SZEGÉNY OROSZORSZÁG...
„Azon a reggelen a szokásosnál
is nagyobb zsúfoltság volt az utakon: nyolc sávban
áradtak az autók, nemhogy egy keskeny folyosót, egy
rést sem lehetett találni, ahol átfurakodhattunk volna...
Az útfelügyelet rendôre sebtében leállította
a forgalmat, de mivel nem volt velünk a felvezetô kocsi, nem
minden autós vette észre a rendôr mozdulatát.
Nekünk kellett volna fékezni és bevárni, amíg
mindenki meg nem áll. De a sofôr csak néz rám,
néz, én meg automatikusan intek neki: elôre, gyerünk!
Ô erre gázt ad, megelôz egy furgont, s már tiszta
is a terep. Ám ebben a pillanatban egy iszonyatos csattanás
– és vad fájdalom hasít a fejembe." [45. o.]
Ez az epizód kiválóan
jellemzi, mit jelent a hatalom Oroszországban. A sofôr, ahelyett,
hogy a dolgát tenné, a fônököt
lesi
utasításra várva, az meg, pillanatig sem kételkedve
felsôbbrendûsége és elôjogai tudatában,
automatikusan
int a kezével: elôre, gyerünk!
Így vetett véget Jelcin
– egyetlen intéssel – a Szovjetuniónak is: „Szívemmel
éreztem – jegyzi naplójába 1991. december 8-án
–, nagy döntéseket könnyedén kell meghozni" [151.
o.], s két évvel késôbb hasonlóan könnyed
mozdulattal lövette szét a törvényesen megválasztott
parlamentet Moszkva közepén. Hogyan történhetett
ez? Jelcin szerint pofonegyszerûen: intünk, akár a rendôr
az autónak, s már megy is az államgépezet...
Valahogy túl sok lett ebben
a sebtében összecsapott önéletrajzban az autós
metaforákból. Persze, nem véletlenül: az autó
maga a hatalom; igaz, a függés sokszor visszájára
fordul, és az autó diktál a hatalomnak. Egyszer például,
amikor Jelcin még csak szverdlovszki elsô titkár volt,
november 7-re virradó éjszaka a sofôrje megcsúszott
az úton és beleborult a vizesárokban. Pedig Jelcinnek
pontban 10 órakor meg kellett volna jelennie a dísztribünön,
hogy integessen az Októberi Forradalom évfordulója
alkalmából oly kitörô örömet mutató
tömegeknek. És „ha a város elsô embere november
7-én, a legnagyobb országos ünnepen nincs ott a tribünön,
az egyenesen katasztrófa. Ilyesmi nem létezik. Ha mégis
elôfordul, az két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy az illetô
meghalt, vagy azt, hogy már le is váltották". Ígyhát
Jelcin gyalogol a tízfokos fagyban, hóban bukdácsolva
megy-megy egész éjjel, úttalan-utakon, szántóföldeken,
s közben egyre csak azt hajtogatja: „Csak nem feladni, csak nem leülni,
mert akkor nem kelsz fel többet". Reggelre oda is ér egy faluba,
ahol az egyszerû, minden hatalmi ambíciótól
mentes, igaz, már „tökrészeg" tömeg önzetlenül
segít neki: telefonhívására helikopter érkezik.
A hatalom meg van mentve!
Az autó a hatalom legfôbb
szimbóluma: idônként a szó legvulgárisabb
értelmében. „Az elnöki autó többnyire mindjárt
a bejáratnál, elsô helyen parkol. Egyszer azonban az
én kocsim a kormánylimuzinok karavánjának legvégére
került. A testôrségem azonnal halálra ijedt, s
hihetetlen kanyarral, az egész novo-ogarjevói pázsitot
letaposva, az élre hajtatott: elvégre Oroszországé
az elsôség!"[54. o.] Mert jaj annak, aki megfeledkezik az
efféle „sorrendrôl"... Hovatovább odáig fajult
a helyzet, hogy nem az autó nem véletlenszerû hatalmi
jelvényként jár bizonyos ranghoz, titulushoz, hanem
éppenséggel maga az autó teremti meg a hierarchiában
elfoglalt helyet. Különösen, ha igazi, tôsgyökeres
orosz autóról – ZIL-rôl – van szó: „Burbulisz
1991-92 során különbözô magas beosztásokban
Jelcin legközelebbi tanácsadója> volt a legelsô
az augusztusi puccs utáni új orosz nomenklatúrában,
aki ZIL autóba ült. Nagyszámú testôrsége
volt. Azt hiszem, valami különös kielégülést
érezhetett, amikor a ZIL-je elôtt, villogva és szirénázva
megjelent a felvezetô autó." [249. o.]
A gépkocsi arra is jó,
hogy ravasz taktikai fegyverként vessék be, s a hatalom felé
vezetô úton az egyszerû nép szívét
megnyerjék vele: „Amikor még Legfelsôbb Tanácsi
képviselô voltam, visszaadtam a képviselôknek
járó szolgálati autót, nem igényeltem
dácsát, lemondtam a külön orvosi ellátásról,
a körzeti rendelôbe jártam." [35. o.] Igen, akkoriban
Oroszország leendô elnöke, valóban demonstratív
módon az oly elterjedt tömegközlekedési eszközön,
trolibuszon járt – és nyert! Az Oroszországi Legfelsôbb
Tanács elnökeként azonban minden további nélkül
visszavehette a dácsát a kocsit, az összes többi
privilégiumot. Elvégre megharcolt érte, nem? „Szuhanov
[Jelcin titkára] bevezetett elôdöm hatalmas irodájába:
„Ide nézzen, Borisz Nyikolajevics – mondja ámuldozva –, mekkora
termet szereztek ezek maguknak!" Sok dolgozószobát volt szerencsém
már látni életemben, de ez a sok süppedô
szônyeg, hipermodern csillogás, ez a ragyogás és
luxus engem is szíven ütött. „Na, és? Mi van akkor?
– gondoltam –, mi viszont nemcsak holmi irodát szereztünk,
hanem az egész Oroszország a mienk lett!" [33. o.]
Hát hisz épp ez az!
Hogy „mi van akkor"? A Jelcin-könyvnek angolul a fölöttébb
mesterkélt
Küzdelem Oroszországért
címet
adták, pedig kár a dolgot szépítgetni: minden
további nélkül lehetne ezt a hevenyészett önéletrajzot
Küzdelem a hatalomért
címen is forgalmazni. Az
orosz kiadás, igaz, merô álszerénységbôl,
Az elnök feljegyzései
címet viseli. Nem véletlenül.
Elnök! Micsoda édes dallam ez párttitkárfüleknek,
micsoda bûverô azoknak, akik évtizedeken át uralkodtak
a nekik rendelt „hûbérbirtokon" – köztársaságok,
járások élén –, de mindjárt alázatos
és remegô szolgává váltak, amint betették
a lábukat Moszkvába és a Kremlbe, s a Balsoj Nacsalnyik
színe elé járultak. Hogy kapaszkodtak a székükbe,
milyen éberen pillantgattak körbe-körbe: nem intrikál-e
valaki? Nem áskálódik-e? Hogy remegtek mindenért:
nem szerez-e nagyobb autót, nagyobb dácsát valaki,
mint amekkora jár neki? Na és a végsô, a legnagyobb
félelem: hátha jön az ukáz Moszkvából:
„Leváltani!" – és kész, kampec...
De ki váltja le az Elnököt?
Ki merészel kezet emelni a nép választottjára?
Csakis a
nép
ellensége! Le vele! Üsd-vágd,
nem apád!
Nem, kérem, az Elnököt
errefelé csak úgy lehet eltüntetni, ha vele együtt
elpusztítják az országát is, a házát
is, a népét is. Jelcin ezt pontosan felmérte. És
ennek megfelelôen cselekedett. Az egész könyv, ez a zavaros,
kesze-kusza, felfoghatatlan, el-elkalandozó, azonban nagyon is érthetô,
részben valósághû elbeszélés végülis
arról szól, miként lázadt fel Jelcin Gorbacsov
ellen, miként tusakodott vele és miként gyôzte
le, szétverve birodalmát, elorozva tôle mindent. És
Jelcin gyôzött. º lett Gorbacsov. És a vesztes...
Súlyos sérelemmel
kezdôdött a konfliktusuk, nehezen megbocsátható
férfisérelemmel. 1987 októberében Jelcin, az
emlékezetes, kemény Gorbacsov-bírálat után,
kiesett a hatalom kegyeibôl s a mélybe zuhant: méghozzá
onnan, legfelülrôl, a csúcsról, ahová oly
hosszasan és nagy erôfeszítéssel kapaszkodott
fel (emlékezhetünk szavaira: „egy a fontos, csak nem leülni
közben, mert akkor nem kelsz fel többet!"): már moszkvai
elsô titkár volt és a Politbüro póttagja,
ahonnan tovább
akkor
már nem vezetett út. És
akkor, derült égbôl villámcsapás: irány
vissza az Állami Építôipari Tröszthöz,
szánalmas miniszteri rangba. 'Ha annyira szereted Oroszországot
és különben is építész vagy, akkor
tessék, csinálj valami hasznosat, és ne hôzöngj!'
Azt, hogy valaki maradjon nyugton a fenekén, ha egyszer megbukott,
sajna, csak az egyszerû emberek logikájával lehet elfogadni.
Jelcin erre nem volt képes. Saját bevallása szerint
órákon át ült az új irodájában
és leste a telefont: megszólal-e? „Körülöttem
halotti csend és kongó üresség. Soha nem felejtem
el a bénult várakozás e pillanatait... Nem sokan ismerik
ezt a megpróbáltatást: ülni egy iroda síri
magányában, totális légüres térben,
ülni és öntudatlanul várni valamit... Például
hogy megszólaljon mellettem a címeres telefon. Vagy épp
hogy
ne
szólaljon meg... Mert minden porcikámmal szinte
azt éreztem, ez a készülék újabb fenyegetést
tartogat számomra, s hogy mindjárt újabb bajokat zúdít
rám... Épp ekkor érkezett ugyanis Gorbacsovval való
konfliktusunk a végsô stádiumába... Sohasem
akartam személyes párharcba bocsátkozni vele, de mit
takargassam, számos lépésem indítéka
épp akkoriban keletkezett szembenállásunkban gyökerezik."
[31-32. o.]
Az ugyan nem igaz, hogy sohasem
akart személyes párharcba bocsátkozni vele; a helyében
egyébként is mindenki halálosan megbántottnak
érezte volna magát. Gorbacsov nyilvánosan megalázta,
a televízió pedig, frissiben engedélyt kapva arra,
hogy az köznapi halandó tekintete elôl eladdig hét
lakattal elzárt politikai intimitásokat kiteregesse, országnak-világnak
mutogatta, miként vonul le a színrôl ez a büszke,
jóvágású férfiú, aki nemrég
oly karakánul kiállt saját véleménye
mellett, miközben kisstílû nagykutyák, nyüszítô
pártölebek mocskolódtak nyelvüket kiöltve,
pofákat vágva mögötte. És a nyáj
boldogan taposta a elbukottat. Gorbacsov arcán pedig, egész
képernyôt kitöltô nagytotálban, hamis részvét
és rosszul leplezett diadal.
Dehát ilyenek az apparátcsik
világ farkastörvényei: sohase tudtam együttérezni
azokkal, akiket a nomenklatúra csahosai martak véresre –
az efféle munkahelyi balesetek beletartartoznak munkakörükbe.
Csakhogy itt valami más történt: amint ott vonult Jelcin,
a rá zuhogó ütéseket tûrve a pokol feneke
felé, egyszerre csak a nézôk szeme láttára,
kezdett emberi alakot ölteni. Lehámlott róla az ocsmány
pártpikkely, lehullott róla a farok, a pata, méltóságában
megsértett arcára emberi vonások költöztek,
s úgy került ki undok bíráinak karmai közül,
hogy sokan már-már tisztának, sôt szeretetre
méltónak látták.
Az oroszok – nem gyôzöm
elégszer elmondani – nem európaiak, még kevésbé
amerikaiak. Amerikában a gyôzteseket szeretik, nálunk
a legyôzötteket. Amerikában azt tisztelik, aki karriert
csinál, sok pénzt keres, a csúcsokra jut. Nálunk
viszont azt, akit bántottak, akit kifosztottak, aki véres
arccal, hasoncsúszva vonszolja magát. És ez teljesen
érthetô. Az orosz nép azért szerette meg Jelcint,
mert magát pillantotta meg benne: évszázadok óta
vert, igazságtalanul büntetett, kifosztott énjét.
A megalázottság a vérébe ívódott
az orosz embernek: elmegy a muzsik az úrhoz, szörnyû
rosszkedvében találja, kucsmáját gyûrögetve,
egyik lábáról a másikra állva könyörög
neki, az meg csak int a szolgálóknak, lökjék
le a tornácról, s még a kutyákat is ráuszítja.
Mit kell azon csodálkozni, hogy ezek után a muzsiknak elsô
dolga az lesz, hogy felgyújtja az úr házát,
még a kutyaólat is, a rablott holmit meg szétosztja
rablótársai közt. S ha az osztogatásnak néhány
kivert fog lesz az ára, istenem, ezzel jár a jócselekedet...
Az amerikaiak kedvenc sztárja
Gorbacsov volt, aki mindig tisztára mosdva, sportosan, fogpasztareklám
mosollyal fogadta az ugyancsak kiglancolt hódolók tömegét:
valaki még azt is kitalálta, legyen ô az amerikai elnök,
vagy ha ez nem megy, legalább kormányzó lehessen Floridában.
Moszkvában viszont Jelcint éljenezte a nép: szívem
szorult össze a szánalomtól és a rettenettôl,
amikor 1990 tavaszán, papírvirágokkal, kimázolt
gyerekekkel tüntetôk örvényében találva
magam, ugyanazt a bornírt szovjet örömöt fedeztem
fel az arcokon, amirôl Jelcin azon a november hetedikén annyira
nem szeretett volna lekésni, hogy még a szibériai
hóbuckákon is hajlandó volt átvergôdni.
De ezek az emberek nem alakoskodtak: elgyötörten, megtépázottan,
nyomorúságosan is megôrizték igazi mivoltukat.
Borotválatlanok voltak, arcuk fakó, foguk odvas, ruhájuk
agyonmosott, mint mindig, de ahogy égô tekintettel, kurjongatva
táncra kerekedtek – jaj annak, aki elébük áll.
„Jelcin, Jelcin!" – üvölti a tömeg, hol kórusban,
hol szólóban, egy asszony meg kiperdül elébük,
és saját maga körül forogva visítja extázisban:
„Jel-ci-i-i-in! Olyan vagy, mint mi-i-i-i! Úgy zabálsz, mint
mi-i-i-i-i! Úgy vedelsz, mint mi-i-i-i-i!"
Akár tetszik Fukujamának,
akár nem, – itt, Oroszországban legalábbis –, még
nem ért véget a történelem. Folytatódik,
és ismétli önmagát. Még élnek a
mítoszok is, rendíthetetlenül. A népi cár,
a kozák atamán mítosza, aki kiáll a népe
mellett és megvédelmezi: újra meg újra eljátsszák
ezeket a nagy szerepeket, kinn a téren, a nagygyûléseken,
meg bent a szavazóurnák elôtt. Így jutott fel
Jelcin is a népi indulat hullámán a legmagasabb csúcsra,
hogy Oroszország elnöke legyen. De mi volt akkor Oroszország?
Egy köztársaság, egy állam, semmi több.
Jelcin azonban nem Oroszországért harcolt, azt pillanatok
alatt zsebrevághatta, hanem a tényleges, a nyers hatalomért.
Gorbacsov helyére pályázott, a Szovjetunió
elnöke akart lenni, de nem egykönnyen mert belevágni.
Tudta, hogy neki már nem sikerül. Nem hagyják azok,
akik folyton ott lebzselnek a sarkában, akik megszimatolták,
hogy ugyanilyen jó kis zsíros zsákmányokhoz
juthatnak a többi köztársaságban „elnökösdit"
játszva. Mit, elnökök! Pártfôtitkárok!
Végre korlátlanul uralkodhatnak saját birodalmukban,
nem tartoznak számadással Moszkvának, nem kell hasoncsúszva
beszolgáltatni a tizedet, nem kell ajándékokkal elhalmozni
a fônököt, életnagyságú vázából
mintázva meg fizimiskáját, elég, ha otthon
megosztják a szajrét a rablótársakkal, s közben
még a nagy demokrata szerepében is tetszeleghetnek, jogegyenlôségrôl,
függetlenségrôl, szuverenitásról szónokolva...
1991 tavaszán Jelcin újra
és újra megpróbált a nyilvánosság
erejével kitörni a karanténból, de Gorbacsov
a televíziónak még csak a közelébe sem
engedte. „A tévékommentátorok nap mint nap a Szovjetunió
szétesésével, a polgárháború
veszélyével rémisztgették a közönséget,
ami roppant egyszerû volt, miközben folyton a mi álláspontunkat
titulálták destruktívnak, rombolónak. Ezért
akartam mindenképpen tisztázni magunkat" [37. o.] – olvashatjuk
makacsságára az utólagos magyarázatot. Barátai
egyre gyôzködték, béküljön ki Gorbival,
ne szítsa tovább az amúgy is feszült hangulatot.
Micsoda naivitás volt ez részükrôl! Semmit sem
értettek a helyzetbôl:
ôket
nem alázták
meg nyílt színen,
ôk
nem ültek órákon
süket telefonra meredve, kitaszítottan. Amikor Jelcin végre
nyilvánossághoz jutott, más lehetôsége
nem maradt, csak a hazardírozás: „Van egy remek ötletem.
Féltek Jelcintôl? Hát tessék, itt vagyok! Lehet
máris rettegni tôlem!" [38. o.]
Ez a kirohanás sokmindenkiben
vegyes érzelmeket keltett. Jelcin jól tudta ezt. Megállítani
viszont már nem lehetett: égett benne a bosszúvágy.
Tudta, hogy a „szabadság" szó megrészegíti
az embereket, de ami ezután következett, a polgárháború,
a menekültek özöne, azzal már nem törôdött.
Hisz
az
már nem Oroszországban fog történni,
hanem mindenféle örmények-grúzok-abházok-oszétok-tadzsikok
közt, és ôk, elvégre, úgysem oroszok, nem
igaz? Majd elbánnak velük az újsütetû fôtitkár-elnökök!
Nem holmi Hávelek ôk, hogy reszkessen a kezük, ha ütni
kell! A legfontosabb, hogy csak Oroszországban nyugalom legyen.
Ezzel az álszent kijelentéssel zárul az egész
hazug kötet is: „Oroszország nyugalma – ez volt a célja
ennek a nyugtalan elnöknek" [396. o.]
Az 1991-es puccs égbôl
pottyant ajándék volt Jelcinnek. Most lehet csak igazi népi
hôs, Oroszország, a demokrácia védelmezôje!
„Papa, mindenki tebenned bízik! Csak te menthetsz meg mindenkit"
– mondja neki a lánya. Milyen jó ezt hallani, csak el ne
felejtse beírni a jegyzetfüzetébe... Minden körülmény
Jelcin kezére játszott. A puccsisták gyávák
voltak és ostobák, Gorbacsov szerepe máig nem tisztázott.
Jelcin azt csinált, amit akart. Aláírta a paktumot
a Szovjetunió felszámolásáról, s aztán
– utána az özönvíz: mit izgatta ôt, mi történik
a köztársaságokban, csak ô elfoglalhassa a trónt.
De azt is megmondta ô világosan: nem éri be a „trónteremmel",
neki egész Oroszország kell! Azt viszont, korlátolt
szverdlovszki apparátcsikeszével már nem érte
fel, mi a felelôsség, mi a kötelesség, mi az orosz
állam történetének értelme, mi lesz a
következménye, ha az egész Krímet és az
orosz délvidéket balfácán módon odaadja
az ukránoknak, Kravcsuk parteigenossénak? És hogy
mi lesz a 25 millió orosszal, akik este saját hazájukban
térnek nyugovóra, de reggel már idegenként,
„külhonban" ébrednek? És azokkal, akik viszont Oroszországban
ragadtak alig-alig megtûrt idegenként? Velük ki törôdött?
A berlini fal leomlott, de Jelcin
tucatjával emelte az újabb és újabb falakat,
saját tulajdon országában. Mert egy dolog az oroszországi
polgárok
védelme, megint más az
oroszoké
(megjegyzem, most ezek is, azok is teljesen védtelenek...)
Távol áll tôle
minden államférfiúi gondolkodás. Földhözragadt
szenvedélyei, legyenek mégoly emberiek, nem lépnek
túl nagyapás elérzékenyülésen.
Panaszolja, hogy most nem olyan szabad, mint régen: megy valahová
például helikopteren, lenéz, csörgedezô
patak, selymes fû – Szálljunk le egy kicsit, üldögéljünk
a parton – fogja könyörgôre az Elnök, de a keményszívû
testôrség csak ennyit mond: „Na, de Borisz Nyikolajevics!
Mi lesz az atomgombbal? Most maga felel mindenért"...
Meg lehetett volna úszni
a Szovjetunió felbomlását áldozatok nélkül?
Sokan azt felelték erre: nem. Jelcin viszont magabiztosan kijelentett:
igen!... S az újdonsült orosz elnök és a kevésbé
újdonsült „orosz" parlament egyebek közt épp ezen
különbözött össze: szét kell verni, hagyni
kell szétesni, netán egybe kell tartani a volt birodalmat.
Szó se róla, az Oroszországi
Legfelsôbb Tanács is megérte a pénzét.
Többsége korrupt, hisztérikus, szeszélyes, faragatlan,
vérszomjas alak, egyszóval egy test egy lélek a néppel,
melyet képviselni volt hivatott. Ott tett keresztbe Jelcinnek, ahol
csak tudott. Bármiben engedett az elnök, a parlament csak mégjobban
nekibôszült, még többet követelt. És
Jelcin tovább hátrált. Odadobta koncul a reformátorokat,
reformostul mindenestül, hadd marakodjanak rajta. Csak ôt hagyják
nyugton. Neki csak az kellett, hogy „megkaparintsa" Oroszországot,
a többi nem számít. A legfelelôsségteljesebb
pillanatokban nyoma veszett, kitért létfontosságú
találkozók elôtt, nem ment oda a telefonhoz, még
ha maga Clinton hívta, akkor sem. Azelôtt azt hitte: a hatalom
fenékig tejfel. Most vágyakozva gondol a nyugalomra, nyugdíjra,
pihenésre: „Amerikában lenne jó. Ott bezzeg, ha egy
elnök nyugdíjba meg, a kongresszus dönt, s már
épül is neki az elnöki palota, ott, ahol csak óhajtja.
És megtarthatja az elnöki könyvtárat is" (ez az
ártatlan vágykép egyébként az amerikai
kiadásból kimaradt, nehogy „precedenst" teremtsen, s ha egy
amerikai elnöknek netán arra szottyanna kedve, hogy elszakítsa
az országtól Kaliforniát, Nevadát, Floridát,
egyebeket, akkor a hálás amerikai nép legföljebb
csak Alaszkán utalna ki neki egy kunyhót, de a kutyákat
már megvonná tôle).
Jelcin önéletrajzának,
melyet 1994 márciusában adott nyomdában, legutolsó
és egyben legsötétebb fejezete a parlament szétlövetése:
tele hazugságokkal, félszavakkal. Minthacsak a szûkszavú
utalásokból magától kerekedne ki elfogadható
kép. Nem így történt. A fôhôs persze
megint maga Jelcin. Amint töri a fejét. És mélyen
gondolkodik. És sötét fejében megérik
az elhatározás: elég ezekbôl a makacsa léhûtôkbôl!
És tovább spekulál. Mert hogy korainak találja
a cselekvést. Aztán egyszercsak jön a megvilágosodás:
tedd ezt, csináld azt!... Hogy mi volt a valódi politikai
indíték, az olvasó elôtt továbbra is
rejtve marad. Megtudjuk viszont, hogy álmatlan éjszakáin
– óh, sors iróniája –, megint Gorbacsov járt
az eszében. Meg Gorbacsov neje, a Raisza: hogy az ô Nainája
mennyivel különb nála. Mert a Mísának el
kellett számolnia minden lépésérôl, gondolván,
hogy majd élete társában gyámolítóra
talál, ehelyett közben – óh, édes káröröm!
– utolsó papucsférj lett belôle. S Jelcinnek, az elkeseredés
álmatlan éjszakán ez a kis káröröm
is kéjes elégtételt nyújt: bezzeg ô nem
ilyen. Meg mer pisszenni az asszony, elég csak rámordulni:
„Hagyjál!", s máris nyugta van tôle.
Nagyon örülünk, hogyne,
hogy az asszony szót fogad neki, szépen, engedelmesen, de
inkább az érdekelne, korábbi elvbarátai, a
demoraták, miért mondanak folyton ellent neki? Csak nem azért,
mert nincs igaza?
Nem, nem, neki mindig igaza van.
Biztos a dolgában. Így döntött. Hogy miért?
Csak. Mert ô az
Elnök.
Azért. Ôt ne oktassa
ki senki. „Szeretném hinni – hangzik a könyv utolsó
mondata –, hogy az orosz polgárok többsége belátta:
a nyugalom egyedüli tényleges garanciája az orosz elnök
maga". [397. o.]
Azt mondja egyszer Jelcin sajtótitkára,
keserû iróniával, hogy Jelcin, ha a tükörbe
néz, Gorbacsovot látja benne. Mert hogy ugyanazt az utat
járja végig, mint amaz: a nép kedvence – mindenki
kiábrándul belôle – megpróbálja minden
erôvel megtartani a hatalmát – vérontás – teljes
feledés. Mint egy rémtörténetben: azzá
változott át, akivel élethalál-harcot vívott.
Én viszont, híven
az orosz tradícióhoz, sajnálom a legyôzöttet.
Sajnálom Oroszországot.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu