BÁBEL JELE
AVAGY VÁGY ÉS SZORONGÁS A (B)IRODALOMBAN

Hölgyeim és uraim,

  elôadásomban egy kérdésre keresem a választ. A kérdés így hangzik: Mi a mûfordítás értelme? Nagyralátó kérdés, ám úgy vélem, a téma fontossága megérdemel annyit, hogy a szerénytelenség vádját pár percre magamra vegyem.
  A mûfordítás értelme az, mondhatnánk elsô közelítésre, és teljesen a mûfaj elsô modern kori óriása, Goethe szellemében, hogy a külön nyelvi-nemzeti keretekben fejlôdô, széttagolt irodalmi folyamatokból egy egységes világirodalmi folyamatot hoz létre. Valóban meggyôzô válasz, tekintve, hogy a mûfordítás nélkül nem volna világirodalom sem. Hogy egészen pontosak legyünk, a nyelvükbe zárt helyi kultúrákban mindenütt meglévô többnyelvû elitnek köszönhetôen még elképzelhetô volna olyasféle szûk, egy-két, legfeljebb három „sprachliche Feld"-re (Jost Trier), „champ sémantique"-ra (Steiner) kiterjedô szûkös világirodalmi folyamat, mint amilyen a reneszánsz nagy klasszika-fordítási hullámát megelôzôen a latinul és görögül tudó európai elit „világirodalma" volt. Ez azonban lényegesen különbözne attól a világirodalmi folyamattól, amely teljes pompájában a romantika korától fogva bontakozott ki, s fokozatosan magába integrálta elôbb a legnagyobb európai nemzetek irodalmát, majd egyre kisebb nemzetek, sôt régiók írásbeliségét, hogy végül mára az Európán kívüli irodalmak kezdôdô bekebelezésével valóban a szó szoros értelmében „világ"-irodalommá váljon, mégpedig nem csupán egy szûk elit, hanem – a kötelezô iskolai oktatásnak és a könyv expanzív világpiacának köszönhetôen – egy soha nem látott méretû olvasóközönség számára.
  Tételünket tehát így finomíthatnánk tovább: „A mûfordítás nélkül a világirodalmi folyamat sem földrajzi, sem nyelvi, sem szociológiai értelemben nem volna olyan átfogó folyamat, mint amilyen ma." Azonban szükségtelen tételünket finomítanunk és állításunkat gyengítenünk kell, mert a korábbi, erôsebb formájában sem áll. Ha ugyanis a mûfordítás értelmét abban vélnénk felfedezni, hogy nélküle nem volna világirodalom, akkor a világirodalmat eleve valami olyasminek tekintenénk, aminek „lennie kell". Ezzel az erôvel azonban az egész okoskodást megspórolhattuk volna, kijelentvén, hogy a mûfordításnak „lennie kell".
  Elkerülhetetlenül fel kell tennünk tehát a kérdést: „Mi a világirodalom értelme?" És akkor már azt is meg kell kérdeznünk, mi az, aminek értelme volna, tehát hogy „mi a világirodalom". És itt ütközünk bele egy problémába, amelynek tudatosítása véleményem szerint az egész kérdezôsködésnek új irányt szab. Lehetetlenség ugyanis a „világirodalmat" a részletek felôl – vagyis az azt összetevô nemzeti, regionális, lokális, nyelvi, etnikai stb. irodalmak felôl – definiálni. E részleteket ugyanis a fenomenológia szintjén éppen a szakadatlan mûfordítói tevékenység integrálja világirodalommá; a kérdésre, hogy a nemzeti irodalmakból hogyan lesz világirodalom, a választ az adja meg, ha megmondjuk, mitôl válik egy nemzeti irodalom valamely mûve világirodalom részévé. Nos, egyedül attól, hogy mûfordításként sikert – méghozzá tartós sikert – arat a mûvek világpiacán. A világirodalom értelmét eszerint a mûfordítás adná meg, és viszont. Azaz Münchhausen báróként saját hajunknál fogva próbáltuk kihúzni magunkat az ingoványból.
  A világirodalom eszerint nemigen gondolható el olyan valamiként, ami a nemzeti irodalmakból tevôdik össze; nem definiálható a részek felôl. Inkább olyan valami, ami egy nagyobb egység alá rendelve létezik, s mint ilyen integrál magába zár ezt-azt a nemzeti irodalmakból. Babits Mihály A magyar irodalom címû tanulmányában a tôle megszokott pontossággal nevezi meg ezt a valamit: „az egyes irodalmak nem népek, nem is országok, hanem nyelvek és kultúrák szerint különülnek el egymástól, s az, amit a nemzeti irodalmaknál a nemzet szóval jelölünk, voltaképpen nyelvi és kulturális közösség. Az irodalom mindig kultúrának kifejezése a szó legtágabb értelmében ... és a világirodalom kifejezôje annak, ami több nemzet kultúrájában közös, valamely nagy internacionális kultúrfolyamatnak."
  A következô bekezdésben pedig szabatos leírását is megadja ennek a „nagy internacionális kultúrfolyamatnak", vagyis annak a bizonyos nagyobb egységnek, amely alá rendelve a világirodalomnak létezik: „világirodalmon nem minden irodalmi jelenségnek összességét értjük, amely az egész földkerekségen valahol és valaha megtermett; mert akkor alig beszélhetnénk róla mint egységes folyamatról. Világirodalmon csak az európai irodalmat értjük: azt a kultúráramlatot, mely a görög népbôl kiindulva elôször a Földközi-tenger környékét öntötte el ... Más, keleti irodalmak gyümölcsei csak annyiban fontosak számunkra, amennyiben e nagy nyugati fejlôdésbe valahogy, bár kívülrôl, belekapcsolódnak ... az Ezeregyéjszaka vagy Háfiz világirodalmi értékétôl szólva csak azt a helyet érthetjük, amelyet a mi európai kultúránkban foglalnak el. Ez a világirodalom voltaképpen csak egy földrész irodalma, egy háromezer esztendôs folyamat. S ez valóban egység volt, egységes szervezet, ahol minden rostot táplált, minden ágat szívósan együvé tartott ... az, ami minden kultúrának összetartó lelke, keringô vére, eleven egysége: a tradíció, egy közös hagyomány."
  Babits Mihály 1912-ben íródott soraihoz csak annyit tehetünk hozzá, amennyit a közben eltelt idô hozzátett az általa találóan jellemzett kultúrfolyamathoz és közös tradícióhoz: egyfelôl a szecesszió, az avantgárd és a posztmodern érzékenység-változásai hatalmas mennyiségû Európán kívüli tradíció integrálását és szervülését tették lehetôvé 1912 után ebbe a valóban európai gyökerû és törzsû nagy kultúrfolyamatba; másfelôl a század derekától feltárt régészeti anyag a mezopotámiai, asszír-babilóniai és nyugati sémi kultúrák olyan döntô kölcsönhatásaira derített fényt, amelyek alapján a Babits által említett háromezer évet bízvást megtoldhatjuk egy évezreddel, s a görög nép helyébe a sumér népet írhatjuk be. Mindez persze 1912-ben nem volt elôre látható.
  Foglaljuk össze, mire jutottunk. Van egy négyezer éves kultúrfolyamat, egy négyezer éve bôvülô közös hagyomány, amelybôl a világirodalom fogalmát, s ezáltal a mûfordítói tevékenység értelmét levezethetjük. Másképpen szólva, elôttünk áll egy evolúciós változásokra képes rendszer, amelyben a hagyomány közössége, az irodalom és a mûfordítás sajátos, jól strukturált kapcsolatban áll egymással. Ha így áll a dolog, akkor az evolúciós rendszerek néhány ismert törvényszerûségét figyelembe véve, talán közelebbrôl is elemezhetjük ezt a kapcsolatot. Nos, az evolúciós rendszerek strukturális kapcsolatai eredetileg olyan merôben esetleges koincidenciák, amelyek adaptációs elônyhöz juttatják a rendszert, s ezáltal strukturálisan rögzülnek. Továbbá, az így rögzült strukturális kapcsolatok egy újabb adaptációs „ugrás" esetében soha nem „törlôdnek el", hogy egy új koincidencia mintegy az „üres helyükön" rögzítsen egy új strukturális kapcsolatot. Inkább maguk szolgálnak az újabb, eredetileg ugyancsak merôben esetleges koincidencia alapjául. Ennek magyarázata az, hogy különben két elônyös véletlen – a „törlôdés" és a „rögzülés" – egyidejû bekövetkeztére volna szükség, aminek valószínûsége a két valószínûség szorzatával, vagyis gyakorlatilag a nullával egyenlô.
  Ez így meglehetôsen elvontan hangzik, engedjék meg, hogy megvilágítsam egy példával. A példát szándékosan nem a biológia területérôl veszem. Feltehetôen véletlenszerû koincidencia, hogy az incesztus kulturális tabujának bevezetése egy kis embercsoportnál olyan körülményekkel esett egybe, amelyek között a csoport létszámának növekedése egy leheletnyivel nagyobb esélyt adott a csoport túlélésére. Ez az elôny vezetett az incesztus-tabu strukturális rögzüléséhez (azaz egyszerûen elszaporodtak a tabut betartó embercsoportok más csoportok rovására), s ezáltal a nemzetségi szervezet kialakulásához. Egy történetileg jóval késôbbi pillanatban, amikor az emberek csoportjai már jóval nagyobb területek és kiterjedtebb erôforrások ellenôrzéséért rivalizáltak egymással (ne tessék a vulgarizált darwinizmus „örök harcára" gondolni: itt ismét csak egyesek elszaporodásáról, s ezáltal mások kiszorításáról van szó), jelentôs elônyhöz jutott az a csoport, amely a vérségi összetartozást – egy esetleges kulturális koincidencia közbejöttével – szimbolikus összetartozással tudta helyettesíteni: a társadalmi szervezet méretei a szaporodási rátától függetlenül korlátlanul növelhetôkké váltak. Ez azonban nem úgy következett be, hogy egyfelôl megszüntették a nemzetségi rendszert, „elfelejtették" annak szókészletét, tabuit, mítoszait és elôírásait, s helyette „feltalálták" a nemzet fogalmát – noha elképzelhetôk olyan kulturális koincidenciák, amelyek külön-külön vagy az egyiket, vagy a másikat eredményezhették volna. Ahhoz azonban, hogy a csoport fennmaradjon, e két kulturális véletlennek egyszerre kellett volna bekövetkeznie, aminek a valószínûsége gyakorlatilag nulla. Inkább az történt tehát, hogy a meglévô vérrokonsági rendszert terjesztették ki szimbolikusan (gondoljunk a hét „magyar" törzs „vérszerzôdésére"). Ezért van az, hogy a „nemzet" fogalma mögött, a szimbólumok szintjén, a mai napig ott rejlenek a nemzetiségi társadalom totemjei, tabui és vérrokonsági mítoszai.
  Térjünk most vissza eredeti kérdésünkhöz, és Komoróczy Géza néhány tanulmánya segítségével próbáljuk meg rekonstruálni a közös hagyomány, a mûfordítás és az irodalom közötti strukturális kapcsolat rögzülésének pillanatát. Az ie. 18-19. században vagyunk, Mezopotámiában. Soha nem látott méretû munkaszervezetek alakultak ki, éppen megkezdôdött az ún. templomgazdaságon alapuló városállamok integrációja egy lokális birodalommá – valószínûleg a világ elsô „világbirodalmává". Az államszervezet fenntartása és mûködtetése elképzelhetetlen az egy évezred óta felhalmozódott sumér nyelvû tradíció birtoklása és alkalmazása nélkül. Az írást már feltalálták, raktári lajstromok vezetésére használják, a tradíció azonban pusztán szóbeli: nem írták még le, mert nem volt miért. Csakhogy észak felôl évszázadok óta sémi – akkád – törzsek szivárognak be. Sarrukín már a III évezred közepén „Sumer és Akkád Királyság"-ban egyesítette Mezopotámiát. Az akkád etnikai elem nekilát a birodalomszervezésnek, s eközben veszedelmesen csökken a sumerül beszélô népesség aránya.
  Íme, a történelmi koincidencia. Össze kell gyûjteni, és agyagtáblákra kell írni a sumer nyelvû szájhagyományt. Megszületik az irodalom. Az összegyûjtött sumer hagyományt le kell fordítani akkádra. Megszületik a mûfordítás. Az összegyûjtött szájhagyományból a leírás által a hagyomány egyszer és mindenkorra rögzített korpusza lesz. Megszületik a tradíció , a voltaképpeni értelemben vett hagyomány. Hiszen a hagyomány az, ami a halottak után marad ránk. A hagyomány, igazi és eredeti értelmében, egy kihalt nép kultúrája – amely egyedül azáltal marad fenn, hogy írott korpuszként rögzül.
  Hogy mennyire szerencsés koincidenciáról van szó, azt bizonyítják azok az esetek, amikor egy birodalom eredeti alkotó etnikuma hasonló módon felszívódott, s mégsem jött létre az akkádokéhoz fogható „kritikus ugrás". Az eredeti etnikum nyelve ilyenkor rendszerint a zárt papi kaszt szent, titkos nyelvévé vált (ez történt például, mégpedig nagyjából ugyanebben az idôben, a II évezred fordulóján, a hatti nyelvvel a szomszédos hettita birodalomban). Természetesen csak találgatni lehet e szerencsés koincidencia összetevôit; ám minden bizonnyal szerepel köztük az a tény, hogy Mezopotámiában az ékírásos rendszer már eleve fôként világias-gyakorlati célokat szolgált, s ilyen formájában teljesen kifejlôdve kínálkozott a hagyomány egyszeri, s ugyanígy gyakorlati-világias jellegû volt az írás ismerôseinek írnoki kasztja. A „táblák háza", az Edubba, ahol az írnokokat képezték, a királyi hatalom felügyelete alatt állt.
  A hagyomány lefordításával egyszersmind lefordítódik a birodalom . Ez a translatio itt: translatio imperii , birodalomváltás. Ez a tradíció itt: traditio imperii – a birodalomváltás másik neve. Az irodalom, a hagyomány és a mûfordítás értelme ez: más kezekbe megy át, s ezáltal fennmarad egy birodalom. Mellesleg nemcsak a birodalomváltás latin fogalmai alkalmasak efféle szójátékra: magyarul is csak egy betû különbség van „világirodalom" és „világbirodalom" között. Nyilvánvalóan véletlen, de jól kifejezi a lényeget.
  Úgy tûnhetnék valakinek, hogy fejtegetéseimben szándékosan összemosom a „mûfordítás" és a „fordítás" fogalmát. Mi értelme volt „mûfordításnak" neveznem azt a fordítói kampánymunkát, amelynek keretében egyszerûen akkád nyelvre tettek át egy halom információt, ami sumer nyelven fennmaradt a szájhagyományban?
  Nos, e fordítások tetemes része nyilvánvalóan egyszerûen csak fordítás volt. Én azonban szándékosan emeltem ki az anyagnak azt a – ki tudja, mekkora – részét, amely valóban translatio volt, a translatio imperii, a birodalomváltás értelmében. Hogy megvilágítsam mondandómat, engedjék meg, hogy visszatérjek Babits idézett szövegéhez. Babits, nem csak itt, hanem hasonló tárgyú egyéb írásaiban is, mintha mindvégig nem tudná, vagy nem akarná eldöntetni, hogy az egyes nemzeti irodalmak nyelvi, avagy kulturális elkülönülésen alapulnak-e. Idézem ismét: „az egyes irodalmak ... nyelvek és kultúrák szerint különülnek el egymástól", „amit ... a nemzet, szóval jelölünk, voltaképpen nyelvi és kulturális közösség". A továbbiakban azonban – és ez ismét jellemzô – már csak kultúráról, kultúrfolyamatról, kultúra és irodalom kapcsolatáról beszél. Feltételezésem szerint az a sejtés áll e bizonytalanság mögött, hogy a nyelv önmagában nem jelent kulturális elkülönülést, a kulturális elkülönülés azonban valahogyan mégis a nyelvben, a nyelv által adódik. Minden természetes nyelvnek vannak ugyanis olyan elemei, amelyek jelentése nem „algoritmizálható", mert az adott lexikai és szintaktikai ismérveken túl olyan kulturális kontextuson alapul, amelyet éppen a kérdéses nyelvi elem rögzít. A nyelvi jelentés kulturális kontextusa tehát valóban nem a nyelvhez, hanem a kultúrához tartozik, ám mégsem választható el a nyelvtôl, mert mégiscsak egyedül a nyelvben adott.
  És most megkockáztatok egy tételt: két nyelv között végzett transzformációs mûvelet akkor tekinthetô mûfordításnak, ha ezt a nyelvben adott kulturális kontextust érinti. És mi az, hogy érinti? Nagyon is meghatározott módon kell bánnia ezzel a kulturális kontextussal. Mert mit jelent a mûfordítás a translatio imperii értelemben? Akkád vagyok, és enyém lesz a sumerek világbirodalma, ha kultúrájukat át tudom hozni – translatio, traditio, metapherein – az én akkád nyelvembe. Nem véletlenül ejtettem el a latin translatio görög tükörfordítását, a metapherein -t. A metaphora ugyanis, definíciószerûen, az a nyelvi jel, amely a kulturális kontextust hordozza. Mármost hogyan tudok „áthozni" egy sumer metaphorát az akkád nyelvbe? Semmiképpen nem úgy, hogy egy „analóg" akkád metaforával helyettesítem: mert akkor önmagamnál maradtam, továbbra is itt állok az én szerény, korántsem világbirodalmi akkád kultúrámban. Át kell hoznom a sumer metaphorát, be kell iktatnom nyelvembe egy elemet, amely lexikai és szintaktikai szerkezetében – amennyire lehet! – akkád ugyan, de kulturális kontextusa nagyon is sumer . Ôsi-szép akkád nyelvemben ezáltal olyan jelek kezdenek megjelenni, amelyek egy járulékos, láthatatlan jelet – Bábel jelét – hordozzák magukon. E jel jelentése: sumerbôl fordítva.
  Ha már a szavaknál tartunk (és mindig is ott tartunk), elég feltûnô szemléleti különbség van az indoeurópai nyelvek fordítást jelentô kifejezései – translatio, traductio, Übersetzung, metapherein, prevod – és a magyar „fordítás" szó között. Az elôbbiek transzfert jelentenek, transzformáció nélkül, míg a magyar szó, ellenkezôleg, transzformációt transzfer nélkül. Maga a konkrét transzformáció – fordítás – talán azt a tapasztalatot rögzíti öntudatlanul, hogy a környezô indoeurópai nyelveken megfogalmazott mondatok szórendjét rendszerint meg kell fordítani ahhoz, hogy magyar mondatot kapjunk. Mindenesetre az idegen nyelvi tényt a magyar kifejezés sugallata szerint ott kell hagyni eredeti összefüggésében, legföljebb kicsit elfordítani, hogy innen, a mi nyelvünkbôl is rálássunk; az indoeurópai nyelvek sugallata pedig az, hogy a jelentést az egyik kontextusból a másikba kell áthelyezni, változtatás nélkül. Az utóbbi elképzelés nyílván az indoeurópai nyelvek egymás közötti fordításának tapasztalatából született, a szintaxis és a lexika párhuzamosságai miatt a fordítás viszonylag kevés transzformációs mûveletet igényel, míg a magyar elképzelés a teljességgel heterológ indoeurópai nyelvekkel való viaskodás tapasztalatait rögzíti, a transzformáció kínjait, melyekhez képest a transzfer mintegy észrevétlenül végbemegy. A különbség mindenesetre viszonylagos, hiszen a transzfer és a transzformáció a fentebb elmondottak értelmében minden mûfordítás megkerülhetetlen mozzanata.
  Ha eddig kifejtett gondolatmenetemnek egyáltalán van valami értelme, akkor a mûfordítás definíciója ez: egy világbirodalom elsajátítása a metaforák hordozta kulturális kontextus elsajátításával egyfelôl, a honos jelölôk megkettôzése Bábel jelével másfelôl.
  Idézek a Mitológiai Enciklopédiából: „Mezopotámia területérôl eddig egyetlen régi, tisztán sémi kultusz sem került elô. Minden általunk ismert akkád isten sumer eredetû, vagy régóta sumer istennel azonosították." És minthogy a mítosz elválaszthatatlan az istenektôl, bízvást hozzátehetem: egyetlen olyan akkád mítoszt sem ismerünk, amely ne valamely sumer mítosz fordításán alapulna.
  Mi vette rá az akkádokat egy ilyen hihetetlen méretû és bizonyára igen gyötrelmes mûfordítói vállalkozásra? Hogy a gyötrelmek nem lehettek csekélyek, arról az írnokok munkáját bemutató szövegek tanúskodnak.
  "a sumer nyelv embere rám szólt: Hibásan mondod a sumert! – és megütött;" – ábrázolja a tanuló gyötrelmeit „A tábla házának fia" címû szöveg. Avagy így zajlott le egy vizsga az Edubbában, a „tábla házában":  "Amit sumerul tanultál: tudod-e letakarva? Tudod-e magyarázni? Ha az akkád (szöveg) van felül, és a sumer alul, illetve ha a sumer van felül és az akkád alul: tudod-e fordítani és magyarázni?
...
  Ha az írnoki tudás táblája van elôtted, és az akkád van felül?
  tudod-e, letakarva, sumerre fordítani?
...
  Tudod-e a sumer szavak akkád jelentéseit?
...
  Tudod-e az akkád nyelv változatait? Az arany- és ezüstmûves nyelvét, a pecsételô-vésnök nyelvét? Megérted-e a beszédünket?
  Tudod-e a marha-hajcsár, marhapásztor, a hajós nyelvét? Megérted-e a beszédünket?"
  A közmondások gyûjteményében pedig ilyen, akkád körökben nyilván közkeletû bölcsességekre bukkanhatunk: „Ha az írnok nem ismeri a sumer nyelvet, miféle írnok?" avagy: „Ha az írnok nem ismeri a sumer nyelvet, hogyan készít fordítást?"
  Gilgames és Enkidu mítosza számomra nem csupán magyarázatát adja, hanem lelki mozgatórugóit is drámaian megvilágítja ennek a hihetetlen akkulturációs erôfeszítésnek. A mítosz sumer változatában Enkidu mellékszereplô, Gilgames rabszolgája. Az akkád változatban Enkidu vadállatok között lakozó vadember , akit az istenek teremtettek, hogy Gilgamest elpusztítsa. Egy templomi szajhát küldenek ki hozzá, hogy becsábítsák a városban. Enkidu megismeri a szalha szerelmét, megkóstolja a kenyeret és a bort, s ezután otthagyja az erdôt, bemegy a városba, ahol megküzd Gilgamessel. Minthogy nem tudják legyôzni egymást, örök barátságot fogadnak. Együtt ölik meg Huvavát, a cédruserdô ôrét, együtt küzdenek meg Istar bikájával. A Gilgamesre haragvó istenek büntetésül, Gilgames helyett, Enkidut ölik meg.
  Az akkád mítosz hôse nyilvánvalóan Enkidu. Enkidu, az akkád, aki a vadság állapotát egy csábításért feladja. Mi csábítja el Enkidut? A birodalom. A templomi szajha, aki a Jelentések Könyvében Babiloni Szajhaként szerepel, aminthogy minden birodalom szajha azóta is; a kenyér és a bor, mindkettô a földmûves társadalma, az elsô birodalomnak jellegzetes terméke, s részben mint ilyen, részben pedig mint egy másik, az utolsó birodalom jelképe szerepel máig a szentáldozásban – egyaránt a birodalom csábításáról tanúskodnak a mítoszban. Az akkád mítosz rejtett tartalma: a félelem a vadság állapotába való visszazuhanástól – s ugyanakkor, vagy ettôl elválaszthatatlanul, az ôsökkel kapcsolatos, ismert bûntudattal teli szorongás sajátos, felfokozott változata: a bûntudat amiatt, hogy egy halott nép hagyatékán élnek. Ez a bûntudat nyer szimbolikus feloldást abban, hogy Enkidunak Gilgames helyett, Uruk város legendás sumer királya helyett kell meghalnia. Ennek a bûntudatos szorongásnak egyébként számos más jelét megtalálhatjuk az akkád mítoszokban: Istar pokoljárásának történetében Istar – a sumer Innin akkád megfelelôje – azzal fenyegeti a pokol kapujának ôrét, hogy ha nem nyer bebocsátást, betör az alvilágba, felhozza onnan a halottakat – s akkor a felsô világban többen lesznek a holtak (értsd: a sumerok), mint az élôk.
  A mûfordítás – és ami ugyanennek a dolognak a másik oldala: a tradíció – a birodalom csábításának köszönheti létét; és mindkettôbe beleivódott ez a jellegzetes, kettôs szorongás: a félelem a vadságba való visszahullástól, s a félelem az „ôsöktôl" a jelek eredeti tulajdonosaitól. Bizonyára nehezükre esik elfogadni ezt a gondolatot, ám ennek talán nem az a magyarázata, hogy ostobaságokat beszélek. Messze vagyunk a birodalmaktól, mi több úgy tudjuk, hogy legyôztük ôket; a homályos szégyennel és gyûlölettel átszínezett múlt részévé váltak a számunkra. Legalábbis a látszat ez. Szólnom kell tehát néhány szót a birodalomról. Ehhez pedig egy másik, immárt teljes egészében sémi mítoszt szeretnék felidézni: Bábel tornyának történetét. Bábel, jól tudjuk, a mûfordításról szóló irodalom nagy közhelye. Az itt elmondottak fényében azonban talán új jelentéseit is kihámozhatjuk a mítosznak. Amint jól tudják, Bábel tornya egy mezopotámiai zikkurath lehetett. Ha azonban így van, akkor Isten bosszúja, az építôk nyelvének összezavarása talán a – mint láttuk, meglehetôsen gyötrelmes következményekkel járó – sumer-akkád nyelvváltás elhomályosult emlékét ôrzi. A hübrisz pedig, a mértéktelen elbizakodottság, amellyel az égig kívánták emelni a tornyot, az elsô világbirodalom létrehozásának hübrisze. Hiszen a hübrisz nem egyéb, mint az ember beavatkozása az isteni mûbe. Ne feledjük, hogy sémi mítosszal van dolgunk. A nyugati sémi törzsek a világon egyetlen birodalmat ismernek el: Isten, Jahve örök, eljövendô birodalmát. Az egész ószövetségi hagyomány a földi birodalmak elleni gyûlöletben fogant. Mint Komoróczy Géza felhívja rá a figyelmünket: maga a translatio imperii, az egymást váltó birodalmak sorozatának gondolata ószövetségi elgondolás: a birodalomváltás eszméje a földi birodalmak esendôségének elgondolásával kapcsolódik össze, és a sor végén Jahve valódi, örök birodalmának eljövetele áll. Dániel próféta így fejti meg Nabukadnezár babilóni (!) király álmát: „Utánad egy másik birodalom támad, egy nálad kisebb, majd egy harmadik birodalom, amely bronzból való lesz, és uralma alá kerül az egész föld. A negyedik birodalom kemény lesz, mint a vas. ... Ezeknek a királyoknak az idejében az ég Istene olyan birodalmat támaszt, amely nem szûnik meg soha. Ez a birodalom nem száll át más népre. Összetöri és elpusztítja az összes többi birodalmat, maga azonban állni fog mindörökké."
  A gnosztikus hagyomány közismerten kulcsszerepet szán a mûfordításnak. Úgy okoskodik, hogy a Bábel elôtt beszélt nyelv az általános és határtalan megértés nyelve, Isten nyelve volt. A nyelv, amelyen Isten szándékai világosan érthetôek. Bábel tornyának építése afféle második bûnbeesés, a mûfordítás pedig nem szûnô kísérlet Isten nyelvének rekonstrukciójára. A mûfordítás itt tehát közvetlenül Isten birodalma felé mutatja az utat.
  A birodalmak valóban egymást váltották, és az örökösök sorra megbirkóztak a mûfordítás, a translatio imperii gyötrelmes feladatával. A rómaiak így örökölték a görög hagyományt, s hogy ehhez milyen bûntudatos szorongásokat kapcsoltak, azt elég világosan mutatja egy nagyon is kései mû, Vergilius Aeneise. A mûvet mindenki ismeri, engedjék meg, hogy mellôzzem a szövegszerû bizonyítást. A hatalmas görög-latin mûfordítás-irodalom egyik csúcspontja Cicero mûködése. Tôle származik a mûfordítás egyik aranyszabálya: vissza kell adni a görög auctorok „minden gondolatát mind formájuk, mind jelentésük és egymásra következésük szerint, szavaikat azonban csak abban az esetben, ha a latin nyelv megengedi". Olyan alapszabály ez, amelyet például Horatius szinte azonnal megszegett; nemcsak „imitatio"-iban, de ódáiban is kimutathatók a „graeczizmusok": erre éppenséggel a mi jó Kazinczy Ferencünk hívja fel a figyelmet Dayka Gábor neologizmusait – s egyszersmind a sajátjait – mentegetve: „Horác nem csak azt a szabadságot adja az íróknak, hogy szókat változtassanak, teremtsenek, hanem hogy az idegen szólásokat is vigyék be nyelvökbe, ha ezek által a nyelv szépül, bôvül. ... Horác a III könyv utolsó ódájában graeczizál: Dicar qua violens obstrepit Aufidus, / Et qua pauper aquae Daunus agrestium regnavit populorum – az az: agrestibus regnavit populis; s ne feledjük, hogy a vers jó vers fogott volna lenni, ha dativust tett volna is a genitivusi görögös constructio helyett."
  Aminthogy a magát Cicero tanítványának valló Szent Jeromos sem tartja be a „non verbum e verbo, sed sensum exprimere de sensu" alapszabályt hatalmas munkája, a Vulgata létrehozása közben. Lehetetlen felsorolni, mi minden nincs meg a latin hagyományban – a „verbum" szintjén sem – Jeromos elôtt. De itt már egy másik, szimbolikus világbirodalom, Isten birodalmának translatiója folyik. A Vulgata létrejötte gyökeres fordulatot jelent: a csábító ettôl fogva nem egy valóságos, hanem egy jelképes értelemben felfogott világbirodalom. Valószínûleg ennek tudható be, hogy a fordításelmélet gnosztikus hagyománya új életre támad, és az európai kultúrában a Herde-Goethe szakaszig követhetô. Ôk állnak a sor végén, s egyszersmint – ahogy már említettem – egy új sor kezdetén. Jellemzô rájuk, hogy nem tudják eldönteni, mivel helyettesítsék Isten megígért birodalmát. Egyszerre mozdulnak kétfelé: egy esztétizáló univerzalizmus és egy univerzalizált nemzeteszme irányába. A mûfordítás birodalma számukra egyrészt a spritualizált Weltliteratur (a kifejezés, mint tudjuk, Goethétôl származik), másrészt a nemzeti lélek, a Volksgeit egyetemessége. Az elsô nyilvánvalóan szûkös, mert a „világbirodalmat" ismét egy szellemi elit hatókörébe utalja. Mégis nélküle elképzelhetetlen volna például a magyar Nyugat körének nagyszerû mûfordítás-irodalma, mely teljesen ennek jegyében áll. A Világirodalmi Lexikon minden kötetének hátsó borítóján olvashatjuk Babits nevezetes metaforáját, amelyben a világirodalom elég nyilvánvalóan a szekularizált Szentlélek, a Weltgeis diafániája: „a világirodalom a nemzeti irodalmak közegén át nyilatkozik. Bennük válik láthatóvá, mint a szél a hullámzó erdôkben. Erdô nem egy van: de egy szél."
  S a borzalmas politikai következmények ellenére ugyancsak hatalmas eredményeket hozott a herderi Volksgeist birodalmi csábítása: a világirodalom részévé vált egy valódi, s addig nem ismert nagy hagyomány, a közép-kelet-európai parasztkultúra. Vuk Karadzic német fordításkötetének hatástörténete eléggé közismert, két másik példát mondok: 1869-ben D. Miron Marko királyfiról szóló szerb hôsénekeket jelentet meg románul, eredeti deseteracban; kicsit késôbb, az 1890-es években Johannes Groove ugyancsak eredeti deseterac-ban fordítja dánra a Zidanje Skadra címû szerb hôséneket.
  S ennek ellenére egyre nô a zavar a fordítás körül. Egyre gyakrabban fordul elô, hogy rossz, alapjaiban elvétett munkák jó fordításként kerülnek be a köztudatba. Mûfordításnak számít olyan szövegek fordítása, amelyeket eleve nem volt érdemes lefordítani, mert a fogadó nyelvbe, a fogadó kultúrába semmiféle metaforikus többletet nem hoznak magukkal. Mûfordításnak számít egyébként mûfordításra érdemes szövegek olyan fordítása, amelyben Bábel jelét, az áthozott többletet hiába keressük, csupán saját elkopott metaforáinkra lelünk. Hadd idézzek egy jellegzetes példát. Mladen Leskovac írja Csuka Zoltán honunkban ünnepelt Njegos-fordításáról: „Csuka fordításának nyelve és dikciója sima és hanyagul szónokias, ügyesen középszerû; ez a nyelv olyan gördülékeny, mint Njegosé sohasem."
  Rossz fordítók persze mindig bôven akadtak, ahogyan rossz írókban sincs soha hiány. Sôt, ha hihetünk George Steinernek – s én hiszek, mert tapasztalataim megerôsítik, amit mond – a mûfordítói tehetség jóval ritkább, mint az írói tehetség. Azonban ha egy korban túl sok rossz vers kerül forgalomba, akkor nem a dilettánsok sokasága, hanem a versrôl alkotott fogalmak elbizonytalanodása a ludas. És alighanem így van a mûfordítás esetében is: a birodalom eszméjének spiritualizálódásával, felbomlásával majd elhomályosulásával a mûfordítás megítélésének biztos belsô mércéjét veszítettük el. Hiszen a mûfordítás minôségét nem formális szabályok garantálják – láttuk, a szabályokat maguk a szabályok megalkotói szegik meg elsôként –, hanem az a mély belsô szükséglet, az a leküzdhetetlen vágy és szorongás, amely a mûfordítást élteti négyezer éve, azóta, hogy akkád írnokok elôször helyezték el Bábel láthatatlan jelét szövegeikben.

Észrevételeit, megkegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu