MEGJEGYZÉSEK A MÛFORDÍTÁSRÓL
A német Über
setzen
,
azaz „átültetni", „fordítani", ahogy a nyelvfilozófus
Fritz Mauthner mondaná, akár metafora, is lehetne, mely az
Über
setzen szóra vezethetô vissza, vagyis arra,
hogy „átkelni", „átvinni" : valamit átviszek a folyón.
Eszerint a fordító, az Über
setzer
voltaképp
egy Über
setzer
, révész. Persze nem Kharón,
bár éppen megérdemelné, hogy az idegen nyelvek
szempontjából „halott könyv"-höz, melyet életre
szeretne kelteni, mellékeljék számára az obulust.
Akkor már inkább Orpheusz,
aki leszáll az alvilágba, egy nyelv alvilágába,
hogy rábírja muzsikájával annak isteneit, engedjék
vissza a földre a halott Eurüdikét. Tudjuk jól,
mi történt a mítosz énekesével, Kalliopé
múzsa és Oiagrosz folyamisten fiával. Mint mûfordítók,
alkalmasint rokonságot is érezhetünk Orpheusszal, az
énekessel, engedetlenségével azonban nem. Mert más
leszállni a holtak birodalmába, s megint más visszapillantani
az onnét kimenekítettre.
Ez azt jelentené, hogy a
mûfordító nem nézhet vissza az eredeti teremtményre,
amelyet megmentett a nyelvi izolációtól? Sem szeretettel,
sem haraggal? Szabad-e egyáltalán saját mûvének
tekintenie az átültetést? Hasonlíthatja-e magát
Pygmalionhoz? Valóban életet lehel a már meglévô
mûbe? Aphrodité közremûködése nélkül?
Pusztán alkotói, nyelvi kompetenciájával? Nyelvteremtô
hát a fordító, avagy nyelvi epigon? Ez itt a kérdés,
amely körül megoszlanak a vélemények. S bár
egyáltalán nem mindegy, hogy próza- vagy versfordításról
beszélek-e, mivel ezek határai elmosódtak, inkább
csak általánosságban szeretnék a mûfordításról
elmélkedni.
Noha a filológiai hûség
semmiképpen sem elhanyagolható erény, az alapanyag
mégiscsak gyurma, amelyet meg kell formálni. Fontosabbak
a stilisztikai, tartalmi és gondolati mozzanatok, amelyeket a célnyelv
eszközeivel kell megmutatni és felfoghatóvá tenni,
a mûvészi normák megengedett vagy még éppenhogy
elfogadott keretei között.
Hieronymus Vulgata-ja kiszorította
az emberek tudatából az eredeti héber és görög
szöveget. Luther bibliafordítása, mely a szász
kancellária nyelvébôl merít, és áthidalja
a felnémet és alnémet közötti különbségeket,
az élôbeszédnek köszönheti szemléletességét.
A Luther-biblia nyelve vált ama irodalmi nyelv forrásává,
melyet minden német tartományban megértettek. Luther
legyôzte a filiszteusok akadékoskodását. A fordítás
az eredeti mû helyébe lépett és túlszárnyalta
azt. S e tényen mit sem változtat, hogy a fordításban,
filológiai szempontból csak úgy hemzsegnek a hibák.
Hallottam egyszer, hogy ahol Luther az
ellenség szereteté
-
rôl
beszél, ott az eredeti szerint valójában
az idegenek
tiszteleté
-
rôl van szó. Nos, ha így
áll a dolog, akkor ez már-már felháborító
fordítási hiba. Mégsem késztet éles
bírálatra, legfeljebb filológiai érdeklôdést
vált ki belôlem.
Mert hát mirôl is szól
a mûfordítás? Milyen szerepet játszik az irodalom
életében? Harenberg Világirodalmi lexikonában
azt olvashatjuk, hogy a „Mûfordítás: szövegek
közvetítésének egy fajtája egy másik
nyelvre való átültetés segítségével.
– A különbözô nyelvû népek közötti
verbális-kulturális kapcsolat legrégebbi és
legfontosabb közegeként a mûfordítás lehetôvé
teszi mind a nemzetek közötti kapcsolatok, mind a világirodalom
létrejöttét Goethe szellemében, aki szerint a
költészet az egész emberiség közös
tulajdona."
Ebben az értelemben a mûfordító
a kultúra követe lenne, aki egy másik szellemi világot
képvisel, tár fel és közvetít. A közvetítés
fogalma jelzi, hogy a mûfordító személyében
olyan valakirôl van szó, aki a két tábor, az
írók és idegen nyelvû olvasóik között
áll; a mûfordítónak kompromisszumot kell kötnie,
s azon igyekeznie, hogy két urat szolgálva folyton mindkét
félnek igazságot szolgáltasson. Ez azonban, mint tudjuk,
roppant nehéz vállalkozás. Christian Morgenstern errôl
így nyilatkozik:
A középszerû mûfordító önigazol
Bárha savanyú is
képed itt vagy ott
Egy urat szolgálhatsz úgyis,
vagy a mûvet, vagy a dallamot.
"Emeld hát másik régióba"
-
Hol hasonlít a régi jóra.
Hagyjunk az öntömjént
tehát.
Igaz ember így szól:
Tény, hogy rosszul ültetjük
át
vagy kevésbé rosszul.
A mûvészet viszont az
életnek fontos tartománya, és ebbéli minôségében
legjobb alkotásaival képes feloldani az emberek közötti
határokat. A mûfordítás egy mûvészeti
alkotást teremt újjá, tehát ennek a mércéjével
kell ezt is mérnünk. Az irodalom berkeiben azonban csak kivételesen
ismerik el ennek jogosultságát. Holott a mûfordító
tevékenysége a szólóhegedûs mûvészi
munkájához hasonlítható, aki lefordítja
a zeneszerzô partitúráját, mely az átlagember
számára néma marad. A hegedûs mûvész-létéhez
nem fér kétség.
A mûfordító
és a muzsikus között talán az az egyetlen különbség,
hogy az utóbbi által használt univerzális nyelvnek
sokkal nagyobb esélye van a megértésre az egész
világon, míg a fordítás hatásköre
mindig egy többé-kevésbé behatárolt nyelvközösségre
korlátozódik. A közvetítôi minta azonban
meglepôen hasonló az érthetetlen jelek kiemelkednek
a némaságból, megfejtetik a szerzô kódolt
világa, és új formában kel életre. Nem
akarom persze elhallgatni a különbségeket sem, míg
a zenész néma kottafejeket alakít át hanghullámokká,
addig a mûfordító néma jeleket fordít
át néma jelekké, amelyek, ha úgy kívánjuk,
a kiinduló és a célnyelvben egyaránt hallhatóvá
tehetôk.
Ha tehát elfogadjuk, hogy
a mûfordító nélkül az idegen nyelvû
irodalom éppúgy megközelíthetetlen marad, mint
a zeneszerzô mûve az énekes illetve a zenész
közremûködése nélkül, akkor elfogadhatatlan,
hogy a mûfordító elismertsége messze a szólistáé
mögött maradjon. S bizony, kulturális életünkben
makacsul tartja magát az a nézet, hogy a mûfordító
nem mûvész, nem
auktor
.
A mûfordítás
nem mechanikus tevékenység! A mûfordítás
mûvészet, azaz a betûpartitúra alkotó
megjelenítése. Az ám, de ki a karmester ebben a felállásban,
kérdezhetné valaki gúnyosan? Nos a szerkesztô,
aki úgy dirigál a mûfordítónak, ahogyan
a szólistát irányítja a karmester. Panaszkodhatnék
is, de himnuszokat is zenghetnék a lektorokról. Ama kritikusokról
pedig, akik nyelvi hozzáértésük vagy hozzá
nem értésük birtokában, szándékkal
vagy szándéktalanul, filológusi szárazsággal
nyilatkoztatják ki véleményüket a mûfordításról,
ahelyett, hogy azt vizsgálnák, keletkezett-e a célnyelvben
olyan új mû, melyet a szerzô, ha bírná
eme nyelvet, így és csak így írhatott volna
meg, – nos, ezekrôl a kritikusokról inkább diszkréten
hallgassunk.
Sajnos, tisztelet a kivételnek,
Németországban sem elfogadható recepciója,
sem kritikája nincs a mûfordításnak. Egy gyenge,
netán középszerû író még
mindig sokkal elismertebb, mint egy jó mûfordító.
Pedig hát a mûfordítás éppolyan mûvészet,
mint a szépírás, a komponálás vagy a
zenélés. Csakhogy a mozgástere összehasonlíthatatlanul
szûkebb, hiszen az alkotói szabadságot erôsen
korlátozza az eredeti szöveg, a lelket viszont nem a szótár
gépies, computer-szerû alkalmazása, hanem mégiscsak
a mûfordító leheli az idegen nyelvû változatba.
A fordítói munka jellegérôl
alkotott elképzelések nagyon eltérnek egymástól.
Tulajdonképpen senki sem tudja igazán, mit is jelent a mûfordítás.
Elôfordul, hogy még az íróknak sincs halvány
fogalmuk sem róla, nem is beszélve a kritikusokról.
Állítólag van olyan irodalmár, aki szentül
hiszi, hogy a fordításhoz elegendô az adott idegen
nyelv ismerete, horribile dictu az is mindegy, hogy az anyanyelvünkre
avagy idegen nyelvre fordítunk-e. Igaz, a világirodalomban
számtalan példa akad arra, hogy valaki, bár nem anyanyelvét
használta, irodalmi téren jelentôs eredményeket
ért el, ez azonban mûfordítókról – néhány
különleges esetet leszámítva – aligha mondható
el. Ennek meglehetôsen egyszerû és világos magyarázata
van. Ha idegen nyelven írok, akkor azokkal a nyelvi szerkezetekkel,
azzal a szókinccsel operálok, amim van, amit valóban
elsajátítottam. A mûfordításnál
viszont adott a partitúra, és vagy képes vagyok teljes
gazdagságát technikailag és mûvészileg
megszólaltatni, vagy nem. Harmadik lehetôség nincs.
Színész a mûfordító,
aki idegen szerepbe bújik, felveszi másvalaki személyiségét,
maszkot ölt. Ha ez nem sikerül, akkor nem teljesítette
feladatát, amely abban áll, hogy a drámaíró
által felvázolt jellemeket lefordítsa a színpad
nyelvére, közvetítse a nézônek. Ily módon
a színész a színpadi szerzô tolmácsa.
Nélküle a szöveg csupán anyag, nyomdafesték,
a benne rejlô expresszivitás tán sohasem tör elô,
a szellem a palackban marad. Mûfordító nélkül
az idegen nyelvû szerzô absztrakció csupán, fikció,
aki maszk-teremtôre vár, ki a holt szellemet életre
kelti. Persze mindketten maszk-teremtôk a maguk módján,
nemcsak a fordító, az író is. Egy nem elhanyagolható
különbséggel. Míg a szerzô saját környezetébôl
merített tapasztalatai alapján alkotja meg maszkját
a fordító az elôtte lévô idegen nyelvû
anyag alapján teszi ezt. A mûfordítás legfôbb
parancsolata mégis az, hogy a „maszkokat" az anyanyelvû olvasó
számára felfoghatóvá, mi több érzékletessé
tegye, vagyis úgy és annyira „hamisítsa" meg a szerzôt,
hogy az olvasás végeztével a befogadó meg legyen
gyôzôdve arról, hogy ha a szerzô német
nyelven dolgozna, akkor így és csak így írta
volna meg regényét. Mûfordítani tehát
ideális esetben annyit jelent: írni. Beckett, aki maga ültette
át drámáit franciából angolba, valójában
nem egyszerûen lefordította önmagát, hanem átírva-újraalkotva
hozta létre angol szövegváltozatait.
A „szerkesztôi munka" önmagában
még nem garanciája jó mûfordításnak.
Ez pusztán a kézmûves, de nem a mûvészi
része a munkának, viszont elôfeltétele és
alapja az alkotói tevékenységnek. Amikor 1985-ben
elkészültem Konrád György
Kerti
mulatság
ának
elsô kötetével (Németországban két
könyvben jelent meg a mû:
Geisterfest és Melinda
und
Dragoman),
még nem sejtettem semmi rosszat, elvégeztem
a munkát, mint mindig, legjobb tudásom szerint. S úgy
dermedtem meg, mint a magárahagyott, kígyó bûvölte
nyúl, amikor a kiadó elégedetlenségét
jelezte: A könyv nyelvezete, természetesen németül,
nem eléggé tömör, nem eléggé érzékeny.
Ekkor, langyos megelégedettségembôl, amely teljesítményem
tudatában töltött el, mintha dobpergés riasztott
volna fel. Kezdeti berzenkedésem után – hiszen ki örül,
ha fejére olvassák, hogy rosszul dolgozott? – rádöbbentem,
hogy helytálló az összes megsemmisítô érv.
Hogy mi történt? Elsô regényei,
A látogató,
A városalapító és A cinkos
óta Konrád
nyelvezete, hangvétele alapvetôen megváltozott. Az
expresszív tónust felváltották a lírai,
finoman érzékeny elemek. Nekem pedig elsô nekifutásra
nem sikerült ezt a másságot visszaadnom. Fordítói
hegedûmön Bartók szólalt meg Schubert helyett.
Mi hát akkor a mûfordító
valójában? Netán Kharón, az alvilág
révésze? Orpheusz, kinek a türelmetlenség okozta
végzetét? Esetleg Pygmalion, ki szerelmes lett a saját
teremtményébe? Luther? Rigorózus filológus?
Epigon? Nyelvteremtô? Szólóhegedûs? Komponista?
Színész? Maszk-faragó? Mûvész? A kultúra
nagykövete? Vagy éppenséggel író? Mindegyikbôl
hordoz magában egy keveset. De Kharónból, az alvilági
révészbôl, nos, belôle talán jobb, ha
semmit!
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu