ÖT VERS
Ezer játék
Miért szeretnék cserélni
veled? Tú
vagy a nehezén. Mi jöhetett
még? A bonc-
segédek tréfái? Mondják,
ezer játékot
kieszelnek, terepük a teljes, jeges,
csempézett terem. Miért kell
szórakozásukat
végig gondolnom nekem? Elôre?
Miattad? Merev,
mondják, a test, de tûri a
sértéseket.
Remélem, hallgatag. Legalább
ennyit adj
nekik, Aki Vagy (talán). Hogy rettegésükben
farkasaikkal ne üvöltsenek együtt
a végsô, végzetes asztalon.
- De hiszen
nem érzékelnek semmit a halottak,
mondják.
Félrevontak
Akkor már tizenegyedik napja feküdt
a hátán
az intenzív osztályon a kijelzôk,
csövek
és kerekek alatt. -Valóságos
ostromállapot van!-
harsogta a hüllôtekintetû
fôorvosnô, és ô
el akart menekülni onnan, azt hitte,
kitört
a háború. Kikötötték.
Amikor bementem hozzá,
félrevontak. - Nem - mondtam -,
nem! Elôször
vele akarok beszélni. - Vonakodva
bár, a géz-
kötelet a csuklójáról
levették. Megnyugodott
sósízû csókjaimra.
Bár hallotta egyre a puska-
ropogást odakinn, csak nekem suttogta:
- Nem sebesültél meg? - és:
- Rengeteg halott van!
Hal
-Merô seb vagyok, igen, és
csupa vér. Izzadság
csorog végig a hátamon. Két
vastag pondró
fúrta magát a szívembe
a verô- és viszér,
szállítja a vörös
habokat, kényszerít,
hogy éljek. Recés hátukon
utazom
az ingatag és nyálkás
tutajon. A Hal
talán, IKHTHÜSZ segít
majd.
De néma a Hal, mint karácsony
estéjén,
amikor a kádból kiemelve
letaglózzuk,
mielôtt a gallyakkal ékes
asztalra kerülne,
mielôtt bekebeleznénk, a fényesre
súrolt
deszkáról csak néz
vesékbe látó szemével.
Álom
Túl sok képet ôriztünk
meg rólad
aranyozott keretben, ez tör életemre.
A zsúfolt szobában alig tudtunk
lépni
tôlük. De a zsalu vaspántja
az ablakot
szüntelen ütögette, a keretrôl
a fehér olaj-
festék már lepattogzott,
mintha közelharcban
használta volna valaki dorongnak
vagy
védôpajzsnak. Körülnéztem:
megbújt volna közöttünk
egy gyôztes?
De hiszen, te haltál meg, nem mi
(és a természet rendje ez).
Mégis, ez a mohóság!
Valaki élni akar!
Sértések
Engedd, hogy farkasaimmal ne üvöltsek
majd,
ahogy egész életemben tettem,
amikor
támadtak órájukon
vagy bármikor, fôképp
ha egyedül maradtam egy-egy szerelmi,
családi vagy baráti együttlét
után,
és félelem fogott el, önsajnálat,
önvád és -tagadás,
és kilökött egy ûrbe.
Ez már készülés
volt, edzés a végsô
egyedüllétre, de visszakapaszkodtam
eddig,
együtt vonítva a vonítókkal,
fülemet oda-
tartva a forró vasnak, mely bélyeget
sütött
rám, a tulajdonos névbetûjét
H, azaz Halál.
BOIKO LAMBOVSZKI
Halászat a melankólia napján
Unalom, halálos,
Akkor a százfogú esô
jött, összerágott
és mocsaras
gyomrába nyelt.
Aztán bársonyos
nyálkás káka
és halak uszonyai
borították el a lábam.
Mit számít, hogy ide gördült,
itt
görbül az ôrült szerelvény,
mint sínre fölfûzött
kukac -
csalétek és fenyegetés.
Hogy nem is látszott már
a hidegtôl, mit számít
az.
Mint a féreg gyûrûs
teste
felpuffadt az étkezôkocsi.
Ám akkor megpendült a horog
amirôl elfelejtkeztem rég
és pattogott, mint pók hálója
a háló,
mert torony teste fölmerült;
már tudtam, hogy vár rám
ama
kegyetlen és borús -
feneketlen
lidércnyomásaimból
elôbukó
cethal.
Víztartály
Állok a nád között
valami nád-változat.
A táj heraldikájába
sokértelmû jel.
A köd halott
ôshüllôk kísértet-csapata.
Víz fölé csôdülô
nyáj,
néznek szomorú közönnyel.
De mint húr, a zsinór megfeszül.
Ragadozók zenéje.
Csengô ezüst hal, ahogy
a szépség mély ölébôl
kiszakítom.
Kiveszem, kivezetem onnan, és
talán el is engedem. De lassan
úgy elnehezülnek ügyes
ügyeink
mint a lábunkhoz kötözött
kôdarab.
Köd
Mintha kigyulladt volna messze valahol a
világ
csak a füst ér el ide hozzánk.
Alig-alig csillannak föl a fák.
A közeli tetôkön
varjak
okoskodnak, nagy álmosan,
a kanyarban pedig feltûnik a postás,
lépked rosszkedvûen.
Nyomában, mint kutyák
rohangálnak a hírek -
a világ valóban kigyulladt,
de fölöttünk
várhatóan kiderül az
ég -
a csillagok éjjel majd betemetnek.
FIAMA HASSE PAIS BRANDAO
Ház vagy gyümölcsöskert
A bôség, egy ház körvonalai:
a kô fehér, a silóban,
ahol eláll, a mag száraz,
az aratás, amely kiteljesíti
ôt,
mindenben ott ragyog a mész, a szín.
Az udvariatlanság: a mezô
vagy zöld szántó,
és messzi, a gyümölcsösben
a cserje,
amely halandó,
s rövidesen meg is adja magát.
Így a bogár él. A
rezgô fedôszárnyon,
a szárny helyén, a levél,
amit felölt,
a cserje a kezdet. És nyitva a mag
burka,
melyen keresztül tartja a gyümölcs
teljes világát,
a nagyság ez, a lég, az,
mi nem folytatólagos.
Amikor ismét rátalálok
egy kéziratra, látom a papírlapon
a betû rajzolatát, és
a szöveg megjelenésében második észlelésem.
Azonmód megismerem a tollvonást,
a kéztartást, az írás
döccenéseit, másodjára
pedig a feltehetô gondolatéit. S e pergamen
vagy e maradvány jelenlétében
bensô lényegem remeg, mert félem én a hûtlenséget.
Mert hûnek lenni annyit tesz, mint
cipelni háton a rôzsét, szavakat, miket saját
szavaimból bányászok ki,
vagy egy német versbôl, a
gyümölcsök
Földhöz és múlthoz
való hûségérôl. Maga magában,
amit írtam, megelôz látszólag,
amit pedig elolvasok,
szorosan nyomomban jár. Amit azonban
a
Nílus partján írtam,
most épp csak szépírás,
ha az értelme csak az én
újra rátalálásomtól él.
És e sok nem várt szó
után, tudom, azt mondhatnám
errôl a fehér kéziratról;
antik papirusztekercs
Víz
Az ág tökéletességében
ott a kô. Fölfedezik
a nedvekben, az úton rátalálnak.
Minden a titokzatos körül forog,
maga a szellô is
a víz, a víz tisztaságának
bizonysága.
Két kezünk szerény munkáiban,
az ütlegeknek mélyén,
ujjak zöldnyi tengerében,
a félelmek ôrületében,
az ág tökéletességében
ott a kô.
Vér
A tenyerembe porszemekkel írok verset:
ez hát a bizonyíték.
A lépések bizonysága
az enyém. A hogy mindenkié. A többiben
különbözünk.
Egy hosszú kaptató volt.
A való:
saját vándorlásunk.
Legteljesebb
és legszebb társaság.
A mozdulat tökéletes egyenlôségét három
zuhanással zúzták
széjjel. Egy kar, egy másik kar, egy test s a
hosszú kaptató.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu