Richard Schwartz beszélget
NÁDAS PÉTERREL
az európai mítoszokról

  Az ôsz Nádas Péter kedvenc évszaka, s most ôsz van, egyre rövidülnek a a nappalok. Október van, s Péter is ebben a hónapban született, amikor a fák lombja alkonyatkor kékesfeketévé vedlik. Számára az ôsz a gyönyörködtetô mértékletesség boldog évszaka. Úgy rémlik, írt is errôl valahol, talán az Emlékiratok könyvé ben, de az is lehet, hogy rosszul emlékszem.
  Amikor Münchenben együtt voltunk, Péter éppen kabátot keresett magának. A kabátért persze fizetni kellett, csakhogy a müncheni Deutche Bankban nem fogadták el azt a csekket, amit ugyanennek a banknak a berlini fiókjában állítottak ki. Feltehetôen az utolsó öntudatos német bürokrata karmai közé kerültünk, amitôl más körülmények között akár meg is hatódhattunk volna. Nem is vesztegetnék rá több szót, ha nem lett volna éppen szombat, s nem tartott volna zárva a belváros összes bankja. Végül a fôpályaudvar környékén hagytuk a kocsit.
  Október a legfontosabb ôszi hónap Münchenben. Az ôsz átmenetet képez a „hisztérikus" nyár és a „vég nélküli" tél között: a bajor ôsz szintén ilyen, még ha jóval rövidebb is az igazinál; errôl eszembe jut a tél, a télrôl pedig az a látomásom támad, hogy bár még nyoma sincs a hónak, mégis különös hófoltként suhan át ebben a kék-feketeségben Péter homlokán egy árny. Megkérdezem, nem bántja-e, hogy a természet ki-be lélegzik, élet és halál váltja egymást, ahogy Elias Canetti mondaná. Úgy értem, ez mondanivalójának a mélyebb tartalma, maga a történet csak a felszín.
  Meghökkentô, mondja a Sacchushoz érkezve, hogy Canetti minden fényképérôl ugyanaz az arc tekint ránk. A könyvesbolt kirakatában megpillantottuk Canetti utolsó, posztumusz kötetét. Valóban: a könyv borítóján lévô arc, a dús, hátrafésült haj nem csupán kép volt, de egyben sors is, amelyrôl nehéz elképzelni, hogy egyik felvételrôl a másikra megváltozhat.
  Hogyan lehet ezt szavakba önteni? Egy ráncos, akár a fonnyadt alma arc, mégis sugárzik belôle a kérlelhetetlenség. Vagy csak annyira banális, mint egy törpe arca. Canetti kezdetben gyermek, de azzal, hogy megtagadja a felnôtté válást, törpévé változik. Pontosabban: gyermek, aki törpévé változtatja önmagát. Gyermek és törpe között nincs közbülsô állapot, Canetti mégis ott van, ahol nem létezhetne anyagi mivoltában; mintha nem lenne középút – és általában semmiféle test – a regényében. Káprázat. Mindaz, ami Canetti mûveit elevenné teszi, a gyermekkor bûvöleteibôl fakad, a gyermek szemével láttatja az anyát, a nyelvet, a tüzet, a postást, valamint a bécsiszeletet, melyet az osztrák Wotruba eszik.
  Egy író szellemi rövidnadrágban, mondja.
  Merre, kérdi Péter, és körbepillantott.
  Fázni fogsz kabát nélkül, mondom.
  Nem tesz semmit, feleli. Egyszer úgyis meg kell halni.
  Helyet kellene még foglalnunk a München-Budapest járatra a hónap utolsó szerdájára. Csakhogy ekkorra már bezárt az összes utazási iroda.
  A sok csapongás után elmesélem, hogyan hallottam Canettit beszélni. Még a hangja sem volt felnôttes. Egy hang, mely a mutálás határán állt, de sosem lett mély. Idôvel gépies rikácsolásba ment át. Minden csodálatom Péteré, aki tényleg megpróbálta végigolvasni a Tömeg és hatalm at. Ebben a könyvben nem láttam többet, mint áltudományos mázzal leöntött gyerekes tervezgetést és magatartást, valamint azt, hogy újra felfedezi a spanyolviaszkot, s ráadásul monoton hangon, vagy ötszáz oldalon keresztül megpróbál helyettesíteni egy egész kórust. Pontosan persze nem emlékszem rá, mondom, biztos van annak már tizenöt éve, hogy olvastam.
  Soha sem kedvelted a vastag könyveket, mondja Péter. Nincs olyan könyv, ami elég vékony lenne neked.
  Nem eszünk egy pár kolbászt, kérdi. Meghalok az éhségtôl.
  Én mégis szeretnék kitartani a vékony kötetek mellett, és ami Canettit illeti, egyetértünk. A legjobb, amit Canetti a csodálatos gyerekségek mellett alkotott, a testtelen prózái: az aforizmák, a gondolati töredékek.
  Szombat kora délután rójuk a müncheni utcákat a Karlsplatz és a Marienplatz között oda-vissza. Annak a környéknek a tájékán, vagy éppen ott járunk, amit körülvesz a Canettinél megismert tömeg. Hogy „körülveszi", vagy „benne áll" nem is annyira lényeges – különösen egy magyarnak vagy egy svédnek nem az, mivel arról a német tömegrôl van szó, mely ebben az évszázadban, és még a belátható jövôben meghatározza mindannyiunk, vagyis az európai kis nemzetek sorsát.
  Ez sokkolhatja a német értelmiséget, mivel a német tömeg nem tart bennünket többé rettegésben, mondja Péter. Ennek nem örülnek. Péter mégsem találta ijesztônek ezt a tömeget az évszázad Oktoberfest jén, inkább túláradó életkedvvel és önbizalommal teli, de jóindulatú sokadalomnak tûnt, mely mintha begombolt sliccel állna a piszoár elôtt.
  És Magyarországon? – kérdem.
  Magyarországon nincs tömeg.
  A tömeg szó csak a biológiai értelemben helytálló. Magyarországon a tömeg inkább egy nyájnyi magányos és erejehagyott embert jelent, akik egyenként félrehúzódnak egy-egy sarokba, hogy onnan hallgassanak riadtan valami rámenôs prédikátort, aki – hogy jobban hallják és lássák – felmászik egy asztalra. Az efféle megszállottból az itteni nyüzsgésben is bôven akad a Karlsplatz és a Marienplatz közötti területen, ugyanúgy hozzátartoznak, akár a történelmi emlékmûvek, mint egyfajta díszítmény.
  Ha az ember annyira megközelíti ôket, hogy hallja, mit mondanak, kiderül, hogy egy új típusú citromnyomót mutatnak be, vagy a Bibliát lapozgatják.
  Elképzelhetô, hogy a német tömeg a „mi kontónkra" vált éretté és ugrotta át saját történelmi árnyékát – mondhatná Péter, vagy akár én is, minden cinizmus nélkül. Az is lehetséges lenne, hogy a németek jobban tisztában vannak magukkal, mint a többi európai nép? Hogy ôk intenzívebben szembesültek volna a saját múltjukkal, mint mi, s nem azért, mert jobb emberek nálunk, hanem talán azért, mert kénytelen voltak ilyenekké válni a háború után?
  A külvilág a félelem pavlovi reflexénél jóval nagyobb felháborodással reagált az újfasiszták, illetve az akadémiai revansista Erns Nolte megnyilatkozásaira. A Nolte-jelenség attól válik ijesztôvé az Európa különbözô részein élôk számára, hogy mondókájában kevés szó esik a mai németekrôl. A németeket furkósbottal és ütlegekkel kényszerítették gondolkodásra, és ez a lecke mély nyomokat hagyott. Ennek alátámasztásaként elég elolvasni a Die Zeitet , a nemzet liberális lelkiismeretét, mely arra szólította fel a német értelmiségieket, hogy írják meg a saját verziójukat a német himnuszra.
  Az új szövegváltozatok annyira gúnyosra sikerültek, hogy egy bármilyen más nemzetiségû értelmiségit megbotránkoztatott volna, amennyiben ez a vers nem Németországról és a németekrôl szólt volna. Talán éppen ez a jó emlékezet oka. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a kezdôsor – Deutschland, Deutschland über alles, über alles in der Welt – egy sor német értelmiséginél egy másfajta, mazohista pavlovi reflexet váltott ki, mintha a valóság, melyben az elmúlt ötven évben léteztek kiiktatható lenne a német történelembôl.
  Még mindig szeretnél kolbászt enni? – kérdezem Pétert.
  A piacon a kofák kezdik összeszedni az árujukat, húzzák le a zsalukat. A kolbászok eltûnnek a pultokról és a kirakatokból. Arra még marad idôm, hogy vásároljak hat palack jó évjáratú, olasz Barolót, még mielôtt visszahelyezték volna az üvegeket a forgáccsal bélelt faládákba. Miközben mi kolbászt kerestünk, a német tömeg nejlonszatyorral a kezében békésen haladt a maga útján.
  Hogyan fogadja a német tömeg saját értelmisége önostorozását? Vajon elviselik? Érdekes ez egyáltalán? Vagy a német értelmiség a társadalom szócsövévé vált? És amikor valaki megpróbál egyensúlyt találni intelligens és tömegszerû, társadalom és nép között, vagyis ha közös nevezôt keres, eleve hibát követ el.
  Azt hiszem, kezdem érteni, mit akart Botho Strauss, mondja Péter. De az ô nyelvezetét nem tudom elfogadni.
  Ahelyett, hogy a – valószínûleg már nem is létezô – német mítoszok lebontására vesztegette volna az idejét, közölhetett volna a Die Zeit ben egy hosszú sorozatot azokról a még élô európai mítoszokról, amelyek hazugságukkal megakadályozzák a népeket abban, hogy felnôjenek. Európa nem akart felnôni a háború után; a hivatalos beszédek modora zavart, mint amikor az egyik évszak hidegével és árnyékaival belecsúszik a másikba .
  Így éretlenül ôrzik meg az európai mítoszokat: hogy a svédek semlegesek voltak (miközben az ércet és a szabadságos német katonákat szállító szerelvényeik robogtak dél felé), hogy a franciák legtöbbje ellenálló volt és felszabadították saját magukat (miközben a mai elnök maga is kollaboráns volt, de Gaulle pedig a szövetségesek trénjén vonult be Párizsba), hogy a lengyelek többet szenvedtek mint mások (és ezért nem akarnak emlékezni a zsidók szenvedésére), hogy az oroszok egyedül gyôzték le a fasizmust (miközben a kommunisták maguk hosszabbították meg a diktatúra határidejét) vagy, hogy a balkáni népek saját maguk ûzték ki a németeket (miközben a partizánok leginkábbis egymás ellen harcoltak).
  Kolbászt a városháza sarkánál találtunk. Azután elmentünk a Hugendubelbe, ahol a könyvek három, illetve most már négy emeleten olyan mennyiségben halmozódnak, hogy ez az autodafé gondolatát teljességgel ártalmatlanná tenné, ha nem pont Münchenben lennénk. Mindazonátal a politikai éretlenség alapvetôen más, mint az irodalmi.
  Mert a felnôtté válás, melyet Canetti elutasított, ez a benne magában rejlô gyermekért, tehát a mítoszért folytatott heroikus és nevetséges harc mindent egybevetve magánjellegû, minden következmény nélküli kezdeményezés. Ennek ellenére egy író nem mérhetô egy állammal, nem azonosítható egy nemzettel. Elias Canetti saját szabad választása folytán húzott rövidnadrágot, és világ egy cseppet sem sínyli meg ezt a „merényletet". Így van ez az irodalommal: nem annyira veszélyes, mint amennyinek látszani szeretne, még akkor sem, ha vannak néhányan, akik azt hiszik, megváltoztathatják a világot.
  Ottragadunk a könyvesbolt kirakatánál, bámuljuk a tér túloldalán lévô városháza homlokzatát, s várjuk, hogy üssön a toronyóra.
  Lehetséges, hogy megszüntessük az idôt? – kérdezem egy falat kolbásszal a számban. Vajon elvethetjük-e ugyanúgy egy szempillantás alatt, mint a munkát és a szerelmet?
  Néha, egy beszélgetés erejéig, mondja Péter. Na igen, máskülönben minden jóra fordul.
  A toronyóra hármat üt.
  Harminc évig megtehettem volna, majdnem mindennap, az íróasztalomnál ülve, mondja Péter.
  Ez így is ajándék az élettôl.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu