JOSEF SKVORECKY

A LÉLEK MÉRNÖKE


Az Ontario-tó acélszürke tükre felett hideg szél süvít, a fel-felfröccsenô piszkos víz Svenssonék jachtjának kis, kerek ablakait ostromolja. A jacht himbálódzik, félek, hogy tengeri betegséget kapok.

Ez a téli hajókázás a puszta tavon kaland számomra, s öt diákom számára is, akiket Irena hívott meg. A többi vitorlás a jachtklub dokkjaiban telel, mint megannyi ponyvatetejû koporsó, csak a mi hajónk orra szeli a hullámokat, délre, az amerikai partok felé tartva. Amikor a metszô északi szélben kifutottunk a kikötôbôl, a Torontói-sziget nyugati csücskében lévô miniatûr repülôtérrôl egy méregzöld monoplán emelkedett a levegôbe, kört írt le a sziget fölött, s aztán egyenesen felénk tartott. Az árboc tetejétôl néhány méterre húzott el fölöttünk. Irena integetett neki.

– Bobby Harkins. He’s an aviation buff.

Tényleg buffnak kell lennie, ha télen is repül. Akárcsak Irenának, aki lefizette és rábeszélte a kormányost, hogy hajózzon ki. A tavon olyan metszôn süvített a szél, hogy mindannyiunkat bekergetett a kajütbe. Magára hagytuk a laposüveget tengerész módra meg-meghúzó kormányost a fedélzeten, s most itt ülünk benn a párnázott padokon, az asztalon lévô tartókban palackok, és a kerek ablakok mögött a szürkeacél téli égbolt. Wendy szívott be elsônek. Egy kicsit. Bellissimo tétova tekintetet vetett rám, füvet húzott elô, s még tétovább tekintettel megkínált. Be vagyunk tehát marihuánázva, a Jane Guy, vagy talán a Pequod fedélzetén... jeges északi szél... vízpermet az ablakok nagyítóüvegén... tulajdonképpen sohasem voltam több tizenhétnél... világéletemben a déli átjárót kerestem a Mississaugai-egyetem szkúnerén. Tsalal, Kerguelen, Ultima Thule felé hajóztam...

Wendy be van állítva, whiskyzve, merevedve, sziporkázik, dôlnek belôle a szellemes poénok és az irodalmi ismeretek.

– Hey, Nicole! I mean Irene! Is it true that trains begin their run at Chicago for your sake?

A Fitzgerald’s Use of Period Objects témájára „írt” dolgozata a szokásos képtár volt, amelynek a New Yorker és a Cosmopolitan számtalan – és félek, a Samuels-könyvtárból kikölcsönzött – példánya esett áldozatául. De úgy olvasta Fitzgeraldot, ahogy kell, ahogy a regényeket szokás olvasni. A könyvet az önmaga körüli világra alkalmazta.

Az alkalmazott Fitzgerald, alias Irena Svensson a helyzethez illô matróztrikóban és fehér nadrágban ül mellettem, és mint mindig, kirí a farmerek egyenvilágából. Nicole módjára. A gazdagok mások, mint mi. Több a pénzük. Vidal Sassoon-frizuráján tengerészkapitányi sapka.

– Sure. Half-bred Indians toil on Brasilian coffee plantations, also for my sake.

Megszólalok:

– Az idézet nem egészen pontos, Irena.

– Ezt a bekezdést háromszor felolvasta nekünk. Betéve tudom.

– Mert mintha csak rólad írták volna! – mondja Wendy.

– Evergrateful Czech musicians fiddle for peanuts for my sake – mondom. – Hare-brained Soviet dancers break their legs also for my sake.

Irena nem nevet. A többi meg nem érti. Talán Hakim kivételével, de ô persze a maga módján.

– Isn’t she like Nicole? – locsog a bewhiskyzett Wendy. – Isn’t she exactly like that loony girl!?

– Irena nem skizofrén – mondom.

– De szépnek szép!

– Stop it! – vág közbe Irena. Itt a kajütben pontosan a hozzáillô környezetben van. Ezt még a fülig szerelmes Bellissimo is észreveszi.

– And rich! – mondja tiszteletteljesen.

– I’m not beautiful! – védekezik ingerülten Irena.

– Hát akkor mi vagy?

– I’m just...

– Well dressed? – javaslom.

– And beautiful! – köti az ebet a karóhoz Wendy mély meggyôzôdéssel. A jacht himbálódzni kezd, Wendy megkapaszkodik az asztalban és duplán szemügyre veszi Irena rózsás arcát. – Én azt hiszem, hogy Irena a legszebb Edenvales-ben.

– Oh, shut up, Wendy! – mondja Irena és megnyomja a tévé távirányítóját.

– You talk like a lesbian – jegyzi meg Vicky, akit nem nyûgöz le Irena varázsa. Alighanem azért, mert Bellissimót ma – egészen kicsit – lenyûgözte.

– Maybe I am one – mondja Wendy.

– Are you a socialist? – kérdezem álnokul. Hakim szeme megvillan.

– I guess so – mondja Wendy. – I’m a buddhist for sure.

A képernyôn egy nô tûnik fel. Az arca, mint egy meglehetôsen rémisztô fehér maszk. Csak a szája mozog, monoton hangon beszél. A nôk, a feketék, a kurvák, a proletariátus forradalmáért emel szót.

– Mit gondoltok, face-lift-je van? – szólal meg Wendy.

– Sure – mondja Irena. – Biztos, hogy egy csapat plasztikai sebész halálra kereste magát rajta.

–.... ami megvásárolható árut csinál belôlünk...

Irena hozzám fordul:

– Megvenné?

– Ingyen sem kéne.

– Hiba – mondja Irena. – Tudja, ki ez a nô? A philadelphiai Vanderhouten-család tagja. Nem gazdag. She is super-rich.

Hakim a maszkot nézi, nem tudom, mi zajlik le benne. Azt sem, hogy a maszkban mi zajlik. Irenának mondom:

– Irena Svensson, maga nem tudja, mi történt Dick Diverrel, miután feleségül vette a chicagói Warrenek közül való Nicole-t?

– De tudom – mondja Irena Svensson és furcsán merev tekintetét egyenesen rám szegezi. – De nem azért vette el, mert a chicagói Warrenek közül való volt. Hanem mert szerette.

Hajónk himbálódzik az Ontario-tó fölött süvítô északi szélben, a marihuána már átitatta valamennyi védencem elméjét, beleértve Hakimét is, Vanderhouten elvtársnô csak mondja a magáét, s Sinclair Lewis legparádésabb stílusában a forradalmi gyûlölködések tarka bokrétáját kínálja a hallgatóknak: átkozza a depilátorokat, az imperialista agressziót Angolában, a nôk diszkriminációját, akik hiába akarnak a louisianai kôszénbányákban dolgozni, a celluloidbabákat, amelyeknek a neme nincs realista módon jelölve.

Edenvales-i báránykáimat nem érdekli Vanderhouten, sem a gyûlölködései, sem a rajongásai. Engem azonban lenyûgöz a maszk. Régi paradoxonok ringlispíljeit hozza forgásba. Dr. Agostino Neto, mondja a mozgó száj, and the Popular Movement for the Liberation of Angola which represents the true aspirations of the Angolan people... Csakhogy nekem is volt szerencsém a saját szememmel látni a T-54 tankokat, mégpedig a hazámban, ahol valamiféle, töméntelen folyosóval büszkélkedô épület aspirációit képviselték. Lapos, veszedelmes kinézetû hadi jármûvek.

A kis kerek ablakon túl a régi indián tó habsapkás hullámai, a szél tépázta hold, Csingacsguk hódolatának tárgya. Fidel kemény legényei azokban a lapos hadi jármûvekben, a katonai ranglétrán való gyors feljebb jutás kilátásától megerôsítve testben és lélekben, a számtalanszor tökéletesített katyusák legújabb változatának segedelmével tatárbifsztekké aprítják Jónás Savimbi imperialista zsoldosbandáját. Különös, nevetséges, véres elképzelés. Magamon érzem Hakim tekintetét. Olvas a gondolataimban? Belelát a lelkiismeretembe? De hát az tiszta. Én nem esküszöm a csak egy változatban létezô válaszokra, a katyusákra. Már harminc évvel ezelôtt, bár akkor még tökéletlenebbek voltak, emberi bifsztekké változtatták az SS Obersturmbannführer Sauberzweig parancsnoksága alatt álló Muszlim SS Division Handschar katonáit. Lehet, hogy abban a bifsztekben végezte Hakim valamelyik bácsikája is. Csakhogy ez a gondolatok, a modernista regény szüzséjeként össze-visszadobált, áttekinthetô fabulába soha nem rendezhetô belsô idônk áramában, abban a bizonyos Zone-ban az emberi szituáció különös, jelentôségteljes kontrasztjai közé kerül. Mintha egymás mellé állítanám Hakimot és azt a lányt, aki valaha nevet adott a teáscsésze gésájának. Az élet körhintája, Fortuna kereke, a lét pokoli ringlispílje.

Kezemet megérinti az én Nicole-om, Irena Svensson apró tenyere:

– Érdekli?

Megrázom a fejem.

– Nem is figyelek oda.

– A penny for your thought!

Egy viktoriánus regény hôsnôjének klasszikus felhívása. Mire gondolok? Én tulajdonképpen nem gondolkozom.

– Élô tudatfolyam vagyok.

– Nem azok vagyunk mindannyian? – kérdezi a leányzó, aki, hála nekem, de még inkább a PSYCHOLOGY 235 Steiger professzorának, kellôképp ki van okítva az emberi tudat mibenlétérôl.

– Csakhogy mindegyikünk Temzéjében más-más kacat úszik... empty bottles, sandwich papers, silk handkerchiefs, cardboard boxes.... cigarette ends...

– De az elv ugyanaz.

– Igen. Az elv ugyanaz.

– Tehát mi úszik a professzor úr Temzéjében?

– Na látod. Nem az elvre kérdezel rá. Konkrétan tudni akarod, hogy...

– Mert az elvet ismerem. A konkrétumokat viszont nem...

Mire gondolok.

– Nem Odüsszeuszra – mondom. – Az én belsô áramaim nem ömlenek össze antik mítosszá...

– Well, maga nem ír regényt, – mondja Irena. – Joyce írt. Magában most egy valódi Temze van...

Temze... talán azért, mert Vanderhouten éppen a homokosoknak a katonai szolgálathoz való jogáért kardoskodik? Telefon egy februári éjszakán. Itt Alan. Listen. A repülôtérrôl hívlak. Itt vagyok Prágában. Micsoda meglepetés! Találkoztunk, s aztán egész éjszaka, reggelig duma, duma, duma. A költôk szeretnek fecsegni, talán még jobban, mint verset költeni. Senkit sem ismert Prágában, csak engem. Azért, mert annak idején lefordítottam Mennydörgés címû poémáját, s egy részlet megjelent belôle egy prágai világirodalmi folyóiratban ( nem sejtette, hogy a „trockistákat” „forradalmároknak” fordítottam, s már akkor tudtam, hogy hiába magyaráznám neki, miért. Szerencsére a cenzor lusta volt ahhoz, hogy a fordítást összevesse az eredetivel, vagy talán nem tudott angolul).

A trockistákból tehát forradalmárok lettek, a hippibôl haladó szellemû költô, reggelig dumáltunk, s aztán minden bekerült a naiv amerikai noteszbe. A költô noteszébe, a metafora-ötletekkel és a neologizmusok lajstromával egyetemben. A notesszel késôbb egy államvédelmis elvtárs rukkolt elô nekem, belelapozott, azt mondta: „Hát ezt hogy magyarázza meg, elvtárs. Itt azt írja: ‚És aztán elénekeltük a Horst Wessel Lied-et.’ Könnyen. De persze egy államvédelmisnek nehezen. Mert az a bizonyítékokat gyûjtögeti Alan új metamorfózisához, haladó szellemû költôbôl hippivé, forradalmárból trockistává, mindkettôbôl reakcióssá. A notesszel való kétszeri – elôször Alan, most a munkatárs és tiszt elvtárs kezében – találkozásom között ugyanis a haladó szellemû költô sok-sok bûnt követett el. Még Majales királyának is kikiálttatta magát. Most tehát fasiszta lesz belôle? Miért is ne? Elôkelô társaságba kerül, Sartre, Orwell, De Gaulle, Oswald Mosley, Bertrand Russell, Tito elnök és talán T. G. Masaryk mellé. Csak az a rejtély, hogy miért kell a hatalmi aktus mezítelenségét az ideológia francos G-stringjével elleplezni?

Mélyenszántó kérdések. Nem kizárt, hogy végül minden emberi tevékenység a l’art pour l’art irányába tendál.

– Hogyan magyarázza ezt meg, elvtárs? – kérdezte tehát türelmesen az államvédelmis elvtárs.

– Részegek voltunk – vallottam be az igazsághoz híven.

Pechemre fajának egy ritka példányával, a mûvelt államvédelmissel volt dolgom.

– In vino veritas.

Átváltottam hát az ô színvonalára. Az alkohol felszabadította asszociációkról társalogtunk. Különbözô politikai dalokat énekeltünk, például a Los Quatros Generales-t... és így tovább...

Belepislantott a noteszbe, töprengett. A négy antifasiszta tábornok nyilván ugyancsak be volt írva, az elvtárs értékelte a dolgot, a hatalom szempontjából megfelelô egyetlen módon.

– Igen, errôl a forradalmi dalról valóban említés történik itt. De azt mivel magyarázza, hogy rögtön utána a fasiszták himnuszát énekelték, aztán meg... – a notesz lapjaira meredt, eltûnôdött, s hirtelen megvilágosodott elôtte a gyönyörûséges összefüggés a három dal között, melyek közül kettôt valószínûleg el akart hallgatni: – az Internacionálét?

Mivel? Asszociációkkal? Hülye magyarázat. Azt mondtam:

– Az Internacionálé után meg – ha nem csal az emlékezetem – az Annie Laurie-t énekeltük.

– És EZT hogy magyarázza? Egy elcsépelt fasiszta zengemény és valami amerikai sláger között énekelni az Internacionálét, hát nem a nemzetközi munkásmozgalom vérlázító meggyalázása ez?

Valószínûleg csak megszvingesítve ismerte az Annie-t. Fontolgattam, nem kéne-e némi folklorisztikai magyarázattal szolgálnom. Elálltam tôle.

– Vajon az a tény, hogy ilyen összevissza egyveleget énekeltünk, nem azt bizonyítja-e, elvtárs, hogy részegek voltunk?

Minden hiába. Az érvényben levô törvényi elôírást alkalmazta rám:

– Az ittasság nem enyhítô körülmény!

Tudom. És in vino veritas.

– És hogy van az, amikor regényt ír az ember – kérdezi a gyönyörûségesen bemarihuanázott Wendy. – Az elejétôl tudni, hogy mi lesz a regény message-e, vagy elôször csak úgy ír az ember, s a végén derül ki, hogy tulajdonképpen mi is a message?

– Mindkettô – felelem. – Egyszerûen ír az ember, de az elejétôl tudni, mi lesz a regény mondanivalója.

– Ez nem logikus – mondja Irena. – Ha az elejétôl fogva tudja, mi lesz a regény mondanivalója, akkor nem kezd el csak úgy „egyszerûen írni”. Akkor tézisregényt ír.

Nagyon kikupálódott. Az én hatásomra. De kénytelen vagyok megingatni a logikába vetett hitét.

– Minden komoly regény – nem a hack-writing-ról beszélek – tézisregény. De a tézis mindig ugyanaz – kivéve a tézisregényeket.

Irena hallgat, vagy nem érti, mit mondok, vagy letaglózta bölcsességem. A háborgó tó piszkos vize az ablakot csapdossa. A hajó himbálódzik, az orkán szinte kísértetiesen bömböl a luxusfalak túloldalán. Hakim szólal meg. Szokása szerint úgy beszél, mint aki mélységesen megvet engem:

– That’s a nice-sounding wisecrack. But it’s nothing, except just a wisecrack.

Igyekszem féken tartani az ellenszenvemet. A bácsikája – lehet, hogy örökre – része az emberi bifszteknek.

– Az irodalom sok-sok évi tanulmányozása – mondom – arról gyôzött meg, hogy a legigazabb igazságok – lett légyen szó bármirôl, akár az életrôl is – aranyköpések formájában fogalmazódnak meg.

– Például?

– Tudom, hogy semmit sem tudok.

Ezzel Hakim torkára forrasztom a szót. Irena magához tér kábulatából:

– És mi az a tézis?

– Amirôl beszélek, az egy ôsrégi tézis. Dr. Johnson mondta egyszer: „Azok, akik lesben állnak, hogy lecsaphassanak valami újra, aligha lesznek nagy írók. A nagy dolgok ugyanis nem kerülhették el a korábbi szemlélôdôk figyelmét.”

– Ez a tézis?

– Nem. A tézis a következô: Homo sum. Humini nihil a me alienum puto. Terentius. Egy közel kétezer éves tézis.

Gondolkodóba estek? Vagy csak sodródnak a marihuána hullámain?

Nem sodródnak. Az ô korukban még minden régi új. Az ô életükben is régi lesz minden újból. De egyelôre még ott tartanak, hogy felfedezzék a maguk Amerikáját. Irena, szemöldökét ráncolva:

– Persze ha Dr. Johnsonnak igaza van... ha az emberek már mindent felfedeztek és elmondtak elôttünk... akkor mire jó, miért kell...?

Ez is Amerika, Irena.

– Talán azért – mondom – mert annyi emberi dolog van, ami annyi embernek idegen még.

– Nothing but wisecracks – fintorodik el Zauberlehrling Jerry Hakim. – Néha nem baj, hogy vannak emberi dolgok, amik sok embernek idegenek. A maradiság is emberi tulajdonság. S mégis...

– Tökéletesen igaza van, Hakim – szakítom félbe a tanítványt. – De az igazság, mint jól tudja, dialektikus folyamat. Egyszer megkérdezték Evelyn Waugh-t, hogy egy tehetséges mûvész lehet-e reakciós...

– Another wisecrack?

– Nem vette még észre, hogy az összes frappáns aranyköpés a dialektikán alapszik? – Hakim tekintetében muzulmán düh villan. – Így van – mondom. – És Waugh azt felelte: Egy mûvésznek reakciósnak kell lennie. Szembe kell szállnia a kor szellemével, nem sodortathatja magát az árral. Legalább egy kicsit ellenzékinek kell lennie – folytatom. – Legalább egy kicsikét ellenzékinek, Hakim...

És mialatt szó szerint a szélrózsa minden irányában szétszórták ôket, kelet kivételével, ahonnan mindet elkergették, Alan Pear valley-i farmján egy ujjával a harmóniumon dalokat komponált William Blake verseire. Estefelé érkeztem oda, Alan kijött elém, nedves csókot nyomott az arcomra. Egy szalmakazal tetején ülve elmeséltem, hogyan végzôdött annak idején az ügy. Körbejárt egy cigaretta, aztán már csak egy összenyálazott csikk, én egy Manson, a gyilkos kinézetû ifjonctól vettem át, aki a semmibe, vagy ahogy a Metál klozetjén mondták volt, a nagy büdös hülyébe meredô tekintettel ült ott, az ifjonc egy lánytól kapta, aki a „mint az alvajáró” dekadens frázisát testesítette meg, a lány egy feltûrt ingujjú, könyöktôl lefelé furcsán duzzadt karú fickótól, az egy durva férfizubbonyba szorított, derékig csüngô, hatalmas keblekkel megáldott fiatal nôtôl, akinek egy vihogó öt év körüli kislány kukucskált a szoknyája alá, a nô egy férfitól, aki azonban hozzá sem ért a cigihez, csak továbbította a nônek Alantól. A nap melegen sütött a szalmakazalból felszálló párán át, felsô New York vidéke olyan díszletbe rendezôdött, amilyent Csehország középsô részén látni, a kazal körül két kutya kergetôdzött, a nyomukban egy kismalac, amelyik mindenben utánozta ôket, még ugatni is megpróbált. Este a kebles nô fûgulyást, szénakását fôzött, a harmónium mellett egy sztereó magnó állt és Alan dalait játszotta (késôbb mind sláger lett, és az értük kapott pénz visszaáramlott ebbe a falanszterbe), férfiak, nôk, gyerekek, mind a négynemûek közös hálóteremben alszanak, tudatta velem Alan, de én választhatok: vagy velük alszom, vagy felvernek nekem egy sátrat. A sátrat választottam. A füves kása mellett az egyszerû élet örömeirôl áradoztak, valahol rémségesen bûzlött egy klozet, rosszabb volt, mint a Messerschmitt-gyárban. A farmerkodás szépségei, a jószág gyöngédsége, az önellátás gyönyörûsége, a fûgulyásból egyes-egyedül a Heinz-ketchup volt ehetô, az alvajáró lány patagónul társalgott Alannal, ez az ô belsô, magán nyelve, amit senki sem ért, csak ô, közölte Alan, éppen ezért bármit mondhatsz neki, bármilyen szavakat, megérti, rögtön be is mutatta: „Esz kusztá malabhad al nekrejszol”, s a lány megértette, kedves, sápadt arcát mosoly ragyogta be, halovány, alig húszéves teremtés volt, hosszú ruhában járt, amit érthetetlen, csúf, szemmel láthatóan félresikerült kabalákkal varrt tele. Az apja bankár New Yorkban, mondta Alan, de ô elhagyta, hogy velünk éljen. I enjoy this life on my farm so much! So much! Éjszaka, hajnaltájt vihar tört ki, a sátorba befolyt a víz, veszett dühös voltam. A konyhába menjek aludni? Szörnyû bûz a klozet felôl. Angol vécéjük volt, de naponta csak egyszer húzzuk le, mondta Alan, kevés a víz, takarékoskodnunk kell vele. Ha vécére mennél, ne húzd le. Az erdôbe mentem. Az átnedvesedett ponyva mögött fény tûnt fel, valami kaparászás, hajnali négy óra. Are you O.K.? Alan nyájas hangja. I’m O.K., except that I’m wet. Gyere, húzódjunk be a fészerbe. Mentünk. Az istálló mellett nyitott, falusi fészer, benne nagy kupac rothadó, trágyás szalma, Alan cigarettára gyújtott, nyálasan járt ide-oda kettônk között, a keleti látóhatárt szemléltük, ahol egy fénysugár tört át az esôn, halványkék, majd fehér csík a feketés esôfelleg alatt, napfelkelte. Olyan boldog vagyok itt, mondta Alan. Annyira boldog, hogy önzô fráternek érzem magam. Mialatt Vietnamban, a munkatáborokban tömegestül halnak meg az emberek, én élvezem az életet. A csupa nyál cigaretta végigégett, rágyújtott egy másikra, a napsugarak eloltották az esôt, a trágyadombról, a szénakupacból, a rétrôl hajnali pára szállt fel, a klozet bûze frissen robbant bele a reggelbe, úgy rémlett, hogy telihólyagú álmot látok, egy, totál összeszart, összehugyozott, a szarásképtelenségig telerondított klotyóról, hirtelen az az érzésem támadt, mintha Alan az undor legcsekélyebb jele nélkül egy gigantikus budiban trónolna itt, mintha meditálna: Látod? Amerika! Hát nem szép? Hát nem gyönyörû ott, ahol levetkezi az idióta civilizáció burkát? Rendületlenül hiszem, hogy az amerikai idiotizmus elleni forradalom eszméje helyes, hogy ami Kubában van, az jó, és természetesen jó a vietnami vereség is. De ami utána jön – a dogmatizmus, ami késôbb jön, hát az borzadály. És mindenki talál mentséget erre a dogmatizmusra, mindenki azt mondja, hogy ez szükségszerû következménye az amerikai elnyomás elleni harcnak. És lehet, hogy ez az igazság, így elmélkedett Alan a Nyugatnak abban a gigantikus budijában, a nap már magasan állt az égbolton, a Pear Valley-i farmerek még heroinos álmukat aludták, az istállóban kétségbeesetten bôgött a tehén, szorongva mekegett a kecske, a kismalac tanácstalanul ácsorgott az ól csukott ajtaja elôtt, megpróbált bôgni, mekegni, kinyitni az ajtót, aztán csak röfögött egyet, és pajkosan a pillangót kergetô két kutya után iramodott. Lehet, hogy ez az igazság, igen, Alan, attól eltekintve, hogy abban a kis országban nem volt semmiféle amerikai elnyomás, s mégis a dogmatizmus lett az úr, és kész borzadály volt, igazad van, s nem hiányoztak az akasztófák sem, te kedves, tapintatos budikirály, valahol Felsô New York államban, az írónak reakciósnak kell lennie... legalább egy kicsit ellenzékinek, a farmról elôtámolygott az elsô farmer, lófarokba kötött haja a fenekét verdeste, nyújtózkodott, ásított, meghallotta az istállóban bôgô tehenet, a trágyadombról felemelt egy összerondított dézsát, és eltûnt az istállóban. A tehén iszonyatos bôgésbe fogott, odafutott a kismalac, visított, kisvártatva elôbukkant a tetôtôl talpig tejjel összefröcskölt farmer, a házból, mint az alvajáró, kilépett a zsákba öltözött lány, O hare maranthula kerguethule kramvluelez...

A régi aranyozott idôkkel szemben hírnevem vagy a huszadára zsugorodott – amennyiben az eladott példányok számával mérem –, ám mivel a párt határtalan bölcsességének a jóvoltából ritka gyümölcsbôl tiltott gyümölccsé változtam, a nyomorúságos huszadrész is elegendô ahhoz, hogy e hatalmas és hóval borított ország széltébôl-hosszából összeseregeljenek a földijeim Pontiacjaikon s egyéb csodaparipáikon, beüljenek a helyi egyetem (az ország legeldugottabb és leghavasabb zugában is van belôle minimum egy) elôadótermébe és meghallgassák a legfrissebb prágai pletykákat, valamint az óhazából származó kortárs cseh irodalmi mûvek interpretációját – mindezt az én szájamból. Pletykaforrás van elég. Diplomáciai helyekrôl származó értesülések is akadnak köztük, s egész tisztességes kabarét lehet összeállítani belôlük. Interpretációmban a kortárs prágai próza valamennyi alkotása kóros intelligenciazavarban szenvedô egyének produktumának tetszik. Közben két dologról is megbizonyosodom, amiket otthon nem tudatosítottam eléggé magamban: egyrészt, hogy az irodalomkritika meglehetôsen könnyû s felettébb szórakoztató mesterség, s hogy mennyire igaza volt Hemingway-nek (Idefigyelj, ha nem tudsz írni, miért nem nyergelsz át a kritikára? Azt aztán írhatnál vég nélkül. Többé nem kellene gyötrôdnöd, hogy nem megy az írás, hogy örökre megnémultál, hogy már nincs mondanivalód. Az emberek olvasni fogják és nagyra tartják majd...), másrészt, hogy a szigorú irodalmi cenzúra a legnagyobb nagyságot is képes átszabni a hivatalos normára. Ám normalizációs korunkban már messze túlhaladtuk az építô szellemû, csikorgó-nyikorgó cowboy-történeteket, és a megnyirbált géniuszok kisebb formátumban is ügyesen forgatják a tollat, nem pacáznak. Van némi kitekintésük a Nyugatra, ismerik a technikát, amivel – míg nem nyirbálták meg ôket – a látható világ kívánalmainak reméltek eleget tenni, oly módon, hogy napvilágra hozzák az ezeralakú s egyetlen igazságot, amely ott van minden aspektusának a mélyén. Megnyirbálva, fifikásan arra használják ezt a technikát, hogy láthatatlanná tegyék azokat a trükkjeiket, melyeket a látható világgal mûvelnek, azért, hogy a korlátozott és egyedüli igazságnak a fennálló világi hatalom hiúságát legyezgetô aspektusait hozzák napvilágra. A nagy visszaélések, tehát a wisecrackek korában élünk. Ilyen helyzetben komoly irodalmat írni azt jelenti, hogy ponyvát gyártunk, ponyvát írni, ez pedig, hogy komoly irodalmat alkotunk. Ha olyanok a viszonyok, hogy lehetetlenné teszik, hogy a szerzô publikáljon... akkor csak írjon és ne publikáljon. Ha nem tud megélni anélkül, hogy publikálna, akkor mással keresse meg a kenyerét. Hemingway. Ebben a szituációban az írónak nem marad más, mint a lehetôségek szentháromsága: valamibôl megélni és az íróasztalfióknak írni – gyerekkönyveket írni – ponyvát írni. Komolyan írni (ami ebben a helyzetben azt jelenti, hogy úgymond komolyan) az egyetlen haza- (és mûvészet-) árulás, amit egy író elkövethet.

Ilyen nemmarxleninista módon prédikálok a McMahon egyetem elôadótermében összegyûlt publikumnak. Nem mindenki érti, amit mondok, ez világos számomra. Vannak, akik akkor hagyták el az országot, amikor az irodalom még nem volt fontos, mert nem volt veszélyes, mivel az állam nem olyan állam volt. Udvariasan hallgatnak, ám a szocializmus építésének és végsô megsemmisítésének az érájából való abrakadabrám számukra idegen, s talán érthetetlen is. Béka-egér harcunk, amelyet azért a jogért folytatunk, hogy a nyomtatott oldalon egy férfikéz megérinthessen egy mezítelen nôi keblet, nem izgatja ôket. Miért is izgatná? Az egész tényleg csak kabarétréfa, amit elvetélt ama kor iszonyatos akasztófa-nôsténye. S amit az ôrület közönséges idiotizmussá süllyesztett.

Udvariasan hallgató földijeim között elvétve ül egy-egy lány – többnyire lányok, a nôk mindig jobban szerették az irodalmat, és a kivételek csak erôsítik a szabályt – akit valóban izgat, hogy én mi mindent tudok azokról a dolgokról, amikrôl voltaképpen – szükségtelenek lévén – senkinek semmit se kéne tudnia. Például a Praga Normalisatának nevezett városról. Senkinek? Ezeknek a lányoknak szükségük van rá, hogy tudják. Én ugyanis mindent tudok arról az igazi hazáról, amit ôk a szívükben hordanak, a fényrôl, amely csak a diktatúrákban világít, mert a demokráciákban elhomályosítja a krétapapírra nyomott magazinok csillogása. Az élet igaz áhítata, az irodalom valódi bálványozása sohasem sarjadhat ki a demokráciákban, a nemolvasás, a nemszenvedés, a nemvágyakozás, a nemtudás, a nemértés eme unalmas, ködös birodalmaiban. Le nem veszik rólam a szemüket, ezek a paradicsomból kiûzött veronikák, csak úgy falják a dubcekelôtti dicsôség és a normalizációs prostitúció kérészéletû hôseirôl szóló történeteket. A paradicsom nem objektív, hanem szubjektív körülmények és viszonyok függvénye, két szentje: az idô és Epiktétosz. A zsenge kor produktuma, azé, hogy kinek mi kapcsolódik össze vele. Sóvárgó tekintettel hallgatják ezek a szép simára kefélt veronikák barátságos (nem természetem a szemrehányás, a gyûlölködés, a megvetés – ilyennek gyúrt a Mindenható) véleményemet a régi hôsök új mûveinek az idiotizmusáról: valaha olvasták ôket (és most is olvassák: megküldetik maguknak), róluk vitáztak egy-egy pohárka Gamza, Oran vagy grúz konyak mellett a klasszikus baráti összejöveteleken, az ô mûveikért álltak már pirkadatkor hosszú sorok, ami totálisan ismeretlen jelenség ezen a földrajzi szélességen, elôször az utcán, aztán benn a boltban, hogy aláírassák velük, a higgadt méltósággal szivarozókkal a mûvet – talán egy ajánlást is, ha a Mester volna olyan kedves: Veronikának hívnak – mintha nem is volna Mester. Minden Mester bukik a nôkre.

Á, nem mondom el nekik, hogy az irodalomból is kurva lesz, mert a normalizáció körülményei között minden és mindenki elkurvul, s így szolidaritásból rögtön meg is bocsátanak neki. Nem mondom meg nekik, hogy elszörnyedtem, amikor Lída Lewis interpretálta az interpretációmat. Hogy a történelmi tréning mennyire kifinomítja a prostituáltat, hogy amikor a kor viszonyai feledésbe merülnek, szûzies menyasszony képében fog feltûnni. És hogy a mû megmarad, a körülmények megváltoznak, a piszkos kezek elporladnak... Csak a mû örök. Ezt nem mondom el nekik. De lesz-e még ilyen mû? Nem mondom meg.

A kabaré után sorra odajönnek hozzám, mint annak idején ott, én is nagy szivart szívok, a higgadt méltóság fallikus szimbólumát. A hét-nyolc évvel idôsebb veronikák, akik azonban még mindig ugyanolyan bájosak, azzá teszi ôket a szívükben hordott haza és irodalom intenzív szeretete, amit sem széttörni, sem elvenni nem lehet. Egymás után dedikáltatják velem a már Santner asszony, a volt énekesnô mûhelyébôl származó könyveket, amiket saját kezûleg szedett ki a töméntelen cigaretta füstjében. De hébe-hóba egy-egy régi, még a paradicsomból való példányt is, amit magukkal hoztak ide, erre a puszta szigetre. Lapjaikra hulló, borral lecsöpögtetett, agyonolvasott kis köteteket, soha nem tárgyiasult irodalmi díjaimat. És azt mondják: Egyszer már találkoztunk Trebicben, emlékszik? Biztosan nem emlékszik. Szégyellem magam, de nem emlékszem. A szószéken álló báb feltûnô, a legcsinosabb veronika is belevész a tömegbe, eltûnik a báb szeme elôl s gondolataiból – hogy aztán kösöntyûként bukkanjon fel az óceánon túl, a méhzümmögéses manitobai préri közepén, az északi gleccserek peremvidékén, a San Franciscó-i Fisherman’s Wharfban, a coloradói síkságon – veronikák, az orwelli rémálmoknak, a felépített kommunizmus vigasztalan összekurvulásának mindenütt jelenvaló Mária Magdolnái... ezek a bûnös szentek...

Szentimentális gondolatok járnak tehát a fejemben, még Abraham professzor házában is, aki – prágai körök leleplezô állítása szerint – egyszerre ügynöke a Gestapónak és a CIA-nak, s nyilvánvalóan a japán titkosszolgálatnak is. Valójában cincér-szakértô.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/