ANDREAS PRIBERSKY

POLITIKAI KULTÚRA ÉS TUDOMÁNYOS KULTÚRA


„Ha a kultúra válságáról akarunk írni, kezdjük a tudománnyal."
(Jan Huizinga)

 Ezzel a merész tézissel állítja a kultúrtörténész Jan Huizinga a tudományok fejlôdését a társadalmi és politikai válságjelenségek nagy összefüggésébe, de le is szûkíti valamelyest: még Husserl utóbb (a háború után) ismertté vált írása „Az európai szellem válsága" (1936) elôtt úgy jellemzi Huizinga a tudományos haladásfogalom problematikussá válását, mint „belülrôl jövô válságot, nem pedig mint amit a kizökkent társadalom ártalmaival való érintkezés okoz. Huizinga élesen elválasztja egymástól a „tudás termelését" és „elterjesztését", és csak az utóbbit tartja olyannak, ami közvetlenül ki van téve a korabeli társadalmi és politikai válságjelenségek sodrásának. Az a viszonylagos autonómia, amit Huizinga itt a tudományos fejlôdés belsô logikájának tulajdonít, lehetôvé teszi a számára a problematikussá vált tudományos haladás-fogalom megmentését önszabályozó megújulási képességének reményében belsô ellentmondásai alapján. A tudományos és a kulturális fejlôdés e e megkülönböztetése, melynek során Huizinga a tudományt mégiscsak a kultúra egyetlen nagy összefüggésének részeként írja le, hagy a tudományos válságjelenségek önnön dinamikájának, s az abból adódó megoldási lehetôségeknek alapján valami reménysugarat a nagy kultúrválság közepette, mellyel neki és gyermekeinek – akiknek a mûvét ajánlotta – 1935-ben valóban szembe kellett néznie.
  A kulturális válság fogalmai a századelô és a két háború közti idôszak osztrák és a szomszédos országokbeli tudományos produkciójának még a retrospektív ábrázolásában is dominálnak társadalmi keretfeltételekként a kulturális válság fogalmai. Ebben a kiindulásban megegyeznek e korszak egyébként olyan eltérô feldolgozási kísérletei, mint a kultúrtörténész Johnstoné – aki kettôs értelemben történelmi munkáját Brochnak a Monarchia bukására használt „vidám apokalipszis" metaforájával vezeti be – és Erdheim etnopszichoanalitikus kísérlete, aki a századvég Bécsét a „dekadencia" címszó alatt foglalja össze. A korszak „újrafelfedezése" és az általuk kínált jó módszertani megközelítés miatt mindkét mû egy olyan diskurzus elindítójává vált, amelynek irodalma (évtizedes érdektelenség után) azóta könyvtárnyira növekedett, és amelyben konszenzus alakult ki arra nézve, hogy összefüggés van a korszakot jellemzô társadalmi ill. politikai válságjelenségek és a rendkívüli tudományos színvonal között. Huizinga reményei a tudományos fejlôdés logikájának problémamegoldó kapacitására nézve – hogy azt nem érinti a társadalmi és politika fejlôdésben általa is konstatált szakadék – látszólag az említett retrospektív vizsgálódásokat is jellemzik. Johnston és Erdheim rekonstrukciós kísérleteit is olyan struktúrák keresése mozgatja az általuk ábrázolt tudománytörténeti korszakban, amely az adott korszakon túlmenô általánosítást is elbírnak. Jonhstonnál a tudományos sokféleség társadalmi keretfeltételeirôl van szó, Erdheim egy tudományos tudattalan rekonstrukciójából kiindulva, amely a korszakra jellemzô kulturális összefüggésként hozzájárult egyebek között a pszichoanalízis létrejöttéhez, a „tudattalan" társadalmi produkciójának szabályszerûségeit próbálja kibontani. Abban, ahogy a tudományos virágzás történelmi pillanatát ábrázolják a politikai és társadalmi hanyatlás közepette, szintén belejátszik a Huizinga-féle remény, hogy sikerülhet a korabeli tudományon belüli produktivitást és problémamegragadási- és megoldási készséget rekonstrukcióik segítségével az idôbeli távolságot áthidalva reaktiválni és behozni az aktuális tudományos diskurzusba.
  A század eleji és a két háború közti tudomány és kultúra újrafelfedezése Európa geopolitikai térképének 1989 körüli átalakulása, és a például Johnston által leírt Bécs, Prága, Budapest történelmi, kulturális teret erôszakosan megszakító politikai határok relativizálása ill. újradefiniálása folytán...tényleges politikai aktualizálódást, de legalábbis politikai konjunktúrát élt meg. Ennek az aktualizálódásnak néhány vonatkozását a nyolcvanas évek közepén a Közép-Európa fogalom fogta össze, egy az akkoriban még fennálló európai blokkhatárokon túlnyúló fogalom. „Kulturális szövetség vagyunk" – valahogy így jellemezte Konrád György, magyar író, az akkori Közép-Európa-vita egyik legfontosabb képviselôje a vita résztvevôit: kulturális „avantgarde"-ként, amelyik megint csak egy széthulló európai renddel – a természetesen más elôjellel létrejött második világháborút követô renddel szegezte szembe e Johnston leírta kulturális régió rekonstrukciójának „intellektuális", ugyanakkor nagyonis politikai „utópiáját".
  Az európai keleti-nyugati blokk határainak diszkurzív átlépése a kelet-közép-európai intellektuelek kezdeményezte Közép-Európa-vitában hozzátartozott e határok kezdôdô felbomlási ill. újradefiniálási folyamatának kezdeteihez. A Közép-Európa-vita kezdettôl fogva érintette a regionális politikai határok megváltozásának jelentôségét Európa egészére nézve is. Konrád ezt annak idején így fogalmazta meg: „Közép-Európa eszméjével hozzájárulhatunk az európai megoldáshoz." Mégpedig többek között azoknak a kelet-nyugat-határokon túllépô történelmi kommunikációs hálóknak a felelevenítésével, amelyek a régió kulturális és tudományos centrumainak mûvelt polgárait kapcsolták össze. Ennek a közép-európai kultúrpolitikának az európai jelentôsége implicite arra a szellemtörténeti tételre is támaszkodik, mely szerint az egyetlen európai kulturális tér eszméje a teoretikus vitában és a tudomány és képviselôi határokat átlépô mindennapjaiban jött létre elôször.
  A Közép-Európa vita résztvevôi mindenekelôtt a közép-európai értelmiség egy részének, akiket Johnston „elkötelezett intellektueleknek" nevez, azt a történelmi szerepét próbálták feleleveníteni, amely a domináns kulturális és tudományos paradigmák megváltoztatásán túlmenôen kiterjedt a mindennapok más területeire, a politikára is. Erdheim a pszichoanalízis kialakulásának társadalmi feltételit rekonstruálni próbáló munkájában éppen ezt az aspektust emelte ki, amikor a pszichoanalízis elsô képviselôinek társadalmi „excentrikusságát" tudományos világképük „elôfeltételeként" írja le. Rekonstruálja ennek az excentrikusságnak a szerepét annak a szociális miliônek a kialakulásában, amelyhez nemcsak egy tudományos és mûvészi megújulás, hanem a politikai reformok (például a korai munkásmozgalom) képviselôi is tartoztak. Ugyanezzel a társadalmi szereppel jellemzi Konrád is a közép-európai intelligencia reneszánszát: „Közép-európainak lenni annyi, mint kisebbségben lenni." Ennek a kisebbség fogalomnak a kapcsán Konrád nemcsak a magát „közép-európaiként" definiáló intelligencia helyzetét írja le, hanem a régió etnikai kisebbségeit is ideérti a közös érdekek hiányzó kommunikatív hálójának párhuzamossága okán.
  A századvég újrafelfedezése a tudományos és kultúrtörténeti visszanyúlás (politikai) aktualizálása és konjunktúrája révén utat talált a „nyugati" tömegkultúrába is, aminek osztrák betetôzését az Álom és valóság. Bécs 1900-ban címû kiállítás jelentette, amelyet 1985-ben mutattak be nagy sikerrel a Wiener Künstlerhausban, és amelyet számos hasonlóan nagyhatású további kiállítás, helyi adaptáció követett. Párizsi állomásán Bécs. Egy évszázad születése címen 1986-ban tudományos dokumentációval egészítették ki a kiállítást, amelyik a látogatói reagálások fölmérésének keretén belül az aktuális vonatkozásokat is megpróbálta jelezni. Ezek a szerzôk által „Projekció" címen összefoglalt reakciók a „dekadencia" (halál, hanyatlás stb.) és a „modernitás" fogalompárja köré szervezôdtek, ami a látogatók többsége számára kapcsolódási lehetôséget kínált a saját életfeltételeikhez. A párizsi kiállítás látogatói a korszak iránti érdeklôdésüket a tudománytörténeti rekonstrukciós kísérletek már érintett szempontjaival is motiválták, azzal a reménnyel, hogy saját aktuális életfeltételeik tekintetében hasznosítható ismeretekhez juthatnak.
  Kulturális és tudományos megismerési stílusok felelevenítésének és elfeledésének ciklusait kutató ilyesfajta oknyomozás komoly vonzerôvel bír, amit viszonylag eltérô területeken fejt ki. A tudományos világképek és megismerési modellek recepciójának és a fejlôdésük iránti nyitottságnak a társadalmi ill. kulturális válságokon keresztül való interpretációja, amelyekre reagálni látszanak, hozzátartoznak egy közfelfogáshoz, amelyet a tudás termelôi és befogadói és a tömegkultúrában való népszerûsítôi egyaránt osztanak.
  Ugyanakkor mintha nem kínálnának elegendô kapcsolódási pontot ahhoz, hogy a kulturális válságjelenségek és az ezeket kísérô tudományos világképek összefüggésének sûrû leírása adódhatnék. Ezt az összefüggést egyes munkák egy olyan kultúrafogalom alapján teremtik meg, amelyik megengedi, hogy egyes meghatározott specifikus reprezentációs mintákat jellegzetes, egy korszakra nézve tipikus kifejezési formákként foglaljanak össze, és hozzákapcsoljanak társadalmi csoportokhoz ill. politikai-ideológiai tendenciákhoz. Amilyen evidensnek és kényszerítô erejûnek látszik egyedi esetekben az ilyen eljárás, mindenkori meggyôzôereje inkább táplálkozik az egyedi eseten túlmenô közfelfogás, a józan ész szintjén kialakult megegyezésbôl, mint általánosítható struktúrák ábrázolásából. A tudományos produkció társadalmi ill. politikai feltételeinek rekonstrukciója, a tudományos és a politikai kultúra viszonya metszéspontjain inkább a mindennapi szemlélet evidenciáira támaszkodik semmint adott modellekre vagy struktúrákra.
KARÁDI ÉVA fordítása

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre:  lettre@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/