TAKÁCS ZSUZSA

ÖT VERS   


Ezer játék

Miért szeretnék cserélni veled? Tú
vagy a nehezén. Mi jöhetett még? A bonc-
segédek tréfái? Mondják, ezer játékot
kieszelnek, terepük a teljes, jeges,
csempézett terem. Miért kell szórakozásukat
végig gondolnom nekem? Elôre? Miattad? Merev,
mondják, a test, de tûri a sértéseket.
Remélem, hallgatag. Legalább ennyit adj
nekik, Aki Vagy (talán). Hogy rettegésükben
farkasaikkal ne üvöltsenek együtt
a végsô, végzetes asztalon. - De hiszen
nem érzékelnek semmit a halottak, mondják.
Félrevontak
Akkor már tizenegyedik napja feküdt a hátán
az intenzív osztályon a kijelzôk, csövek
és kerekek alatt. -Valóságos ostromállapot van!-
harsogta a hüllôtekintetû fôorvosnô, és ô
el akart menekülni onnan, azt hitte, kitört
a háború. Kikötötték. Amikor bementem hozzá,
félrevontak. - Nem - mondtam -, nem! Elôször
vele akarok beszélni. - Vonakodva bár, a géz-
kötelet a csuklójáról levették. Megnyugodott
sósízû csókjaimra. Bár hallotta egyre a puska-
ropogást odakinn, csak nekem suttogta:
- Nem sebesültél meg? - és: - Rengeteg halott van!

Hal

-Merô seb vagyok, igen, és csupa vér. Izzadság
csorog végig a hátamon. Két vastag pondró
fúrta magát a szívembe a verô- és viszér,
szállítja a vörös habokat, kényszerít,
hogy éljek. Recés hátukon utazom
az ingatag és nyálkás tutajon. A Hal
talán, IKHTHÜSZ segít majd.
De néma a Hal, mint karácsony estéjén,
amikor a kádból kiemelve letaglózzuk,
mielôtt a gallyakkal ékes asztalra kerülne,
mielôtt bekebeleznénk, a fényesre súrolt
deszkáról csak néz vesékbe látó szemével.

Álom

Túl sok képet ôriztünk meg rólad
aranyozott keretben, ez tör életemre.
A zsúfolt szobában alig tudtunk lépni
tôlük. De a zsalu vaspántja az ablakot
szüntelen ütögette, a keretrôl a fehér olaj-
festék már lepattogzott, mintha közelharcban
használta volna valaki dorongnak vagy
védôpajzsnak. Körülnéztem:
megbújt volna közöttünk egy gyôztes?
De hiszen, te haltál meg, nem mi
(és a természet rendje ez).
Mégis, ez a mohóság! Valaki élni akar!
Sértések
Engedd, hogy farkasaimmal ne üvöltsek majd,
ahogy egész életemben tettem, amikor
támadtak órájukon vagy bármikor, fôképp
ha egyedül maradtam egy-egy szerelmi,
családi vagy baráti együttlét után,
és félelem fogott el, önsajnálat,
önvád és -tagadás, és kilökött egy ûrbe.
Ez már készülés volt, edzés a végsô
egyedüllétre, de visszakapaszkodtam eddig,
együtt vonítva a vonítókkal, fülemet oda-
tartva a forró vasnak, mely bélyeget sütött
rám, a tulajdonos névbetûjét H, azaz Halál.

BOIKO LAMBOVSZKI

Halászat a melankólia napján
Unalom, halálos,
Akkor a százfogú esô
jött, összerágott
és mocsaras
gyomrába nyelt.
Aztán bársonyos
nyálkás káka
és halak uszonyai
borították el a lábam.
Mit számít, hogy ide gördült, itt
görbül az ôrült szerelvény,
mint sínre fölfûzött kukac -
csalétek és fenyegetés.
Hogy nem is látszott már
a hidegtôl, mit számít az.
Mint a féreg gyûrûs teste
felpuffadt az étkezôkocsi.
Ám akkor megpendült a horog
amirôl elfelejtkeztem rég
és pattogott, mint pók hálója a háló,
mert torony teste fölmerült;
már tudtam, hogy vár rám ama
kegyetlen és borús -
feneketlen
lidércnyomásaimból elôbukó
cethal.

Víztartály

Állok a nád között
valami nád-változat.
A táj heraldikájába
sokértelmû jel.
A köd halott
ôshüllôk kísértet-csapata.
Víz fölé csôdülô nyáj,
néznek szomorú közönnyel.
De mint húr, a zsinór megfeszül.
Ragadozók zenéje.
Csengô ezüst hal, ahogy
a szépség mély ölébôl kiszakítom.
Kiveszem, kivezetem onnan, és
talán el is engedem. De lassan
úgy elnehezülnek ügyes ügyeink
mint a lábunkhoz kötözött kôdarab.


RUMEN SOMOV

Köd

Mintha kigyulladt volna messze valahol a világ
csak a füst ér el ide hozzánk.
Alig-alig csillannak föl a fák.
A közeli tetôkön
varjak
okoskodnak, nagy álmosan,
a kanyarban pedig feltûnik a postás,
lépked rosszkedvûen.
Nyomában, mint kutyák
rohangálnak a hírek -
a világ valóban kigyulladt, de fölöttünk
várhatóan kiderül az ég -
a csillagok éjjel majd betemetnek.


FIAMA HASSE PAIS BRANDAO

Ház vagy gyümölcsöskert

A bôség, egy ház körvonalai:
a kô fehér, a silóban,
ahol eláll, a mag száraz,
az aratás, amely kiteljesíti ôt,
mindenben ott ragyog a mész, a szín.
Az udvariatlanság: a mezô vagy zöld szántó,
és messzi, a gyümölcsösben a cserje,
amely halandó,
s rövidesen meg is adja magát.
Így a bogár él. A rezgô fedôszárnyon,
a szárny helyén, a levél, amit felölt,
a cserje a kezdet. És nyitva a mag burka,
melyen keresztül tartja a gyümölcs
teljes világát,
a nagyság ez, a lég, az, mi nem folytatólagos.

fordította: BERNÁT ÉVA
A Nílus partja

Amikor ismét rátalálok egy kéziratra, látom a papírlapon
a betû rajzolatát, és a szöveg megjelenésében második észlelésem.
Azonmód megismerem a tollvonást, a kéztartást, az írás
döccenéseit, másodjára pedig a feltehetô gondolatéit. S e pergamen
vagy e maradvány jelenlétében bensô lényegem remeg, mert félem én a hûtlenséget.
Mert hûnek lenni annyit tesz, mint cipelni háton a rôzsét, szavakat, miket saját szavaimból bányászok ki,
vagy egy német versbôl, a gyümölcsök
Földhöz és múlthoz való hûségérôl. Maga magában,
amit írtam, megelôz látszólag, amit pedig elolvasok,
szorosan nyomomban jár. Amit azonban a
Nílus partján írtam, most épp csak szépírás,
ha az értelme csak az én újra rátalálásomtól él.
És e sok nem várt szó után, tudom, azt mondhatnám
errôl a fehér kéziratról; antik papirusztekercs

fordította: BERNÁT ÉVA

PEDRO TAMEN

Víz

Az ág tökéletességében ott a kô. Fölfedezik
a nedvekben, az úton rátalálnak. Minden a titokzatos körül forog,
maga a szellô is
a víz, a víz tisztaságának bizonysága.
Két kezünk szerény munkáiban,
az ütlegeknek mélyén,
ujjak zöldnyi tengerében,
a félelmek ôrületében,
az ág tökéletességében ott a kô.
Vér
A tenyerembe porszemekkel írok verset: ez hát a bizonyíték.
A lépések bizonysága az enyém. A hogy mindenkié. A többiben
különbözünk.
Egy hosszú kaptató volt. A való:
saját vándorlásunk. Legteljesebb
és legszebb társaság. A mozdulat tökéletes egyenlôségét három
zuhanással zúzták széjjel. Egy kar, egy másik kar, egy test s a
hosszú kaptató.

Fordította: BERNÁT ÉVA

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/