NAPJAINK IDEOLÓGIÁINAK VÁLSÁGA

  Arra kértek fel, hogy „az ideológia, a kultúra és a civilizáció mai válságáról" beszéljek – tehát egy hatalmas, és nem könnyen meghatározható témáról.* Mindazonáltal nagyon kevesen lesznek azok, akik kétségbe vonnák, hogy ma van egy ilyen válság, még ha nem is tudjuk pontosan megmondani, miben is áll ez. Így hát engedjék meg, hogy a jelen helyzetet összehasonlítsam annak a kornak a korábbi idôszakaival, amely a tizennyolcadik század végének nagy forradalmaival kezdôdik, azaz egy olyan korszak korábbi szakaszaival, amelynek során az emberek, így vagy úgy, mindig egy állandóan, és elôre nemlátható módon változó anyagi világban, és társadalmakban éltek. Bizonyos tekintetben, legalábbis azok számára, akik a társadalomról gondolkodtak és írtak, a francia forradalom és az elsô ipari forradalom óta eltelt minden idôszak válságkorszak volt, mivel minden nemzedék olyan új tapasztalatokkal és fejleményekkel szembesült, amelyekre korábban a történelemben nem volt precedens, és amelyekre vonatkozóan a múltbeli tapasztalat, és az erre alapozott elméletek nem adtak útbaigazítást – vagy legalábbis nem a megfelelô útbaigazítást adták. Ám ugyanakkor az is igaz, hogy a történelmi változások bizonyos idôszakokban annyira hirtelenek és mélyrehatóak, hogy a szokásosnál is nehezebb megbirkózni velük, vagy akár felfogni ôket, megértésükrôl nem is beszélve. Ma egy ilyen történelmi pillanatot élünk át, és ilyen korszakban éltünk az elmúlt egy-két nemzedék élete során is. Amikor ezt mondom, nem csak a világpolitika drámai eseményeire gondolok, amelyek szemünk elôtt zajlottak le az elmúlt két-három évben – és a „szemünk elôtt"-et itt szó szerint értem, mert a modern televíziós hálózatok lehetségessé tették számunkra, hogy ténylegesen lássuk ezeket az eseményeket majdnem úgy, ahogyan megtörténtek, a modern kommunikációs eszközök pedig képessé tettek arra is bennünket, hogy, ha akarunk, részt vegyünk az eseményekben. Itt gondolok például egy angol vidéki iskolai tanárnôre, aki az elektronikus posta segítségével folyamatos kapcsolatban volt moszkvai kollégáival a tavaly augusztusi elvetélt puccskísérlet idején. Ténylegesen informálni tudta ôket a helyzetrôl, úgy , ahogyan azt a TV. közvetítette Staffordshireben, de abban a pillanatban nem közvetítette Moszkvában. Minden bizonnyal ez volt az elsô alkalom a történelemben, amikor az idô és a távolság ily módon gyakorlatilag megszûntek az emberek számára.

Világméretû felfordulás

  Az elmúlt ével eseményei valóban látványosak és világrengetôek – egyszersmind váratlanok, és elôre nem láthatóak voltak. Ám annak a korszaknak a forradalmi jellege, amelyet átéltünk – és átélünk még mindig – messze túlmegy azon, hogy a világpolitikában olyan változások zajlanak, amelyek manapság lehetetlenné teszik a kartográfusok számára, hogy néhány hónapnál hosszabb ideig érvényes térképeket rajzoljanak. Soha még a történelemben nem alakult át a hétköznapi emberi élet, és a társadalmak, amelyekben zajlik , olyan radikálisan, és olyan rövid idô alatt mint ma: nem egyszerûen egy emberöltôn, hanem egy emberöltô egy részén belül. Vizsgáljunk meg három ilyen változást.
  Az írott történelem legnagyobb részében a legtöbb ember a földbôl, és a föld állataiból élt. Ez így volt még a második világháború idején is, mert még az olyan erôsen iparosodott országokban is, mint az USA és Németország, a népesség egynegyede a mezôgazdaságból élt. Ám 1950 és 1975 között ez a helyzet a Föld felszínének a nagyobb részén megváltozott. Európában, Észak- és Dél-Amerikában és a nyugati iszlám világban – voltaképpen mindenhol, kivéve a kontinentális Délt, Kelet-Ázsiát és a Szaharától délre fekvô Afrikát – a parasztok ma a népesség egy kisebbségét alkotják. És ez a folyamat drámai gyorsasággal zajlott le. Spanyolországban és Portugáliában, Kolumbiában és Mexikóban a parasztok aránya húsz év alatt csökkent a felére, míg a Dominikai Köztársaságban, Algériában, Irakban és Jamaicában több mint a felével csökkent ugyanannyi idõ alatt . (Példáimat szándékosan vettem a kevésbé fejlett világból).
  A második változás, amelyet meg kell vizsgálnunk, az értelmiség, mint tömegdemográfiai tényezô korábban példátlan mértékû elôtérbe-kerülése. A II világháború elôtt a felsô- vagy akár középfokú oktatásban részesülô emberek a népességnek egy elhanyagolható töredékét alkották még a legfejlettebb országokban is. A legnagyobb, legmûveltebb, és legfejlettebb országok közül háromban – Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában – amelyek együttes népessége 150 millió fôt tett ki, ekkor nem volt több, mint 150, 000 egyetemi hallgató. Az 1980-as években egyedül Ecuadorban több mint kétszer ennyien voltak. Ténylegesen erre az idôre az oktatásra sokat adó országok teljes népességének (férfiak, nôk és gyermekek) körülbelül 2,5 százaléka részesült bármely idôpontban éppen valamilyen magasabb szintû oktatásban. A változás ebben az esetben is robbanásszerû volt. Hogy csak az iskolákkal jól ellátott Európánál maradjunk, a hallgatók száma néhol (Spanyolországban, Norvégiában) húsz év alatt kilencszeresére nôtt.
  A harmadik változás a nôk helyzetében állott be. Vizsgáljunk meg mindössze egyetlen adatot. Az 1940-es években az USA-ban a férjükkel élô házas nôk mindössze 14 százaléka járt el hazulról pénzkeresô munkát végezni. Az 1980-as években már több mint a felük. Itt is az a helyzet, hogy ez az arány 1950 és 1970 között kétszeresére nôtt. Nem kell külön hangsúlyoznom azt a tényt – ami 1950 elôtt elképzelhetetlen volt – hogy ma általános jelenség , hogy nôkbôl miniszterelnökök, vagy választott államfôk lesznek.
  Folytathatnám a sort, de nincs rá szükség. Eleget mondtam ugyanis azt alátámasztandó, hogy az emberi társadalmak, és a bennük élô emberek kapcsolatai a ma a középkorúnál éppen hogy idôsebb emberek élete során földrengésszerû gazdasági, technológiai és szociológiai változásokon mentek át. Soha semmi hasonló nem ment még végbe a világtörténelemben, ugyanis, amint rámutattam, ezek nem lokális, vagy regionális, hanem világméretû változások – még ha specifikus hatásuk országról-országra eltérô is. És ugyancsak megdöbbentô volna, ha az anyagi életben lezajlott ilyen drasztikus változások nem eredményeztek volna válságokat azon a területen is, amit Marx a társadalom eszmei „felépítményének" nevezett – tehát a kultúrában és a civilizációban.
  Azonban ugyanakkor századunk második felének fejleményei elkerülhetetlenül új anyagi problémákat is teremtettek, amelyekkel minden társadalomnak – és amennyiben érintik ôket – minden emberi lénynek is meg kell küzdenie. Én csak hármat fogok említeni. Az elsô az a rendkívüli demográfiai robbanás, amely 1950 óta két és félszeresére növelte a világ, és csaknem négyszeresére Latin-Amerika népességét. A történelemben nincs precedens egy olyan világra, ahol több mint 6 milliárd emberi lény él. A második a növekvô egyenlôtlenség a gazdag és a szegény országok között, amelyet felerôsít a szegény országok népességének aránytalanul gyorsabb növekedése. Hogy egyszerûen – kétségkívül túlságosan is egyszerûen – fogalmazzuk meg a dolgot a háború utáni korszak fejlett gazdaságai , azaz az OECD tagjai századunk elsô felében a világ népességének körülbelül az egyharmadát jelentették. Ma nem jelentenek többet mint 15-20 százalékot. És a gazdag valamint a szegény országok egy fôre jutó nemzeti jövedelme közötti rés gyorsuló ütemben válik egyre szélesebbé 1950 óta. Ma huszonhat ország lakossága, amelyek együtt a világ népességének kevesebb mint 15 százalékát teszik ki, több mint 18000 dollár egy fôre jutó nemzeti jövedelmet élvez. Ez több mint ötszöröse a világ összlakossága átlagjövedelmének, és ötvenötszöröse ama hárommilliárd ember – az emberiség több mint a fele – átlagjövedelmének, akiknek országaiban az egy fôre jutó nemzeti jövedelem 330 dollár körül van. Ennek a korábban példátlan világméretû egyenlôtlenségnek egy nyilvánvaló tünete a bevándorlóknak az a drámai özönlése a szegény országokból a gazdag országokba, amely napjainkban végbemegy, már ahol és amennyire a gazdag országok rasszizmusa és idegengyûlölete nem emel gátakat elôtte. De meddig maradhat így ez a helyzet? Egy olyan világ, amelyben ilyen látványos és növekvô egyenlôtlenségek uralkodnak, nem maradhat stabil sokáig.
  A harmadik tényezô, amelyet számba kell vennünk, a mára mindnyájunk számára ismerôssé vált ökológiai problémák halmaza. Hála a tudomány és a termelési technikák rendkívüli gyôzelmeinek ma, elôször a történelemben, olyan helyzetben vagyunk, hogy lakhatatlanná tehetjük bolygónkat. Bárhogy is legyen , ma már világos, ahogyan a II világháború elôtt nem volt az, hogy a korlátlan, és kontrollálatlan gazdasági növekedés, amely a növekedés a környezetre (beleértve az emberi környezetet is ) gyakorolt hatásaival való törôdés és a bolygó erôforrásainak megszervezett kezelése nélkül megy végbe, az igencsak közeli katasztrófák korszaka felé visz bennünket. A kérdés az, hogy hogyan juthatunk el ahhoz a szükséges közös cselekvéshez, amelyre szükség van, hogy ezt megelôzzük.

Általános válság

  A fejlemények, amelyekre röviden uraltam, teljesen elégséges magyarázatot nyújtanak arra, hogy miért élünk ma „az ideológia, kultúra és a civilizáció válságában", teljesen függetlenül azoktól a közvetlenebbül megragadható gazdasági és politikai drámáktól, amelyek szemünk elôtt játszódnak le, és amelyekben nekünk magunknak is megvannak a magunk kis statiszta-szerepei. Ugyanis, legalábbis a nyugati civilizáció és gazdasági fejlôdés által uralt zónában, úgy tûnik, sem a múltbeli tapasztalat, sem az ipari társadalom elôtti múltból ránkmaradt, vagy a tizennyolcadik század óta kialakított ideológiák és elméletek nem illenek rá a századunk utolsó negyedében kialakult helyzetre.
  Amit mondani akarok ezzel, az az, hogy a válság, amelyben élünk, nem ennek vagy annak a gazdasági, politikai vagy ideológiai rendszernek a specifikuma, hanem általános. Így például a válság kiterjed a régebbi és újabb hagyományos nyugati vallásokra éppúgy, mint a tizennyolcadik századi felvilágosodásból eredô ideológiákra, amilyenek úgy a liberalizmus, mint a szocializmus, és ezek különbözô változatai. Hogy csak egyetlen nyilvánvaló példát hozzak erre, magának a római katolikus egyháznak nehézségei vannak abban a vonatkozásban, hogy elegendô papot találjon és elegendô jövedelmet szedjen be a hívektôl, ezenfelül – legalábbis Európában – még a leglojálisabb, és a katolicizmus legerôsebb hagyományos bástyáit képezô társadalmakban élô hívei sem hajlandóak követni elôírásait. Az olasz nôk a válás, és a születésszabályozás mellett szavaznak, az olasz férfiak pedig,- a Financial Times szerint, amely semleges megfigyelônek nevezhetô ezen a téren – a gumióvszerek legnagyobb piacát adják Európában. A hagyományos egyházak válsága, és fundamentalista, vagy szakadár szekták kialakulása, olyanoké, mint amilyeneket Latin-Amerikában látunk, nem tartozik témámhoz. csak azért említem itt, mivel fontos, hogy realizáljuk, hogy ahogyan a második évezred vége felé közeledik, a talaj így vagy úgy mindnyájunk lába alatt ingataggá válik , legalábbis a világ óriási részén, beleértve Latin-Amerikát is. Többé nem családi vitákról van szó a tizenkilencedik századi Nyugat ideológiái között. A mi életünk drámáját – bármilyen szerepünk is legyen benne – ma egy olyan színházban játsszák, amellyel nem vagyunk ismerôsek, egy olyan színpadon, amelyet nem tudunk egész pontosan beazonosítani, és olyan díszletek között, amelyek állandóan változnak, elôre nemlátható, váratlan, és nem eléggé megértett módon.
  Van egy másik, és némileg specifikusabb értelme is annak, amikor azt mondjuk, hogy a jelenlegi válság globális és általános. Itt a „válság" szó szûkebb politikai-gazdasági jelentésére gondolok. A nyugati kommunizmus hirtelen és tökéletesen összeomlott (azonban, vegyük észre, az ázsiai kommunizmus mindezidáig nem). Ez az újságírókat, politikusokat és ideológusokat arra vezette, hogy nulla-összegû játékokat kezdjenek el játszani. Ha a kommunizmus vesztett – mondják – akkor ellenfele, a kapitalizmus, szükségképpen gyôzött. Ha a szocialista gazdaságok összeomlottak, akkor ellentétük, a szabad piac liberalizmusa, szükségképpen diadalmaskodott. Ez azonban nyilvánvalóan nem megfelelô leírása a világgazdaságnak az 1990-es évek elején. Amikor az évezredfordulón – amely már nincs messze – a történészek visszatekintenek majd a mi félévszázadunkra, akkor bizonyosan látni fogják hogy az Októberi Forradalomból született kommunista rendszerekrôl az 1950-es évek végétôl kiderült, hogy teljesítôképességük egyre inkább alatta marad a nyugati piacgazdaságokénak. Az 1970-es évektôl pedig ezek a rendszerek kezdték az összeomlás jeleit mutatni. Azonban a történészek látni fogják azt a világkapitalizmust is, amely a rendkívüli és váratlan növekedés egy negyedszázada után az 1970-es években belépett a válság egy újabb korszakába. Ebbôl a válságból pedig még nem került ki. Rövid „aranykora" alatt, 1950-tôl 73-ig, úgy tûnt, a kapitalizmus elérte a lehetetlent. Gyakorlatilag felszámolta a munkanélküliséget, a gazdasági recessziókat és – a fejlett országokban – az igazi szegénységet. Élvezte a folyamatos és gyorsuló gazdasági növekedés elônyeit, még a lassabban fejlôdô országokban is, dolgozó osztályainak pedig megadta a folyamatosan javuló anyagi helyzet reményét és valóságát. Ám az 1970-es évektôl mindez megszûnt. A kapitalizmus újból kitermelte a tömeges munkanélküliséget, a szegénységet, de még az éhséget és a hajléktalanságot is, még a nagyon gazdag országok gazdagságának körülményei között is. Azonos szinten maradó, vagy akár csökkenô jövedelmeket és komoly gazdasági visszaeséseket hozott. Kétségtelen, hogy a gazdag és fejlett piacgazdaságokban ezek viszonylag enyhe visszaesések, de ami ma a keleti szocialista gazdaságok romjaival szemben áll, az nem egy gyôzedelmes kapitalizmus, hanem egy olyan kapitalista világgazdaság, amely bajban van, és fel is ismeri, hogy bajban van. Az ember még az 1930-as évekre való utalásokat is hallhat. Nézzünk meg egy mai közvélemény-kutatást az USA-ban, Dél-Floridából: a válaszolók 29 százalékának vannak tartósan, és 34 százalékának jelenleg munkanélküli családtagjai, a válaszolók nem kevesebb mint 73 százaléka pedig azt várja, hogy az élet minôsége a következô nemzedékben romlani fog. (1) Ami a fejlôdô országokat illeti, megintcsak Kelet-Ázsia regionálisnak tekinthetô kivételével, az 1970-es, és különösen az 1980-as évek nyomorúságos korszakot jelentettek, ahogyan ezt latin-Amerikában és Afrikában mindenki tudja. Ténylegesen az 1980-as évek válságának a hatása Brazíliában és Peruban messze rosszabb volt, mint az 1930-as éveké.
  Röviden, a huszadik század végét történelmi perspektívából úgy fogják látni, mint egyikét a világgazdaság ama visszatérô növekedési kríziseinek, amelyek megrázzák az összes részeket és régiókat, habár mindegyiket nagyon különbözô módon érintik. Az ilyen korszakok a történészek számára a „Kondratyev-féle hosszú hullámok" néven ismeretesek., habár abszolút semmiféle konszenzus nincs a szakemberek között arra vonatkozólag, hogy miben is állnak, vagy akár arra vonatkozóan, hogy egyáltalában léteznek-e. Az ilyen idôszakok a múltban, vagy legalábbis a „hosszú hullámok" lefelé tartó szakaszai, mindig összekapcsolódtak a világgazdaságon belüli jelentôs eltolódásokkal és átstrukturálódással, valamint – ezt hozzátenném – „az ideológia, kultúra, és civilizáció válságaival". Puszta véletlenségbôl egy ilyen „Kondratyev-féle hosszú hullám" pontosan egy évszázaddal a a jelenlegi elôtt zajlott le. Felfelé ívelô szakaszát az 1851-tôl 1873-ig tartó idôszakra szokták tenni, a lefelé ívelôt pedig 1873-1896 közé. Ha ez a precedens bármilyen értelemben példaértékûnek tekinthetô a jövôre nézve, akkor a világgazdaság az 1990-es évek közepére vissza kellene hogy térjen a növekedés egy kevésbé problémás periódusába, habár az 1950-es és 1960-as évek problémátlan „aranykora" bizonyára nem fog visszatérni. Bizonyos, hogy a válság eme idôszakának a legdrámaibb következménye a nyugati kommunista gazdaságok és politikai rendszerek összeomlása volt, de ez nem választható el a világgazdaságnak az „aranykor" vége óta végbement általános fejlôdésétôl, már csak azért sem, mert a nyugati kommunizmus gazdasági összeomlása jelentôs részben annak köszönhetô, hogy ezek a rendszerek egyre inkább integrálódtak a világgazdaságba, amelynek a bizonytalanságaival és fluktuációival teljesen képtelenek voltak megbirkózni.
  A kétpólusú ellentétekkel játszadozni a politikában ugyanolyan kísértô, mint amilyen félrevezetô. Semmi sem tûnik egyszerûbbnek, mint szembeállítani a zsarnokságot a szabadsággal, a totalitarizmust a demokráciával, és az egyiket azonosítani a kommunizmussal (amely megbukott), a másikat pedig a szabad piaccal (amely diadalt aratott). Ezt az utóbbi leegyszerûsítést teszik állandó jelleggel Washington szóvivôi, akik a korábbi Szovjetuniót illetôen azzal mérik, mennyire van demokrácia, hogy milyen mértékben mûködik már a régióban a piacgazdaság. A teológiai érvelésnek ezzel a formájával szemben ma már idézhetjük magát Mr. Francis Fukuyamát, a „történelem végérôl" szóló hírhedt tézis szerzôjét, aki most, úgy tûnik, úgy vonul vissza ettôl a tézistôl, mint a saját tintafelhôjébe rejtôzô tintahal. Ez a tézis úgy szólt, hogy a kommunizmus vége volt „a történelem vége", mivel elhozta a liberális demokrácia végsô globális gyôzelmét. Mr. Fukuyama most új könyvében sajnálkozva veszi észre, hogy bôven akadnak „piaci orientációjú" tekintélyuralmi államok, és hogy a gazdasági növekedés szempontjából ezek sokkal jobban mûködnek, mint a demokratikus piacgazdaságok. Ez azért van így, mert „a tekintélyuralmi rendszerek elvben jobban képesek valóban liberális gazdaságpolitikát követni, amelyet nem torzítanak el azok a gazdagság újraelosztására irányuló célkitûzések, amelyek akadályozzák a növekedést". Ám ez csupán mellékes kitérô. Térjünk vissza átfogóbb témánkhoz.
  Tökéletesen igaz, hogy alapvetô különbség van azok között a rendszerek között, amelyek megtiltják polgáraiknak, hogy külföldre utazzanak, és azok között, amelyek nem, azok között az államok között, amelyek csak hivatalosan meghatározott igazságokat, hivatalosan igazolt tényeket, és hivatalosan engedélyezett írásokat engednek közölni, és azok között, amelyek nem. Ámde az a liberalizmus, amely az ilyen egyéni szabadságot garantálja, nem demokrácia, még ha valamennyiünknek jobban is kell szeretnünk azokat a demokráciákat, ahol ez a liberalizmus megvan. Az osztrák Habsburg-monarchia meglepôen liberális volt – a császári Németországgal ellentétben még azt is megengedte, hogy a szocialisták egyetemi tanárok legyenek – de nem volt demokrácia. Az Ír Köztársaság egy ennél egyértelmûbb, és megszakitattlan demokratikus múlttal rendelkezik 1922 óta – régebben demokrácia, mint a legtöbb más állam a világon. De hosszú ideig nem volt liberális állam, már csak azért sem, mert alkotmányát az I. Vatikáni Zsinat római katolikus egyházának értékei iránti elkötelezettség hatotta át. Ezenfelül a „demokrácia" szó maga sem túlságosan sokat mond az államok igazi természetérôl. Végül is a hidegháború alatt úgy az USA, mint pedig az úgynevezett „népi demokráciák" , még az (Észak-) Koreai Népi Demokratikus Köztársaság is , azt állították magukról, hogy demokratikusak. Igaz, hogy egy olyan ország, mint a Német Demokratikus Köztársaság nem volt demokratikus a szó semmiféle valódi értelmében sem. De még ha a demokráciát, ahogyan ma majdnem mindenki, a liberális demokratikus intézmények meglétével definiáljuk is, ez sem mond sokat. Az olyan államok közé, ahol az alapvetô állami tisztségek viselôit az általános választójog alapján választják meg, olyan jelöltek közül, akik több, egymással versengô pártot képviselnek, ma odatartozik az USA és Japán, – azt hiszem – a Szovjetunió valamennyi utódállama, Albánia és Izrael, Pápua-Új-Guinea és Paraguay, nem feledkezve meg Mexikóról sem. Az, hogy egy országnak van egy népképviseleti parlamentje, és választott kormánya, és néha még becsületesen megválasztott elnöke is, bizonyára fontos dolog, de önmagában nem teszi sem a poszt-kommunista Azerbajdzsánt olyanná, mint Nagy-Britannia, sem Japánt olyanná, mint Svédország. Az ilyen intézmények megléte nem mond semmit arról sem, hogy milyenek az ilyen demokratikus rendszerek kilátásai arra, hogy fenn tudnak maradni. 1919-ben a német, az osztrák-magyar, és az orosz birodalom mind a tizenkét utódállama liberális demokrácia volt, Szovjet-Oroszország kivételével. Tizenöt évvel késôbb csak Csehszlovákia és Finnország voltak azok. Ha a világot olyan helynek látjuk, ahol egyszerûen két és csak két politikai alternatíva között kell választanunk, ez nem sok világosságot vet a valós helyzetre.

A kapitalizmus korlátai

  Ez igaz arra a vitára is, amely jelenleg folyik a liberalizmus és a szocializmus között, vagy pontosabban arra a hosszú és kétségbeesett utóvédharcra, amelyet a szellemi és politikai élet baloldala folytat miközben. az elmúlt két évtized során folyamatosan visszavonulóban van egy kapitalista liberális ideológia elôrenyomulása elôl. Ez egy olyan vita, amely ugyanazon az ideológiai családon belül folyik, azon a családon belül, amelyet George Bernhard Shaw a Szabadság, Egyenlôség és Testvériség, az Élet, Szabadság és a Boldogság keresése „nagy szentimentális igazságai" családjának nevezett. Ez egy olyan vita, amelyet mindkét oldalon hamis vágányon fut, de, ha szabad így mondanom, az egyik oldal vágánya még rosszabb, mint a másiké.
  A különbözô variánsokhoz tartozó szocialisták mind megszûntek hinni egy teljesen piac nélküli gazdaság lehetôségében, és annak a fajta központilag tervezett állami gazdaságnak a kívánatos vagy életképes voltában, amely a Szovjetunióban kialakult. Némely szocialisták soha nem hittek ebben, de még akik hittek, azok sem hisznek benne többé. Az 1950-es évek óta minden kommunista ország megpróbálta rugalmasabbá tenni a maga tervezett gazdaságait, lényegében azzal, hogy piaci elemeket vezetett be annak a mûködésébe. Nem arról volt szó, hogy a sztálinista gazdasághoz akartak volna ragaszkodni, hanem inkább arról, hogy nem tudták, hogyan szakítsanak vele. Természetesen nem tagadom, hogy a múlt szocialistái, köztük Marx is, álmodoztak egy teljesen piac nélküli, sôt talán még egy pénz-nélküli kommunista társadalomról is, valóban álmodtak errôl, de ez az utópia nem tartható fenn tovább, és a szocialisták nem is tartják fenn.
  Másfelôl az ezzel ellentétes hit, nevezetesen hogy a teljesen kontrollálatlan szabad piacra kellene rábízni az erôforrások elosztását, amely optimálisan fogja elvégezni ezt a feladatot, politikailag uralmi helyzetben van a világ jelentôs részein, jóllehet elméletként meglehetôsen különös, a gyakorlatban pedig arcul csapja a tényeket. Ami ma Oroszországban és a korábbi kommunista régió más részeiben történik, az nem más, mint egy teológiai dogma rákényszerítése ezekre a társadalmakra, amely éppen olyan irreális, mint az a kísérlet, hogy a szocializmust központi parancsszóra, egyetlen országban építsék fel. A következmények katasztrofálisak voltak akkor is, és most is . A keleti gazdaságoknak bizonyára szükségük van alapvetô reformokra, de annak, hogy egyik napról a másikra bekerültek a szabad piac világába, a következményei a tragikustól, a végzetesig terjednek. Mi több, ez teljesen várható is volt. Ami a gazdasági neoliberalizmus módszereit olyan érthetetlenné teszi, legalábbis az én nemzedékembe tartozó emberek számára, az az, hogy pontosan ezekrôl a módszerekrôl bizonyosodott be az 1930-as években, hogy nem képesek megbirkózni a nagy gazdasági világválsággal, amelyet, a legtöbb ember nézete szerint, ezek a módszerek idéztek elô. A világkapitalizmusnak a II világháború után az USA égisze alatt végrehajtott reformja pontosan ennek a szabadpiaci teológiának az elvetésén alapult, azaz egy vegyes, köztulajdonon és magántulajdonon, piacon és tervezésen alapuló gazdaság elfogadásán. Ahogyan Carlos Fuentes megfogalmazta, ez volt „az a kapitalizmus amely ki volt téve a szocializmus kritikájának, és tanult belôle". A reaganista és thatcherista idelógusok céltáblája nem csak Marx, de Keynes és F. D. Roosevelt is, – azaz azok az emberek, akiknek a politikája elôkészítette a nyugati kapitalizmus egyetlen igazi aranykorát.
  Teljesen érthetô. hogy kellett hogy legyen valamilyen reakció ezekkel a módszerekkel szemben, amikor az 1970.-es években kiderült, hogy még a legsikeresebb kapitalizmus sem képes tartósan enyhíteni a rendszer ellentmondásait. Természetszerû volt, hogy, amikor a globális konjunktúra végetért, a korlátlanul költekezô jóléti rendszerekre, a bürokráciára, a köztulajdonban lévô vállalatok nem-hatékony irányítására, és más hasonló kiadásokra fordított összegeket hatékonyabb ellenôrzés alá kellett helyezni. Ámde mindez racionálisan nem igazolja a visszatérést a régóta diszkreditálódott, szabályozatlan gazdasági liberalizmus ideológiájához – és az USA-ban és Nagy-Britanniában – módszereihez. Ténylegesen ennek az ideológiának a divatja a fejlett kapitalizmus országaiban ma már gyorsan tûnôben is van, habár még mindig ajánlgatják a fejlôdô és a volt szocialista országoknak.
  A liberális dogmatikusok teológia-szerû érvelésétôl és propagandájától eltekintve tehát a vita ma a liberálisok és a szocialiták között nem a szabályozatlan piac és a mindent-irányító állam vitája. Nem a gazdasági tervezés mellett, vagy ellen folyik, amely a kapitalista gazdaságokban éppúgy létezik, mint a szocialistákban – egyetlen nagy cég sem mûködhetne nélküle – és nem is a köztulajdonban lévô, és államilag irányított vállalkozás mellett, vagy ellen, amelyet elvben még a piacpárti liberálisok is mindig elfogadtak. A vita a kapitalizmus, és az állam beavatkozása által nem szabályozott piac korlátiról folyik. Hogy másképpen fogalmazzuk meg, a vita az állami gazdaságpolitika céljairól , vagy, ha jobban tetszik, az állam mûködésének szükséges prioritásairól folyik. A szocialisták nem fogadják, és nem is fogadhatják el Adam Smith felfogását, amely szerint az, ha minden ember a maga önérdekét keresi, társadalmilag optimális eredményeket fog hozni, még ha el is fogadják azt – ami csak specifikus körülmények között igaz – hogy ez maximálhatja a nemzetek anyagi gazdagságát. Nem hihetik, hogy a társadalmi igazságosságosság elérhetô egyszerûen a tôkefelhalmozás és a piac mûködése révén, és egyet kell hogy értsenek Vilfredo Paretoval, hogy egy társadalom, amelyben nem jut kitüntetett hely a társadalmi igazságosságnak és a moralitásnak, nem maradhat fenn. Ebben, természetesen, nem minden liberálissal állnak szemben , hanem csak a ma uralmi helyzetben lévô neoliberális „igazhivôkkel", illetve, mivel olyan emberekrôl beszélünk, mint amilyen a nemrégiben elhunyt Friedrich von Hayek, paleo-liberális szabadpiachivôkkel. A szocialisták felfogása ebben a kérdésben közös a „szociális piacgazdaság" ma domináns pozícióban lévô szociális-keresztény élharcosaival, akiknek a befolyása ma meghatározó az Európai Közösségben.

Szocializmus vagy barbarizmus?

  Azonban teljesen eltekintve a különbségektôl abban a kérdésben, hogy milyen is lenne egy igazságos, és szabad társadalom, a szocialisták különböznek a keynesiánus liberálisoktól, és a kereszténydemokrata „szociális piacgazdaság" híveitôl egy nagyon fontos vonatkozásban. Nem egyszerûen abban hisznek, hogy a korlátlan szabadpiaci kapitalizmus elismerten antiszociális következményei enyhíthetôek, talán még ártalmatlanná is tehetôek az állam beavatkozása és gazdaságpolitikája révén, hanem abban is, hogy a rendszer a maga természeténél fogva továbbra is létrehozza, és újra meg újra létrehozza azokat a „belsô ellentmondásokat" – hogy a marxista terminust használjuk – amelyeket nem tud meghaladni. Következésképpen a társadalmi problémák kezelése a gyakorlatban és az elméletben több kell hogy legyen, mint a – hogy az angol keynesiánus kifejezést használjuk – „beszabályozása" egy gépkocsinak, amely alapjában elég jól mûködik ahhoz, hogy oda vigye az emberiséget, ahová menni kíván. A kocsi nem megy jól. Ha feltételezzük, hogy a világkapitalizmus fejlôdése olyan problémákat teremt, amelyek nem szüntethetôek meg az ilyen foldozgatás révén, tekintve, hogy a rendszer lényegéhez tartozik, hogy kitermeli ezeket, akkor a magánérdek szabad követésének egy sokkalta szisztematikusabb és állandóbb kontrollja válhat szükségessé, mint azt akár a reformokra hajlamos liberálisok, illetve a szociális piacgazdaság hívei elképzelik.
  Elvileg ezt a tényt felismerik a mérsékelt liberális közgazdászok is, olymódon, hogy bevezetik az „externalitások", azaz a világnak az egyes gazdasági alanyokra gyakorolt hatásai fogalmát. Az „externalitásokat" a neoklasszikus közgazdászok az egyes gazdasági alany – személy, vagy cég – nézôpontjából szemlélik, nevezetesen úgy, mint az olyan, kívülrôl jövô cselekmények hatását az egyedre, amelyek fölött neki magának nincs kontrollja, így például egy autópálya megnyitása nagymértékben növelni fogja az elejére és végére esô ingatlanokból nyerhetô potenciális profitot, viszont nagyban csökkenteni fogja a mellette fekvô családi házak eladási értékét. De természetesen a nem-közgazdász halandók számára az „externalitások" nem pusztán olyasmik, amik az egyes gazdasági alany költségeit, vagy hasznát érintik. Számunkra ilyen externalitásokból áll a világ. Mexikó városa, amelyben megpróbálunk levegôt venni, pontosan azoknak az „externalitásoknak" az összessége, amelyekbôl áll. . És csakugyan, az ökológiai probléma ma legismertebb példája a negatív externalitásoknak, éppúgy, ahogyan a „közjavakról", mint amilyen az oktatás, a szociális szolgáltatások, és a különbözô típusú infrastruktúrák való gondoskodás a pozitív externalitások legismertebb példái.
  Mármost ahol ilyen externalitások vannak – azaz gyakorlatilag mindenhol – ott általános hatásuk az (és most Paul Samuelsont idézem), hogy „a szabad árak rendszerét nem-optimálissá teszik, ezzel nyilvánvaló módon szükségessé téve az állami-közösségi beavatkozást". minden ilyen esetben (megintcsak a liberális közgazdaságtan eme pillérét idézve): „komolyan indokolttá válhat, hogy a teljes individualizmust valamilyen együttes cselekvéssel helyettesítsük"(3). Ám tegyük fel, hogy az ökológiai problémák, amelyek a világgazdaság 1950 óta tartó, kontrollálatlan növekedésébôl adódnak, annyira súlyosak, hogy a bolygót és lakóit komoly kockázatnak teszik ki már egy mai fiatal ember életében. Ebben az esetben racionálisan szükséges lehet a termelôk és a fogyasztók szabadságának drasztikus korlátozása, hogy elkerüljük a katasztrófát. Ha ez világméretekben megvalósítható lenne, az ilyen beavatkozás nem csak politikai nehézségekbe ütközne a liberális-demokratikus társadalmakban, hanem egyszersmind a „fenntartható növekedéssel" kellene helyettesítenie a maximális gazdasági növekedést, és távolról sem világos, hogy a magánvállalkozásokon alapuló gazdaság, amely mindig a növekedése maximalizálásának az elve szerint mûködött, mûködhet-e ilyen módon.
  Röviden, a különbség a liberálisok és a szocialisták felfogása között ma nem a szocializmust, hanem a kapitalizmust érinti. Mindkét tábor egyetért abban, elhanyagolható számú kivétellel, hogy a szovjet-típusú kommunista rendszerek szocializmusa zsarnoki volt, nem mûködött, és elvetendô. Az, hogy valaha is „szocializmusnak" volt-e nevezhetô, egy olyan kérdés, amelyet a szocialisták vitatnak egymás között, és amellyel itt nem kell, hogy foglalkozzunk. A szocialisták és a liberálisok ( a neoliberális teológusok kivételével) egyaránt elfogadnak elvben egy vegyes gazdaságot. Számos szocialista – különösen a szociáldemokrata országokban, amelyek elvben a szocializmusnak vannak elkötelezve – felveti önmagának a kérdést, vajon van-e valamilyen valóságos választóvonal, amely a nem-szocialista vegyesgazdaságot a szocialistától elválasztja, és ha igen, hol húzandó meg ez a vonal, és mi különbözteti meg a vonal szocialista oldalára esô társadalmakat a nem-szocialista oldalra esôktôl. Ez, legalábbis a jelenben, egy teljesen akadémikus kérdés, amelyet most szintén félretehetünk. Azonban a legtöbb liberális azt hiszi, hogy a kapitalista fejlôdés motorja lényegében jól mûködik, és csak szerény mértékben van szüksége arra, hogy ellenôrizzék és kézbentartsák, jóllehet néha szükség van egy-egy generáljavításra, mint amilyen a Nagy Válság, és a második világháború utáni idôszak volt. A modern világ, állítják ôk, mûködhet az ésszerû mértékben szabad és demokratikus társadalmak kapitalizmusának a viszonyai között.
  Azonban pontosan ez az, ami kérdéses. Egy olyan bolygó problémái, amelyet ma lakhatatlanná tehet a termelés és a környezetszennyezés puszta exponenciális növekedése, egy olyan világ problémái, amely ma a nagyon gazdag államok kisebbségére, és a szegények nagy többségére oszlik , nem oldhatóak meg ezen az úton. Századunk utolsó évtizedében még csak nem is néznek úgy ki, mintha megoldhatóak lennének a kormányoknak az államokon belüli , és nemzetközi szintû szisztematikus és tervszerû akciója, valamint a fogyasztói piacgazdaság centrális bástyái elleni támadás nélkül. A dolgok nem fogják rendbe hozni önmagukat. Ez az, amire a szocialisták emlékeztetik a liberálisokat. Ha ezt a fajta állami cselekvést és tervezést nem vállalják olyan emberek akik hisznek a szabadság, az értelem, és a civilizáció értékeiben, akkor majd olyan emberek fogják vállalni., akik nem hisznek bennük, mert valaki fel kell hogy vállalja.
  Sajnálatos módon a legvalószínûbb az, hogy századvégünk legveszedelmesebb jelensége fogja magára vállalni ezt a feladatot : jobboldali, demagóg, idegengyûlölô, nacionalista rendszerek, amelyek egyaránt ellenségesek a liberalizmussal és a szocializmussal szemben, mivel mindkettô az értelem, a haladás, és a nagy forradalmak kora értékeit képviseli. Ez ma a veszély. Rosa Luxemburg figyelmeztetett bennünket, hogy a huszadik századi történelem valódi alternativája: „szocializmus vagy barbarizmus". Szocializmusunk nincs: óvakodjunk hát a barbarizmus felemelkedésétôl, különösen a csúcstechnológiával kombinált barbarizmusétól.

JEGYZETEK:

* Ez a cikk eredetileg egy, az UNAM (a mexikóvárosi egyetem) által Mexico Cityben 1992 február 10-21-én rendezett konferencián elhangzott elôadás szövege volt.
1. Miami Herald 1992 február 9.
2. Francis Fukuyama The End of History and the Last Man , London , 1992, 124. o.
3. Paul Samuelson, „ The Economist" New York 1976, 477-8. o.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre:  lettre@c3.hu