A KÖZSZOLGA

Ha valami nem szeretnék lenni, hát az, ami te vagy, polgármester, mondta Kalligaro a barátjának, Tombor Antalnak. A te idôdre az egész város igényt tart. Én pedig megôrülök, ha bárki is igényt tart arra a néhány órára, amíg a toll magától halad a papíron, és én a nyomában baktatok, mint paraszt a tarlón a lova és az eke után, kicsit azért nyomva-emelve az eke szarvát. Ilyenkor a családom tagjai se szólnak hozzám, érzik, hogy bura van körülöttem. Ismerôseim sem gondolják, hogy ilyenkor beállíthatnak hozzám. Telefonon sem vagyok elérhetô. Nem sok olyan ügy van a földön, amelynek a kedvéért ebbôl a burából kimennék. Te meg odaállsz céltáblának.

Tombor Antal ismeri magából a hiú tartózkodót, aki folyton elhúzza magát, s közben egyébre sem készül, mint hogy minél nagyobb spektákulum legyen a majdani föllépése. Ismeri a filmcsináló önzés minden rögeszméjét és fortélyát. Ha éppen forgatott, vagy arra készült, a közelállóknak sem adott sokat az idejébôl, fontosabb dolga volt, nem válaszolt, kitért, hûvöset fújt. Ismeri a fukar elzárkózást, a nyájas közönyt, a kicsuszamlás gimnasztikáját, ami mind azt szolgálja, hogy az a más, az ellenvalóság, a mozgókép elkészüljön. Elmegy innen valamibe, ami csak az övé. Kibocsát a fejébôl, mintáz az ujjával, visz a vállán egy várost vagy egy barlangot, amely csak általa van.

Kalligaro: Te meg kilépsz a képbôl, és betalpalsz a városházára, mint egykor az iskolába. Én az igazolatlan vagy a hamisan igazolt órák bajnoka voltam, te meg mindig ott voltál, méghozzá sugározva, reggel nyolc óra elôtt tíz perccel. Kolléga úr, új hét, új lehetôségek, fuvoláztad hétfôn reggel; ha nem te vagy az erôsebb, laposra verünk ezért. A leckéd megvolt, ültél a padon, háttal a táblának, és vitted a szót. Megesett, hogy a tanár a katedrán krákog, te meg még mindig ízlelgeted a történetedet, a körülötted ülôk pedig, észlelik bár a tanárt, de még nem bírják ôrá átterelni a figyelmüket. Majd amikor a krákogás felerôsödött, felpattantál, elnézést kértél, és ahogy az óra elindult, úgy körülbugyoláltad a figyelmeddel a tanárt, hogy fürdôzött, pancsikolt benne, a legjobb formáját adta, turbékolt neked, megvillogtatta a személyisége rejtett színárnyalatait, de amikor kicsengettek, akkor a te figyelmednek és az órának is vége szakadt.

Tombor: Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, de azért vagyok polgármester, mert szeretek az lenni. A köznapi idô az igazi közeg mindenféle csuhásnak, komédiásnak, mindenféle rendezônek, elnöknek, családfônek és csapatkapitánynak. Az ilyen azt szereti, amikor percenként kell dönteni, amikor nem tudjuk, hogy most ez a dobás – akár a teniszben, a pókerben – gyôzelem-e vagy vereség. A polgármesterség egyszerre hosszú távú stratégia és pillanatnyi rögtönzés. Mindenki szolgája vagyok. Én nem vagyok az enyém. A városé vagyok, a járókelôké és a fekvôké. Ez az igazi idô, a most. Nem az a majd egyszer, talán eljövô idô, amikor a kész mûvet megtekintik a fogyatkozó érdeklôdôk. Én többszázezres publikumnak játszom naponta. A kifejezési eszközeim olyan intézkedések, amelyek ennek a közönségnek a hasznára vagy a kárára vannak.

Kalligaro: Enyhítô körülmény, hogy némely délután egy kávéra meglátogatsz ebben a kertsarokban, s megállapítod, hogy a meggyet már leszedtük és a kajszibarack is megérik nemsokára. Hátratámasztod a fejed a kôfalnak, amikor egy távoli helyiérdekû személyvonat mozdonyának a kürtjelét meghallod. A felhô alól kilövellô fényben vízszintes mozdulatlansággal húz el a szemünk elôtt a gólya, mert idén is van három fiók, és ott ül a fészkében az asszony, a férje pedig az egyöles és a kétöles patak fölé repül, a gólyaság parancsa szerint lecsapva a bölcs békára, akinek nincsen távcsöve, és már-már elbizakodott a nádasban. Három felé az órádra nézel, visszaülsz a kocsiba, vezetsz, erélyesen fölsietsz a városháza fôlépcsôjén az elsô emeleti folyosó végéig, ahol egy elôszobán át a polgármester titkárságába lépsz be, onnan a tárgyalóterembe, amelybe elô szoktál jönni, ha fogadni akarod a vendéget, de ha közelebb áll hozzád a látogató, akkor a szobádba hívod. Te abban a szobában mint egy munkaköpenyt, felhúzod magadra a polgármestert, én meg visszaülök az asztalomhoz.

Tombor: Kávéivás közben azonban feltettem neked egy pár kérdést, te meg akár egy fújtatással válaszoltál rájuk, kihasználtalak. Mert mi egyebet csinálna egy polgármester. Szünet nélkül polgári ügyeket fontolgat: kinek adjon, honnan csípjen el, mit halogasson. Igyekszem inkább egyezkedni, mint veszekedni. Most ennek a városnak lettem a bolondja. Éreztem, hogy nem lenne szabad másodszor is jelöltetni magamat, nem igazán elegáns, de már benne voltam. Innen, a kertsarokról, ebbôl az ízletes eseménytelenségbôl elképesztô az az eseményhalmaz, ami a hivatalban rám vár.

Kalligaro: Megesik, hogy beavatkozom a gyerekeim ügyeibe, ilyenkor ôk is megpróbálnak behúzni a játszmáikba egymás ellen, én meg hamar rájövök, hogy jobb nekem nem beleszólni, mert ôk remekül boldogulnak nélkülem is. Általában mindenki tudja a dolgát nélkülem is. Amivel persze nem mondom, hogy nincs papa, mert ha muszáj, családapa vagyok, máskor meg éppenséggel közpapa is megfelelô hangrezgetéssel, ezt a muszájt azonban utólag kétségesnek látom. A te játékodat teutánad más fogja eljátszani, másképpen persze. Akkor majd arra figyelnek, azt elemzik, azt szidják. A szerep marad, te nem maradsz. Lesz polgármester, te nem leszel az. Tehát lógjál egy cseppet, a kézitelefonodon át közöld a titkárnôddel, hogy késni fogsz, és szívjuk még el ezt a békepipát, noha nem is háborúztunk egymással, csak elmondtuk, hogy nem irigyeljük egymás életét, sôt, megvagyunk a magunkéval, csak mert még van, talán a leginkább azért.

Tombor: Elmondjam, hogy hol voltam ma már, és hogy hova megyek ma még? A vakok intézetében és a konzervatóriumban, a szemétégetôben és egy kongresszuson, a vasúti hídnál és a vásárcsarnokban, a bankárok fogadásán és a hajléktalanok menhelyén, hídavatáson és temetésen, tüntetésen és börtönben, egy összedôlt ház, egy gyanús robbanás helyszínén, a sportpályán és a városvédôknél, megyek még a kórház egyik szárnyának a felavatására, egy másik szárnyának a felszámolására, megyek megnézni a halpiac felborogatott ládáit, és a sorokban kiterített felborogatókat, megyek biztatni az aggok menhelyének a dalárdáját, átadni a százéveseknek a virágcsokrot és az ajándékcsomagot, megyek vigasztalni a pincelakókat, akiket elöntött a szennyvíz, megyek a nagy mûvész kiállítására és úgy fogom ôt magasztalni, hogy a város többi jeles mûvésze ne sértôdjön meg túlságosan. És ebben a lajstromban az a rémes, hogy énnekem csakugyan oda kell mennem a felsorolt helyekre, te viszont úri mozdulatlansággal szavakat sorolsz egymás mellé. Ezt csináltam én is, képeket soroltam láncba, utalásokkal és tükörpozíciókkal. Ennek vége van. Most az van, ami jön. Engedem jönni, mint az orvos: az lép be a rendelôbe, aki a várószobában ül, akinek dolga van velem. Miben segíthetek, kérem? Meghallgatom, tanácsot, eligazítást mindenesetre adhatok. Összekapcsolom az ügyfelet a legváratlanabb instanciákkal, minden ügy egy labirintus, amelybe beleveszhetek.

Kalligaro: Akkor most gyere, menjünk ki a mezôre, vagy a tölgyesen át fel a hegyre, a legtetejére, ahova mászni kell, a kis vulkanikus mélytányérba, amelyet a holddal szembenézni akarók szalmával hordtak tele, gyere a csúcsra, túl a kápolnán, túl a remete kalyibáján, gyere velem a barlangba az Irgalom Völgye fölött, ahol ôsállatokat és fenyegetô szörnypofákat ábrázolnak a cseppkövek, gyere a pincébe, ahol hordók sorakoznak a hegy mélyében. Csakhogy az számít, hogy ki mit hozott magával; akinek kapitány volt az apja, az maga is kapitány. Nekem is szükségem van egy megbízható polgármesterre, hát csak indulj isten hírével.

Szoktam látni Tombort, meghívókat küld, nagy ritkán el is megyek, de a határvonal közöttünk szemlélhetôbb lett. A hivatásos nem engedheti meg, hogy értelmiségi barátai átlépjenek rajta, és maguk akarják megszabni, hogy mi legyen. Van, aki egy jó filmstábot akar, együtt dolgoznak, és a végén lesz egy tekercs egy filmraktárban. Van, aki színházat akar csinálni, ô a fôrendezô, már a ruhatárosnôket is kicserélte, minden káromkodásról, minden gombostûrôl, minden kaviáros szendvicsrôl tud, mindenrôl, ami a színházban van, de hát a színház is kicsi. Tombor egy egész várost akart rendezni, nemcsak az asztalon és nemcsak a szobájában. Hetenként egyszer a városháza nagytermében, ahol a magasban ül, néha csenget, szót ad, összefoglal, áttekinti a terepet, megcsipkedi a fecsegôket, leinti a gorombákat, maga soha meg nem sértôdik, és minden használható gondolatot megjegyez. A szellem elôkelôségei Tombor koronaékszerei. Ott vannak a bankettjén, autóbusszal viszi ôket más városokba. Csak vegyüljenek el a fogadáson és beszélgessenek. Kerekasztal köré ülteti ôket, és rögzíti a beszélgetést.

Az okosjancsik nagy szamarak, ha azt hiszik, hogy elkerülhetik a csalódást. Alkalmasint elutasításban, felmondásban is fognak részesülni, és csak mérsékelten a közpénzekben. Külön érdekeink vannak, mondja Tombor, én akkor vagyok normális, ha a céljaimhoz igazítom a beszélgetést. Az a normális, ha én mondom meg, hogy mi legyen. A tanácsadók megorrolhatnak, mert néha kell, amit mondanak, néha meg nem kell. Mindenkit meghallgatok, de ha mindenkire hallgatnék, akkor megôrülnék. Nincs igazán jó döntés. Minden döntés felemás értékû, de ha egyszer utat választottam, akkor ne tipegjek össze-vissza, hanem menjek rajta elôre. Meg kell gyôznöm az embereket az általam választott döntéssorozat helyességérôl. Ha sikerül, akkor az a látszat keletkezik, hogy nem én követek másokat, hanem engem követnek mások. Engem hallgatnak, néznek, hívnak, velem akarnak beszélgetni, minden ajtón elôreengednek, elhallgatnak, és csend lesz a teremben, ha megszólalok. Ez már szinte elég is lenne ahhoz, hogy förtelmes alak legyek. De ha szerénykedem, ha igyekszem ôket elôreengedni, és az udvariasság túlzásaiba tévedek, akkor megzavarodnak. Nekik is kell a rangsor, csak a kedvességet muszáj megkapniuk. Azt akarják, hogy legyen valaki felül, aki az ô méltóságuk megszemélyesítése, de aki meg is tudja ôket dicsérni. Magasból szeretnének bizalmat és megbecsülést kapni. Ki adja át az oklevelet, a kitüntetést, az érdemrendet, a vállszalagot, ki, ha nem a polgármester, aki innen nézve elsô az egyenlôk között, onnan nézve egyetlen. Ez az igazi színház: a város. Alapterülete száz négyzetkilométer. Ebben a szemléletileg lehatárolt egészben minden részletnek kifejezô értéke van. A polgármesternek minden esôcsatornát ismernie kell, minden macska és minden varjú az ô felelôsségére van bízva. Te talán nem azt akarod, hogy minél többen vegyék meg és olvassák el a könyvedet? Én meg azt akarom, hogy minél többen értsék, hogy mi zajlik a városban. Ezért az a tévéfônök, aki nem hagyott engem szóhoz jutni, hogy egy kis kandalló melletti beszélgetésben megosszam a polgárokkal a gondjaimat, szóval az a tévéfônök nem járt jól. Te elkötelezheted magad énmellettem, én nem kötelezhetem el magamat temelletted, mert te fürge vagy, én pedig nehézkes. Te a saját nevedben beszélsz, ezért a te kis kocsid gyors és fordulékony, én a képviselôtestület és a városháza nevében beszélek, buszvezetô vagyok, lassú, nehézkesen forduló, súlyos testem van. Hiába is akarnám, nem szökkenhetek a nyomodba azzal az én súlyos testületemmel. Ha megpróbálnám, ha íróbarátaimhoz akarnék igazodni, akkor a politikustársaim kigolyóznának maguk közül. Én sokkal kevésbé vagyok szabad, mint te. Ez nem az én hibám, és nem a te erényed. Tartom magam a szakmai fegyelemhez, komolytalan lenne mindent kimondanom és elmesélnem. Ha akarod, érezd magad sapkadísznek, vagy cukrozott epernek a tortán, de ez a te részedrôl kicsinyes hiúság lenne. Ennél nagyvonalúbb álláspont azzal az alázattal dolgozni, amely tudomásul veszi, hogy nem vagyunk a dolognak sem a kezdete, sem a vége, talán a fénypontja sem, hogy folytatódunk a családban, a városban, a többiekben. Ha a város szertartásaiban részt veszel, akkor odaadod magadat mindazoknak, akik figyelnek rád. Része vagy egy összhatásnak, a város általunk ünnepli és fogalmazza meg magát. Ha úgy érzed, hogy nekem dolgozol, hogy az én kedvemért teszed, akkor ne csináld. Rád vannak bízva a gyámoltalanabbak.

Hallgatom Tombor Antal polgármester szónoklatát, lelkészszöveg, csak úgy duzzad a moráltól, ennek a gazember Tombornak van egy ilyen hangja is:

Hölgyeim és uraim! Ötven évvel ezelôtt, a háború utolsó évében Európában könnyû volt meghalni. Sok egészséges, épelméjû férfinak az ölés volt a mindennapos, hazafias munkája. Az áldozatok tetemes hányadát a helyi hatóságok ölték vagy ölették meg. Az egyik embernek kevesebb, a másiknak több esélye volt az erôszakos halálra, de amit ma elszörnyedve szemlélünk Boszniában vagy a kaukázusi Csecsenföldön, az akkor mondhatni az egész kontinensen normális volt. Örvendetes, hogy ma csak ez a két hegyvidék az, ahol az emberek politikára, tárgyalásra kevés erôt-idôt pazarolnak, és inkább a fegyvert tartják céljaik megfelelô eszközének. Örvendetes, hogy Európában béke van, hogy utcán vagy börtönudvaron az állam emberei a törvény nevében embert nem ölhetnek. Örvendetes, hogy az emberölés itt és most gyilkosságnak minôsül, és hogy a fegyveres harcot, a hatalom végsô érvét, a politika, vagyis a beszéd nélkülözhetôvé teszi. Vallási és világi erkölcsünk tiszteleg a NE ÖLJ parancsa elôtt, és sokan keresik a nem-ölés tevékeny erkölcsét. Hogy megkíméljük egymás életét, ez csak a nélkülözhetetlen kiindulópont. Fokozati sor vezet a közönyön, az udvariasságon, a tapintaton és a tiszteleten át a segítésig, ami a szeretet udvara. A házban lakó nevének, a szeretet szónak a szánkra vétele majdnem úgy kerülendô, mint istené. A segítés szó megbízhatóbb. A segítés észlelhetô valóság, és többnyire jólesik a másik embernek. A segítség akár társadalmi intézmények alakját is fölveheti, és ésszerû, nyilvános mérlegelés tárgya lehet. Mondhatjuk-e, hogy városunk igyekszik testet adni az aktív nem-ölés, vagyis a segítés erkölcsének? Ezt sem állítani, sem általánosan tagadni nem tudnám. Mindenesetre Kandor a segítést nem viszi túlzásba. A modern – talán a mindenkori – ember alapállása, kényelmes tartása az önzés, az önféltés, a hiúság, az öntetszelgés, az önsajnálat, az önkényeztetés, az önösség, az egoizmus. Ritkán tudunk valóban odafordulni a másik emberhez, és a magunk érdekérôl, javáról, élvezetérôl megfeledkezni. S ahogy múlnak az évtizedek, önzésünk meszes és merev lesz, begubózunk a szokásainkba, és ritkán teszünk olyasmit, amit nem szoktunk tenni, ami ablakot nyit az én zárt helyiségén. Siker, javak, pénz és hatalom, kapaszkodás törékeny ranglétrákon, személycserék kimagasló állásokban – errôl esik a legtöbb szó. Mérsékelten érdekes ügyek. Van érdekesebb. A segítés az egyén transzcendenciája, a városi polgár hétköznapi újjászületése, általa a száraz növény kizöldül. A segítés a lélek legjobb orvosa. A segítô ember nem ér rá önmagáért szorongani, és nevet az önsajnálat kísértésein. A segítô ember maga ad önmagának feladatot. Mindig, mindenütt vannak elegen támogatásra, oltalomra, ápolásra, tanításra, mulattatásra szorulók. Aki az adás tehetségét kifejleszti magában, az segít a közeli vagy a távoli, az adódó és a választott környezetének élni, a terheket viselni, igazságainkat megfogalmazni. Azzal kezdi, hogy érdeklôdik, kérdez, megérteni próbál, odahajol, türelmesen vár. Van oka jókedvre, nem kell attól tartania, hogy valamit elvesznek tôle, hiszen adja. Kiválaszt valakit és hozzásegíti a jóllakáshoz, az életkedvhez, a békéhez, hogy az lehessen, aki. Aki máson segít, az magán segít. Abban a városban jó élni, ahol van tapintatos segítôkészség. Tény, hogy az emberek közötti viszonyok közül a hatalmi függôséget lassan kezdik a csere viszonyai felváltani, de ez még nem az igazi. Elgondolható-e olyan kultúra, amely a hatalmi és a csereviszonyokat a maguk helyén méltányolja, de a legmagasabb helyre az egyszerû, a magától értetôdô segítést teszi, amely a mindenáron kapni akaró embert éretlennek látja, és a figyelmesen adni tudó embert méltányolja a legszívesebben?

Te nem tudsz kieszelni olyan saját érdeket, mondja Tombor Kalligarónak, amely ütközne az én érdekeimmel... Mondjuk, hogy írsz egy könyvet, amely közös városunkról szól, dicsérsz, szapulsz, ördögi figurát csinálsz belôlem? Ennél jobbat nem is csinálhatnál. Parádézol? A pincédben kuksolsz? Toporzékolsz? Gyûlölködsz? Remek. Azt hiszed, létezhet egy város a gyûlölet maró fûszere nélkül? Nem volna mirôl beszélni! Valakinek meg kell ijeszteni a többieket, hogy félelmi szerveik ne lustuljanak el. Hogy lehetséges-e a kettôs én? Ezt kérded tôlem? Miért, neked hányas éned van? Igen, kérem, lehetséges. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy hármas, sôt négyes, horribile dictu hetes én is lehetséges. Ez körülbelül olyan kérdés, mint az, hogy lehetséges-e két nôt vagy férfit szeretni.

Persze a gyenge alakok, az érdekesnek álcázott középszerûek, de csak ôk, felülkerülve jócskán megváltoznak. Megkeményednek, bizalmatlanok lesznek, hûvösség terjeng körülöttük, mindig aggódnak a tekintélyükért, amely olyan a lábuk alatt, mint valami gólyaláb, nem az övék, okkal félhetnek, hogy leesnek. A hatalomba csöppent tiszteletreméltó helyi hülyével nem viccelhetsz többé, nem cinkosod, komoly, mindig résen van, fürkész, hogy megsérted-e az intézkedéseit, hogy felismered és elterjeszted-e róla, hogy közönséges hülye. Te mondasz valamit, ô hallgat, nem akar semmit sem elhamarkodni, vigyáz a szavaira, nem kívánja megosztani veled a tárgyról a gondolatait, mindig utoljára szól hozzá a vitához, és egyetért a konszenzussal vagy a többségi állásponttal. Titkolja a gondolatait, ha vannak olyanok, mert hátha felhasználod, továbbadod ôket.

Én örvendek, ha veszitek és viszitek. Nem olyan gyakran jut az embernek valami épkézláb gondolat az eszébe. Legalább híre megy városszerte, hogy végre-valahára eszembe jutott valami. A gyenge alak harcban áll, ellenfelei vannak, és nem szolgáltatja ki magát. Nekem nincs ellenfelem. Belémdöftél, te nyavalyás? De jó kis döfés volt! Mondd csak, te hogy csinálnád? És ha figyelembe veszed ezt, meg ezt, meg ezt? Ja, nem veszed? Azt játszod, hogy hülye vagy? Igaz, hülyékre is szükség van a mi kis provinciális világvárosunkban. A gyenge, lusta politikus arca a rászegezôdô kameráktól megmerevedik, lárvásodik.

Amikor az elfogulatlant játssza, engem nem hagy el egy cinikus várakozás. Tudom, hogy ez csak az elsô kör, ez csak a bevezetés. A régi barátság hangulatába kellene visszatérnünk. De aztán elôbb-utóbb kiböki, hogy mit akar. Mindig akar valamit. Valamire szeretne téged felhasználni, de ehhez elôbb fel kell melegítenie a hangulatot. A neked tetszô szavak mögül hamarosan kibukkan valami kicsinyes érdek. Ez természetes: mintha a kisfiad próbálna kicsalni belôled egy új játékautót. Ezen akár mosolyoghatsz is, mint mindig, amikor az emberek úgyszólván rátérnek a lényegre.

Nekem, polgármesternek több mindenfélét kell akarnom, neked sokkal kevesebb is bôven elég. Te hízeleghetsz magadnak azzal, hogy a magadfajtára ugyan rá lehet unni, bolondnak tartani is lehetséges, de választáson megbuktatni nem lehet. Nem veszíthetsz semmilyen szavazáson, pártkritika margóra nem szoríthat, fontos bizottságokból nem eshetsz ki, mert nem is vagy bennük. Ezért nem kell óvatoskodnod, szórakozhatsz. De azért tealólad is kigördülhet a divat, és egyszer csak észreveszed, hogy már nem veszik a munkáidat. Témáknak adunk mind a ketten arcot. Miért lenne a vakond életmódja erkölcsösebb, mint például a kakasé vagy a majomé? Az odúban körmölt soraidat is a nagyközönségnek szánod. A nagy hallgatók elôbb-utóbb megszólalnak, és akkor ömlik belôlük a szó. A reklámtól a filozófiáig az én próbálja elcsavarni a te fejét. Délelôtt megôrülsz, ha nem ülhetsz az asztalodhoz, odaülsz, csinálod, megnyugszol, mint az iszákos, aki megkapta a maga italát. De ha kidolgoztad magad, esetleg eszedbe jut, hogy kéne valami áthidalás az eszme és a város között, amely ugyancsak ôrült a maga módján. Bárhol lenni, bármit csinálni, bárhova tartozni az elmebaj és a korlátoltság egy neme.

Barátom, Tombor Antal polgármester a feladattal kelt és feküdt, avval lélegzett. Képes volt a nyitott leveleket sorban elolvasni és kellô intézkedéssel megválaszolni. A zsebmagnójára rámondott mindenfélét, másnap megszerkesztve, gépelve ott volt a sokféle rendeltetésû szöveg, ki-mit tegyen, ki-min gondolkozzon, mi-hova kerüljön, melyik beszédhez, elôszóhoz, mi a sajtóhoz, mi az irattárba. Még a tanácsüléseken és a képviselôtestület ülésein is megszokták, hogy belesuttog a markában elférô készülékbe. — Mániásnak mondták, hogy ilyen szörnyetegszerûen dolgos, hogy olyan keményen megdolgoztatja a munkatársait, hogy a várostörténészeket éppúgy igénybe veszi, mint a reklámszakembereket. Arra a néhány évre, amelyre megválasztották, az ô törvényes házastársa a város volt, amelynek ereje java részét adta, és bár errôl nem szeretett beszélni, hitt abban, hogy a városnak lelke van, amelyben rejtelmesen összegezôdnek a lakosok nyilvános és alattomos gondolatai, világosan látható és homályba rejtett cselekedetei, és hitt abban is, hogy ez a lélek nem közömbös ugyan a körforgalom, a hídépítés, a szennyvíztisztító és a városi könyvtár ügyei iránt, de túl van mindezeken, ott van a járókelôk szája sarkán, amelyrôl éppúgy leolvasható az irigység, a rosszhiszemûség és a pöffeszkedés, mint a nagylelkûség, a kedvesség és az alázat, csak érteni kell a ráncok beszédéhez, a szemvillanások olvasásához, de aki tudja, hogy melyik fény milyen tartományból ered, az csak körülnéz az utcán, beáll egy kávézóba, vesz egy almát a piacon, a tudás almáját persze, és az ilyen hangulatkém megérzi, hogy ez a város törôdik-e önmagával, vagy elhagyja-e magát, hívja-e, vagy inkább elkerüli az ihlet biztatását. A polgármester ezzel a lélekkel próbált társalkodni, és volt egy-két eszméje Kandor városáról, amely idén ünnepelheti az ezredik születésnapját.

Ahogy túljutott a hatvanon, a polgármester aggályosan mindent felülmúlónak érezte magában a kiengesztelôdés szellemét, helybenhagyván a várost mondhatni szôröstül-bôröstül, a székesegyházzal, és a börtönnel, a fehér és a fekete piaccal, a milliárdosokkal és a nincstelenekkel, a bölcsekkel és a bolondokkal, hogy bár a rendezésnek, javításnak, igazításnak, csinosításnak rengeteg szükségét látta, így is pazar tüneménynek tartotta a várost, keletkezés és haldoklás vad halmazának, amely a maga váratlan eseményeivel sorozatosan felülmúlja a legbölcsebb, a leggazdagabb és a leghatalmasabb önkormányzat terveit is, de a városért munkálkodni még akkor is jó, ha se bölcsesség, se pénz, se hatalom, csak ezek árnyéka, még akkor is jó bemenni a városházára és tárgyalni, intézni az ügyeket, helyszíni szemlére menni zsebre tett kézzel át a hídon, vagy a piacon, ahogy jó a vízesésen kajakozni, lehet, hogy odacsap, lehet, hogy a fejünk, mint egy tojás szétloccsan egy sziklán, de az is lehet, hogy szépen leevezünk, hogy felülkerekedünk az elénk tornyosuló hullámokon, nyargalunk rajtuk, kikerüljük ôket, egyszóval, amíg nem jön a következô vízesés, megbirkózunk velük, mert akár a játékautomatában, percenként jönnek a veszedelmek, csapdák, orvtámadások, most elhajolsz, most rúgsz, most csak megindulsz felé, most ölelésre tartod a karod, most megropogtatod kissé a bordáit, a kézcsontjait, és boldogságodnak adsz hangot, most hagyod beszélni, élvezze magát, hivalkodjon, fújja csak, fújja fel magát, aztán finoman odanyúlsz, amitôl ez a nagy önérzet kezes bárány lesz, és még örül is annak, hogy szabad lesz neki kezes bárányként dörgölôdzni és bégetni, de az is lehet, hogy a nagy bégetés közben egyszer csak hátulról rád ugrik és beléd akasztja a szarvát, kését, erre Tombornak csak egy válasza lehet, hogy akkor is figyeljen, amikor ô beszél, és az ellenfél kezérôl akkor se vegye le a szemét, mikor az ellenfél szája épp a polgármesternek hízeleg.

Természetesnek kell tartania azt is, hogy mindenért hozzá fordulnak, és mindenért szidják, hogy mindenhova meghívják, és mindenféle álhírt költenek róla, hogy megírják, mégsem válik el a feleségétôl, amibôl csak az igaz, hogy nem válik, nem is volt szó róla, vagy azt szellôztetik, hogy megvert egy rágalmazót, amibôl csak az igaz, hogy pofont ígért neki. Tudomásul kell vennie, hogy napi száz mulasztás nyomja a lelkét. Késôn adatott segélyt egy kérelmezônek, aki addigra, amíg megkapta postán a pénzt, már felkötötte magát. Nem írt alá idejében egy kilakoltatást, aminek következtében a családra ráomlott a mennyezet. Az alpolgármesterre tolja át a különféle szalagok átvágásának híradóba kívánkozó szerepét, s a sajtóértekezleten kurta vicces válaszokkal üti el a kényelmetlen kérdéseket. A város szerencsére elrendezi magát, kiigazítja a bajokat, az öngyógyító szervezet teszi a dolgát, a botrányok elülnek, a hangoskodások nevetségessé válnak, a sértett tirádákat a képviselôtestületben barátságos kifigurázással meg lehet enyhíteni. A városlakók meglehetôsen gyermekesek, imádják a zajos eseményeket, a kalandos döntéseket, és örülnek, ha megdicsérik ôket. Ami van, az mindig ilyen vegyes volt, és mindig ilyen vegyes marad. Tombor a tökéletlent, a kelekótyát, a gyarlót is tudja szívbeli együttérzéssel nézni, a már hámlót, a roggyantat, a használtat, a mállottat, a kopottat, az elferdültet, a gyommal benôttet, a hevenyészettet, a gányoltat, az alkalmilag megigazítottat, a kiszámíthatatlant, a félig-meddig megbízhatót, a csak lélekkel és rögtönzéssel mûködtethetôt, a sutát, a repedtet, a felújításra szorulót, a polgármester azon van, hogy rendbe hozzák, akarja a város csinosodását, de neki rendetlenül, csúnyán is kedves.

Az idô szebb, mint az elôrejelzés, mondta Tombor, akit idegesítettek a körülötte egyhangúan búskomor ábrázatok. Tele volt a sajtó borús jóslatokkal, megvetô ítéletekkel, csalódással, a dolgok azonban nem olyan rettenetesen alakulnak. Ment az ijesztgetés, a televíziós filmekben elszaporodtak a rémpofák, a horrort a gyerekek úgy fogyasztották, mint a sült krumplit. Jövendölték, hogy jönnek az ôrületek, elvadulások, polgárháborúk, járványok, katasztrófák. Aki nagyobbat mondott, arra többen odafigyeltek. Versenyben riasztották a hallgatóikat a nagyotmondók. Ezt tették a próféták is, folyton a város pusztulását hirdették, ami aztán néha csakugyan bekövetkezett. Az egyéni, majd az emberiségnyi halál képzete, a föld elpusztulásának az esélye mindinkább bekerült a közbeszédbe. Persze voltak, akik segíteni is akartak a balsorsnak, és megmérgezték embertársaikat, a vízivókat, a metróutasokat, a fagylaltnyalogatókat valamilyen elképzelés indíttatására. Voltak a városban néhányan, akik szerettek volna embertársaik feneke alá pokolgépet tenni. Ha bosszantották is az apokaliptikus karrieristák, a polgármester nem tagadta, hogy a rosszindulat az ôserô. A másik fölé kerülés meglepetésszerû csínyjérôl sok buta alak álmodozik. Legyôzni az ellenjátékost, megsemmisíteni a rosszat, ehhez van drukker elég. A rosszra szükségünk van, ahhoz mérjük magunkat. A rosszat kinevezzük, megkeressük, ahhoz képest vagyunk jók. A rosszat fel akarjuk találni a gyerekeinkben, a házastársunkban, a legközelebbi barátunkban is. Mind igazoljuk magunkat, és megmagyarázzuk egy képzelt hallgatónak, hogy miért van nekünk, és csakis nekünk igazunk. Kell a rossz, mert anélkül nem létezhet a jó. Az ember talál végsô érvet arra, hogy ha felmentést ne is, de kegyelmet okvetlenül adjon önmagának.

A többiek igazolását kétségbe kell vonnunk, mert vagy nekünk van igazunk, vagy nekik. A hozzánk közel állók vállára állva emeljük fel a fejünket az üdvösségbe. Minden aljasság – mondja Tombor, az éjszakai apokaliptikus – csak támogató érv amellett, hogy a rosszat megjelöljük, börtönbe, táborba zárni akarjuk. Ne legyen! A férges almából az ép részeket is ki kell vágni, ha érintkeznek a romlottal. Nagyvonalúan pusztítanak, és sok civilt is megölnek, csak hogy a gonosz fegyverest elkapják. Az ember nem ismer az embernél hatalmasabbat, ezért a másik ember fölött akarja bebizonyítani a hatalmát. A legjátékosabb bizonyítás az, amit a macska mûvel az elejtett egérrel, madárral: ízesíti a pecsenyét, és visszatartja a kegyelemharapást, mert élvezetét leli a másik rettegésében, megalázkodásában. A gyôztes annál vidámabb, minél kétségbeesettebb a vesztes. A bosszú eleve ott volt a szívében, csak kaput kellett nyitni neki. Bárhol meg fogja találni a céltábláját. Van rossz. A késztetés, hogy a másikat rossznak lássam, ez a rossz maga. Az egyik csak úgy tud jó lenni, ha a másikat rossznak látja. Az isteni másik arca az ördögi. Isteni a remény, hogy a magamba zártságomat, egyedülvalóságra ítélt állapotomat felülmúlhatom. Isteni a remény, hogy a bezártságból kiszabadulhatok. Be vagyok zárva az egyetlen életembe, amely halállal fog végzôdni. A transzcendencia annyit jelent, hogy nem vagyok egyetlen. A transzcendencia annyit jelent, hogy a másik, az én határán túli nyitva van nekem.

A polgármester nem két külön erôrôl beszél, hanem ugyanannak az életerônek kettôs viselkedésérôl, két külön arcáról, nevérôl. Az önmagát igenlô élet más életeket tagad. A másik tagadásával állítja önmagát. A másikról rúgja el magát, mint úszásnál a medence faláról. A mindenkinél jobbak vagyunk vakreménye és a mindenkinél rosszabbak vagyunk kétségbeesése között ingadozunk. Versengô fajtánk mindenféleképpen szabályozni akarja a mérkôzéseket, és ezzel együtt jár a játékszabályok megszegése. A szabálynak nem lenne értelme, ha nem lenne elkerülhetetlen a megsértése. Védekezhetünk a bûn ellen, kidobjuk az ajtón, bejön az ablakon. Elfojtjuk a bûnt a lélek egyik mûvelt térségén, de feltör a talajból váratlanul egy kevésbé mûvelt térségen. A nagy megszabadulásokat követik a nagy csalódások, mert nagy rossztól szabadulva új nagy rosszal találkozunk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu