KONGÓBAN

  A kongói bennszülöttek mindennél jobban tudják, hogy az ember szenvedésre született, így ezzel nem is törôdnek. Nem ismerik a szenvedést. Tudják, mi az a fájdalom.
  Nincs rá szavuk. Csak a mi szemünkben embertelenek, csak szerintünk azok.
  Számukra természetes a gyilkolás. A kiszámíthatatlan halál. Meglehet, hogy megérik az esti szürkületet vagy akár a reggeli derengést, mert az erdei istenségek, a dzsungel rossz szellemei egy idôre szem elôl tévesztik ôket. Egyetlen napig szem elôl tévedni. Egy jóravaló démont se ismernek; merthogy ilyen nem is létezik.
  Érzéketlenül lépnek át a náluk hatalmasabb erôk áldozatainak holttestén. Lehet az szomszéd vagy rokon. Olyanok, akár az erdei állatok. Magukban hordozzák a halált anélkül, hogy tudnának róla.

  – Az egész ország, ott Afrika szívében, erdô. Zöld, nyirkos és örök. Éveken keresztül hadakozhatsz a bozótvágókéseddel, akkor is az erdô foglya maradsz. Nincs menekvés. Nincs emlékezés és nincs jövô. A jelen öntudatlan. Fák, csak fák, egetverôk.

***

  Egyetlen pillantás a szörnyetegre, és máris az ôrök várakozással teli tekintetének foglyai lettek, kik háttal állva a hatalom birtokosának szüntelenül az erdô rejtekét fürkészik, és megragadnak a sûrûbôl elôvillanó mindenegyes kart és lábat. Kapaszkodj, kapaszkodj meg valamennyi fatörzsbe és liánba. Az erdô sötétjében láthatatlan maradsz. Fogódzkodj minden erôddel. Elég, ha csak az ujjad a fénysávba ér, és menten véged. Az örökkévalók mágneses erejének vonzásában még soha egyetlen halandó sem élte túl, ha bepillantott a lét centrumába, talán egyvalakit kivéve. A legtitkosabb mondák ugyanis arról regélnek, hogy volt valaki, akinek sikerült az ellene induló szörnyet oly gyorsan legyôznie, és annak maszkját magára öltve elfoglalni a helyét, hogy a szörnyeteg gyilkostársai ôt tartották az igazinak.

  - Erre itt nem hagyatkozhatsz! – A törzsfôk vonzása elementáris erôvel egyesül; találkozási helyükön, egy óriási tisztáson a fatörzsek szinte teljesen összelapítják ôket, és nemcsak az erdô mozdul meg, hanem egész országok változnak meg. A dombháton végigvonuló határok egyszerre lent húzódnak a síkságon.

  Igaznak kell lennie, hogy a kontinensek vándorlása az ördögi istenségek hatalmával van összefüggésben. A szatelitképek minden évben megörökítenek elmozduló földterületeket. Porfelleg és kavargó víz. Kecskék, emberek és gazellák fejvesztve menekülnek a talpukalól folyvást kicsúszó szülôföldrôl az ellenkezô irányba, de mégis ôk maradnak alul. Hátrálva tûnnek el, még a nagy szörny nyelvén, kitárt pofájában is a halállal tusakodva.
  Alig hallható kiáltásaikkal figyelmeztetik azokat ott a vásznon. Ha pedig egy western kellôs közepébe csöppennek, és amikor az indiánok feltûnnek a fehér sziklák mögött, nem bírnak magukkal, felugrálnak a székeikrôl, mint a megszállottak, dühöngenek, tombolnak, rikácsolnak és üvöltenek a moziban, mert a saját harci technikáikkal akarják elûzni a támadókat. Kudarcukat kizárólag azzal magyarázzák, hogy otthon hagyták a maszkjaikat, ráadásul még a rendôrök is beviszik ôket. Alig akad olyan uralkodói látogatás, ami ne a fogházban végzôdne. Ott aztán toporognak, a rácsot markolásszák, ordítanak, hogy ôk uralkodók, vezérek, marsallok, a többi fogoly meg csak röhög rajtuk. Teljesen kifáradva, halálosan kimerülten térnek haza a dzsungelbe. Legalább annyi hasznuk volt az egészbôl, hogy addig se foglalta el senki a trónjukat. Ezért is vitték magukkal az egész udvartartást. – Soha többé nem hagyják el erdeiket, ahol ôk az urak, a mesterek, a teljhatalmú uralkodók, még akkor sem, ha túl gyakran döf pengét torkukba, mártja kardját beleikbe a leghûségesebb barát vagy a legkedvesebb fiú. Igen, de ezt legalább már jól ismerik, ez az ô világuk.
  Kinshasaban, Kisanganiban azok keresnek menedéket, akik elhagyják az erdôket, és soha többé nem térhetnek oda vissza. Azok, akik a falánk pofájúak elôl menekültek, még mielôtt levágták volna a kezüket vagy skorpiókkal teli hordóba gyömöszölték volna ôket. A valóság mint az orkán tört rájuk. Most céltalan élnek a városokban, ahol minden valótlanná válik. Kisangani és Kinshasa az álmuk, eleinte még biztató, ám valamivel késôbb elkerülhetetlen: már hetek, de évek múltán biztosan halálos. A menekültek kezdetben még emlékeznek az erdôkre, a gallykunyhókra, az asszonyokra és gyerekekre, az üldözôk pofájára, de a képek hamarosan, ôrjítôen gyorsan összekeverednek a fejükben. Mi volt, mi nem volt? Elvétve még felbukkan egy-egy emlékfoszlány. Vége. Már semmijük sincs. Nincs tetô a fejük felett, se ennivaló, se barát, se ôsök. Szellemek sincsenek. Nincs uralkodó. Csak tévé, tévé bezzeg van. Mindegyiküknek van televíziója, kivétel nélkül. Menj végig a kunyhók között, azt se tudod, állnak-e még vagy éppenséggel összedôltek, most építették-e ôket vagy lebontásra várnak, hogy lakottak vagy elhagyatottak, kunyhók-e egyáltalán vagy csak véletlen egymásra hullott gallyak: mindenütt láthatod a képernyôk villódzását. Kék vihar. Recsegô párbeszédek minden oldalról. Csak egyetlen adó van. Az emberek a tévékészülékek elôtt tolonganak, és megigézetten bámulják a valóságot, ami ebbe a csodaládába húzódott vissza. Látják az oroszlán-uralkodókat – Kongó minden adása róluk szól –, akik elôl elmenekültek, mert anyákat és apákat gyilkoltak. Valóságosnak hiszik ôket, imádkozva térdepelnek a képernyô elôtt, mert nincs merszük kikapcsolni. Persze ezek a filmesek oroszlán-uralkodói, maszkmesterek kreálta szörnypofák, a stúdióban felépített erdôkben és tisztásokon. Az egész meglehetôsen hanyag és lélektelen. Az imádkozók mindenesetre igaznak hinnének kevésbé hiteles uralkodókat is. Senki, még a stúdiófônökök sem láttak egyetlen oroszlánistent sem – akinek egyébként egy stúdiófônök csak kis piszok a körme alatt. Annyira nevetségesek az uralkodók nagyságát bemutató képek, olyan groteszkek, hogy még az erdei démonok sem ismerik fel magukat, ha az utcákon lopózva a nyílásokon vagy az ablakokon át a képernyôre sandítanak megszégyenülten. Eszükbe sem jut, hogy márpedig ôk lennének a szökdécselô koboldok, mégis zavarba jönnek, hisz hogy lehet, hogy egy ilyen kis dobozba emberi teremtmények, sôt egész erdôségek beleférnek.
  Mert semmi igaz nincs a városokban, nekem elhihetitek, a valótlan válik valóságossá. Csak elegendô embernek kell ugyanarról álmodnia, ugyanattól félnie, ugyanarról beszélnie, hogy mindez – talán túlontúl gyorsan – éppoly valóssá váljon, mint valaha az erdei uralkodók. Légbôl kapott dolgok áradata zúdul végig a városon, és még aznap este valósággá válik. Amíg az emberek pálmalevél-tetejû kocsmák asztalainál ücsörögnek, túlzsúfolt buszokon kapaszkodnak, vagy vízért állnak sorban, izgatottan beszélik meg az újabb tényeket. Nincs senki, aki ne lenne meggyôzôdve a tegnapit felváltó újabb tévhit igazságáról, holott alig hallott róla valamit. Bárkinek mondd, ma este a hold aligha gurul végig a Grand Boulevard-on, menten bolondnak tart, még másnap is, még akkor is, ha fel sem jött a hold. º tudja, miért, a hold tudniillik családi összejövetelen volt, megjelenését a következô vasárnapra halasztotta. Ártalmatlan közös téveszme, tulajdonképpen derûs, mintha mindnyájan biztosak volnának abban, hogy övék a fônyereményt a lottón, a nyolc és félmillió zaire-t. Akkor is, ha nem vettek sorsjegyet, ha nincs se lottótársaság, se pénz, amit ki lehetne fizetni. Nem tesz semmit, isznak rá egy-két sört. Minden a sör körül forog, nekem elhihetitek. A sör az egyetlen valóság a valótlanságok e kavalkádjában. Az ôrülettel együtt mindig sör is folyik, illetve sörben úszik az ôrület.
  Hajszálon múlik élet és halál. Ha például mindenki ugyanabban a pillanatban szerez tudomást arról, hogy a város másik végén tonhalkonzerv, Levis farmer, sôt gratis hûtõszekrény és autó is kapható, akkor az egész lakosság felkerekedik,, feje fölé tartott bádogbögrékkel, taligákkal és zsákokkal, kiabálva és tülekedve keresztültörtet a városon. Közben egy-két embert agyontaposnak.

  – Sör, sör! Senki nem tudja, honnan van az embereknek mindig éppen annyi sengi-jük, amennyi egy pofa sörre kell. Erre bezzeg mindig van pénzük, még ha halálos betegek fetrengenek is otthon a saját piszkukban. Vagy például egyszerre mindenki úgy tudja, hogy a N'gromik törzsébôl valók okozták a szörnyû hasmenéses megbetegedést, amibe olyan sokan belepusztultak, ezért egytôl egyig le kell ôket mészárolni, hogy újra egészséges legyen mindenki. Az érintettekhez ugyan elég korán jut el a hír, ám túl késôn ahhoz, hogy ezt az ôrültséget maguk is elhiggyék. Elôzô este még senki sem beszélt errôl. Akkor még mindenki arról diskurált, hogy az ENSZ egy repülôegysége videokészülékeket és robogókhoz tartozó pótkerekeket dob le hozzájuk.
  – Aztán mindenütt gyerekek, nôk és férfiak fekszenek vértócsákban, a járdákon, az ananászos kosarakban és a külvárosi vonatokon. Egy mozdonyvezetôt a vétkes törzsbôl akkor ütnek agyon, amikor a vonat teljes sebességgel száguld, romba dönti a végállomást hétszáz embert gázolva halálra. -Sör, csak nagyon sok sör kell hozzá.
  – Az emberek, hogy legyôzték a kolerát, átmulatják az egész éjszakát. Néhányan robogót vesznek és videofilmet, ha már az abroncsok és a lejátszókészülékek megérkeztek az égbôl.

  Van egy ôrület, az a legszörnyûbb. Egyelôre ritkán támadja meg a város lakóit, ámbár józan megfigyelôk megállapítása alapján mind jobban terjed, és ha egyszer felütötte a fejét, egyre borzalmasabb következményeik lesznek. – Mindenesetre Kongó városaiban nincsenek józan megfigyelôk. – Senki sem tudja, hogyan és miért, de hirtelen mindenki elmenekül otthonából, le a folyóhoz, fel a dombokra, mert tudják, tudják!, hogy az oroszlánfejûek ki fognak törni a televízióból. Hogy már kinn is vannak. Szörnyek, toronymagas díszeikben! Rögtön befordulnak a sarkon az erdô gyilkos urai, hogy bosszút álljanak, szörnyûséges bosszút, hogy mindenkit megbüntessenek engedetlen meneküléséért. – Lehet, hogy egy valódi uralkodó, aki lopakodása során véletlen épp a pornómozik környékén jár, és saját eljövetelérôl hall, titokban mérlegelni kezdi a lehetôségeit, hogy ezt valóban megtegye. No persze nem szegényes ágyékkötôjében, hanem teljes díszben, oroszlánsörényes, ijesztô maszkban, amitôl a hasonszôrûek is megrettennek. Nekem elhihetitek, hogy nem is olyan régen valaki ki akarta használni a pillanat adta lehetôséget, és gyôzelmi menetben vonult át a városkapun, végig a reptértôl induló négysávos úton, az összes démonnal és nagyméltóságúval, az udvari zenekarral, a hóhérral, zászlókkal és nôkkel, az állami kincsekkel és krokodilokkal, és amikor a városlakók megpillantották, rögtön felismerték, hogy az az álarcos ott, a különös menet elején a legkevésbé sem hasonlít a tévébeli gyilkos uralkodókra. Hogy csaló és valóság-idegen. Agyonverték. És vele együtt összes harcosát, holott azok ugyanúgy táncoltak, mint mindig, és kiáltottak is, ahogyan szoktak, ami eddig még sosem maradt hatástalan. Csupán néhány nô menekült meg, és az összes krokodil. Még néhány hétig ott mászkáltak fel s alá a reptér felé vezetô úton, mígnem az utolsót is lelôtték és megették. Az alattvalók a király visszatérését várták. Csak rémhírek jutottak el hozzájuk az uralkodó sorsáról – arról, hogy mindannyian ott hagyták a fogukat –, amiket azonban az erdôlakók jó szokása szerint nem hitték el. Tudták, amit láttak és látták, amit tudtak. Nem mertek új királyt választani, még ha a régi sokáig távolmaradt. Bárcsak visszajönne még! Így aztán ez az egyetlen törzsfô nélküli törzs egész Kongóban, hol a legteljesebb anarchia uralkodik. Mindenki teszi, amit akar, és ezt persze nem mindig a legjobban teszi. De egyikôjük sem akar uralkodni, és egy sem akar bemenni a városba. Mindenesetre senki sem merészkedik be a királyi palotába, ami, bár négyszáz udvaroncnak adott helyet, szerényen bújik meg a dzsungel óriásfái között. Csak a gyerekek rohangálnak a termeken át. A trónon üldögélnek, és ijedeznek az egerektôl és patkányoktól.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu