EGY KEREK TÖRTÉNET

  (Újraolvastam csaknem negyven év után azt a regényt – Thomas Mann József-tetralógiáját –, melyet fiatal koromban a leginkább csodáltam és szerettem. Mihelyt becsuktam – két órával ezelôtt – az utolsó kötet fedelét, kényszerítô kedvem támadt arra, hogy rendet teremtsek felkavarodott érzéseim és gondolataim között. Az alábbiaktól tehát ne várjon szakszerû irodalomtörténeti elemzést a türelmes olvasó.)

  Nem csalt meg az emlékezetem – valóban sikerült neki! Valóban végigmesélte a történetet – Jákobét és Józsefét, és mellesleg a testvérekét is –, elejétôl végéig, ahogy már korábban is végigmesélte, sokkal kurtábban és vázlatosabban, az a valaki, aki a Mózes elsô könyvét írta. Feltételezhetô persze, hogy ennek az illetônek is mesélték a történetet, mely igazából csak annak köszönheti születését, hogy sokan és sokáig mesélték. Ebben a vonatkozásban ez a zsidó eposz hasonlít azokhoz az ógörög történetekhez, amelyeket Homérosz nevéhez kapcsolunk, joggal és jogtalanul, mert hiszen ezek is a sok mesélés közben alakultak ki és értek meg arra, hogy valaki formába öntse ôket.
  A mítosz azért mesélhetô el újra és újra, mert olyan isteni szellemmel átitatott történetek summázata, amelyek a mi sáros és ragacsos életünkben is napról napra megesnek, anélkül, hogy mély értelmû jelentést tulajdonítanánk nekik. Többnyire nincs is ilyen jelentésük, mert nem fedezhetô fel bennük isteni terv. Milyen mennyei koncepciót fedezhetnénk fel ma például Sikem és Dina elképesztô történetében, amelyrôl elôször a Biblia, majd nyomában bravúros biztonsággal Thomas Mann is eleven képet rajzol? Lea lányát Sikem város fejedelmének a fia, Sikem megerôszakolta, de közben bele is szeretett (ami legalábbis kétségessé teszi, hogy csupán az erôszaknak köszönhette örömét), és feleségül kérte. A lány két fivére, Simeon és Lévi igent mondott neki azzal a feltétellel, ha ô és a város valamennyi férfija körülmetélkedik. Sikem boldogan ráállt az alkura. A harmadik napon, amikor a frissen operáltakat sebláz gyötörte, Simeon és Lévi rájuk tört, a férfiakat – köztük a vôlegényt, és apját, az uralkodót – meggyilkolta, elrabolta a teljes állatállományt, kifosztotta a házakat, az asszonyokat és a gyerekeket pedig foglyul ejtette. Thomas Mann roppant szemléletesen bontja ki az ôsi történetbôl a benne rejlô isteni szándékot: az Úr azt akarta, hogy Jákob áldása ne szállhasson vademberre, így hát olyat követtetett el a két fivérrel, ami diszkvalifikálta ôket. A lemészároltak ily módon termelési költségekként szerepelnek csupán az isten könyvvitelében. Barbár, ôskori történet ez – az Ótestamentumban tucatszám találunk efféle isteni jóváhagyással végrehajtott népirtást és rablást –, de nem ismerjük-e mi is tapasztalatból emberi indítékait? Tegnap kürtölte világgá egy Bonnban kiadott jelentés, hogy a szerbek bosnyák gyerekeket kaszaboltak le szüleik szeme láttára, akiket arra kényszerítettek, hogy igyanak a leöltek vérébôl; sok foglyot megcsonkítottak, és a levágott tagokat egymással falatták fel; felvágták a hatalmukba került polgárok ereit, hogy elvérezzenek, és így tovább. E rituális elemekben bôvelkedô rémségek mögött persze nyoma sincs már isteni akarásnak, áldozatra vagy kiengesztelésre ösztönzô transzcendenciának. Az ôsi történetek mégis újramesélhetôk, mert otthon érezzük bennük magunkat. Az emberi természet változása ugyanis nem tartott lépést az életkörülmények radikális átalakulásával. Bokassa középafrikai excsászár nem kevésbé kannibál attól, hogy fridzsiderben tárolta a leölt gyerekek húsát. A harmadik világ elképesztô kegyetlenséggel dúló törzsi háborúinak – akárcsak a balkáni rettenetnek – emberi feltételeit a leghitelesebben Shakespeare királydrámái szemléltetik. A régi korok vérengzô indulatainak véres gyümölcsei nem tölthetnek el bennünket jólesô fölénnyel, hiszen nem kevésbé borzalmasakat tálal fel nekünk napról napra falaink között a televízió. A gyilkos masinéria mítosz nélkül is mûködik. És ha igénye támad a mítoszra, akkor még rosszabbul áll a szénánk. Hitler szellemileg hihetetlenül sivár vér- és fajtébolya vagy a cinikus képmutatásba göngyölt sztálini hiperracionalista utópia mítoszként funkcionált, de erejét nem valami istenségbôl, hanem eleven bálványokból merítette, akiknek étvágya sokszorosan felülmúlta a legmohóbb istenekét. Egyébként a hitleri változat mély nyomokat hagyott Thomas Mann Egyiptomában is, ebben a halál-birodalomban, ahol zavarba ejtô módon a nyájas, ôsi Nap-istenséggel szemben éppen egy új istenség képviselte mereven és szigorúan a tágas kört bebarangoló, kombinatív szellem és az idegenség minden vállfajának gyûlöletét, az ôsi népszokások szentségének és megváltoztathatatlanságának parancsát. Ez az isten és tojásfejû, rövid ágyékkötôjû fôpapja, Beknehons, aki puszta létével tagadta és elítélte azt a módot, ahogy az élet az utolsó néhány száz, vagy akár néhány ezer évben alakult, halálos ellensége volt annak a harmóniának és derûs szépségnek, mely Józsefbôl és abból a mitikus történetbôl áradt, melynek ó volt a követe Egyiptomban. Thomas Mann az ôsi téma vonzásában arra vállalkozott, hogy ezt a mítoszt támassza fel, nem utolsó sorban a halál birodalmának fôistenével és fôpapjaival szemben. Ehhez feneketlenül mély kutat kellett ásnia. Ebben a mélységben a mítosz nem különbözteti meg élesen istent a világtól. Ezért a mûvésznek, aki idáig merészkedik, az ábrázolt folyamatokat egy nagyszabású isteni terv részeként kell ábrázolnia, csakhogy így jóvátehetetlenül belekeveri istent a bûnbe. Azt kell például feltételeznie, hogy isten azért küldött hét éven át aszályt és éhínséget Egyiptomra és a környezô népek sokaságára, mert csak így kerekedhetett ki fenségesen és gyönyörûségesen Jákob és József története. Mai eszünkkel ezt nem fogadhatjuk el. Ha viszont a mítosz megfosztódik az isteni elemtôl, akkor alkotóelemeire esik szét. Bármilyen szépek is ezek, árnyaltak és emberileg igazak, csak a teljesség mesélhetô végig. Kafka és Musil fômûveinek szándékolt – vagy legalábbis alkotóik által jóváhagyott – töredékessége is ezt bizonyítja. Prózai világunkból kihalt a teljesség igénye – a töredékesség és befejezetlenség ilyen nagy szerzôk esetében arról vall, hogy nem akarnak formai megoldást kínálni arra, ami tartalmilag nem létezik.
  Thomas Mann egész életmûve heroikus kísérlet arra, hogy átmentse a klasszikus értelemben vett teljességet a mi korántsem klasszikus korunkba, mégpedig anélkül, hogy felstilizálná, magasztos szférákba emelné ezt. Ezért nem csak a töredékességtôl kellett tartózkodnia, hanem attól is, hogy szubjektivitásának sugallatai alá rendelje az elbeszélés lelkét. Ugyanis bármilyen meggyôzô mûvészi erôvel, sziporkázó szellemességgel avatkozott volna bele a történetbe, megfosztotta volna ezt az objektív érvényesség hitelétôl, mely nélkül teljesség sem képzelhetô el. A régi jó mitológiai hatalmakhoz folyamodik tehát, a József-tetralógiában az isteni szellemiséghez, a Faustus-regényben az ördögihez – csakhogy az isten és az ördög hétköznapi tapasztalataink szerint feladta ügyintézôi és kormánykodói szerepkörét, és lemondott arról a szokásáról, hogy minduntalan beavatkozzon az események menetébe. Kettôjük közül legalább az istennek tartózkodnia is kell ettôl, ha el akarja kerülni, hogy megvádolják, mint Jób tette annak idején, a világ igazságtalanságaiért. Századunkban, amikor embermilliók élik át kollektíven itt is, ott is, Jób egyéni sorsát, ráadásul a happy end leghalványabb reménye nélkül, isten még egy ôsi kort felidézô regényben sem vállalhat felelôsséget mindazért, ami megesik, többnyire az ô nevében. Ezt a nehézséget Thomas Mann úgy gyôzte le, hogy mégiscsak beépített egy szubjektív elemet nagyszabásúan objektív ábrázolásmódjába.
  Az irónia az a híd az objektív és a szubjektív világkép között, mely lehetôvé tette Thomas Mann számára, hogy végig mesélje Jákobnak és fiainak a történetét. Elôször is relativizálta vele a mítoszt anélkül, hogy vitatta volna a benne felhalmozódott eszmények és tapasztalatok érvényességét. Az isteni történet gazságok és leírhatatlan szenvedések árán is beteljesülésre tör. De nem lehetséges, hogy csak az emberek interpretálják bele az eleve elrendelt tervszerûséget abba, aminek történnie kell? József úgy éli át élete legapróbb mozzanatát is, mint ami elengedhetetlen ahhoz, hogy teljesüljön az isteni szándék. „Hova visztek?" – kérdi egyik izmaelita rabtartójától az úton, elsô sírgödre: a kút és Egyiptom között. Ez visszautasítja a kérdést, mint együgyû és fura pimaszságot. Ha ugyanis viszik, akkor ôk, szabad izmaelita kereskedôk vannak Józsefért, és nem megfordítva. Ezzel szemben az az igazság, magyarázza a kérdezett, hogy József tart véletlenül velük, mert megvásárolták, és oda megy, ahova ôk. Válaszában József elismeri, hogy az izmaeliták tôle függetlenül mennek oda, ahova mennek. Annyi világ van, ahány ember, és mindenki a saját világának a középpontja. Csakhogy a körök isten akaratából egymásba bonyolódnak, így hát mindkettôjüknek igazuk van: rabtartói oda mennek, ahová akarnak, de közben eszközei is annak, hogy ô valamiféle célba érjen. Ebben az értelemben mégiscsak viszik ôt. Ez a rabszolgához nem illôen agyafúrt és kevély okoskodás megnövelte József értékét az izmaeliták vezetôjének szemében, aki egyszer csak alkalmasnak ítélte ôt arra, hogy Egyiptom egyik legelôkelôbb fôurának adja el. Ily módon a reméltnél is tökéletesebben játszotta el eszköz-szerepét, de vajon mi bírta rá erre? Isteni akarat? Vagy József, aki e szándék megvalósulása érdekében tudatosan vetette be varázsos személyiségét és eredeti észjárását? Az irónia két válaszlehetôséget kínál fel, mely persze több az egynél, de kevésbé megnyugtató. A mítosz épségben marad, tehát folytatódhat a történet, de csak József jóvoltából, mert emberfölötti, isteni mivolta csôdbe jutott volna emberi segítség nélkül.
  Aztán: miféle hôsöket kalauzol az eleve eltervelt történet végéig az isten? Jákob a fáraó jóindulatú jellemzése szerint „kópé", valójában csaló volt, az atyai áldás tolvaja, apósa kifosztója, aki – hogy betöltse rendeltetését – bármilyen megalázkodásra és képmutatásra készen állt. József pedig az önhittség világbajnokaként azt képzelte, hogy az emberek, még azok is, akikrôl tudnia kellett, hogy az ellenségei, jobban szeretik ôt önmaguknál. Az isteni szándék egy nevelési regény hôsévé avatta: tanuló és vándorévei megtanították arra, hogy miként bánjon rendkívüli képességeivel. Példátlan földi karrierjéért azonban óriási árat fizetett: másnak kellett átengednie az apai áldást, vagyis szellemi kiválasztottságát, még törzse sem lehetett Izraelben, amiért a minden más vonatkozásban oly mérhetetlenül féltékeny isten kivételes jóváhagyásával két úr szolgája maradt. Ez a felemásság jellemzi kenyéradói misszióját is: megmentette a népeket az éhhaláltól, de a fáraónak, nem pedig Ábrahám, Izsák és Jákob istenének a számára mentette meg ôket. Egész Egyiptomot a fáraó rabszolgájává tette, a kiszolgáltatottakat – Jákob pragmatikusan szelíd, korholó-megértô fejcsóválásától meg nem tántorodva – arra kényszerítette, hogy neki fizessék, nem pedig az Úrnak, az ötödöt. Kifogásolható tetteiket azonban azért követhették el, mert mindketten érezték, hogy az ÚR kedvencei. Mély tisztelettel átláttak rajta, még a hibáin is, amelyekrôl megértéssel beszéltek. Az ÚR pedig éppen akkor játszott leginkább a kezükre, amikor kópéskodtak, és ha büntetnie kellett, akkor elôrefelé rugdalta, korbácsolta ôket. Mintha késôbb született szecsuani kollégáihoz hasonlóan tudta volna, hogy kópéság és csalás nélkül a jónak nincs esélye az általa teremtett világban. Ez Thomas Mann iróniájának másik rendezô elve: a történet csak úgy mesélhetô végig, ha a szellem – legyen az transzcendens vagy gyakorlati – isteni segédlettel folyton-folyvást oda nem illô motívumokat emel fel magához, és ily módon magát az isteni szférát is kétes hírbe keveri. Kétes vagyis kettôs, ami persze megint több az egynél, noha az egy megnyugtatóbb.
  A világirodalom nagy elbeszélôinek Homérosztól Tolsztojig nem volt szükségük az iróniára, mint az ábrázolt élet minden részletét meghatározó elvre. Nagyritkán, korszakváltások idején, amikor a korábban általánosan elfogadott, sôt megkövetelt értékrend nem felelt meg többé a gyakorlati élet elvárásainak, nagy írók az ötlet pengéivel metszették fel az irodalom konvencionális anyagát, s az így támadt résbe iróniát csurgattak, szarkazmust és szatírát, melynek maró hatására valóságos szakadék keletkezett – mi között is? A világ valóságos természete és a róla alkotott elképzelések között. Így keletkezett a középkor végén a Don Quijote, a Gulliver és a Candide. Az írói szubjektivitás, melyet egyaránt táplált a józan ítélkezés és a felháborodás, a sztori mai szóval abszurd fordulataiban és a fôszereplôk valószerûtlenül kiélezett valamilyenségében (Don Quijote) vagy semmilyenségében (Gulliver, Candide) tombolta ki magát, de a kozmoszhoz nem nyúlt, sem a transzcendenciához, sem az általa tisztelt értékekhez vagy a szívéhez igazán közelálló alakokhoz (igaz, ilyeneket ki se ötölt). Thomas Mann ellenben megôrizte mitikus történetének realitását, miközben a Bibliában talált sztori hatvan oldalát hallatlan empátiával ezernyolcszázra bôvítette ki. Homéroszi plaszticitással bontakozik ki a rég elsüllyedt világ: a nomád pásztorok, a beduin kereskedôk, az egyiptomi fôurak és udvartartásuk, a fáraó és udvara a maga tárgyias teljességének látszatával, szellemi aurájával, kozmikus viszonylataival, kultúr- és szellemtörténeti jelentôségében, és mégis reánk vonatkozva áll elôttünk. De míg Homérosz (vagy Tolsztoj) olvasása közben azt érezzük, hogy az elénk táruló roppant világ részeit nem a mûvészi akarat, hanem saját kötôanyaga tartja össze, addig Jákob és József univerzumának szubjektív kötôanyagra van szüksége, az iróniára, mely kezdettôl mindvégig magán viseli a szerzô áruvédjegyét. E kötôanyagra azért van szükség, mert – Thomas Mann magyar költô-kortársának oly találó megfogalmazása szerint – „Minden Egész eltörött", de aki az emberiség egyik nagy mítoszát elevenítené meg, az mégsem szolgálhat töredékkel. Vagy tán megfordítva: azért fordult ehhez a titkokkal teli történethez, hogy ne érhesse be kevesebbel az Egésznél?
  Hangsúlyozni szeretném még egyszer, hogy ez az irónia nem a gonoszságot és ostobaságot veszi célba, nem a valóság és a róla alkotott elképzelések szakadékába világít, és ha mégis fegyver, akkor két éle van: az Én ellen irányul, mely mindenáron világnyi, szent összefüggések középpontjába képzeli magát, és a Szellem ellen, mely mindenkit és mindent céljai eszközének tekint. E két irányba csillámló két él persze több, mintha csak egy volna, másrészt egy él kevésbé felkavaró. Ugyanis a két élnek állandóan korrigálnia kell egymást, így aztán az isteni nem tud mindig teljesen isteni maradni, és az Énnek is el kell olykor vesztenie magát, hogy végleg el ne vesszen.
  Csakhogy a kétélûség, a kettôsség és a kétség mint kötôanyag ellentmondást is hordoz magában. Az irónia nem bomlaszthatja fel a történet hitelességét, minden elbeszélô mû sine qua nonját. Relativizálhatók az értékek, a cselekvô személyek indítékai, még az isteni szándék is anélkül, hogy az autenticitáson csorba esnék – de magához a történéshez semmilyen körülmények között sem férhet kétség. Gyanítom, hogy a szerzô – egyéb mûveitôl eltérôen – a József-tetralógiában azért halmozta, költôi ékesszólással, és olykor mégis pedánsan, bôbeszédûen a leírásokat – rítusoknak, ruháknak, belsô tereknek, lakberendezéseknek, és tudja ördög, még mi mindennek (mert az ilyesmit türelmetlenül futom át, és azon nyomban elfelejtem) a részletes rajzát, hogy bebizonyítsa: bármilyen ironikus a szellemi tartalom, a tárgyi világ hitelességét készséggel garantálja az író. Szinte fitogtatta, mellékesnek tetszô jelenetekben is, az epikusok obligát mindentudását. Hogy a korábban már idézett epizódból hozzak fel erre példát: nemcsak az izmaelita kereskedôk vezetôjének, az Öregnek a fiát, Kedmát nevezte néven, hanem még azt is tudatta velünk, nagy nyomatékkal, hogy az izmaeliták egyik szolgáját, aki Józsefet az Öreg színe elé szólította, és ezzel véget is ért szerepe a történetben, Ba'almaharnak hívják. Még meg is ismételtette vele: „Ugyanis ez a nevem." Amikor itt tartottam a könyvben, meglepôdve hallottam, hogy ezt morgom maga elé: „Ezt nem hiszem el neki." Igaz: mindig is aránytalanul felelôsségteljes aktusnak éreztem az írói névadást, mintha az önkényesen választott név kétségessé tehetné az általa jelölt figura létezését. Ebben az esetben azonban szokatlanul határozottan érzékeltem, hogy valami tiltakozik bennem. Tovább olvasva egyre gyakrabban fogott el a korábban nyílván elfojtott kétely, hogy csakugyan néven bír-e nevezni, kapásból, ahogy világnagy epikushoz illik, fejtörés és utánjárás nélkül, ennyi embert, egymásra tud-e halmozni spontánul és könnyedén ennyi különleges nevû berendezési tárgyat, sivatagi és egyiptomi ékszert, ételt, piperecikket?
  Ezt az árat fizette tehát Thomas Mann az iróniáért, mint szemléletért és rendezôi elvért, mint olyan szellemi fluidumért, amely nélkül nem mesélhette volna végig ezt a kerek történetet. De végigmesélte, idejébôl többet áldozva rá, mint kétszer hét évet, amennyit Jákobnak kellett szolgálnia sötét pillantású szerelméért és ennek gyulladt szemû nôvéréért együttesen. Ezt a két szempárt azért említem meg itt, mert ha már szóba hoztam, és illô bátortalansággal bíráltam a képek extenzív halmozásának technikáját, akkor arról sem szeretnék hallgatni, hogy milyen megindítóan aknázott ki – a regény alapvetô viszonylatait megelevenítendô – más képeket. A nôvérek szeme, ezek a fiúk és unokák homloka alatt tovább sötétlô vagy vöröslô szemek végig kísérik, és sokféleképpen világítják meg, világítják át a mesét. Nekik is köszönhetô, hogy a vég felé haladva mind sokrétûbben bontakozik ki az irónia költôileg legértékesebb tulajdonsága: olyan burok ez, mely a legmagasabb hôfokú szeretetet is megvédi az érzelgôsségtôl és a színpadiasságtól. Megvallom – bár bizonyára a magánügyem –, hogy szememet olvasás közben folyton-folyvást elfutotta a könny, többnyire olyankor, amikor a szeretet a tragikumot a komikumon szûri át (vagy megfordítva), és amikor a történet pátosza, mely az égtôl a földig ível (vagy megfordítva), az irónia kiegyenlítô hatalmán keresztül a mi emberi léptékünkhöz igazodik.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre:  lettre@c3.hu