MIÉRT FONTOS AZ ÉRTELMISÉG?

A hetvenes és nyolcvanas évek során divat lett az osztrák-magyar „aranykort” és annak képzelt vagy valós kozmopolita és toleráns hagyományait dicsôíteni. Közép-Európa neve a társadalmi felelôsségtudat, a kulturális kísérletezés, a tudományos újítás, a jogállamban biztosított egyéni szabadságjogok fogalmaival vált egyenlôvé. E mítosz elôállításában volt mire támaszkodni: Philip Roth „Írók a másik Európából” sorozatára, Czeslaw Milosz, Elias Canetti és Isaac Bashevis Singer irodalmi Nobel-díjra való jelölésére, de a mítosz legékesszólóbb hirdetôje talán mégis Milan Kundera volt, aki a Közép-Európa tragédiájával – úgy tûnt – egyszer s mindenkorra meghatározta a helyzet topográfiáját. Közép-Európa olyan kulturmítosszá lett, melynek segítségével egy hangon szólalhattak meg keleti és nyugati értelmiségiek, Susan Sontagtól Danilo Kišig.

Mindaddig, amíg Közép-Európa kultúrmítosz maradt, senki sem vethette a Varsói Szerzôdés országaiban élô kritikus értelmiségiek szemére, hogy politikai illúziókat táplálnak. A civil társadalom és a közép-európai hagyományok dicsôítése révén politikai és kulturális archetípusokat, a szovjet rendszer megkövetelte uniformitással és elfojtottsággal szögesen szembenálló normatív eszméket tartottak életben. Az alulról táplálkozó társadalmi kezdeményezés általuk hirdetett ideálja tette lehetôvé, hogy az egyén megkerülje a mindenütt jelenlévô bürokratikus ellenôrzést, és részt vegyen a spontán szervezôdés különbözô formáiban. Ez az ideál ezen túlmenôen a bizalom és a szolidaritás újraélesztését is jelentette egy félelemmel, gyanakvással és kódolt nyelvhasználattal teli világban. Az értelmiségiek tovább lélegeztek a jég alatt (hogy a lengyel költô, Stanislaw Baranczak ihletett metaforájával éljek), és olyan ideákat és értékeket teremtettek, amely kivívta számukra a kevésbé aktív egyének, a „szürke sáv” lakóinak tiszteletét is. Ezeket az írókat és egyéb másként gondolkodókat – mint ma már tudjuk – honfitársaik csodálták, ha nem is mindig szerették. Még a rezsim irányítói is érdeklôdtek eszméik iránt, amint ezt a ma már hozzáférhetô kommunista irattárak anyaga bizonyítja. Michnik és a bársonyos restauráció

Az, hogy a kilencvenes évek közepén ezek az értelmiségiek már nem állnak régi dicsfényük teljében, nem szabad hogy elfeledtesse velünk eredeti érdemeiket. Amint Max Gellner állította, a civil társadalomnak ezek által a politikailag nem túl jelentékeny gondolkodók által éltetett eszméje vezetô szerepet játszott a leninizmus lerombolásában: „Amint a késô nyolcvanas évek során világossá vált, a marxista világ – összeomlása elôtt – teljesen elveszítette hitét egykori központi doktrínájában, és a civil társadalom iránti erôs és mindent átható vágyakozás töltötte el. Végül is ebben a régióban született újjá a jelszó és az eszme, és itt itatódott át új és életteli jelentéssel.”

A római birodalom bukását leszámítva még soha nem fordult elô a történelemben, hogy ennyi ember teljes egzisztenciális szférája olyan hirtelenséggel és erôteljesen átalakuljon, mint épp a kommunista rendszer összeomlása után. És most, a rendszer összeomlását követô forradalmi eufória múltával, kudarc és keserû csalódás uralkodott el. A közép-európai másként gondolkodó értelmiség által beharangozott morális köztársaság nem valósult meg. Helyette zûrzavar, kényelmetlenség és a régi szép napok iránti nosztalgia érzôdik. Az emberek kétségbeesetten vágyódnak a biztonság után egy látszólag teljesen kizökkent politikai univerzumban.

Minden megszokott rang, státus, hagyomány, hierarchia és szimbólum összeomlott, az újak pedig még igen gyengén állnak a lábukon. Szolidaritás, állampolgári felelôsségtudat és együttérzés helyett – melyek eszméi annak idején a forradalmak résztvevôit vezették – irigység, rosszkedv és gyûlölködés uralkodott el. A közelmúltban maga a civil társadalom mint a felvilágosodás vívmánya is kritika tárgyává vált, egyrészt az új mitologikus kollektivizmus részérôl, másrészt – paradox módon – azon feltevés alapján, hogy a civil társadalom rontja a pluralizmus esélyeit.

Évekkel ezelôtt már írtam a „metafizikai sárdobálás” széles körben elterjedt szokásáról, melyen azt a hajlamot értem, hogy megfeledkezzünk a késô kommunista rendszer idején változást sürgetô emberek erkölcsi érdemeirôl. Ez a tendencia mára csak erôsödött: a kommunista erôk ismételt hatalomra kerülését, melyet Lengyelországban vagy Magyarországon láttunk, Adam Michnik, az ünnepelt lengyel történész és polgári aktivista a „bársonyos restauráció” kifejezéssel jellemezte. Társadalmaink beteges bûnbakkeresés jeleit mutatják, és szükségét érzik, hogy megbélyegezzék azokat, akiket felelôsnek tartanak a jelen gondjaiért és aggodalmaiért. Más szóval mindenképpen igyekeznek létrehozni azt a jelenséget, melyet a történész Peter Gay találóan „az alkalmas másik” kifejezéssel illet.

A posztkommunista társadalmak jövôjét illetô jóslatok durván két iskolára oszlanak: az optimistákat a liberális intézményekbe és értékekbe vetett megingathatatlan hitük arra a meggyôzôdésre vezeti, hogy Közép-Európa gyorsan halad a nyugat-európai struktúrák kiépítése felé, melyek – többek között – meghozzák majd számukra a piacgazdaság elônyeit is. A pesszimisták pedig azok közül kerülnek ki, akik a privatizáció lassú és egyenetlen ütemére figyelnek, valamint arra, hogy a magánosítás fô haszonélvezôi a kommunizmus régi kiszolgálóiból lett radikális etnocentristák, egyházi fundamentalisták, volt titkosszolgálati tisztségviselôk, cinikus csalók és a maffia.

Az akarat optimizmusa és az ész szkepszise

Az optimisták az értelmiség politikai szerepvállalásának megszûnését a politikai normalitással látják egyenlônek. A kelet-európai demokráciák problémáit – vallják ôk – hivatásos politikusok kell hogy elemezzék és megoldják. (Az természetesen rejtély marad, hogy honnan is kerüljenek elô ezek a képzett és ügyes politikusok.) A pesszimisták ugyanakkor sürgetô szükségét látják, hogy a kritikus értelmiség tovább hirdesse és képviselje a civil társadalom érdekeit és szükségleteit. A kérdés az: továbbra is fontos-e az értelmiség a posztkommunista társadalmakban? Mi az értelmiségiek politikai szerepe most, hogy a forradalmi hullám már elült?

Václav Havel cseh elnök abban a különös helyzetben van, hogy a pesszimista tábor nevében beszél, miközben olyan pozíciót foglal el, melyet egy optimista aligha kívánna neki. A prágai PEN Világkongresszushoz szólva 1994-ben –öt évvel a bársonyos forradalom után – Havel merészen megnevezte saját antipolitikájának célját, és felszólította az értelmiséget, hogy teljes odaadással kötelezze el magát a nyitott társadalmak megteremtésének munkája mellett. ‘k, a kritikus értelmiség tagjai bontották le a régi ideokratikus rezsimeket. Most Keleten és Nyugaton egyaránt az a szerepük, hogy a fennálló – és szükségszerûen tökéletlen – rend erkölcsi bírálóiként lépjenek föl. Nem arra van szükség, hogy ledöntsék trónjáról a királyt, csak arra, hogy dicsérjék ôt, és szükség esetén felelôsségre vonják. A jogok védelmét és a modernitás védôügyvédjének szerepét kell magukra vállalniuk az obskúrus reakciósokkal szemben. Ekképpen – érvelt Havel – fokozatosan kiépíthetnének egyfajta egész világot behálózó lobbit, egy testvéri szövetséget, vagy – ha szabad ezzel a szóval élnem – egy afféle összeesküvést vagy maffiát, melynek célja nem csupán az, hogy kiváló könyveket és alkalmi manifesztumokat írjon, hanem az is, hogy a szolidaritás szellemében koordinált, jól szervezett módon aktív befolyást gyakoroljon a politika és annak humán hatásszférája fölött.

Timothy Garton Ash és az elkötelezett megfigyelô

Az sem kevésbé meglepô, hogy az antipolitika legszigorúbb kritikusai egykori eltökélt védelmezôi közül kerülnek ki. Nemrégiben Timothy Garton Ash közölt csalódott hangú írást a New York Review of Books-ban a balszerencse hasznáról, melyben azokkal a fôbb eszmékkel ismertette meg a nyugati olvasót, melyek végsô soron a totalitárius rendszerek lebomlásához vezettek. Az 1989-es annus mirabilisrôl szólva Garton Ash Louis Namier tézisére hivatkozott, melyben a brit történész az 1848-as forradalmakról megállapítja, hogy ezek (Franciaországban, Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában) abszolutista rezsimek ellen irányuló mozgalmak voltak, melyeket nem egy-egy politikai ellen-elit irányított, hanem költôk és történészek.

Timothy Garton Ash a régió gyakori látogatója, akit jó kapcsolatok fûznek a közép-európai földalatti kulturális mozgalom minden egyes fontosabb alakjához. Mindenki másnál többet tett azért, hogy Havel, Adam Michnik és Konrád György politikai írásai ismertté és elismertté váljanak Nyugaton. Neki (és más szerzôknek, így Andrew Aratónak, Neal Ashersonnak, Tony Judtnak, John Keane-nek és Jacques Rupniknak) köszönhetôen a „másként gondolkodókról” olyan helytálló kép alakult ki, mely az emberi méltóság mintaképeinek mutatja ôket jó adag cinizmussal, kétarcúsággal és konformitással terhelt egyének mellett. Garton Ash nem csupán írásokat közölt a régióról, de esszéit azok is ismerték és vita tárgyává tették, akiket erkölcsi és politikai hôsökként emelt piedesztálra.

Egyes közép-európai (Ivan Klíma, Leszek Kolakowski) vagy nyugati (Paul Johnson) írókkal szemben, akik sportot ûznek az értelmiségiek gyalázásából, Garton Ash úgy tartja, hogy az értelmiség tagjai politikailag és erkölcsileg hasznos lények. Ugyanakkor szerinte az értelmiségnek tartózkodnia kellene a hivatali szerepvállalástól. „Csak azzal tudok érvelni, hogy más szerepük van, és kell hogy legyen, mely lényegében egy eltérô nyelvhasználatban nyilvánul meg. Ha egy politikus egy bizonyos kérdésrôl kiegyensúlyozatlan, egyoldalú, sôt öncenzúrázott képet nyújt, csak a feladatát teljesíti... Ha egy értelmiségi teszi ugyanezt, akkor nem a dolgát végzi, hanem éppen hogy kudarcot vall benne.” Garton Ash szerint az értelmiségnek tudatosan el kell utasítania a politikai hatalomban való részvételt. Ez egyrészt azt feltételezi, hogy a politikai részvétel elválasztható a politikai kritikától, másrészt pedig azt – és ez talán a veszélyesebb implikáció –, hogy a liberális folyamatok és hagyományok biztosan állnak a lábukon.

Garton Ash meggyôzôdése szerint a nyilvános fellépést vállaló értelmiségieknek – Raymond Aron kifejezésével élve – a spectateur engagé szerepét kell játszaniuk. Ez a fajta távolságtartás helyénvaló lehet a fejlett demokráciákban (bár én amellett érvelnék, hogy ott sem az), de erôsen kétlem, hogy a közép-európai régió új politikai szférája meglehetne az átalakulás során oly életbevágóan szükséges erkölcsi injekciók nélkül. A tévedhetetlenségükben rendületlenül hívô régi rendszerek lebontása a feladatnak csak egy része volt. Ennél sokkal emberpróbálóbb munkának ígérkezik a pluralista, többpárti rend, a civil társadalom, a jogállamiság és a piacgazdaság létrehozása. A kommunista rezsimek szinte szürreális, kártyavárszerû összeomlása után 1989-ben nem álltak készen azok a politikai ellenelitek, akik átvehették volna az irányítást (Lengyelország ez alól bizonyos mértékig kivételt jelentett). Nem állt rendelkezésre egy teljesen kialakult ellenideológia, hacsak nem tekintjük politikai doktrínának az igazmondásra, pluralizmusra és hitelességre vonatkozó felszólítások sokaságát. Ezt viszont aligha tehetjük, bár e felszólítások kétségtelenül ilyen irányba mutattak. Az 1989-es forradalmak – a történelemben e néven emlegetett korábbi felfordulásokkal ellentétben – nem építettek semmiféle rendszeres tervrajzra vagy politikai haditervre. Antiideologikus, antimillenárius, antimachiavellista forradalmak voltak. Vezetôiket nem a hatalomvágy hajtotta. Ezek az emberek valójában kelletlen forradalmárok voltak, akik gyanakvással viseltettek mindenféle radikalis hévvel szemben. Tisztában voltak a dogmatikus hübrisz veszélyeivel. Az ô szemükben az ideokratikus állam, mely a politika alapjául szerzôdés vagy konszenzus helyett egyfajta világi vallást ír elô, maga a modern politika megtestesült ördöge. A prediktív teleológiák és világtörténelmi determinizmusok elutasítása ezen emberek erkölcsi nagyságát és politikai sérülékenységét egyaránt magában hordozta. Ez jelentette a költészet gyôzelmét az ideológia fölött.

Konrád György és a Charta

A másként gondolkodókat érô támadások emlékeztetnek arra, hogy a posztkommunista társadalmak antiintellektualizmusa elválaszthatatlan az itt tapasztalható nyugatellenességtôl és antiliberalizmustól. Amint a történész Tony Judt megjegyezte, a másként gondolkodók politikai háttérbe szorulása párhuzamos volt azon elégedetlenség terjedésével, melyet a szóban forgó országokban a nyugati integráció késlekedése okozott. E gondolkodók a nyugati értékek szócsövei voltak, és mivel ma sokan ellenszenvvel viseltetnek a Nyugat közönyösnek ítélt magatartásával szemben, ezért ezeket az értelmiségieket vetik meg, és vádolják megalapozatlan idealizmussal, utópizmussal és ábrándkergetéssel. Mivel puszta létükkel is arra emlékeztetnek, hogy milyen kevesen szálltak valójában szembe a kommunizmussal, ezért divattá válik altruizmusukat is elvetni. Az emberek megtanulták gyûlölni és megvetni ôket.

„Éljen Konrád György, a legnagyobb magyar író, de ne sokáig!” – ezt a gyûlölködô szlogent a Demokratikus Charta ellen szervezett egyik nacionalista tüntetésen kiabálták. Konrád György – miután részt vett Kádár János, a magyar „gulyás-kommunizmus” szülôatyja örökségének eltakarításában – továbbra is a közélet színpadán maradt. Miközben az egyik nagy monolitikus rendszert felváltotta egy másik, a nemzeti fundamentalizmus reneszánsza (melyet a Magyar Demokrata Fórum, Magyarország 1994-ig mûködô kormánypártja hirdetett), Konrád részt vett a Charta – egy a pluralizmus értékeit hirdetô, nem pártszerû civil szervezôdés – létrehozásában. Valójában a Charta Havelnek a politika átlelkesítésére vonatkozó felhívására válaszol. Ez az, ami nélkül örökre az instrumentális racionalitás foglyai maradunk, fogak egy nagy fogaskeréken, melyet névtelen, ellenállást nem tûrô erôk mozgatnak.

Konrád egyike volt azoknak, akik kialakították a másként gondolkodás nyelvét, és a posztkommunista rendszerre vonatkozó sokatmondó reflexiói is figyelmet érdemelnek. Az újjászületés melankóliája éppoly fontos mû, mint Havel Nyári töprengései. Mindkét írót megdöbbentik a forradalom utáni korszak kettôsségei, csalódásai és buktatói, mindketten a másként gondolkodás hagyományából kívánnak erkölcsi támogatást meríteni, és mindketten felismerik, hogy a kommunista korszak emléke megóvhat bennünket az újabb mitológiateremtés tévedéseitôl. Bár mindketten tanúi voltak legfôbb értékeik kigúnyolásának és elutasításának, mégis továbbra is hisznek egy erkölcsi és szellemi értékekre épülô állam létrehozásának lehetôségében. Antonio Gramsci szóhasználatával élve az akarat optimizmusa és az ész szkepszise közötti szintézist képviselik.

Az értelmiségi ember fô feladata a megértés – vallja Konrád. „Az értelmiség az örökségek ôrzôje: alapot kínál az erkölcsnek, érveket a törvénynek, exegézist a vallásnak és elemzést a politikának. Más szóval az értelmiség tiszta és szennyes lelkiismeretekkel kereskedik.” Az értelmiségnek köszönhetô, hogy az állam polgárai alapvetô különbséget tudnak tenni jó és rossz cselekedetek között. ‘k jelenítik meg a közjó eszméjét, és ôk kínálnak fel különféle lehetôségeket ennek elérésére. A másként gondolkodás a civil öntudat kifejlesztését szolgáló gyakorlat. Konrád a következô választ kínálja azoknak, akik szerint a másként gondolkodóknak a szubjektív szabadságra irányuló törekvése csupán elszigetelt intellektuális akció volt, melynek nem volt döntô jelentôsége a leszámolási lázba és erkölcsi züllésbe süllyedt, lehangoló posztkommunista világ számára: „A modern kelet-európai humanizmus, mely a disszidens demokratikus mozgalmakból indult ki, és a kollektív ének rángásaival, görcseivel és hisztériájával vívott harcban izmosodott meg, mélyen gyökeret vert kultúránkban, hisz nélküle az 1989-es magyarországi események sem történhettek volna meg. Ez év békés forradalmai – a miénk és a közép- és kelet-európai országok analóg eseményei – új fejezetet nyitottak az európai autonómia történetében.”

Konrád úgy látja, hogy a régiót a nacionalizmus patológiája és a civil társadalom ideálja közötti köztes helyzet határozza meg. A Charta a nemzetállam homogenizáló lendületével próbált szembeszegülni. „Ha egy mondatban kellene összefoglalnunk a civil társadalom lényegét, akkor arra utalnánk, amit talán a szférák autonómiájának lehetne nevezni, azaz arra, hogy a civil társadalomban a politika elválik a közigazgatástól, a gazdaságtól, a tudománytól, a kultúrától és a vallástól. Az, hogy ki melyik politikai párt tagja, vagy ki milyen politikai elveket vallott vagy vall, magánügy.” Ha az 1989-es forradalmak az egyénnek inkább a politikai, mint az etnikai-nemzeti közösségen belüli testvériség érzését kínálták, akkor a mai nacionalista lázat ellenforradalmi idôszakként kell értékelnünk.

A dolgok természetesen cseppfolyósak, és egy jóslat sem állhat biztos lábakon: a végállomás még mindig lehet liberalizmus és fasizmus is. Érzésem szerint Konrád túlságosan is az optimista iskola felé hajlik. Túlbecsüli az új demokratikus folyamatok és intézmények elfogadottságát, társadalmi elsajátítását és a társadalom tagjainak egyéni hajlandóságát arra, hogy ezek védelmére keljenek. A Chartát kísérô küzdelmek aligha jogosítják ôt föl efféle jóslatokra, végül is az 1994-es választások kiiktatták ugyan a kormányerôbôl a populista jobboldalt, de visszajuttatták oda a volt kommunistákat. A népnemzetiekrôl szerzett tapasztalatai ellenére Konrád – bár aggodalommal figyeli ôket – nem hiszi, hogy ezek az erôk komoly fenyegetést jelentenének az új demokráciákra nézve. „Nem hiszem, hogy a kelet-európai ingában van annyi lendület, amennyi lehetôvé tenné, hogy a jobboldali radikálisok megtisztítsák a politikai terepet, és autokratikus rezsimet hozzanak létre. Ezért nem hiszem, hogy a radikális tendenciáknak esélyük lenne arra, hogy fasiszta rendszerré szilárduljanak.”

Havel és az antipolitika kritikája

De a nacionalisták, a horvát Franjo Tudjman, a szerb Slobodan Miloševiç, a szlovák Vladimir Meciar mind unalmas, kicsinyes apparatcsikok, akik számára a leninizmus kimúlása csak arra volt mentség, hogy a nacionalizmus visszataszító ügyét támogassák. Még Ion Iliescu is – aki a maga módján afféle gorbacsovistának mondható – soviniszta demagógok társaságában kénytelen kormányozni. Ezek a politikusok hajlamosak rá, hogy épp azért ítéljék el a kritikus értelmiségieket, mert azok nem adták fel hitvallásukat, mely szerint az igazságot a reálpolitika minden imperatívuszával szemben meg kell védeni. Az értelmiségieket bajkeverôknek festik le, terméketlen álmodozóknak, akiknek kevés fogalmuk van a politika játszmáinak valódi finomságairól.

Például a cseh miniszterelnököt, Václav Klaust is – a piacgazdaság lelkes bajnokát, és a dekommunizáció eltökélt támogatóját – általában elônyére állítják szembe Havellel, mivel Klaust gyakorlatiasabb, két lábbal a földön álló embernek és ennélfogva sikeresebb politikusnak tartják. Pedig Klaus thacherista-hayekista retorikája ellenére sem bontotta le az elôzô rendszerbôl örökölt szociális védôhálót, és a Cseh Köztársaság állami kiadásai továbbra is meghaladják a GDP 50%-át. Klaus klasszikus liberális programja nem más, mint ügyes polémikus eszköz, melynek segítségével gúnyt ûzhet Havelnek és támogatóinak az emberi jogok és a civil társadalom melletti elkötelezettségébôl, és a „moralizáló elit, maximalista ambíciókkal” cédulát akaszthatja rájuk. A kérdés az, hogy el kell-e fogadnunk az úgynevezett realista elvet, mely szerint a politika szükségképpen a féligazságok birodalma. Vajon valóban úgy gondoljuk, hogy a hatalom machiavellista logikája megkerülhetetlen?

Amennyiben a másként gondolkodó értelmiség a forradalmi változások mozgatója volt, a közép-európai forradalmak helyreállították az állampolgár mint a valódi politikai szubjektum fogalmát. A másként gondolkodók annak lehetôségét és szükségét fejezték ki, hogy a valós életbe, a politikai életbe újra bevezettessenek olyan értékek, melyek meghaladják a közvetlen ideológiai és „pragmatikus” meggondolásokat. Václav Havel szimbolikus jelenléte a Prágai Várban nagyobb jelentôségû, mint a fizikai személye által élvezett (vagy utált) – egyébként is jobbára ceremoniális – elnöki elôjogok. Valójában az is csodának számít, hogy az emberi nyomorúság legmélyébôl, az oszladozó leninizmus komor világából egyáltalán helyreállítható és létrehozható volt a szolidaritás és állampolgári testvériség élménye. Ezt jelentette Havel híres kijelentése: – Emberek, kormányotok visszatért hozzátok.

Lehetséges, hogy a másként gondolkodó értelmiség szavazatokat veszített azáltal, hogy ellenállt a vérbosszúra hívó hangoknak, és saját rabtartóival szemben is tiszteletben tartotta az általános jogegyenlôség liberális elvét, de ez része volt azon küldetésüknek, hogy polgártársaik emlékezetében ébren tartsák a forradalom eredeti vezetô eszméit. Ezek az emberek nem zöldfülûek a politikában, amint azt a kommunisták annak idején elôszeretettel hirdették róluk. Az igaz, hogy nem szívesen vállalnak hivatalt, de ez nem a tapasztalat hiánya miatt van. Szerénységüket nem szabad hozzá nem értésnek értelmezni, ugyanúgy, ahogyan a volt kommunisták arroganciájában sem szabad professzionalizmust látnunk.

Azt a tudást, amire a liberális politikusoknak igazán szükségük van – a polgárlét értékének megbecsülését – a kelet-európai értelmiség a szellemi alávetettség körülményei közt, a könyörtelenül megnyirbált autonómia állapotában szerezte meg. ‘k pontosan tudják, mit jelent a szabadság hiánya. Az az értelmiségi, aki – mint Havel vagy a lengyel Jacek Kuron´ – beszáll a politikai életbe, és elnökjelöltnek állíttatja magát, nem feltétlenül szennyezi be a kezét. Az egyén szabad, és így kötelessége megvizsgálni az etikai és és politikai imperatívuszok összeegyeztethetôségét.

Havel nemrégiben említést tett egy volt kollégájáról, aki visszautasította az elnök felkérését egy fontos pozíció betöltésére. Az elnöknek ez a barátja a régi, jól bevált elvre hivatkozott, mely szerint „valakinek függetlennek is kell maradnia”. Havel rámutatott, hogy ha minden demokratikus gondolkodású értelmiségi ezzel a felkiáltással utasítaná el a felelôsséget, akkor „megtörténhet, hogy a végén senki se lesz független, mert nem lesz, aki megteremtse és megôrizze e függetlenség feltételeit.”

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu