A HÁROMSZÖG HÁROM SARKA
Az Ausztria és Németország
Európában címû konferencia osztrák rendezôi
azt kérik tôlem, hogy lennék valamiféle „külsô
szemlélô", akinek a nézeteivel aztán kívánatos
lenne szembesülniök. Musil véleménye szerint viszont
„Ausztria létének egyetlen bizonyítéka Magyarország",
s ha ez tényleg így van, akkor szemlélôdésem
nem csak indokolt, hanem külsônek sem nevezhetô. Musil
kijelentésének ellenpróbája se mutat mást.
Vajon egy németnek eszébe juthatna-e, hogy egy magyar véleményével
szembesüljön? Soha. És egy magyarnak eszébe juthatna-e,
hogy éppen osztrákokkal szembesüljön? Nem, egy
magyar soha, senkivel.
A puszta tény, hogy mégis
nyugodtan üldögélhetek osztrákok és németek
között, s édes kettôsükbe még bele is
beszélhetek, nem csak elegendô bizonyíték arra,
hogy Musil nem beszél ökörségeket, hanem bizonyítéka
annak is, hogy ténylegesen létezik egy ilyen egyenlôtlen
háromszög hármójuk között. Ennek a
kapcsolatnak szeretnék a mélyére nézni.
Vagy tizenöt évvel ezelôtt,
amikor egyszer Berlinben az éjszakai buszra várva álldogáltam,
jött egy becsípett férfi és megszólított.
Tüzet kért, vagy valamit tudni akart, annyi biztos, hogy válaszom
hallatán azonnal tudta, idegen vagyok, és kérdezte
is, honnan jövök. Önkéntelenül hátráltam
fél lépésnyit, s a biztos távolságból
válaszoltam neki, hogy Budapestrôl. Hogy akkor én egy
magyar vagyok, ordította. Ki más lakna Budapesten, válaszoltam
erre. Öröme azonban határtalannak mutatkozott, át
akart ölelni, és azt ordította, hogy akkor mi fegyverbarátok
vagyunk. Nem tehettem mást, az éjszaka nagy csendjébe
én is brutálisan beleordítottam. Mik vagyunk mi? A
nagy bérpaloták kivilágított, elutasító
homlokzata halkabban visszaszólt. Mik vagyunk mi?
A hasonlóságok és
a különbségek tüzetesebb vizsgálatának
kedvéért szeretnék azonban feltenni egy egészen
egyszerû kérdést is.
Mit tesz az ember ebben a három,
történetileg és kulturálisan egymásba
bonyolódott országban, ha egy idegent, vagy úgy általában
az idegeneket kellemetlennek, nyûgösnek, taszítónak
és egyáltalán, undorítónak találja.
Németországban a szállásukat
vagy a lakásukat gyújtja fel. Ausztriában küld
nekik egy levélbombát vagy a robbanóanyagot a helységnévtáblára
tapasztja. Magyarországon a kocsmában veri meg, a nyílt
utcán döfi le ôket, netán azt mondja, hogy beszélni
szeretne velük, s akkor húzza elô a bunkót, ha
szólásra nyitják a szájukat.
A különbségek nem
érintik a lényeget, hanem inkább a stílusban,
a kivitelezés módszerében mutatkoznak meg. E jellegzetességek
alapján a németet számítónak és
kegyetlennek, az osztrákot sunyinak, alattomosnak, a magyart pedig
vérszomjasnak és barbárnak nevezhetnénk. A
jelzôket egyébként nem a kisujjamból szoptam,
hanem egy tizenhetedik századból származó,
szépen illusztrált német kalendáriumból
vettem át. Ezekkel a jelzôkkel azonban a lényeget illetôen
nem juthatunk nagyon messzire.
Ahhoz, hogy mélyebbre menjünk
vagy messzibbre lássunk, talán azt a meglepô kérdést
kéne föltennem, hogy e három ország közül
vajon melyikben tudná Thomas Bernhard egy ideig még elkerülni
a saját halálát?
Németországban biztosan
nem, hiszen német költôt nem tudunk elképzelni,
amint ilyen kaján élvezettel utasítaná el saját
nemzetét, s ezért ilyen élvezkedô gyûlölködéssel
nyilatkozhatna róla. Egy német csak úgy tudja megmenteni
önmagát, ha a körültekintés és a felebaráti
szeretet erényeivel jeleskedik, s ha gyöngéd távolságból
szemléli a saját nemzetét. Önmagán kívül
egy német nem gyûlölhet senki mást, s valószínûleg
a közelebbi jövôben sem engedheti meg magának azt
a bájos önösséget és forró önszerelmet,
amelyet Thomas Bernhardtól természetesen mindig elvárhatunk.
Ez idáig minden csöndes kísérletnek, amely Ernst
Noltetól Botho Straussig arra vonatkozott, hogy a németek
valamiként kikerülhessenek végre az önmagukra erôltetett
engedékenységnek és az aszkétikus önvizsgálatnak
ebbôl a sodró fôáramából, csúfos
kudarcot kellett vallani.
Magyarországon viszont Thomas
Bernhardnak a legkisebb, a legparányibb lehetôsége
se lenne túlélni a saját halálát. A
közönséges magyar ugyanis éppen abban különbözik
a másik kettôtôl, hogy képtelen különbséget
tenni a saját nemzete és a saját személye között.
Vagy arra hajlik, hogy tökéletesen megfeledkezzék a
nemzetérôl, vagy olyan mértéktelenül azonosítja
önmagát a nemzetével, amit egy német immár
nem is tud elképzelni, az osztráknak pedig csupán
örök vágyálma marad. Thomas Bernhard a tökéletes
nemzeti közömbösség és a beteljesült
nemzeti odaadás végletei között egyszerûen
nem találná többé a saját lélegzetvételét.
A saját lélegzete nélkül pedig még Magyarországon
is megfullad az ember.
Végül Ausztriában
nem csak azért nem lehetne Thomas Bernhard túlélését
biztosítani, mert mindenféle politikai potentátok
alkalom adtán éppen úgy szidalmaznák, ahogy
ô is örökösen szidalmazta ezeket a politikai potentátokat,
s még csak nem is azért, mert Ausztriában nem találna
magának olyan léptékû kiadót, mint amilyen
Unseld, vagy olyan léptékû rendezôt, mint amilyen
Peymann, hanem elsôsorban azért kéne egyszer, kétszer
és végleg meghalnia, mert valóban olyan kivételes,
se a német, se a magyar, se az osztrák szabványok
mértékegységeivel nem mérhetô személyiség,
aki ugyanakkor tökéletesen megfelel a tényleg kivételes
minôségû osztrák magaskultúra elsôrendû
követelményének, miszerint pestisesként kell
kezdeni és kiátkozottan, betiltottan, kitaszítottként
vagy emigránsként kell befejezni az életet. Így
aztán Schiele, Trakl, Freud, Webern, Wittgenstein, Schönberg
és Bachmann sorsán Bernhard is csupán osztozik.
Németországban a kulturális
és a történeti folyamatok sokkal szorosabb összefüggésben
állnak egymással, sokkal olajozottabban mozognak együtt,
mint Ausztriában, s ezért Németország kulturális
hôsei nem kitaszítottak, hanem ezeknek a jórészt
egybevágó folyamatoknak a reprezentánsai. A kitaszítottakat
a német kultúra folyamatosan Ausztriából importálja,
ahol is a kulturális és a történeti folyamatok
divergálnak, egymástól elhajlanak, és inkább
kölcsönösen kihívják és ingerlik, mintsem
kiegészítenék vagy kiegyenlítenék egymást.
A magyar kultúra ellenben mindkét hôstípussal,
a kitaszítottal és a reprezentánssal egyként
jellemezhetô, mivel a kulturális folyamatok és a történeti
folyamatok ellentétesek egymással, hol összefonódnak,
végül is kiszámíthatatlanul.
A saját múltjával
való szembesülés folyamatában a három
ország három különbözô lépcsôfokon
áll, ám mégis egyetlen kivételes európai
species. Mondhatni, egyetlen fajta, három különbözô
változat.
Magyarország nem hogy nem
kíván többé szembesülni a saját múltjával,
hanem annak érdekében, hogy megszabaduljon múltja
mértéktelen terhétôl, egyszerûen megszüntetett
avagy szüneteltet minden néven nevezhetô történeti
korszakot és tradíciót. Saját történetének
realitását az örökös jelen oltárán
áldozza fel. Magyarországon az utóbbi ötven évben
senki sem birkózott meg a saját személyes múltjával
sem, nem hogy a nemzetével. Magyarországon mindenkit végleg
lebírt az állandó jelen. Egy ilyen boldogító
állapotban természetesen senkinek nincsen szüksége
jövôre sem.
Ausztria nem szembesült a múltjával,
illetve nagyon bágyadtan tette. Ám a Waldheim-ügyben
a világ elég kegyetlenül, bár közel sem
igazságtalanul szembe állította a saját múltjával
Ausztriát. A Groer-ügy viszont azt mutatja, hogy a szembesülésnek
ez a processzusa immár önkéntesen megy tovább,
olyannyira, hogy egy szép napon tán az sem lesz elképzelhetetlen,
hogy egy Thomas Bernhard még a saját hazájában
is élni tud.
Németország ugyan
alaposan szembesült a saját múltjával, ám
a konfrontáció egészen sajátos eredményre
vezetett. Ezzel a múlttal nem lehet megbirkózni, ezt a múltat
nem lehet megemészteni. Németországot végérvényesen
lebírta a saját múltja. Azáltal azonban, hogy
Németországnak legalább a nyugati fele ezt a megrázkódtató
tényt elfogadta, a lakhatatlan ország lakhatóvá
változott. Valljuk be, hogy egyedülálló, a jövôre
nézvést pedig igazán bíztató teljesítmény.
S hogy aztán a keleti tartományok minként tudják
majd lakhatóvá tenni a saját múltjukat, s miként
fog alakulni ezeknek az országrészeknek a közös
jövôje, ma még persze nem belátható.
Mint ahogy az sem, hogy Ausztria
és Magyarország vajon lakhatóvá válik-e.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu