MARNO JÁNOS


MAROKKÕ

Elhallgat /ez nagy szó nála!/,
fázik nagyon a kicsi nôvér,
árnyékát ablakszél rázza,
csontnyelû rés, huzata kövér.
Magam se vagyok jobban magamnál.
Kezem izzad, elsô versszakkal
hagynám oda dallamvetésem
/más mûfajoktól pedig már
ábra mutatja! elestem/.
Késtem, attól oly kiábrándult,
s azért bújt kabátba este,
hogy ajtót nyisson csak hiába.
Szavaim kulcson a rozsda:
Felugrottam csak, bár elôtte
nem volt eszemben. /És most a
hó veti hullámát mostoha
füstkamrám terébe.../ Hanem
haladtam volna Tragédiámmal
eszeveszettül tovább, visszeres
sír-és-ûr-léptû verslábakon...
Aztán a színpad, jelenetünkre
mire visszatérek, kihûl.
Létrán gubbaszt, feslett bábui
körében, a kicsi nôvér,
haját is, most látom, festi csak:
dermedt sár, kulissza-vadon,
fekete s száraz; fényt és koszt
elnyel a beeresztett padló
/s mi mást szervünk még kiválaszt/.
Bolygóm rángat. Kamrámba vakon
kitalálok; a hó megsárgul,
villanyláng, párolgó káosz,
vadhúsra vadnyom, mely széjjeltart -
asztalhoz ültet bérsúgó.
/hányinger feszélyez./ Mérem
a lyukat szemem szarkából
/magamnál jobban most se vagyok/:
Tragédiámba belefér/!/
Könnyen bánja a vérszagot
is, mit ont bent a kicsi nôvér.
Tornadreszt visel a kabát alatt,
mely szerepbôl nem eshet ki,
szótlan-tétlen szerét ejti -
KÍVÜL, A MARGÓN, TÁGASABB/!/
Ez sajátom /e múlt/ s az övé
a benne-torpanó indulat,
járomcsontra ha kötôfék
kerül, s egy roham elmúlat.
Feküdtem kijjebb a párkányon,
lábbal keletnek, fejemre
ráért alkudni az alkony;
nem ugráltam se fel, se le
/torkig fogytam egy kirándulástól/.
Majd elbújt a Nap úgy dél körül,
egymásba olvadt utca s ég,
alattam a bádog mélység
elállított lejtôt, kapaszkodót.
Szerencsém volt, világos ma,
hogy nem tértem mindjárt magamhoz,
s nem készültem átírásra,
mit árnyékszél és hossz határoz:
borzongtam, mint rossz alvó, csak,
jobb szárnyamon ócska sínvas
/melybôl kiszakadt a redôny rég/
tartott fenn míg fúlt a fentlét
egy más torkán, majd' ottrekedten...
/Vénámat is annak idején,
igaz, egy más nôvér szúrta el!/
A kicsi nôvér vízzel kínál.
Leforrázza, hogy megint rohanok.
Tragédiámnál csapnivalóbb,
'hogy kinéz, rímre, egy kínhalál.
Nézem hát csak, a kezem fején
hol is vált vakra egy érszakasz...?
/Kesztyûm ujjában csörren meg
a marokkô, szinte, éjszaka./


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/