AZ IAKIREMA TÖRZS TESTI RÍTUSAI
Az antropológus már
annyira hozzászokott ahhoz, hogy különbözô
népek hasonló helyzetekben számtalanféleképpen
viselkedhetnek, hogy a legegzotikusabb szokások sem lepik meg többé.
Sôt mi több, ha a logikailag lehetséges viselkedéskombinációk
valamelyikére még sehol sem bukkantak rá a földkerekségen,
erôsen gyanakszik, hogy ez a viselkedésforma egy ma még
ismeretlen törzsnél található meg. Murdock már
1949-ben rámutatott erre a jelenségre a klánok szervezôdése
kapcsán. Nos, az iakiremák mágikus hiedelmei és
gyakorlatai annyira szokatlan elemeket tartalmaznak, hogy érdemes
részletesen írni életmódjukról, mely
az emberi viselkedés lehetséges szélsôségeinek
egy példája.
Húsz éve már,
hogy Linton professzor elôször hívta fel az antropológusok
figyelmét az iakirema rítusokra, ám máig is
csak homályos fogalmaink vannak e nép kultúrájáról.
Egy észak-amerikai embercsoportról van szó, akik a
kanadai krík, a mexikói yaquik és tarahumarék,
valamint az Antillák karaibjai és arawakjai által
lakott területek között élnek. Eredetükrôl
keveset tudunk, hagyományuk szerint keletrôl érkeztek.
Az iakiremák mitológiájában népük
elsô vezére egy kultúrhôs, Notgnihsaw volt, akinek
a nevéhez egyébként két hôstett fûzôdik:
egyszer áthajított egy indián kagylópénzdarabot
a Pa-To-Mac folyón, egy másik alkalommal pedig kivágatott
egy cseresznyefát, amelyben az Igazság Lelke lakozott.
Az iakirema kultúrát
gazdag természeti környezetben kialakult fejlett piacgazdaság
jellemzi. Az emberek idejük jelentékeny részét
gazdasági tevékenységre fordítják, ám
fáradságos munkájuk gyümölcsét nagyrészt
rituális aktusokra költik, sôt napjuk komoly hányadát
is effajta tevékenységek töltik ki. E tevékenységek
elsôsorban az emberi testre irányulnak, melynek külleme
és egészségi állapota fôszerepet játszik
e nép erkölcsi világképében. Bár
a testtel való fokozott törôdés önmagában
természetesen nem szokatlan, az iakiremák hozzá kapcsolódó
filozófiája, valamint a szertartásos elemek teljesen
egyedülállóak.
A rendszer valószínûleg
azon az alapvetô hiedelmen nyugszik, hogy az emberi test csúf,
és természetétôl fogva hajlik a gyengeségre
és a betegségre. E test örökös foglyának,
az embernek egyetlen reménysége, hogy a rítus és
a szertartás hatékony befolyásával hárítsa
el ezeket a bajokat. Minden egyes háztartásban találunk
egy vagy több e célra szolgáló szentélyt.
A társadalom több hatalommal rendelkezô tagjainak a házában
több szentély is van, sôt, egy ház pompáját
gyakran azon mérik le, hogy hány ilyen rituális központot
tartalmaz. A legtöbb ház sárral tapasztott vesszôfonatból
épült, de a tehetôsebbek szentélyeiben a belsô
falakat kôvel rakják körbe. A szegényebb családok
úgy utánozzák a gazdagokat, hogy cseréptáblákkal
rakják ki a szentélyek falait.
Bár minden család
rendelkezik legalább egy ilyen szentéllyel, a hozzá
kapcsolódó rítusok nem családi, hanem magánjellegû
és titkos szertartások. A rítusok mibenlétét
általában csak a gyerekekkel vitatják meg, s velük
is csak abban az idôszakban, amikor beavatást nyernek a misztériumokba.
Én azonban kellôképpen bizalmas viszonyba kerültem
a bennszülöttekkel, s így közelrôl vizsgálhattam
a szentélyt, sôt még a rítusokat is részletesen
elmesélték nekem.
A szentély középpontja
egy falba épített doboz vagy szekrény. Ebben a szekrényben
tartják azokat a varázseszközöket és -keneteket,
amelyek nélkül hite szerint egyetlen bennszülött
sem maradna életben. Ezeket a készítményeket
különféle specialistáktól szerzik be. Közülük
a leghatalmasabbak a vajákosok, akiknek a közremûködését
a bennszülöttek komoly ajándékokkal hálálják
meg, holott a vajákosok még csak nem is adják oda
a megfelelô gyógyhatású italt pácienseiknek,
mindössze azt határozzák meg, hogy mely összetevôkbôl
álljon, ezeket aztán egy ôsi, titkos nyelven összeírják.
Ezt az írást csak maguk a vajákosok értik,
meg a gyógyfüvesek, akik újabb ajándékok
fejében a bennszülött rendelkezésére bocsátják
a megfelelô varázsitalt.
A varázsital maradékát
felhasználás után nem semmisítik meg, hanem
a házi szentély varázsdobozába helyezik. Mivel
ezek a varázsszerek csak egy bizonyos kór ellen hatnak, az
emberek valódi és képzelt betegségei pedig
számosak, a varázsdoboz rendszerint zsúfolásig
teli van. Annyi a varázskészítmény, hogy el
is felejtik, mire valók, és nem merik újra használni
ôket. Habár a bennszülöttek ezzel kapcsolatban csak
igen homályos gondolatokat fogalmaztak meg, feltételezhetjük,
hogy azért tartogatják a régi varázserejû
készítményeket, mert úgy vélik, hogy
jelenlétük a varázsdobozban, amely elôtt a testi
rítusok nap mint nap zajlanak, már önmagában
is bizonyos fokú védettséget nyújt a híveknek.
A varázsdoboz alatt kisméretû
kutat helyeznek el. A család tagjai minden nap egymás után
belépnek a szentélybe, fejet hajtanak a varázsdoboz
elôtt, különféle szent vizeket kevernek össze
a kútban, majd elvégeznek egy rövid tisztálkodási
rítust. A szent vizek a közösség Víztemplomából
származnak, ahol a papok bonyolult szertartások közepette
megtisztítják a folyadékot, hogy alkalmas legyen rituális
célokra.
A mágikus kuruzslók
hierarchiájában a vajákosok alatt azok a specialisták
helyezkednek el, akiknek az elnevezésük talán leginkább
a „szent szájkuruzsló" kifejezéssel fordítható.
Az iakiremák szinte patologikus módon irtóznak a szájtól
(s egyben vonzódnak is hozzá), szájuk állapota
a hiedelem szerint minden társas kapcsolatukat természetfölötti
módon befolyásolja. Ha nem lennének a száj-rítusok,
foguk kihullana, ínyük vérezni kezdene, állkapcsuk
összezsugorodna, barátaik elhagynák, szeretôik
visszautasítanák ôket. Hisznek abban is, hogy az orális
és a morális jellemzôk szorosan összefüggnek.
Van például egy szájtisztítási rítus
a gyermekek számára, amely állítólag
megacélozza erkölcseiket.
A mindenki által végrehajtott
mindennapos testi rituáléhoz egy száj-rítus
is tartozik. Annak ellenére, hogy e nép rendkívül
kényes és aprólékos a szájgondozásban,
e rítus egy olyan gyakorlatot is tartalmaz, amely a beavatatlan
idegen számára visszataszítónak hat. A beszámolók
szerint a bennszülöttek varázskenettel borított
apró sörtecsomót helyeznek a szájukba, amelyet
azután bonyolult, szertartásos gesztusokkal ide-oda mozgatnak.
A magánjellegû száj-rítus
mellett e nép fiai évente egyszer-kétszer felkeresik
a szent szájkuruzslót, aki számos lenyûgözô
kellékkel – fúróval, árral, szondával
– rendelkezik. A szájban székelô gonosz erôk
kiûzése a páciens szinte leírhatatlanul iszonyú
rituális kínzásával jár. A szent szájkuruzsló
kinyitja a bennszülött száját, és a fent
említett szerszámok segítségével kitágítja
a lyukakat, amelyek szuvasodás által keletkeztek a fogakban.
Végül varázserejû anyagokat helyez a lyukakba.
Ha nincs természetes módon keletkezett lyuk, egy vagy több
fogat vésôvel megmunkál, hogy a természetfölötti
erejû anyagot beletemethesse. A páciens hite szerint mindennek
az a célja, hogy megálljon a szuvasodás, valamint
hogy barátokat vonzzon magához. E rítus rendkívüli
szakrális és hagyományos jelentôsége
abban is egyértelmûen megmutatkozik, hogy a bennszülöttek
évrôl évre visszatérnek a szent szájkuruzslóhoz,
annak ellenére, hogy fogaik tovább romlanak.
Az iakiremákról szóló
jövendôbeli átfogó tanulmány remélhetôleg
részletesen kitér e nép fiainak személyiségbeli
jellemzôire. Egy pillantás a szent szájkuruzsló
ragyogó szemére, miközben egy idegbe döfi szerszámát,
azonnal gyanakvást kelt bennünk, hogy a dologba némi
szadizmus is vegyül. Amennyiben ezt sikerül bizonyítékokkal
alátámasztani, rendkívül érdekes struktúra
bontakozik ki majd elôttünk, ez esetben ugyanis a lakosság
nagy része egyértelmûen mazochista hajlamú.
Erre utal Linton professzor is a testi rítusok jellegzetes, kizárólag
férfiak által végzett momentumáról szólván.
A rítus ezen része az arc felszínének egy éles
szerszámmal való kapargatásából és
összevagdosásából áll. Különleges
nôi rítusokra csak havonta négyszer kerül sor,
ezek tehát nem túl gyakori, ám barbárságban
a férfiakét is fölülmúló aktusok.
A szertartás részeként a nôk körülbelül
egy óra hosszat kis sütôben sütögetik a fejüket.
Elméleti szempontból az a legérdekesebb, hogy egy
túlnyomóan mazochista nép szadista jellemzôket
is kifejlesztett.
A vajákosoknak minden egyes
közösségben van egy impozáns templomuk, az úgynevezett
„betegségek háza". A bonyolultabb szertartások, amelyekre
súlyos betegek kezelésekor kerül sor, kizárólag
e templom falai közt végezhetôk. E szertartásokon
nemcsak a varázsló vesz részt, hanem afféle
Vesta-szüzek egy állandó csoportja is, akik jellegzetes
öltözékben és fejdíszben, méltóságteljesen
járnak fel-alá a templom helyiségeiben.
A betegségek házában
végzett szertartások rendkívül kegyetlenek. Egészen
elképesztô, hogy a templomba belépô súlyosan
beteg bennszülöttek jelentôs hányada mégis
életben marad, sôt esetenként meg is gyógyul.
Kisgyerekek, akiknek még nincs teljesen kialakult iakirema-világképük,
gyakorta ellenállnak, amikor a templomba akarják vonszolni
ôket, hiszen „oda meghalni mennek az emberek". Ennek ellenére
a beteg felnôttek nemcsak hogy hajlandóak alávetni
magukat a megtisztító rítusnak, de ôk maguk
ragaszkodnak hozzá – már ha megengedhetik maguknak. Ugyanis
bármennyire súlyos beteg a jelölt, bármilyen
sürgôs kezelésre szorul is, a legtöbb templom ôre
hallani sem akar róla, ha nem ad bôséges ajándékot.
Az ôrök még akkor sem engedik el az újonnan beavatottat,
ha bejutott, és túlélte a szertartásokat, csak
miután újabb ajándékot kaptak tôle.
A templomba lépôt elôször
is megfosztják ruháitól. A köznapi életben
az iakirema sohasem fedi fel testét, és titokban tartja természetes
funkcióit. A fürdést és az ürítést
kizárólag a házi szentély magányában
végzi, a testi rítusok részeként. Komoly lelki
megrázkódtatást okoz, hogy a test magánjellege
hirtelen megszûnik, mihelyt a betegségek házába
lép. Egy férfit, akit még a saját felesége
sem látott ürítés közben, egyszer csak meztelenre
vetkôztetnek, majd arra kényszerítenek, hogy egy Vesta-szûz
jelenlétében végezze természetes szükségleteit,
méghozzá egy szent edénybe. Erre a szertartásos
kezelésre azért van szükség, mert az ürülékbôl
egy jós késôbb a páciens betegségének
lefolyására és természetére következtet.
A nôi páciensek mezítelen teste pedig a vajákosok
állandó vizsgálódásának, mesterkedéseinek
és matatásának van kitéve.
A templomi beavatásért
folyamodóknak csak igen kis hányada képes arra, hogy
a kemény priccsen való heverészésen kívül
bármit is csináljon. A mindennapos ceremóniák,
mint például a szent szájkuruzslók rítusai,
kényelmetlenséggel és kínzó fájdalmakkal
járnak. A Vesta-szüzek minden hajnalban rituális pontossággal
felverik a pácienst, fel-alá görgetik a kínpadon,
miközben megtisztító aktusokat végeznek, melyekre
gondosan kiképezték ôket. Más alkalmakkor varázspálcát
dugnak a páciens szájába, vagy arra kényszerítik,
hogy állítólag gyógyhatású anyagokat
fogyasszon. Idônként maga a vajákos is megjelenik,
és mágikusan kezelt tût döf a páciens testébe.
Az a tagadhatatlan tény, hogy a templomi szertartások gyakran
nemhogy meggyógyítják a beavatottat, hanem halálát
okozzák, egyáltalán nem csökkenti a vajákosokba
vetett általános bizalmat.
A vajákosok egy típusáról
még nem ejtettünk szót, s ez a „hallgató". Hatalma
van arra, hogy kiûzze az ördögöket, akik a megbabonázottak
fejében tanyáznak. Az iakiremák hite szerint maguk
a szülôk rontják meg saját gyermekeiket. Különösen
az anyákra gyanakszanak, hogy átkokkal sújtják
gyermekeiket, miközben a titkos testi rítusokra tanítják
ôket. Az ördögûzô ellenmágiája
szokatlanul rítusmentes. A páciens egyszerûen mesél
a „hallgatónak" bajairól és félelmeirôl,
kezdve a legkorábbi nehézségekkel. Az ördögûzés
során az iakiremák egészen rendkívüli
emlékezôtehetségrôl tesznek tanúbizonyságot.
Nemegyszer azon siránkoznak, szopós csecsemôként
mennyire fájt nekik a visszautasítás, amikor anyjuk
elválasztotta ôket; egyesek saját születésük
traumatikus hatására vezetik vissza összes bajaikat.
Végül említést
kell tennünk azokról a gyakorlatokról, amelyek a bennszülöttek
esztétikai fogalmain alapszanak ugyan, de áthatja ôket
a természetes emberi testtôl és annak funkcióitól
való irtózás. Ilyenek például a rituális
böjtök kövér emberek lefogyasztására,
valamint a szertartásos lakomák sovány emberek felhizlalására.
Más rítusok arra valók, hogy a kismellû nôk
kebleit megnöveljék, illetve a nagymellû nôkét
összezsugorítsák. A keblek alakjával való
általános elégedetlenség abból is meglátszik,
hogy a bennszülöttek által ideálisnak tartott forma
gyakorlatilag a lehetséges emberi változatok skáláján
kívül esik. Egyes, szinte embertelenül túlfejlett
emlôkkel sújtott nôket bálványként
imádnak – ezek a nôk remekül megélnek abból,
hogy helységrôl helységre járnak, és
bizonyos díjazásért megengedik, hogy a bennszülöttek
bámulják ôket.
Már utaltunk arra, hogy az
iakiremáknál az ürítés rituális,
rutinszerû, titkos tevékenység. A természetes
szaporodás funkcióját is hasonlóképpen
eltorzítják. A közösülés tabutéma
és gondosan megtervezett aktus. A terhességet varázsszerek
használatával, illetve a hold fázisaihoz igazított
közösüléssel igyekeznek elkerülni. Gyermek ritkán
fogan. Terhességük alatt a nôk úgy öltöznek,
hogy elrejtsék állapotukat. A szülés titokban
történik, barátok vagy rokonok segítsége
nélkül, s a nôk nagy része nem szoptatja csecsemôjét.
Az iakiremák rítusainak
áttekintése egyértelmûen bizonyítja,
hogy a mágikus hit által megnyomorított néprôl
van szó. Alig érthetô, hogyan tudtak ilyen régóta
fennmaradni az önmaguk által önmagukra rótt terhek
szakadatlan nyomása alatt. De még az ilyen furcsa, egzotikus
szokásokat is megértjük, ha Malinowski mély meglátásának
fényében szemléljük ôket: „Innen, messzebbrôl
és magasabbról, a fejlett civilizáció szilárd
bástyáiról szemlélve könnyen átlátjuk
a mágia nyerseségét és értelmetlenségét.
Ám a mágia ereje és útmutatása nélkül
az egykori ember képtelen lett volna megbirkózni a felmerülô
gyakorlati nehézségekkel, s az emberiség nem léphetett
volna a civilizáció magasabb fokára."