AZ ÍRÁSTUDÓ ÁRULÁSA

De nobis ipsis silemus, magunkról inkább hallgassunk. Meg is fogadjuk Bacon és Kant tanácsát, meg nem is. Az intellektuelek szívesen beszélnek magukról, önértelmezésükrôl, jelentôségükrôl, tehetetlenségükrôl, ambícióikról. Miközben önmagukról beszélnek és belejönnek a beszédbe, azzá válnak, amik valójában, és amik szeretnének is lenni: nyilvános közbotrányokozók, jajveszékelôk, próféták, az ígéret földjére vezetô szellemi vezérek. Ugyanakkor hallgatnak is, amikor róluk esik szó, érdekekrôl és más profán dolgokról velük kapcsolatban. A tehetetlenségükkel való kérkedés és a szavakba vetett bizodalmuk az önfélreismerés része. Ez az önfélreismerés feltehetôleg kényszerítô erejû. Csak ez teszi lehetôvé annak a kiválasztottság-tudatnak a folyamatos elôállítását, amelyet Thomas H. Macho ebben a lakonikus mondatban foglal össze: „Köszönöm neked, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember.” Az az álmunk, hogy ne legyünk középszerûek, normálisak, semmi-különösek. Ehhez a gondosan felépített büszke kiválasztottságtudathoz jobbnak látszik, ha önmagunkat inkább nem figyeljük meg, mert különben könnyen elveszíthetjük a rendkívüliség auráját. De nobis ipsis silemus.

A tehetetlenség érzésének ápolása magától értetôdôen hozzátartozik az egyéni különlegesség megteremtéséhez. Az ártatlanság diagnózisa éppen olyan (kevéssé) hihetô, mint a mindenhatóságunkra vonatkozó fantáziák, miszerint rendelkezünk a kizárólagos és speciális tudással arra vonatkozólag, hogy hogyan lehetne a világ dolgait jobban eligazítani, egészen különleges morális adottságokkal vagyunk ellátva, s ennélfogva könnyûszerrel alkotunk ítéletet – a szellemi „kívülállásnak” ez a vágyképe tehát, amely perszonálunióban egyesíti magában a prófétát, az apokaliptikust, a papot és az elvi politikust. A hatalomnak a szellem nem az ellentéte, szemben egy német elôítélettel, de a fordítottja sem igaz.

Ha van valami riasztó abban, ha visszatekintünk a 20. század intellektueljeire, az nem a hatalomtól való tragikus megfosztottságuk, tehetetlenségük, hanem inkább az, amilyen áttekinthetetlenül belebonyolódtak a század katasztrófáiba – melléfogások, illúziók és végzetes választások sorozata, ami nagyon is reálpolitikus módon jutott érvényre. Nem igazán könnyû ezeket a tragikus balfogásokat és durva félreértéseket egyetlen közös nevezôre hozni. Talán elég arra utalni, hogy e századnak a szó szoros értelmében pusztító hatású ideológiái elképzelhetetlenek volnának az értelemadás és a média útján való elosztás specialistáinak elôkelô avantgárdja nélkül. A nemzetiszocializmust nem földhözragadt parasztok vagy jámbor tisztviselôk találták ki, ahogy a bolsevizmus sem egy orosz munkapadnál látta meg a napvilágot. Hogy az intelligencia termeli ki „a helyes tudatot” és „viszi be” a munkásosztályba, ez része a leninizmus hitvallásának, és meggyökeresedett az (osztrák) szociáldemokráciában is. Illuzórikus és álszerény dolog itt „osztályárulásról” beszélni, hiszen mi is lehetett volna annál jövedelmezôbb hivatás, annál exkluzívabb funkció, mint az elnyomottak és a történelem szócsövének, vagy éppen a világszellem inkarnációjának lenni? Az intellektualitás egy radikális – még a 20. század harmadik harmadában is fellelhetô – módusza valóban azon az elképzelésen alapult, hogy az ember legalább hosszú távon lépést tart a „történelemmel”.

Az ilyesfajta jól ismert következményekkel járó elvi döntéseket be lehetne sorolni a filozófiai tévedések és elméleti kudarcok rovatába, amelyek a felvilágosodás soha kellô kritikával végig nem gondolt tradíciójából eredeztethetôk, amely a diktatúrát nemcsak hogy nem zárja ki, hanem egy bizonyos változatában kifejezetten elvárja, hogy mások helyébe álljunk és gondoskodjunk róluk. Strukturálisan mindenesetre hasonló a helyzet a felvilágosodást elvetô intellektuelekkel is, a demokrácia és a liberalizmus elitista ellenfeleivel, a barna és nacionalista forradalmak szellemi frontharcosaival, akik a maguk – a politikát mûvészetté, a népet e mûvészet anyagává emelô – esztétizmusában a nem-intellektuális „maradékot” egészen nyíltan és fenntartások nélkül objektummá, manipulálható masszává degradálták. Hogy Ernst Jünger és Gottfried Benn szakított a nemzetiszocializmussal, az eleinte kevésbé múlt erkölcsi skrupulusokon, mint esztétikai fenntartásokon: a nemzetiszocializmust Gesamtkunstwerk gyanánt nem tartották igazán sikerültnek.

Nem sokkal kedvezôbb a helyzet se jobbra, se balra az európai értelmiségiek viselkedésével századunk drámai válsághelyzeteiben. Elenyészô számban emelik fel a szavukat 1914-ben a háború ellen, figyelemreméltó a pacifista érzelmû nyugat-európai intellektuelek hallgatása, akik mintegy megigézve nézték végig Hitler lélegzetelállító felemelkedését és példátlan fegyverkezési politikáját. Mekkora csend volt a francia és az angol közvéleményben, amikor Hitler Ausztriát „magához csatolta”, majd bekebelezte Csehszlovákiát, felosztotta, és a maradékot annektálta. Miért üdvözölte annyi intellektuel megváltó tettként a háborút 1914-ben, és miért, hogy a Hitler börtöneibôl és koncentrációs táboraiból szerencsésen megmenekültek közül oly sokan védelmezték lángoló szavakkal a moszkvai pereket, vagy legalábbis törôdtek bele sztoikusan, szavakban vagy hallgatólagosan? És hogyan történhetett, hogy egy „humanista” orosz író az ellenség asszonyainak megbecstelenítésére szólított fel? Miért voltak olyan kevés olasz futuristának erkölcsi fenntartásai, hogy a fasizmus szolgálatába álljon? És hogy volt 1945 után még lehetséges, hogy valaki a kommunista párt tagja vagy „útitársa” legyen, miután a sztálinizmus bûneit már nem lehetett tovább tagadni?

Mindezeknek a következetlenségeknek és politikai kudarcoknak a sorát majdnem tetszés szerint lehetne folytatni, számos beszélgetésnek és újságcikknek, tárcának szolgáltak anyagul. Mindig lehet elég hihetô életrajzi, pszichológiai vagy történelmi mozgató okot találni, amely a Hitler, Sztálin vagy más ideológiai gonosztevô melletti politikai kiállást legalábbis megérthetôvé teszi, ha megbocsáthatóvá nem is. Mindig egész különös, egyéni és konkrét körülmények vezetnek el idáig. Számunkra ez itt most nem érdekes. Inkább arra kellene rákérdeznünk, hogy e „tévedések” mögött van-e olyan közös motívum, amelyiknek nincs semmi köze a mindenkori specifikus mozgatórugókhoz? Vagy másként, egyszerûbben téve föl a kérdést: Van-e (volt-e) rendszer az okosak politikai ostobaságában?

Szituációs vagy elvi elkötelezettség

Ahhoz, hogy a kérdésre igennel válaszoljunk, a tényállást másfelôl kell megvilágítanunk, mert egészen nyilvánvaló, hogy a demokrácia és az emberi jogok, a tolerancia és a jogállamiság számos 20. századi intellektuel számára viszonylag kevésbé értékes, mindenesetre sokkal kevésbé, mint egy évszázaddal korábban, amikor az intellektuelek Európa-szerte pre- vagy féldemokratikus vagy autokratikus társadalmi-politikai viszonyok közepette éppenséggel a polgári szabadságjogok megvalósításáért küzdöttek.

Emile Zola közbenjárt az ártatlan Dreyfus tüzérkapitány érdekében, mert elítélését igazságtalannak találta, az emberi jogok megsértésének eklatáns példáját látta benne. Fellépése, még ha ezt ô maga nem tudatosította is, a fair demokratikus alapelvek érvényesítése volt az állam nagyhatalmú oligarchikus csoportjainak, adott esetben a tisztikarnak az önkényével szemben. Egy Václav Havel vagy Adam Michnik oppozíciója eleve nem csak a mindenkori „létezô szocialista” rezsimek számtalan önkényes elnyomó intézkedése ellen irányult, hanem a rendszer mint egész ellen, amely rutinná tette a repressziót. Ezek egyedi és történetileg kései esetek az intellektuelek e századi történetében. A morális és egyéb kudarcok jóval gyakoribbak. Az elkötelezettség két formája áll itt látszólag kibékíthetetlenül szemben egymással: a beavatkozás egy konkrét szituációban, amelynek kiindulópontja egyetlen (védtelen) ember (vagy etnikum) a felvilágosodás óta filozófiai alapon elvárt és szavatolt jogainak egészen nyilvánvaló megsértése egyfelôl, és az elvi kiállás a nagy ügyért, a történelem átfogó céljáért: a nemzetért, a szocializmusért, a korporatív államért, a német fajközösségért.

De mi van akkor, ha a konkrét eset, amelyben az ember elkötelezné magát, mert elevenen érinti és felébreszti kritikus szellemét is, ellentmond saját alapvetô elkötelezettségének a haladás és a kommunizmus ügye iránt, vagy az úgymond elnyomott nemzet ügye iránt (és a nacionalisták perspektívájából a nemzet legalábbis potenciálisan mindig veszélyben van) – legyen ez a saját nemzet vagy akár egy idegen, ott a távoli „harmadik világban”? Fájdalmas kérdés: a tiltakozás Sztálin és utódai, helytartói gaztettei ellen nem hordozta-e magában annak a veszélyét, hogy kétségbe vonja a világméretû, hosszú távú célokat, és az ellenfelek kezére játszik? A jövôért való hadrendbe állás leplezetlenül operál az áldozat logikájával, elfogadja azokat a sérelmeket, amelyek ellen a szituáció diktálta elkötelezettség fellép. Hogy az újkori ideologikus totális perspektívák lényege vallási jellegû, éppen abban mutatkozik meg, hogy soha véget nem érôvé teszik az áldozat logikáját, még ha végsô programjuk ennek a meghaladását ígéri is. Az emberi jogokhoz való ragaszkodás (esetleg, ahogy Richard Rorty amerikai filozófus javasolja, más alapon, mint a felvilágosodás a maga univerzalisztikus és természetjogi premisszáival) éppen az áldozat logikáján akar túllépni itt és most. Nincs az a humánus célkitûzés, amely igazolhatná az áldozat logikájának fenntartását, ami különben is ellentmond a célnak. Vagy másként fogalmazva: a modernitás nagy teleologikus történetei amorálisak voltak.

Sok gaztett kellett hozzá az ún. marxizmus-leninizmus országaiban, mire sikerült diszkreditálni ezt a nagy történetet az emberiség felszabadításáról, ami arra enged következtetni, hogy a nagy történelmi vállalkozás láthatólag nagyobb intellektuális vonzerôvel bírt, mint az egyes esetekben való közbelépés, tehát a jelenre vonatkoztatott univerzális princípiumok, mint az emberi jogok, amelyek per definitionem személytelenül érvényesek, azaz érvényesülésüket saját személyes politikai szimpátiáinktól és választásainktól függetlenül várjuk el. Az áldozat logikájából megmaradt valami (még ha egészen pragmatikus jelleggel is) sok nyugat-európai balos 1989-es érvelésében. A „reálszocialista” elnyomás ellenfeleivel való szolidaritás gyakorlati elmulasztása azon a felfogáson alapult, hogy ez az ára a (hideg) békének. Ezen túlmenôen e rezsimek fennmaradásával a szocialista reményeket is be lehetett bizonyos mértékig fagyasztani. A „reálszocializmus” volt a hibernált szocializmus, amelyben élni a kontinens keleti felének jutott osztályrészül. Ilyen brutális nyíltsággal ez ritkán mondódott ki, mégis akadtak intellektuelek a német szociáldemokrácia környékén, akik még 1989 ôszén is úgy gondolták, hogy „a béke garanciáját” jelentô Honeckert majd mindenáron meg kell tartani.

Egyébként az emberi jogokkal lehet nagyon is szelektíven eljárni. A nácik is óbégattak, mint a revízió minden nacionalista híve 1918 után Woodrow Wilson 14 pontos programja és a németeknek ígért önrendelkezési jog be nem tartása miatt, de eszükben sem volt ezt másokra nézve is elismerni. Egyetlen céljuk szláv szomszédaik etnikai megsemmisítése volt, akiktôl éppen hogy elvitatták ezt a jogot. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy egy olyan kényes jogot, mint egy etnikum önrendelkezése, nem lehet egy partikuláris álláspontról igazolni, csak univerzális belátás (vagy tapasztalat) alapján.

Az a szelektív gyakorlat, amely aláássa az emberi jogok nevében való konkrét beavatkozás hitelességét, széles körben elterjedt. Ha megtámadnak egy (kétségtelenül kevéssé vonzó politikai berendezkedésû) gazdag olajállamot, akkor a baloldali intellektueleknek hirtelen eszébe jut, hogy nem volt-e ez az állam valaha iraki tartomány? És amikor bagdadi bombák hullottak Izraelre, akkor a német és osztrák intellektuelek által feltûnôen nem kedvelt Izrael állammal való szolidaritás nem volt éppen divatos. Még egy ideig érthetetlen marad, micsoda vehemenciával támadta az osztrák baloldal az ENSZ-megbízás hallgatólagos támogatását az osztrák kormány részérôl, azaz az amerikai tankoknak adott átvonulási engedélyt, míg (meglepô ellentétben prominens francia értelmiségiekkel) alig akadt valaki, aki hajlandó lett volna elítélni (a történelembe valószínûleg a béke bajnokaként bekerülô) nemzetiszocialista belgrádi rezsimnek és helytartóinak a legalábbis kezdetben teljesen védtelen boszniai állam ellen indított háborúját, bár az osztrák állam sorsa 1938-ból intô példaként lebeghetett volna a szemük elôtt. Röviden a politikai intellektuelek egy része ebben az országban képtelen az emberi jogok szószólójává válni, és – végzetes módon – átengedi a terepet politikai ellenfeleinek. (Egy jó nevû bécsi filozófus odáig ment, hogy az osztrák külügyminisztert, aki éppen ezt az önrendelkezési jogot kérte számon, „vérszomjas kibicként” aposztrofálja.) Az „SOS-embertárs” manapság megáll a mindenkori nemzeti határoknál. Ilyesformán nyilatkozott nemrégiben Hans Magnus Enzensberger, egykori internacionalista.

A „posztmodern kor” Peter Sloterdijk diagnózisa szerint nagyon kedvez a cinikusoknak. A felvilágosodás univerzalizmusát elméletileg ízekre szedik és „dekonstruálják”. És ez a kritika elméletileg tetszetôs is. A régi „metafizikus” megalapozások, ahogy ezeket a felvilágosodás korában megfogalmazták, és ahogy ezek majd minden újkori alkotmányban megtalálhatók, ily módon nem tarthatók tovább. De politikailag feladni mindezt ahelyett, hogy filozófiailag újragondolnák mint történelmi-civilizatorikus tapasztalatot és vívmányt, tiszta ôrültség volna. Aki joggal emeli fel a saját országában a szavát az idegengyûlölet ellen, annak az ellen is tiltakoznia kellene, ha a nacionalizmus nevében újra háborút próbálnak hozni Európára.

Julien Benda és az írástudók árulása

A húszas évek végén nagy feltûnést keltett egy könyv, amelyik a francia és más európai értelmiségiek nyilvánvaló elfordulását a felvilágosodás, racionalitás, haladás és demokrácia eszményeitôl Az írástudók árulásaként értelmezte, és morálisan megbélyegezte. Ennek a vitairatnak a szerzôje, Julien Benda, itt mindenekelôtt egy programszerûen felvilágosodásellenes jobboldali intelligencia mentalitását írta le, amelynek megtestesítôit olyan szerzôkben látta, mint Léon Daudet, Maurice Barrès vagy Charles Maurras. Amit Benda a leginkább visszataszítónak talált, az ezeknek a háború utáni új gondolkodóknak antidemokratikus, elitista attitûdje volt, a morállal és a demokráciával szembeni gyûlöletük, vonzódásuk a rend és a politikum esztétikája iránt, a háború csodálata és a közöny az egyes emberrel szemben.

Ennek a nagy figyelmet keltett könyvnek az elsô kiadása 1927-ben jelent meg, húsz évvel a Dreyfus-per felfüggesztése után és alig több mint öt évvel Hitler diadala elôtt. Az 1946-os újabb kiadásban a baloldali liberális racionalista szerzô a háború befejeztével immár csupán történelmi jelentôséggel bíró nemzeti jobboldallal való leszámolásnál elôbbre valónak találja a vitát a kommunista értelmiséggel, amely Franciaországban akkoriban kezdett nagyon elhatalmasodni – alig akadt olyan jó nevû intellektuel, aki elutasította volna a KP-ba szóló belépôjegyet. Az újabb kiadás tehát két irányban is teret nyitott a vitának, közvetlen aktualitását a könyv mégiscsak a kollaboránsokkal való napirenden lévô politikai leszámolásnak köszönhette, akik jórészt a nacionalista antikommunista jobboldali körökbôl kerültek ki személyükben és eszmeiségükben egyaránt. Ugyanakkor azonban láthatólag még nem érkezett el az ideje a végül is gyôzedelmes antifasizmus történelmi dicsfényétôl övezett, idôközben gyakorlattá vált kommunizmus értelmiségi védelmezôi feletti mélyreható bírálatnak.

Benda vitairata maga is egy értelmiségi aktus, szándékos beavatkozás egy a fasizmustól és a megszállástól megmenekült ország megváltozott politikai életébe és szellemi klímájába. Ha úgy tetszik, lehet ezt a könyvet is egyfajta, a zolai értelemben vett „J’accuse”-ként felfogni, amely ezúttal persze nem egy önkényeskedô katonai kaszt ellen irányult, hanem a saját céhe ellen. Amilyen könnyen belátható ennek a polémiának a politikai-morális irányultsága, amely rémülten tárja elô az „árulás” intellektuális bizonyítékait, olyan nehezen felmérhetôek Benda érvelésének elméleti és analitikus gyengéi. Nem szubjektív kudarc keresendô emögött, hanem egy objektív dilemma.

Már az árulás képlete is aránytalanul felfokozott önképrôl tanúskodik, amit Benda azzal még külön kiemel, hogy az intellektuelt „clerc”-nek nevezi. A La trahison des clercs címe németül Verrat der Intellektuellen [magyarul Az írástudók árulása] lett. A „clerc” kifejezés, amelynek etimológiai gyöke ugyanaz, mint a klérus szóé, a filozófusok, írók, mûvészek és publicisták specifikus missziójára próbál utalni.

A szellem embereinek árulásáról volt szó és az intellektuel kötelességérôl, hogy a klérus történelmi példája nyomán teljesen a szellem ügyének szentelje magát. Az „írástudó” Benda számára egyaránt természetes képviselôje az igazságosságnak, az igazságnak és az észnek. Az értékek, amelyeket képviselt, statikusak, érdek nélküliek, univerzálisak és racionálisak voltak. És elvontak, tehát intellektuálisak.

Benda hôsei nem annyira a demokratikus mindennapokban harcosan résztvevô olyan intellektuelek, mint a dreyfusardok, hanem olyan látszólag idôtlen érvényû figurák, mint Platón, Szókratész vagy Kant. Benda már 1945 elôtt is a baloldaliaknak ahhoz a fajtájához tartozott, amelyik típusként német nyelvterületen is elôfordult a hitleri korszak végét követôen: konzervatív baloldali volt, antimarxista, a hagyományos humanizmus és egy felvilágosult racionalizmus értékeihez igazodott.

A történelem szereti megforgatni a dolgokat: a „baloldali” Benda számunkra ma úgy hangzik, mint a mai tévedhetetlen konzervatívok a magától értetôdés patetikus gesztusaival, amelyek az intellektuális cselekvés mértékéül is szolgálnak. Emellett a racionalista nem áll meg a politikánál, a kortárs filozófia különbözô áramlatai és a racionalizmus felett gyakorolt kritikájuk is en bloc az „árulás” gyanújába keveredik. A ráció csak önmaga igenlésével legitimizálhatja magát. És ahogy az ellenfeleinek, úgy Bendának a számára is elképzelhetetlen lett volna, hogy az általa hirdetett értékeket minden visszaesés és a felvilágosodás dialektikája ellenére történelmi és civilizatorikus maximákként fogja fel, amelyek mellett ésszerûségi okokból érdemes kitartani akkor is, ha a történetileg alapul szolgáló összefüggéseket teoretikusan ma már nem tudjuk is osztani.

Az intelligens kisebbség esete a demokráciával

Az ellentéte annak, ami hamisnak bizonyult, nem szükségképpen igaz, és a normatív premisszák ésszerûsége és a mindenkori elméleti alapvetések között döntô különbség áll fenn. Ez a felismerés az (és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni), ami ma elválaszt bennünket mondjuk a két háború közti idôszak szenvedélyes vitáitól minden drámai ellentétükkel egyetemben.

Minden jel szerint elmúlt az ideje a Benda által ítélôszék elé állított ráció mennybemenesztésének avagy az „irracionalista” életfilozófusoknál szokásos életromboló hatalomként való démonizálásának. A liberális társadalom a hatalommegosztáson alapul, a szétválasztás mûvészetén, filozófiailag pedig az egység elvérôl való lemondáson. A filozófiai kritikája annak, amit ma divatos szóval „logocentrizmusnak” neveznek, egyáltalán nem jelenti, és fôleg nem jelenti automatikusan az irracionalizmus védelmezését a politikában. Éppen ez az a pont, ami egy olyan mai filozófust, mint Jacques Derrida, elválaszt Nietzschétôl egyfelôl és Benjamintól másfelôl (akinek kétértelmû, Carl Schmitthez bizonyos affinitást mutató „Az erôszak kritikájához” címû írását a francia filozófus kritikai dekonstrukciónak vetette alá). Ugyanis könnyen meglehet, hogy a demokráciát mint történelmileg a legkevésbé sem poétikus szükségmegoldást a szörnyûségek (vallásháborúk, kizsákmányolás, oligarchikus uralom és népirtás) állandó fenyegetése közepette – amelyek alapelveinek érvényre juttatásához elvezettek – a filozófiai szkepszis, amely magában foglalja az önmagával és a „logocentrizmussal” szembeni szkepszist is, jobban igazolja, mint az állítólagos örök értékek erényeinek teljes lajstroma. Az intellektuelek árulása elleni dörgedelmes kirohanás és az ebben bennefoglalt történelmi piedesztálra állításuk morálpszichológiai értelemben hatékonynak bizonyulhatott, de elméleti vakságról tanúskodik.

A morális vád nem okadatolja kellôképpen, hogy a 20. század intellektueljei miért nem tettek eleget erkölcsi kötelezettségeiknek (Benda mércéje szerint), és miért mutattak hajlandóságot inkább arra, amit Benda árulásként aposztrofál. Mindenesetre szociológiailag jelez valamit: az a valamelyest elviselhetetlen exkluzív viselkedés, melyet Benda elméleti ellenfeleihez kapcsol – a túltengô öntudat, az a törekvés, hogy valami egészen különleges akarjon lenni – éppenséggel valamiféle korrelációban lehetne a modern értelmiségi lét keretfeltételeivel. Mert hogy az értelmiségiek különleges kisebbség, ez bizony aligha vitatható (bármennyire mellôzzük is a fellengzôs felhangokat). És az írástudók Benda feltételezte érdekmentességében is lehet valami abban az értelemben, hogy csak indirekt módon, a másokra való vonatkozáson keresztül képesek felfogni a saját érdekeiket. Az etnikai vagy szociális kisebbségek vagy a hátrányos helyzetûek iránti szimpátia, ami mára a proletariátus vagy a nép üresen maradt helyére lépett (amivel a baloldal individuális értékek szócsövévé kezd válni, míg a jobboldal ma a „kisembert” környékezi meg, akinek még van veszíteni valója, ha nem is sok), tudatosan vagy öntudatlanul mindig a saját helyzetet tükrözi, amelyik kettôs: Az ember azonosul a politika és a társadalom valódi vagy vélt áldozataival, mert maga is marginalizáltnak érzi magát, megszólaltatja ôket, és ezáltal valamelyest szuverén segítônek bizonyul a bajban, mivel a saját marginalizáltságát privilegizáltságnak is érzi. Az intelligencia talán az egyetlen olyan kisebbség, amelyik elégedett ezzel a státusával, és élvezi is.

A kisebbségek köztudottan mindig két szélsôség között ingadoznak. Vagy kiválasztottsággá stilizálják amúgy is szilárd, megváltoztathatatlan helyzetüket, vagy egyesülni próbálnak „az egész néppel”, hogy megszabaduljanak az elkülönültség, kirekesztettség szégyenétôl és kínjától. Felolvadás, szimbiózis – a testi metaforáknak messzire nyúló hagyománya van a politikai nyelvben. A forradalomban, legyen proletár vagy nemzeti, heroikus mivoltában tényleg van valami az egyesülésbôl, a kollektív orgazmusból. Egy pillanatra, amelyik nem tart sokáig, az intellektuelek azzá válnak, amik mindig is lenni szerettek volna, betejesedik titkos vágyálmuk, hogy megértésre találjanak a nép, az elnyomottak, a szóhoz nem jutók, a jogfosztottak körében, hogy a kedvenceikké váljanak, segítôikké, akik a forradalom születésénél bábáskodnak, ama kollektív orgazmus megrendezôivé.

Nem olyan félrevezetô tehát az a szociológiai megalapozottságú gyanú, miszerint az intellektuelek nem olyan tökéletes demokraták, amilyennek tartják magukat, a naivak még kevésbé, mint a cinikusak. Az avantgárd, amelyik a hadviselés szótárából kölcsönzött metaforával jelenítette meg magát, sajátos ingadozásában a bal- és jobboldali polgárpukkasztás között többet megérzett ebbôl, mint a defenzívába szorult hagyományos értelmiségi humanizmus. Heroikus dolog forradalmi demokratának lenni, de csak olyan társadalmi és politikai feltételek között, amelyek predemokratikusak vagy antiliberálisak, tradicionális autoriter és modern totalitárius rendszerekben például. De a saját identitásra nézve unalmas, sôt éppenséggel önpusztító hatású egy minden hôsiességet és aurát nélkülözô tömegdemokrácia profanitásával kiegyezni, azonosulni vele. És ez a történelmileg példa nélkül álló vállalkozás ráadásul elveszi az élét minden intellektuális elkötelezettségnek, marginalizál minden elkülönülési kísérletet (utánzással, sokszorosítással és kommerszializálással), és nem hagy teret a hôsiességnek.

Az intellektuel megfigyelôállásából nézve a társadalmi állapotok mindig méltatlanok, az ancien régime-ben, a „reálszocializmusban”, napjaink fogyasztói jóléti demokráciájában. Demokratikus körülmények között kézenfekvô szabad kifutást engedni az arisztokratikus attitûdöknek. És megfordítva. A saját cselekvés, a saját ambíciók jelentôsége alkalmanként így is, úgy is meghaladja egy társadalom képzelôerejét, amely oly módon hagyja figyelmen kívül a legtöbb hivatásos ellenlábasát, hogy engedi szóhoz jutni ôket. Ilyen kevéssé izgalmas idôkben nem sok kilátás van arra, hogy nagy erejû beszédeket lehessen tartani és nagy szavakat mondani. Az undor az elôkelôség kifejezése, Botho Strauß felújított kiadásban jelentette meg az ezzel összefüggô konzervativitást, azt a viszolygást, amelyiknek félelem az alapja. Az ambivalencia nagyon divatos kifejezés lett mostanában, egy elméleti zûrzavar kifejezése, ahogy a kultúrfilozófus René Girard véli, olyan kusza, mint a tényállás, amelynek kifejezésére szolgál. Mert az elidegenedés, ez a jobb- és baloldali intellektuális alapélmény egyszer privilégium, máskor kínszenvedés: „örökké” a dolgok mellett állni, a partvonalon, anélkül hogy pontosan meg lehetne mondani, miért van ez így és mire jó ez – legalább önmagunknak. Amennyiben Strauß ezt az önreflexiót beemeli észlelési síkjába, még ha csak töredékesen is, legalább ezen a ponton fölénybe kerül legtöbb kritikusával, akik az új jobboldal feletti hangos felháborodás közepette megint csak nem hajlandók tanulni semmibôl.

Nem létezik az intellektuel, aki mértékadó lehetne az egész species számára. A cinikusak és a moralisták, a világnézeti alapon cselekvôk és az érzékeny szkeptikusok mind-mind önálló típusát alkotják az intellektuelek kategóriájának. Ami minden különbözôség és belsô szakadás ellenére összekapcsolja ôket, az az általánosság igénye. Mint irányultságuk szerint fontos és hôsies emberek, elvileg nem tudnak egyetérteni a privát szféra és a közélet polgári szétválasztásával. Ennyiben anakronisztikusak, mint Don Quijote, Cervantes komikus hôse, aki a saját perspektívájából a világot tartja ôrültnek. Ez a tragikomikus viszony az alapja Thomas Mann regényének is a zeneszerzô Adrian Leverkühnrôl és életrajzírójáról, Serenus Zeitblomról.

Úgy látszik, hogy az intellektuel szerepe ilyen ironikus módon sem játszható tovább a média korában, amikor a boldog pillanat fellelhetô majd minden hirdetésben. Az egy rugóra járó emberek, bármilyen fegyverzetben és páncélzatban lépjenek is fel, ki vannak téve a nevetségessé válásnak. A politika esztétikai Gesamtkunstwerkjeinek sincs sok esélyük a felújításra. Az átfogó intellektuális stratégiák ideje lejárt. A demokrácia nagy szerencséjére valószínûleg, amelynek az egyáltalán nem ihletett hivatásos politikusok kezében jobb helye van, mint a misszionárius módon szájhôsködô intellektuelnél, miközben az sem biztos, hogy ezek kevésbé volnának megvesztegethetôk, mint amazok. Az intellektueleket azonban ez is csak megerôsítheti a tehetetlenség érzésében. Korszerûtlenségekkel kell számolni és reprízekkel, amelyek tudatában vannak ilyetén voltuknak. Így Botho Strauß esszéje a németek és fôként önmaga közérzetérôl sem egy kis elôkelô lapocskában jelent meg merített papíron, hanem a hamburgi színes-fényes magazinban, a Spiegelben.

A haladás, amelyrôl oly roppant sok szó esett már, kanyarokban gazdagnak mondható, és lám, most megint ilyesformának mutatkozik.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu