt a többiek is megsejtették volna. Most a napfény ékjét nézve Annika elôször gondolkozott azon, hogy milyen lett volna a gyerekük, és milyen a férje gyereke, aztán arra gondolt, hogy már nem szereti a férjét.

A telefon berregett. A hívó Lehikoinen férje volt. A hang már ismerôs, jó zengô férfihang, de Annika most elôször töprengett el azon, hogy a beszélô milyen ember lehet. A falra tûzött papíron már kereste a hôközpont számát, kis türelmet kért, s már kész volt lenyomni a számokat: aztán fölkapcsolta az osztályra. Lehikoinen fölvette, Annika bejelentette a hívást, és figyelte, hogy megszakad-e a vonal. A fény nem aludt ki, sokáig égett, Annika kinyújtotta a kezét, és letépte a telefonközpontról azt a lapot, amin a kapcsolási tiltás volt, és kidobta a szemétbe.

Végül is – gondolta a kis fehér fényt nézve, ki különbözteti meg a vereséget a gyôzelemtôl. Három évig azt hitte, hogy megnyert valamit, nem hagyta, hogy a férje felejtsen, de most tudta, hogy nem nyert meg semmit, és hamarosan valami borzasztó dolog történik.

Azon az estén szaunázni mentek. Annika a férje mögött ment a visszhangzó pincefolyosón, ahol a dohos fülkék és a bennük lévô humuszos zöldséges ládák, poros befôttes üvegek, az évekre a polcokon felejtett, penészt növesztô lekváros üvegek bûzlöttek. A férje hátán libegett a törülközô, az utóbbi években meghajlott ez a hát.

A szauna kályhája megreccsent, amikor vizet loccsintottak rá, a száraz gôzben szúrós szag érzôdött. Annika nekitámaszkodott a falnak, amit valamikor lelakkoztak, emiatt az felforrósodott, és a bôréhez tapadt, hirtelen minden elôjel nélkül eszébe jutott a másik szauna, az ottani viharlámpa fénye, a jég a cementpadlón és a több mint száz fokos felsô pad. A dézsában jégmorzsa-csengôk szóltak, amikor a merôkanállal mertek belôle, mikor a lékhez futottak, a talpukon megsérült a bôr, így reggel a havon vérnyomok látszódtak, az égen ragyogtak a csillagok és a hold, a nyaraló ablakából fény szûrôdött ki.

A sok víz, amit a férje a kályhára locsolt, vagy az emlékek hirtelensége miatt víz ment a szemébe, kucorogva, a saját lábujjait bámulva Annika megértette, hogy annyi mindent elfelejtett már.

A zuhanyozóban megmosta a férje hátát. Aztán a férje az övét. Annika a tenyerét a csempéhez támasztotta, a samponos szivacs mozgását a lábfejéig érezte. A férje a szokásosnál tovább mosta, lassan, megfontolva a mozdulatokat, és amikor Annika meg akart mozdulni, a férje megragadta a tarkóját, és nem engedte, hogy megforduljon. Annika felnyögött, a háta bizsergett, érezni lehetett, ahogy a vékony bôr alatt kering a vér.

A férfi egy pillanatig erôsen szorította a tarkóját. Aztán elengedte, a szivacs befejezte a mozgását a bôrön, a férfi megszólalt:

– Szeretlek.

A hangja meglepett volt, szavában kérdés rejlett, Annika megfordult, arca eltorzult, hirtelen hangosan felsírt és térdre roskadt. A férfi ijedten, némán állt. Annika a földön feküdt, sírt, és tudta, hogy az a borzasztó dolog most már megtörtént.

Maga elôtt, úgy látta, a padlón egy szappanbuborék pörgött, domború felületén keringett a szauna lámpája és a plafon burkolata, a buborék körbe forgott, egy vékony vízcsík vitte a lefolyó felé, remegve fennakadt a lefolyó rácsán és szétpukkadt.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/