VAGYIMIR SZOROKIN

SZERGEJ ANDREJEVICS


Szokolov két száraz fenyôágat dobott a tûzre, a lángok egy pillanat alatt átterjedtek rájuk, nyújtózkodni kezdtek fölfelé, mohó nyelvekként kezdték nyaldosni a tûz fölé akasztott vödör kormos fenekét.
Szergej Andrejevics a kékes lángban összezsugorodó tûlevélkéket nézte, majd a fiatalok arcára fordította a tekintetét, akik megbûvölve meredtek a tábortûzre.
Pompás kis tábortûz, igaz?
Szokolov rábólintott:
Az...
Lebegyeva fázósan húzta össze keskeny vállát:
Szergej Andrejevics, én száz éve nem voltam erdôben. Nyolcadikos korom óta.
Miért? Szergej Andrejevics levette a szemüvegét és rövidlátón hunyorogva törölgetni kezdte a zsebkendôjével.
Hát, valahogy nem volt rá idôm mondta Lebegyeva.
És akkor az Isztrára mért nem jöttél el velünk? kérdezte tôle csúfondárosan Szavcsenko.
Nem tudtam.
Mondd, hogy lusta voltál. És kész.
Egyáltalán nem voltam lusta. Beteg voltam.
Dehogy voltál te beteg.
De.
Szergej Andrejevics békítôleg fölemelte vékony ujjú, keskeny kezét:
Na, elég már, Ljosa, hagyj békét Lénának... Inkább nézzetek jobban körül, milyen szépséges itt minden. Hallgassátok az erdôt.
A fiatalok körülnéztek.
A tábortûz virgonc lángjaitól világosabbak lettek a bokrok és a fiatal nyírfák sötét sziluettjei. Távolabb mozdulatlan falként sötétlett az erdô, különféle, magasba nyúló fáival, melyek fölött fényes csillagtengerben lebegett a hatalmas hold.
Mélységes éjszakai csend honolt, melyet csak a tábortûz ropogása tört meg.
Folyóvíz, rothadás és az égô fenyô szaga érzôdött.
De jó... mondta ábrándosan a göndör hajú, széles vállú Jeliszejev , pont mint a Derszu Uzalában.
Szergej Andrejevics elmosolyodott, amitôl vastag szemüveg mögé rejtett, fiatalos ragyogású szeme körül apró ráncok futottak össze:
Hát igen, gyerekek, az erdô, az egy csodálatos természeti jelenség. A világ nyolcadik csodája, ahogy Mamin-Szibirjak mondta. Az erdôvel soha nem lehet betelni, azt nem lehet megunni. És mennyi kincs van az erdôben! Oxigén, fa, cellulóz. Meg a bogyók, meg a gomba. Tényleg egy nagy éléskamra. Nagyon nehéz lenne az embernek erdô nélkül. Nem lehet élni ilyen szépség nélkül...
Elhallgatott és az erdô fáinak mozdulatlan falára meredt.
A fiatalok is azt nézték.
Hát igen, Szergej Andrejevics, persze, az erdô az jó mondta halkan, mosolyogva Jeliszejev. De a technika mégiscsak jobb.
Megütögette a vállára akasztott hordozható magnetofont:
Technika nélkül manapság már lépni se lehet.
Szergej Andrejevics a fiú felé fordult, alaposan megnézte ôt.
Technika... Hát hogyne, Vitya, a technika kétségtelenül nagyon sokat nyújtott az embernek. De énszerintem az a legfontosabb, hogy ne takarja el az embert, hogy ne szorítsa háttérbe. Az erdô soha nem tudna ilyesmit tenni.
A fiatalok Jeliszejevre néztek.
Az elôretolta az alsó ajkát, majd vállat vont:
Hát nem, én nem is azért... Csak az, hogy...
Csak az, hogy meg vagy zavarodva attól a popzenétôl, ez a lényeg! vágott közbe Lebegyeva. Enélkül a doboz nélkül egy lépést se tudsz tenni.
Mért, az talán rossz dolog? nézett gyanakodva Jeliszejev a lányra.
Nem az, hogy rossz, hanem káros! nevetett Lebegyeva. Megsüketülsz, sehová nem fognak fölvenni!
A fiatalok elnevették magukat.
Szergej Andrejevics elmosolyodott:
Hát, Lebegyeva, te aztán senkit nem kímélsz.
És ô, Szergej Andrejevics? Mit van úgy oda attól a doboztól?
Mi közöd hozzá? – morogta Jeliszejev. Te sem tudsz meglenni a konzervatóriumod nélkül...
Igen, de az a konzervatórium, te, lökött! Bach, Haydn, Mozart! Nálad meg csak üvöltenek azok a torzonborzok!
Te vagy a torzonborz.
Szergej Andrejevics finoman megfogta Jeliszejev vállát:
Jól van, Vitya, jól van. Elvégre a repülôs fôiskolára akarsz menni. Egy pilótának pedig nagy önuralomra van szüksége.
Én nem pilóta leszek, hanem konstruktôr dörmögte vörösre vált arccal Jeliszejev.
Annál inkább... Tudjátok mit, barátaim? Használjuk ki, hogy ilyen szép tiszta idô van, idézzük fel, mit tanultunk a csillagokról.
Szergej Andrejevics fölállt, tett néhány lépést, könnyû dzsekije zsebébe csúsztatta a kezét, és fölnézett az égre.
Sötét ibolyaszínû volt az ég, a csillagok szokatlanul fényesen ragyogtak és nagyon közelieknek tûntek. A vakító fehér hold szélébôl mintha levágtak volna egy kis darabot.
Jobb ez, szemléletesebb, mint bármelyik térkép mondta halkan Szergej Andrejevics, és gyors, határozott mozdulattal megigazította a szemüvegét. Na kérem... Mi az a függôleges csillagkép? Ott ni.
Fölmutatott az égre.
Nos, ki a vállalkozó? Oleg?
A Bereniké Haja? dörmögte bizonytalanul Zajcev.
Szergej Andrejevics tagadólag ingatta a fejét:
Az jobbra van és följebb. Ott ni, a Vadászebek alatt... Vitya?
A Kassziopeia! vágta rá hangosan Jeliszejev, farmerja zsebébe dugott kézzel, hátraszegett fejjel. Pontosan, a Kassziopeia.
A közelben álló Szokolov könnyedén elnevette magát.
Kettes alá mondta Szergej Andrejevics, és már mutatta is: A Kassziopeia ott van, a Cefeusz mellett.
Lebegyeva fölnevetett.
Jeliszejev megvakarta a tarkóját és vállat vont:
Dehát valahogy úgy hasonlítanak...
Persze, terád! vihogott Lebegyeva, és Szokolov háta mögül tarkón legyintette Jeliszejevet.
Ez nem normális nevette el magát Jeliszejev.
Szergej Andrejevics a többiekhez fordult:
Tényleg senki nem tudja? Gyima?
Szavcsenko némán ingatta a fejét.
Léna?
Lebegyeva sóhajtva vonta föl a vállát.
A vizsgák után minden összekeveredik az ember fejében, Szergej Andrejevics magyarázkodott Zajcev.
Jeliszejev elnevette magát, és a lábával odébb tolt egy ágat, amelyik valahogy kikerült a tûzbôl:
Van akinek összekeveredik benne, van akinek meg pont fordítva, minden elszáll belôle. Mint a szélcsatornában...
A többiek fölnevettek.
Azért Misa biztos tudja, látom a szemén nézett huncutul Szokolovra Lebegyeva.
Szokolov zavartan bámulta a tüzet.
Szergej Andrejevics a fiú keskeny, nyugodt arcára irányította a tekintetét:
Tudod, Misa?
Tudom, Szergej Andrejevics. Ez a Kígyó csillagkép.
Úgy, úgy bólintott helybenhagyólag a tanár. Nagyon derék. És a Kígyó fölött mi van?
Az Északi Korona mondta Szokolov fojtott hangon a néma csöndben.
Helyes. Az Északi Korona. Benne egy elsô fényrendû csillaggal. És ott, balra, az melyik csillagkép?
A Herkules.
És jobbra?
Az Ökörhajcsár.
Szergej Andrejevics elmosolyodott:
Csillagos ötös.
Jeliszejev a fejét csóválta:
Nahát, Misa, ezt nevezem. Mint a Giordano Bruno.
Szokolov az eget nézte, közben a dzsekije szélét húzogatta.
A vödörben fölforrt a víz, és sisteregve a tûzre csorgott.
Hûha, elméláztunk! pattant oda Jeliszejev, és megfogta a keresztrúd egyik végét, amelyen a vödör lógott. Oleg, vegyük le gyorsan!
Zajcev megmarkolta a rúd másik végét.
Levették a vödröt a tûzrôl, és gondosan lerakták a pernyével borított fûre.
Szergej Andrejevics odalépett és lehajolt:
Így van. Fölforrt. No, akkor csináljunk teát.
A fiatalok az elôre odakészített zacskókból beleszórták a teát a forró vízbe.
És mi lenne, ha rögtön beleöntenénk a sûrített tejet is? nézett kérdôn a tanárra Lebegyeva.
Tényleg, milyen jó ötlet bólintott Szergej Andrejevics.
Jeliszejev elôvette a két konzervdobozt a hátizsákjából, és hozzálátott, hogy fölnyissa ôket. Eközben Lebegyeva egy frissen lecsupaszított bottal kavargatta a teát a vödörben. Jeliszejev, miután gyorsan kinyitotta a konzerveket, a vödör fölött megdöntötte a dobozokat. Két elnyúló, fehér csíkban csordult a tej lefelé...
A fiatalok és a tanár nemsokára már élvezettel kortyolgatták bögréikbôl az édes, zamatos teát.
Az enyhe éjszakai szellô, amely magával hozta a folyó szagát, megbolygatta a lassan kihunyó tábortüzet.
A gyengülô lángnyelvek még táncoltak a borostyánszínû parázs fölött, imbolyogtak, elenyésztek, hogy aztán újra megjelenjenek.
Most lenne a legjobb rárakni a krumplit javasolta Zajcev a teáját kortyolgatva.
Pontosan helyeselt Jeliszejev, és egy bottal elkezdte széttúrni a parazsat, miközben hunyorgott a forróságtól.
Szergej Andrejevics kiitta a teáját, és lerakta egy fatönkre a bögréjét:
Léna, ugye te meg textilszakra készülsz?
Lebegyevának az ajka elôtt megállt a kezében a bögre.
A tanárra nézett, aztán leeresztette a bögrét, és tekintetét a tábortûzre fordította.
Én, Szergej Andrejevics... én...
Nagy levegôt vett, és határozott hangon azt mondta:
Úgy döntöttem, hogy szövôgyárba megyek.
A többiek szótlanul nézték.
A parazsat kapirgáló Jeliszejev meglepetten hümmögött:
Hát, ezt nevezem! Éltanuló létére megy a gép mellé. Tekerni az orsókat...
Ehhez semmi közöd! vágott a szavába Lebegyeva. Igen, elmegyek a gyárba, egyszerû szövônônek. Hogy a saját bôrömön érezzem, hogy mi az ipar. Az ötöseim értékével pedig tisztában vagyok.
Jeliszejev vállat vont:
Dehát akkor mehettél volna estire vagy levelezôre és közben dolgozni...
De nekem az a véleményem, hogy jobb, ha az ember egy évig csak dolgozik, és utána megy nappalira. Tanulni is könnyebben fogok, és az életet is jobban megismerem addigra. A mi családunkban hagyomány, hogy az asszonyok szövônôk. A nagymamám is, a mamám is, a nôvérem is.
Nagyon helyes, Léna bólintott Zajcev. Nekem a papám mesélte, hogy milyenek a fiatal mérnökök. Öt évig csak tanulnak, de a vállalatot nem ismerik...
Szergej Andrejevics megértôn belenézett Lebegyeva szemébe.
Derék dolog. A fôiskolán még jobb diák leszel. Egy év a gyárban az nagyon hasznos lesz. Annak idején én is, mielôtt elkezdtem az egyetemet, egy évet ledolgoztam egyszerû laboránsként az obszervatóriumban. Viszont utána, a gyakorlati órákon jobban is tudtam tájékozódni, mint a többiek.
Jeliszejev megvakarta a tarkóját:
Lehet, hogy nekem is elôbb laboránsként dolgoznom kellene egy évet az aerodinamikai laborban?
A mellette ülô Zajcev a vállára csapott:
Ahogy mondod, Vityek. Te állsz be a szélcsatornába a repülôgép helyett.
Mindannyian nevettek.
Na, ott kifújódna belôle ez az egész magnetofonmánia! kiabálta túl a nevetést Lebegyeva, és ezzel újabb hahotát fakasztott.
Jeliszejev két kézzel integetett:
Na, elég a röhögésbôl! Ne csináljátok már, mint a hülyék... inkább rakjátok rá a krumplit, mielôtt kialszik a parázs...
Mindenki elôszedegette a krumplikat a hátizsákból, és a parázsra dobták ôket.
Jeliszejev egy bottal ügyesen betemette a krumpliszemeket.
Szavcsenko az üres vödör fölé hajolt:
Mi az, már nincs több tea?
Az elején is kevés volt, csak félig volt a vödör, mert a többi víz elforrt.
Gyerekek, valaki ugorjon el vízért! kiáltotta Lebegyeva. Tegyünk föl új teát.
Szergej Andrejevics megfogta a vödröt:
Majd én elmegyek.
A mellette álló Szokolov a vödörért nyúlt:
Majd inkább én, Szergej Andrejevics.
Nem, nem emelte fel a kezét a tanár. Elzsibbadt a lábam. Annyit ültem.
Akkor elmegyek a tanár úrral. Azért az messze van...
A tanár elmosolyodott:
Akkor menjünk.
Elindultak az erdôbe.
Lábuk alatt puhán surrogott a zsenge júniusi fû, Szergej Andrejevics kezében halkan nyikorgott a vödör.
Hatalmas, holdsütötte bokrok vették körül ôket mindenfelôl, bujkálniuk kellett közöttük, eltolni az arcuk elôl a nedves gallyakat.
Szergej Andrejevics haladt elöl, komótosan, közben valami egyszerû, szép dallamot fütyörészett.
Ahogy beértek az erdôbe, hûvösebb lett, a vödör is hangosabban zörgött.
Szergej Andrejevics megállt, fejével az ég felé bökött:
Odanézz, Misa.
Szokolov fölemelte a fejét.
Odafönt, a halkan susogó lombok között piszkosfehér pászmákban tört át a holdfény, a hold pedig a magas lucfenyôk csúcsánál csillámlott. A tejszínû pászmák ferdén hullottak a fák törzseire, beezüstözve kérgüket és leveleiket.
De gyönyörû suttogta a tanár, és megigazította a szemüvegét, melynek vastag lencséin kísértetiesen játszott a hold. Rég nem láttam ilyet. Hát te?
Én se dörmögte sietôsen Szokolov, és hozzátette: milyen fényes a hold...
Igen. Nemrégen volt telihold. Egy rendes távcsôvel most olyan tisztán lehetne látni, mintha ott lenne az orrod elôtt...
Szergej Andrejevics némán gyönyörködött az erdôben.
Kis idô múlva Szokolov megkérdezte:
Szergej Andrejevics, a mi osztályunk minden évben találkozni fog?
Persze. Mi az, máris hiányoznak?
Nem is az... hebegte Szokolov zavartan. Csak... mert én...
Mi? fordult vissza hozzá a tanár.
Hát én...
Elhallgatott, majd kisvártatva gyorsan beszélni kezdett, egy mogyoróbokor ágát piszkálgatva.
Csak az, hogy... Maga annyi mindent tett értem, Szergej Andrejevics... a szakkörben is, a csillagászatot is azért szerettem meg... Erre most itt az érettségi, és kész. Nem, persze, értem én, hogy önállóvá kell válnunk, de akkor is... én...
Megmerevedett, és egyre reszketôsebb hangon gyorsan elhadarta:
Köszönök magának mindent, Szergej Andrejevics. Én... én... soha nem fogom elfelejteni, amit értem tetszett tenni. Soha! És... és a tanár úr... a tanár úr nagy ember.
Lehajtotta a fejét.
A szája remegett, ujjai görcsösen gyûrögették a nedves leveleket.
Szergej Andrejevics tétován megfogta Szokolov vállát:
Ugyan már, Misa, miket mondasz...
Egy percig némán álltak.
Aztán a tanár beszélni kezdett halkan, lágyan:
Tudod, Misa, nagy ember nagyon kevés van. Dehogy vagyok én nagy ember, egy egyszerû középiskolai tanár vagyok. Ha tényleg segítettem neked valamiben, akkor nagyon elégedett vagyok. Köszönöm, hogy ilyen szépen beszéltél rólam. Te tehetséges fiú vagy, és meglátásom szerint biztosan remek tudós lesz belôled. De az elkeseredésnek szerintem semmi értelme. Új élet vár rád, új emberek, új könyvek. Úgyhogy semmi okot nem látok a rosszkedvre.
Megrázta Szokolov vállát:
Jó lesz minden. Az osztályotok összetartó társaság. Évente találkozni fogunk. És hozzám pedig gyere bármikor. Mindig örömmel látlak.
Szokolov örvendezve emelte föl a fejét.
Tényleg?
Tényleg, tényleg nevetett Szergej Andrejevics és finoman meglódította a fiút. Na, menjünk, mert soha nem lesz kész az a tea.
Megindultak a kísérteties fényekben játszó erdôben.
Újra nyikorogni kezdett a vödör, a száraz ágak megroppantak a talpuk alatt.
Szergej Andrejevics ment elöl, óvatosan megemelte vagy félretolta a bokrok hajlékony ágait.
Az erdô eltûnt, ritkás bozóttal benôtt, egyenetlen szélû meredekben végzôdött.
Odalent, buján tenyészô sásrengetegtôl takarva megcsillant a folyó keskeny csíkja.
A folyón túl hosszan elnyúló fiatal erdô ritkállott, s csak nagyon messze tûnt fel egy fenyôerdô sötét tömege.
Szergej Andrejevics egy darabig állt a szakadék szélén, némán szemlélte a feltáruló látványt, aztán megindult és fiatalos léptekkel szaladt le a meredek, homokos lejtôn a folyóhoz.
Szokolov is utána ereszkedett.
A folyó mellett tömörré, nedvessé vált a homok.
Szergej Andrejevics rálépett egy farönkre, amely kiállt a vízbôl, és megmerítette a vödröt:
Így ni...
Baloldalt, a sûrû sás közül fölröppent egy szalonka, és fütyörészve tovaszállt.
Micsoda szépség mondta a tanár, miközben letette a vödröt a homokba. Látod, Misa, ez a természet...
Kis ideig hallgatott, aztán a dzsekije zsebébe süllyesztette a kezét, és így folytatta:
Milyen harmonikus itt minden. Átgondolt. Spontán. Látod, ebbôl kell tanulni, a természettôl. Bevallom, ha legalább havonta egyszer nem jövök ki ide, nem is tudok dolgozni...
Elnézett a messzeségbe.
A fenyôerdô egész a látóhatárig nyúlt, ott beleveszett a finom, rózsaszínû derengésbe, amely kelet felôl szûrôdött lassan az éjszakai égre.
Szokolov halkan megszólalt:
Ami engem illet, Szergej Andrejevics, nekem is nagyon tetszik ez a vidék. Mindenképpen vissza akarok még jönni ide.
Csak gyere bólintott a tanár. Itt erôt tud gyûjteni az ember. Lelki tisztaságot. Mintha tiszta vizet innál egy féltve ôrzött kútból. És ettôl a víztôl megtisztul a lelked, Misa. Minden semmiség, mocsok, hívság eltûnik ebben a homokban...
Fölemelte a vödröt, és megindult fölfelé a laza homokon.
Odafönt Szokolov a vödörért nyúlt:
Szergej Andrejevics, inkább viszem én, jó?
Vidd mosolyodott el a tanár, átadta neki a vödröt, aztán hozzátette: Eredj, majd jövök én is nemsokára. Szívni akarok egy kis valódi erdei levegôt...
Szokolov fölemelte a nehéz vödröt és elindult az erdôn át.
Szergej Andrejevics mellén összefont karral, maga elé meredve álldogált a szakadék szélén.
Vagy húsz lépés után Szokolov visszanézett.
A fatörzsek között élesen kirajzolódott a tanár mozdulatlan alakja.
Szokolov kicsit oldalt lépett és beállt egy süvölvény fenyôfa mögé, a vödröt pedig letette maga mellé.
A tanár még vagy öt percig álldogált, aztán nekivágott az erdônek, kissé eltérve az iránytól.
Áthaladt két, egymás közelében nôtt nyírfa között, majd megállt, kicsatolta az övét, letolta a nadrágját és leguggolt.
A holdfény egy széles sávja éppen ôt érte, megvilágította a hátát, a fejét, a térdén összekulcsolt kezét.
Távozó gázok halk, szaggatott hangja hallatszott, Szergej Andrejevics elôre hajtotta a fejét, halkan föl-fölnyögött, és Szokolov fülébe megint eljutott ugyanaz a hang most hangosabb volt, de rövidebb.
Szokolov a fenyôfa mögül nézett, ujjaival a zsenge fenyôágat dörzsölgette.
A háta mögött vontatottan rikoltozott egy madár.
Kis idô múlva Szergej Andrejevics kissé megemelkedett, kinyújtotta a kezét és egy mogyoróbokorról letépett néhány levelet megtörölte magát, fölhúzta a nadrágját, begombolkozott, és fütyörészve megindult abba az irányba, ahol a fák között a tábortûz lángja villogott.
Magabiztosan és gyorsan lépkedett, roppantak alatta a száraz gallyak, meg-megcsillant a szemüvege.
Ösztövér alakja hamarosan beleveszett az erdô sötétjébe, és kisvártatva már a könnyed fütyörészés sem hallatszott.
Szokolov egy ideig hallgatózva állt a sötétben, aztán fölemelte a vödröt és elindult. Ahogy át akart lépni egy kidôlt fát, óvatlanul meglódította a vödröt – a hideg víz a cipôjére löttyent.
A vödröt a másik kezébe fogta, megkerülte a fenyôfát, és a két, egymás mellett nôtt nyírfa felé tartott. A holdfény éppen súrolta a törzsüket, a nyírfakéreg szinte világított a sötét fenyôfák között.
Szokolov áthaladt a nyírfák között és megállt. Parányi, holdsütötte tisztás tárult elé. Az alacsony aljnövényzet csillogott a harmattól, a mogyoróbokor levelei ezüstszürkének látszottak.
A tisztáson friss ürülék szaga terjengett, alig érezhetôen.
Szokolov körülnézett.
Mindenfelé mozdulatlan fák sötét sziluettjei derengtek. Lenézett a földre, tett néhány lépést, aztán letette a vödröt és leguggolt.
Az olajosan csillogó, kis ürülékhalom ott lapult a fûben. Szokolov közelebb hajolt. Az ürüléknek erôs szaga volt. Az összeragadt kis hurkák közül kivett egyet. Meleg volt és puha. Megcsókolta, és gyorsan enni kezdte, mohó harapásokkal, ajkát, ujjait összekenve.
Valahol a távolban újra felrikoltott egy éjjeli madár.
Szokolov fogta a két megmaradt hurkát, és hol az egyikbôl, hol a másikból harapva, gyorsan megette az egészet.
Az erdôben csend honolt.
Fölszedte a puha morzsákat is, gondosan megtörölte a fûben a kezét, aztán megdöntötte a vödröt és mohón inni kezdett. A sötét, feneketlen víz ott hullámzott-imbolygott az arca elôtt, együtt imbolygott vele a hold is és a fölfordított csillagképek is.
Szokolov mohón ivott, két izzadt tenyerével tartotta a vödröt, közben azt figyelte, hogyan törik szét, hogyan szakad fényfoltokra a Kígyó csillagképének függôleges pálcikája.


Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/