BOGLÁR LAJOS

MÁTRAI KÉPEK
KUNT ERNÕ SZELEMÉBEN


  1. A tornácokon, mint óriási fekete denevérek himbálódznak a gyászruhák a májusi szélben. Ismét egy temetés. – Egy esztendô alatt már a hetedik halottunk... – De volt hét lagzi is! Gyerek is született! – Ez lenne a természet rendje. – Persze, ha valaki meghal, annak a helyébe csak csak születnek gyerekek... – Hát M. lenne a nyolcadik, ha biztosan tudnánk, hogy meghalt... 2. „Kedves L.! Ne haragudjatok, hogy csak most írok, mert üzentetek, hogy nem jöttök, pedig sajnos szombaton le kellett vágni a másik disznót is, mert nem evett, és sokat fogyott. Csak annyi idôm volt, hogy a nászasszonynak telefonáltam, hogy szombaton vágunk, mert még hörgött is, és féltünk, hogy valami baja van, a böllér készenlétben volt, de mire megjöttek a rokonok, már pörzsölték. Egy kis kóstolót küldök. Gomba nem lett, pedig a falu várta, de késôn jött az esô. Most írok a tragédiáról , amirôl nem is álmodtunk volna. A boltos Zs. édesanyja Erzsébet napján, hétfôn , elment a közeli erdôrészbe, ahol a férje fát készített. Zs. és férje meg éppen Pestre készültek a fiukhoz, mert beteg volt az unokájuk. Elutaztak, és este értek vissza, mert telefonáltak nekik. Az édesanyjának a fiatal férje, G. vágott egy 4 méteres rudat és küldte haza az erdôbôl, azért írom, hogy fiatal, mert Zs. anyja 20 évvel fiatalabb emberhez ment férjhez. Állítólag még élt a férje, már volt ez a kapcsolat. Tehát M. néni, aki 69 éves, azóta sem tért haza a közeli erdôbôl. Már a környék falvaiból is voltak többször is keresni, meg egy autóbusszal rendôrök is, minden nap keressük, de eredménytelenül. Holnap jön a katonaság és újra átpásztázunk mindent. Ha csak darabokat találunk utána, csak el lehessen temetni! A falu lakóinak nincs addig nyugta. Ô agy-érelmeszesedéses volt, az utóbbi 2 évben már súlyos volt az állapota, nem tudta, hogy mit csinál. Remélem ti jól vagytok, írjatok. Csókol E." 3. A kanyargós hegyi út egyik oldalán, ahol utoljára látták, rozsdás kereszt áll: rajta mûvirágcsokrok, szomorú koszorúk, és esôáztatta elmosódott címzésû borítékok – üzenetek az eltûntnek... 4. – Ô is balul lépett, hogy az unokatestvérét vette el. Eddig ez általában mind így volt. – Az egész família... – Az összes, a hat asszony! – Még A. is hozzáment volna a nagybátyjához, ha a pap ki nem csúfolja... – Hogy az istenbe létezhet ilyesmi? – Mennyi mindenen kell keresztül mennie az embernek. – Ebben a faluban még soha nem tûnt el senki. Az már megtörtént, hogy valaki eltévedt, és másnap tért haza. Fôleg, amikor Gyöngyösre jártak borért a front alatt, mert eltévesztették az utat. Éjszaka jártak, mert nappal nem mertek az oroszok miatt. S persze az erdôn keresztül, le-letértek a jó útról. Elágazó utak voltak, amelyen a vadászok szoktak járni. No de ilyen nem történt, hogy eltûnt volna véglegesen valaki. – A dolog úgy történt, hogy a férje az erdôn dolgozott, és M. odament az urához. Most nem biztos, hogy ebédet vitt-e neki vagy én már csak hallomásból tudom, hogy vitte az ebédet, de azután még hazafelé is elkísérte. Az egyik azt mondja, hogy elkísérte, a másik pedig azt, hogy nem. S így elment... – Hogy valaki elütötte-e kocsival? Mert arra gyanakszik a veje. Ô bandukolt az úton magában azzal a doronggal, amit húzott maga után. Figyelmetlen lehetett, mert egy kicsit már el volt bambulva. Hogy elütötte volna az autó, bedobták a kocsiba, és eltûntették, hogy nyoma se maradjon. – Mondják, hogy találtak egy darabot a ruhájából. – De azt is mondják, hogy az nem az ô holmijáról való. – Erzsébet-nap elôtti héten történt. Rengetegen voltak, végig mentek a hegyeken, olyan zúgás volt, azután abbahagyták és átmentek a másik oldalra. Innentôl, ahol megtörtént, a gyöngyösi úttól felfelé, azután onnan lementek megint, arra, ahol csak az öregek szoktak járni. A Fekete-tónak csak a neve van meg, a tavat már letúrta a dózer, és kinyomta belôle a vizet, mert arra csinált út volt. Vagyis országutat csináltak. Nem-e vitték arra valamerre. Most hegymászók is jöttek. – S azt mondja R., hogy ô látta a mûszert, olyan mint egy kis szita, mintha olló lenne benne, és mutogatja az irányt, az iránydolgokat. Hogy merre kell menni. A mûszert a hegymászók hozták. Az olló mozog, azt mondja R., ahogyan irányít, hogy arrafelé kell menni. – Elmentek már minden rokonhoz? – Mindenfelé, aki csak létezik ezen a környéken. – Úgy-hogy, amikor mi elmentünk reggel M.-re orvoshoz, akkor Zs. és férje már készülôdtek Pestre. M. néni mondta, ô is szeretne elmenni. – Hát most kell mondani, hogy Pestre akarsz jönni? – Hát mert nem jutott elôbb eszembe. Mindjárt felkapok valamit, lemosakszom, felöltözöm, azt mennénk. – Azután Zs. férje, csak sürgette: gyerünk, gyerünk, dél lesz, mire felindulunk, akkor csak elindultak, M. néni meg itthon maradt. – Hát akkor majd máskor megyek. – Hazament, és onnan azután fel az urához az erdôbe. Hogy hol kötött ki? – G. 20 évvel fiatalabb! – Ezt nagyon rosszul tette. Én úgy láttam, M. már fiatal korában is nagyon könnyelmû volt. Könnyelmûen gondolkozott. Egy ilyen dolgot, egy életre szóló dolgot, meg kellett volna gondolnia. – M. apja az én anyámmal unokatestvérek voltak, apáról, mert J. bácsi az én nagyapámmal édestestvérek. Az apját G. M.-nek keresztelték. – Hát az egész falu rokona neki. A férje apja és M. apja unokatestvérek, két testvér gyerekei. – Katonák is keresték, vagy ötvenen voltak, Egymás közelében mentek, ahol bozótok voltak, ott sûrûbben, ahol ritkább volt az erdô, a gaz, ott már távolabbra léptek egymástól. A rendôrség kutyákkal is kereste, semmi nyom. Az volt a baj, hogy esett az esô, nem tudták kinyomozni. A száraz földön kinyomozta volna a kutya, hogy merre ment. – Ha másképp nem, akkor valóban belenyugodhattak volna abba, hogy valaki elütötte, és kocsival elvitték. Nem nyugodtak bele. A kutya csak odáig szagolta ki, ameddig odaért az úthoz. Tovább nem tudott menni... – Halottlátó is kereste. S azt mondta, ahol M. találkozott egy családdal, vagyis egy férfival és egy nôvel, ô onnan nem mehetett messzire, és hogy onnan az útról tûnt el! – Csak elvihette valami kocsi! Ha már eltûnt. Amikor P.-ék találkoztak vele, ô már jött hazafelé. Ôk meg arrafelé mentek, hogy legalább egy-két nyaláb fát hozzanak a kocsi tetején. – Várjál meg itt, mindjárt jövünk és elviszünk. – De itt van nálam ez a pózna, nem tudok beülni a kocsiba. – Eldobod, majd máskor eljössz érte. Most esik az esô, elviszünk. – Hát ôk elmentek, vissza is jöttek, de M. már nem volt ott. A póznát sem látták, hát azt hitték, hogy már hazament. De otthon sem találták. – Érelmeszesedése volt, orvoshoz is járt. S ezt a Cavington nevû gyógyszert sem használta. Hát elég rosszul tette. S többször olyan zavarodott volt. Hogy eltévedt-e, zavarba volt-e akkor vagy valóban elütötték? Hogy ilyen nyomtalanul eltûnjön egy asszony? Ezen mindenki fel van háborodva! – A halottlátó asszony Lôrincirôl jött. Régen Tarjánban is volt, Somoskôújfalun is, de ôk meghaltak. A putnoki asszony jött volna, ha még él. – A lôrinci asszony is jött, személyesen. Elmentek érte. Azt mondta, ahol M. találkozott a házaspárral, onnan nem messze tûnt el. Ott van valahol a bozótban... – A putnoki asszonyhoz úgy jártak, mint a búcsúba. Sokan. De akkoriban ellenezte a rendôrség, nagyon. – Hát el is volt zárva több hónapig. Amikor hazaszabadult, valami rokona volt Amerikában, az fizette neki az útját. S ki is ment. De mire hazajött, már nem sokáig élt. – A putnoki asszony beszélt arról, hogy a Dunántúl is eltûnt valaki. Egy férfi elveszett az erdôn, de azt ott agyonütötték, és elvitték messzebbre kocsin. – Azt is megmondta, milyen tájon van a biciklije, amit otthagyott. No aztán, ez a putnoki asszony utasította ezeket, hogy itt és ott van a biciklije. S megtalálták. Az ember is el volt rejtve. Haraszttal, s az is gallyal volt letakarva. Hogy a harasztot le ne vigye a szél. De a vadak megtalálták, kihuzigálták. De felfedezték ennek az asszonynak a szavaira. Tiszalöknél egy kisfiú veszett el. Valaki bosszúból megfojtotta, azután levitte kocsival a régi legelôre, ott volt egy száraz kút, abba dobta bele. Még kereket is dobott rá, egy rossz kocsikereket. – A rendôrök elmentek és megkérdezték a putnoki asszonyt, hogy hol van, tud-e róla valamit? – Ide figyeljenek. Menjenek ki a legelôre, tudják maguk hol a legelô, s azt is tudják, hol van az a száraz kút, olyan nagy kút van ott, kiszáradva. – Ki is mentek a száraz kúthoz, a rokonságot összetoborozták, és lámpával világították meg, jó mély kút volt. Hát belevilágítottak, és azt ott volt a gyerek. Akkor azután össze kellett kötözgetni létrákat, s úgy mentek le érte. – A rendôrség is kiszállott. S kérdezte a rendôrség, hogy honnan tudják azt, hogy a gyerek halott volt? Azt mondta a tudósné is, hogy meg kell mondani a rendôrségnek, nyugodtan megmondhatja, engem azért nem akasztanak fel. Úgy is volt. Ki is hallgatták, és az volt az érdekes, hogy a rendôrök elmentek annak az asszonynak a gyönyörûszép lakására, hát nem is csodálom, annyi pénzt összeszedhetett. Még ha 20 Ft-jával is adták neki. Ahogy bementek az elsô ajtón, a második csukva volt, mert mosakodott, és készült valahova. Amikor nyitni akarták az ajtót, ô már kikulcsolta, és ellépett az ajtótól, az pedig kinyílt magától. – Csak jöjjenek, csak nyugodtan jöjjenek be! – Be is mentek. – Tessenek befáradni... – Honnan tudja azt maga, hogy azt a kisfiút hova dobták? – Nem csak a kisfiút találtam meg! Én nagyon soknak adtam tanácsot, hogy melyik hol van és hol halt meg?! – Akkor azután mindent szóról szóra elmondott, és így a rendôrség valóban elhitte. Attól kezdve nem volt itt tiltva. Az embert kihallgatták, és a gyereket így aztán eltemették, akkor azután belenyugodott az anyja. Ugyanúgy, mint a Zs., amíg M. elô nem kerül. Mert addig nem tudunk belenyugodni. – Ha legalább egy darabját megtalálnák, már el tudnák temetni. – Igen, az nyugtalanítja, hogy semmit, egy rongyot sem találnak utána, egy körömnyi nagyságú rongyot sem. Ez bántja ôtet. – Az egész környékrôl, innen a faluból, még Lászlóból is jöttek keresni. Mindenki, aki ismerte a családot. Mindenki gyütt. Mert már hírül lett adva, hogy gyün a rendôrség, gyün a katonaság, és nyomozó kutyák, hogy aki csak tud, jöjjön, hogy nagyobb nyomással keressék. – Az eltûnése után másfél hétre történt. Hétvégén valahogy. Mikor a rendôrök kiszálltak itten többször is, kihallgattak embereket, itt-ott nyomoztak, érdeklôdtek, hogy hogy volt? Mikor ment el? De azt nem tudta senki. Valóban csak a férje tudná, ha ôszintén beszélne. Vitt-e ebédet valóban, vagy nem vitt? – S beszéltek itt egy hosszú hajú, szakállas fiatalemberrôl, aki ólálkodott, érdeklôdött ott volt I. kapujánál, ott állt meg a kocsival, ô meg is rendült, nem engedte be a kapun. Mert senki sem volt otthon, csak a kutyák. Azokat elûzte, hogy ne csaholjanak rá, beszélni akart vele. – Elôkerült-e az asszony, aki eltûnt? – Dehogy, keresik a mai napig is. – S ezekben a víkendházakban lakik-e valaki? – Persze, hogy lakik, itt lakik két rendôr egymás mellett. – Már csak azért mondta, mert valóban ott lakik egy rendôr. De azért mondta azt, mert rá gyanakszanak, arra a szakállasra. Hogy az a piroskocsis szakállas, akkor vagy négyszer futkározott erre. Hol erre, hol amarra! – Mindenfélére gondolnak: nem-e a férje tervezett ki valami kutyaságot? Hülyeséget vagy mit tudom én? Hogy ilyen nyomtalanul eltûnjön valaki? Összevesztek-e vagy nem vesztek össze? Akkor este, amikor a felesége eltûnt, G. hazajött a munkából, nem hogy etette volna a jószágot, nagy izével ment a bisztróba, és ott maradt. S csak azután ment haza, aztán adott a jószágnak. Ezért aztán Zs. oda vágta neki, hogy „na majd még felhányjuk a trágyát is, nem te tetted-e el valahova?" Olyan könnyedén vette, hogy nem is volt valami komoly, semmi rendületet nem láttak rajta. Ki tudja akkor, mire jön ki ez a dolog: – Valami 12 évig éltek együtt. De 20 év volt a korkülönbség. Zs.-t nagyon megviselte, éjjel-nappal sírt. De az anyjára is bosszankodott, hogy neki ez nem hiányzott! Miért kellett neki ilyet tenni? Ô már észre vette, hogy az apja még élt, az anyjának már itt volt a G., aki kocsmáros volt. S legtöbbször záróráig ott voltak, és az este is ott érte egyszer-másszor. Zs. is leskelôdött. Aztán amikor meghalt az ura, M. tovább maradt a kocsmában, úgy hogy aztán otthonról el is hurcolkodott. A kocsmában valahol egy raktárban ott volt neki egy ágy, ott is aludt. Akinek egy csepp esze van, nem tehet ilyet, hiszen ôneki fia lehetne az a fiú: 20 év nagy korkülönbség... 5. A legkülönfélébb társadalmaknál megfigyelhetjük a túlélés öntudatlan vagy tudatos stratégiáit – mechanizmusait: az egyes közösségek adaptív értékrendje igen változatos módon nyilvánulhat meg. Amit a természet könyörtelenül elvesz, azt fizikai valóságában vagy szimbolikusan kiigazíthatja a társadalom... Minden emberi közösség igyekszik a „hézagokat" kitölteni, pótolni, hol az ökológiai egyensúly megsértését kell nyilvános rítusokkal kiegyenlíteni, hol a közösségek gondjait kell ápolni látványos szertartásokkal. A lagzik tarka ünnepe feledteti a temetések nyomasztó szürkeségét. S ebben a közösség pszichikai védekezése is megnyilvánul: temetések ellenében lakodalmak rendezôdnek, elôrejelezve a potenciális szaporodást. A mátrai faluban mély megrázkódtatást okozott a váratlan esemény, az eltûnés kibillentette a falut nyugalmából. Az emberekre „ráborul az erdô": hiszen az erdô adja nemcsak a tûzifát, hanem az ehetô-eladható gombát, nem utolsó sorban pedig a gyógynövényeket. Az erdôben korábban énekelve gyûjtögetô asszonyokat a félelem elnémította és otthonukban tartotta. A rejtélyes esemény – legalábbis ideig-óráig – kohéziós erôként mûködött: feszesebbé váltak laza rokoni kapcsolatok, az emberek együtt keresték az eltûntet, aki „közös" álmaikban is megjelent („itt mindenki anyámról álmodott, és reggelente el is mondták...") Nem tudták, valóban meghalt-e? S éppen a bizonytalan helyzet kiváltotta revival helyzetben olyan szimbolikus cselekvések és képzetek kerültek felszínre, amelyek évtizedek óta szunnyadtak a hétköznapok szürke rutinja alatt. „Ha csak egyetlen darab kerülne elô a ruhájából" fogalmazták meg a pars pro toto mágikus elvét, de az eltûnés feltételezett helyén felállított kereszt mellé helyezett „üzenetek", a Közért pénztárgépe mellé tett, és a jóslást szolgáló szita az ollóval, a halottlátók megjelenése, és sok más jelenség arra utalt, hogy a maroknyi közösséget nem nyugtatták meg racionális értelmezések... 6. Másfél évvel az eltûnés után, egy véletlen folytán, a falutól nem messze, egy gödör mélyérôl elôkerült több emberi csont és néhány ruhafoszlány: nem lehetett másé: csak az övé!
  Mindenki ott volt a temetésen, hogy lássa: miként száll végleges sírjába a félig üres koporsó...


Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/