BÁN ANDRÁS

  Amibe belecsöppent: a kései modernizmus. Beszéd mûvészet és élet határvonaláról. Csendes szakmai közmegegyezés, hogy a „minden mûvészet", „mindenki mûvész" jelszavak erjesztô metaforák. És semmi egyebek. Mert az elôzô évtizedekben megint, mint elôtte sokszor már, erôsen megkísértette a mûvészt a forma instrumentalizálása: politikaivá tétele, fogyasztóivá tétele, szórakoztatóvá tétele. A metafora merész újra- s újrafogalmazása volt a kihívás. A szépség (hétköznapi használatban inkább: „szépség") mértéke.
  Amit pályakezdésekor, még a hetvenes években talált: erôs mûvészeti intézmények, és alig néhány autonóm személyiség. Világos képlet. Belsô szabadság + egzisztenciális függetlenség = betagolódás a mûvészeti intézményrendszerbe + a nyilvános véleménymondás önkéntes korlátozása. (Az egyenlet átrendezhetô volt.) Továbbá: az egyetemesnek mondott konceptualizmus, mint a a mûvészeti jelenvalóság mércéje. Alkalmanként érdeklôdô oldalpillantás arra, ami napi politikán túl egzisztenciálisan meghatározó. Vagy helyi érték. Vagy a nagyvárosi kultúrán kívüli.
  Személyes indulása: hivatalos iskolák nélkül is majdnem kész mûvészként lépett elénk. Valahogy vérében volt az ügyetlen-szabálytalan vonal kifejezôereje, a földszínek szimbolikája zsigerbôl tudta, mi a konceptualizmus, mitôl „mûködik" az environment , mikor kell efemer módon közönség elé vinni ideáit (kukoricaszárból vagy szalonnából kifaragva, trágyából megformálva), és mikor válasszon maradandó anyagot. Amúgy ez a pálykész indulás tevékenységének ereje és korlátja is. Nincsenek stílusváltásai, viszont egyre találóbb és mélyebb megfogalmazásmódok érlelôdnek témáihoz. Ugyanakkor nincs érzéke a monumentalitáshoz, amely a „Kunsthalle-mûpiac" belépôje már.
  Ettôl, hogy témái, anyagai, utalásai mintha egyazon körbôl, téesz-iróniából származtak volna, a kritikus akkor könnyen címkézte tevékenységét. A – mi tagadás, általam is – kedvtelve használt jelzôje ez volt: mezôgazdasági mûvész. Találónak és viccesnek tûnt akkor a jelzô, de – mit mondjak -: baromság. Ilyen alapon akár realistának is nevezhettük volna, mondjuk Hajas Tiborral vagy Baranyay Andrással együtt, hiszen a számukra adott „táj" állapotának, atmoszférájának, érzéseinek és vágyainak megjelenítôi voltak. Majd azt nem mondtam: „tükrözték" azt.
  "Tájkép" ez mégis, amit Bukta Imre fest, rajzol, formál, installál azóta is. A kritikus, ahogy múlnak az évek, kedvtelve látja, ahogyan akkori jelzôit levedlik a java életmûvek. S szól mindegyik egyre inkább és egyre hasonlíthatatlanabbul ugyanarról: ugyanarról a a belsô tájékról, amit iszonyodva és megbékélve egyedül figyelni érdemes. Egyformán hamisan csengenek az állandó jelzôk és a konstruált mûvészeti elvek. Az összefüggések és az utalások szálai maguktól megtalálják egymást. Amint Bukta Imre lapunknak adott rajzaiban is: az emlékeztetôk (esendô végleges formájukban), az úti feljegyzések, a nosztalgiák, a rügy kipattanását vagy az avar összehordását kísérô szemlélôdés, tapintás, szaglás, a jelentésteli éles fény vagy könnyû pára, egy szöveg vagy egy ki tudja honnan beúszó kép, az elemek szinte maguktól való egyberendezôdése – számolatlan könnyû-súlyos napjaink, „a perc habján csónak".

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu