ANDREAS
PRIBERSKY
POLITIKAI
KULTÚRA ÉS TUDOMÁNYOS KULTÚRA
„Ha
a kultúra válságáról akarunk írni,
kezdjük a tudománnyal."
(Jan
Huizinga)
Ezzel a merész tézissel
állítja a kultúrtörténész Jan Huizinga
a tudományok fejlôdését a társadalmi
és politikai válságjelenségek nagy összefüggésébe,
de le is szûkíti valamelyest: még Husserl utóbb
(a háború után) ismertté vált írása
„Az európai szellem válsága" (1936) elôtt úgy
jellemzi Huizinga a tudományos haladásfogalom problematikussá
válását, mint „belülrôl jövô
válságot, nem pedig mint amit a kizökkent társadalom
ártalmaival való érintkezés okoz. Huizinga
élesen elválasztja egymástól a „tudás
termelését" és „elterjesztését", és
csak az utóbbit tartja olyannak, ami közvetlenül ki van
téve a korabeli társadalmi és politikai válságjelenségek
sodrásának. Az a viszonylagos autonómia, amit Huizinga
itt a tudományos fejlôdés belsô logikájának
tulajdonít, lehetôvé teszi a számára
a problematikussá vált tudományos haladás-fogalom
megmentését önszabályozó megújulási
képességének reményében belsô
ellentmondásai alapján. A tudományos és a kulturális
fejlôdés e e megkülönböztetése, melynek
során Huizinga a tudományt mégiscsak a kultúra
egyetlen nagy összefüggésének részeként
írja le, hagy a tudományos válságjelenségek
önnön dinamikájának, s az abból adódó
megoldási lehetôségeknek alapján valami reménysugarat
a nagy kultúrválság közepette, mellyel neki és
gyermekeinek – akiknek a mûvét ajánlotta – 1935-ben
valóban szembe kellett néznie.
A kulturális válság
fogalmai a századelô és a két háború
közti idôszak osztrák és a szomszédos országokbeli
tudományos produkciójának még a retrospektív
ábrázolásában is dominálnak társadalmi
keretfeltételekként a kulturális válság
fogalmai. Ebben a kiindulásban megegyeznek e korszak egyébként
olyan eltérô feldolgozási kísérletei,
mint a kultúrtörténész Johnstoné – aki
kettôs értelemben történelmi munkáját
Brochnak a Monarchia bukására használt „vidám
apokalipszis" metaforájával vezeti be – és Erdheim
etnopszichoanalitikus kísérlete, aki a századvég
Bécsét a „dekadencia" címszó alatt foglalja
össze. A korszak „újrafelfedezése" és az általuk
kínált jó módszertani megközelítés
miatt mindkét mû egy olyan diskurzus elindítójává
vált, amelynek irodalma (évtizedes érdektelenség
után) azóta könyvtárnyira növekedett, és
amelyben konszenzus alakult ki arra nézve, hogy összefüggés
van a korszakot jellemzô társadalmi ill. politikai válságjelenségek
és a rendkívüli tudományos színvonal között.
Huizinga reményei a tudományos fejlôdés logikájának
problémamegoldó kapacitására nézve –
hogy azt nem érinti a társadalmi és politika fejlôdésben
általa is konstatált szakadék – látszólag
az említett retrospektív vizsgálódásokat
is jellemzik. Johnston és Erdheim rekonstrukciós kísérleteit
is olyan struktúrák keresése mozgatja az általuk
ábrázolt tudománytörténeti korszakban,
amely az adott korszakon túlmenô általánosítást
is elbírnak. Jonhstonnál a tudományos sokféleség
társadalmi keretfeltételeirôl van szó, Erdheim
egy tudományos tudattalan rekonstrukciójából
kiindulva, amely a korszakra jellemzô kulturális összefüggésként
hozzájárult egyebek között a pszichoanalízis
létrejöttéhez, a „tudattalan" társadalmi produkciójának
szabályszerûségeit próbálja kibontani.
Abban, ahogy a tudományos virágzás történelmi
pillanatát ábrázolják a politikai és
társadalmi hanyatlás közepette, szintén belejátszik
a Huizinga-féle remény, hogy sikerülhet a korabeli tudományon
belüli produktivitást és problémamegragadási-
és megoldási készséget rekonstrukcióik
segítségével az idôbeli távolságot
áthidalva reaktiválni és behozni az aktuális
tudományos diskurzusba.
A század eleji és
a két háború közti tudomány és
kultúra újrafelfedezése Európa geopolitikai
térképének 1989 körüli átalakulása,
és a például Johnston által leírt Bécs,
Prága, Budapest történelmi, kulturális teret
erôszakosan megszakító politikai határok relativizálása
ill. újradefiniálása folytán...tényleges
politikai aktualizálódást, de legalábbis politikai
konjunktúrát élt meg. Ennek az aktualizálódásnak
néhány vonatkozását a nyolcvanas évek
közepén a Közép-Európa fogalom fogta össze,
egy az akkoriban még fennálló európai blokkhatárokon
túlnyúló fogalom. „Kulturális szövetség
vagyunk" – valahogy így jellemezte Konrád György, magyar
író, az akkori Közép-Európa-vita egyik
legfontosabb képviselôje a vita résztvevôit:
kulturális „avantgarde"-ként, amelyik megint csak egy széthulló
európai renddel – a természetesen más elôjellel
létrejött második világháborút
követô renddel szegezte szembe e Johnston leírta kulturális
régió rekonstrukciójának „intellektuális",
ugyanakkor nagyonis politikai „utópiáját".
Az európai keleti-nyugati
blokk határainak diszkurzív átlépése
a kelet-közép-európai intellektuelek kezdeményezte
Közép-Európa-vitában hozzátartozott e
határok kezdôdô felbomlási ill. újradefiniálási
folyamatának kezdeteihez. A Közép-Európa-vita
kezdettôl fogva érintette a regionális politikai határok
megváltozásának jelentôségét Európa
egészére nézve is. Konrád ezt annak idején
így fogalmazta meg: „Közép-Európa eszméjével
hozzájárulhatunk az európai megoldáshoz." Mégpedig
többek között azoknak a kelet-nyugat-határokon túllépô
történelmi kommunikációs hálóknak
a felelevenítésével, amelyek a régió
kulturális és tudományos centrumainak mûvelt
polgárait kapcsolták össze. Ennek a közép-európai
kultúrpolitikának az európai jelentôsége
implicite arra a szellemtörténeti tételre is támaszkodik,
mely szerint az egyetlen európai kulturális tér eszméje
a teoretikus vitában és a tudomány és képviselôi
határokat átlépô mindennapjaiban jött létre
elôször.
A Közép-Európa
vita résztvevôi mindenekelôtt a közép-európai
értelmiség egy részének, akiket Johnston „elkötelezett
intellektueleknek" nevez, azt a történelmi szerepét
próbálták feleleveníteni, amely a domináns
kulturális és tudományos paradigmák megváltoztatásán
túlmenôen kiterjedt a mindennapok más területeire,
a politikára is. Erdheim a pszichoanalízis kialakulásának
társadalmi feltételit rekonstruálni próbáló
munkájában éppen ezt az aspektust emelte ki, amikor
a pszichoanalízis elsô képviselôinek társadalmi
„excentrikusságát" tudományos világképük
„elôfeltételeként" írja le. Rekonstruálja
ennek az excentrikusságnak a szerepét annak a szociális
miliônek a kialakulásában, amelyhez nemcsak egy tudományos
és mûvészi megújulás, hanem a politikai
reformok (például a korai munkásmozgalom) képviselôi
is tartoztak. Ugyanezzel a társadalmi szereppel jellemzi Konrád
is a közép-európai intelligencia reneszánszát:
„Közép-európainak lenni annyi, mint kisebbségben
lenni." Ennek a kisebbség fogalomnak a kapcsán Konrád
nemcsak a magát „közép-európaiként" definiáló
intelligencia helyzetét írja le, hanem a régió
etnikai kisebbségeit is ideérti a közös érdekek
hiányzó kommunikatív hálójának
párhuzamossága okán.
A századvég újrafelfedezése
a tudományos és kultúrtörténeti visszanyúlás
(politikai) aktualizálása és konjunktúrája
révén utat talált a „nyugati" tömegkultúrába
is, aminek osztrák betetôzését az Álom
és valóság. Bécs 1900-ban címû
kiállítás jelentette, amelyet 1985-ben mutattak be
nagy sikerrel a Wiener Künstlerhausban, és amelyet számos
hasonlóan nagyhatású további kiállítás,
helyi adaptáció követett. Párizsi állomásán
Bécs. Egy évszázad születése címen
1986-ban tudományos dokumentációval egészítették
ki a kiállítást, amelyik a látogatói
reagálások fölmérésének keretén
belül az aktuális vonatkozásokat is megpróbálta
jelezni. Ezek a szerzôk által „Projekció" címen
összefoglalt reakciók a „dekadencia" (halál, hanyatlás
stb.) és a „modernitás" fogalompárja köré
szervezôdtek, ami a látogatók többsége
számára kapcsolódási lehetôséget
kínált a saját életfeltételeikhez. A
párizsi kiállítás látogatói a
korszak iránti érdeklôdésüket a tudománytörténeti
rekonstrukciós kísérletek már érintett
szempontjaival is motiválták, azzal a reménnyel, hogy
saját aktuális életfeltételeik tekintetében
hasznosítható ismeretekhez juthatnak.
Kulturális és tudományos
megismerési stílusok felelevenítésének
és elfeledésének ciklusait kutató ilyesfajta
oknyomozás komoly vonzerôvel bír, amit viszonylag eltérô
területeken fejt ki. A tudományos világképek
és megismerési modellek recepciójának és
a fejlôdésük iránti nyitottságnak a társadalmi
ill. kulturális válságokon keresztül való
interpretációja, amelyekre reagálni látszanak,
hozzátartoznak egy közfelfogáshoz, amelyet a tudás
termelôi és befogadói és a tömegkultúrában
való népszerûsítôi egyaránt osztanak.
Ugyanakkor mintha nem kínálnának
elegendô kapcsolódási pontot ahhoz, hogy a kulturális
válságjelenségek és az ezeket kísérô
tudományos világképek összefüggésének
sûrû leírása adódhatnék. Ezt az
összefüggést egyes munkák egy olyan kultúrafogalom
alapján teremtik meg, amelyik megengedi, hogy egyes meghatározott
specifikus reprezentációs mintákat jellegzetes, egy
korszakra nézve tipikus kifejezési formákként
foglaljanak össze, és hozzákapcsoljanak társadalmi
csoportokhoz ill. politikai-ideológiai tendenciákhoz. Amilyen
evidensnek és kényszerítô erejûnek látszik
egyedi esetekben az ilyen eljárás, mindenkori meggyôzôereje
inkább táplálkozik az egyedi eseten túlmenô
közfelfogás, a józan ész szintjén kialakult
megegyezésbôl, mint általánosítható
struktúrák ábrázolásából.
A tudományos produkció társadalmi ill. politikai feltételeinek
rekonstrukciója, a tudományos és a politikai kultúra
viszonya metszéspontjain inkább a mindennapi szemlélet
evidenciáira támaszkodik semmint adott modellekre vagy struktúrákra.
KARÁDI ÉVA fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/