THOMAS BERNHARDRÓL

  Sokat beszélnek az utóbbi idôkben Thomas Bernhardról, talán túlságosan is sokat: publikációinak száma lassan felbecsülhetetlen, s Ausztria határain túl is ô jelenti az osztrák irodalmat, sôt, sokak számára magát, Ausztriát is. Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban modern klasszikusnak számit, s szinte minden mûvét lefordították; a Szovjetunióban és az utódállamokban növekvô népszerûségnek örvend, ugyanakkor Angliában vontatottabban zajlik befogadása, és az amerikaiak pillanatnyilag még oly mértékben elfoglaltak Freuddal, a pszichoanalízissel és a századforduló Bécsével, hogy eltart egy darabig, míg Bernhardhoz érnek.
  Ausztriában Bernhard nélkül teljesen más lenne az irodalom képe, szinte nincs is szerzô, kiváltképpen halála óta, aki ne hivatkozna rá. Így Peter Handke, aki második számú trade markként növeli irodalmi téren az osztrák kiviteli kontingenst, 50. születésnapján, a múlt év decemberében azt találta mondani, hogy semmi kedve Waldheim éráról beszélni, annál inkább Bernhard éráról; s Elfriede Jelinek, aki szintén saját fészkébe piszkit, ám ilyenként mindig be kellett érje Bernhard mögött a második hellyel, nekrológjában egy „halott óriásról" beszélt, akit lehetetlen megkerülni. Michael Scharang „Nach Amerika" c. regényébe hosszabb részleteket épített be Bernhardról, s Peymannról. Handke mellett Bernhard két karintiai írót tartott leginkább igézetében, ugyanis Werner Koflert és Antonio Fiant. Kofler „Am Schreibtisch" c. szövege többek között Bernharddal is kegyetlenül leszámol, bár a szöveget Bernhard hevülete élteti (Jelinek), Antonio Fian pedig pompás dramoletteket szentelt Bernhard életének s utóéletének; az egyik címe: „Was bleibt", amelyben Reich-Ranicki, Unseld és Weigel arról beszélgetnek Bernhard sírjánál, mi marad meg belôle. A szomorú valóság nem más, minthogy Reich-Ranicki és Unseld az, ami megmaradt. Bernhard kiváló irodalmi figura, még André Heller is megtalálta a módját, hogy „Festivals" c. írásában tisztelettel adózzon neki; a Burg-szerzô, Turrini, mellesleg szintén karintiai, aki húsz esztendôvel ezelôtt a magas kultúra leszállítását követelte „Obisteign" címszó alatt, idôközben maga is felemelkedett a Burgszínházhoz, s az „Allenglühen"-nel azt bizonyítja, hogy maga is perfektül állítja elô a bernhardi végeérhetetlen tirádákat. Röviden Bernhard meghatározó az osztrák irodalmi szénében; a legnagyobb adomány, s egyben sokak számára mintegy védôszellem, akinek védôszárnyai alatt pompásan folytatható a profetikus-engesztelhetetlen Ausztria-szidalomáradat. A kancellár s a többiek rémülettel várták, mivel jön elô Bernhard; nem hinném, hogy követôinek hasonló hatásuk lehetne, mindenesetre azonban olyan modell, amelyet követni kifizetôdô. Azt, hogy a másolat mindenképpen alulmarad az eredetihez képest, nem is nagyon vitatja senki. Összegzésül, Bernhard több, mint negyed századon keresztül volt az osztrákok egyedüli irodalmi szórakoztatója, s az idôtartam tekintetében a második köztársaságban egyedül Heinz Conrad az, aki túltehet rajta.
  Min alapulhat ez a lenyûgözô hatékonyság, méghozzá egy olyan országban, amelyben az irodalomnak inkább csak marginális szerep jut? Min alapulhat szerzônk fenomenális hatása, amelyhez képest a többiek, akik nem rosszabbak, vagy nem jelentôsen rosszabbak nála, számba sem jönnek? A válasz nem egyszerû; vagy talán mégis az. Nem csak a mûn alapul, hiszen még a Bernhard rajongók sem dicsekedhetnek azzal, nem is beszélve itt a Bernhard ellenségekrôl, hogy minden mûvét ismernék; a kilenc nagyregényt, a hat kisregényt, a négy kötetnyi elbeszélést, a verseket, az öt kötetes önéletrajzot, s a tizennyolc estét betöltô drámát, a megszámlálhatatlan olvasói levelet, dramolettet, egypercest, és a rengeteg interjút, – úgy gondolom, a teljes életmû a legelszántabb Bernhard rajongók, az igazi bernhardiánusok elôtt sem ismeretes. Bernhard személyiségként, figuraként, költôként, ohlsdorfiként is hatott. Visszahúzódónak tartották, félénknek, aki elhárítja a szélesebb közönséget, aki nem avat be személyes dolgaiba. Aki az öt kötetes önéletrajzi írástól várta a Bernhard-titok megfejtését, annak csalódnia kellett, bár az autobiográfia egyedi az életmûben, a Bernhard személyére vonatkozó kérdések megválaszolatlanok maradnak, az életút nem kerül más életutak összefüggésébe, ellenkezôleg, más irányba vezet, a pincébe, olyan életút, amely megtartja magának az utolsó szót, amely a dermesztô hideget és izolációt a mûvészi túlzás nyelvével jeleníti meg. Az önanalízist -amelynek sokan szeretnék látni ezt az öt kötetet – nem szolgálta fel Bernhard olvasóinak -sokkal inkább olyan szöveg ez, amely szereplôjét az élet túlzásszínházába helyezi, természetesen a túlzás formájában, amely az elôzôt felismerhetôvé teszi. Keresztül-kasul jogosult eszköz ez a mûvészetben. Mennél inkább megvonta magát Thomas Bernhard a közönségtôl, annál jobban behízelegte magát ugyanennél a közönségnél; talánnyá vált, s okkal kérdezték sokan, hogyan nézhet ki az olyan ember, aki ilyen szövegek írására képes. Túlságosan is érthetô, hogy a személy is az érdeklôdés elôterébe került, hogy az olvasók azt kérdezték, milyen ember az, aki ilyen megalkuvás nélkül szembesül a világ romlottságával. Jól emlékszem, milyen kétségbeesetten kutatott Michel Cournot, aki a „Verstörung" elsô francia nyelvû kiadásához írta a recenziót a Nouvel Observateurbe, egy, a szerzôt, Thomas Bernhardot ábrázoló fénykép után. Arra gondolok, hogy a rejtôzködéssel, s egyidejûleg a számtalan interjúval -amelyekre vagy hajlandó volt, vagy nem- mintegy mítosz képzôdött Th. Bernhard körül, ennek pedig kevés köze volt magához a mûhöz. Szinte egy túldimenzionált legendahôssé, az önéletrajz megjelenése után pedig ugyanilyen túldimenzionált szenvedôvé vált a közvélemény szemében. Mindeközben Bernhard bárhol szólalt is meg, a médiákban, akkurátus vagy gyanútlan riportereknek (hangsúlyoznom kell itt, hogy Christa Fleischmann kivétel) vagy kíméletlen impresszárióknak, mindenütt úgy tesz, mintha a valóságról szólna, miközben egyszerû átverésrôl _(_hard mindenkinél jobban tudja, hogyan kell játszani e médiák billentyûin, egyetlen válasszal képes volt nevetségessé tenni a kérdést. „A kérdés mindig helyes, a válasz mindig hibás", mondta Bernhard egy interjúban; ha az ô gyakorlatából indulunk ki, sokkal inkább azt mondhatnánk: A válasz mindig helyes, de a kérdés mindig hibás.
  E nyilvánosságkarakter ellenére Bernhard talány maradt, mindörökre kiszámíthatatlan. Nem foglalt állást, mint a költôk általában; viszont mindenkit megszólalásra késztetett, a politikusokat és a mûvészeket egyaránt, mind úgy érezték, hogy meg kell nyilvánulniuk a Bernhard-kérdésben, így azután ôk átláthatóvá váltak, a legjobban még Kreisky, a volt kancellár vette a labdát, akit Bernhard nestroyi komcsinak, kvarcnapkirálynak, s végül salzkammerguti-és valcertitónak titulált, ô ugyanis azt mondta, úgy hallja, ez jót tesz a szerzô egészségének, így azután ô is örül neki. Piffl- Percevic reakciója az állami díj átadásánál elmondott híres ünnepi beszédre, melyben Bernhard Ausztriát a hanyatlás szélén álló országnak nevezi, legalábbis a miniszter szempontjából akár érthetô is: ô, a miniszter ennek ellenére büszke osztrákságára.
  Vranitzky pénzügyminiszter korában teljesen fel volt háborodva, mennyi állami támogatást kapnak a Salzburgi Mûvészeti Heteken az Anti-Ausztria darabok, s magasztalta a gazdaságot, amelynek nincs szüksége erre a támogatásra, mert megáll a maga lábán. Bernhard azonnal reagált: provinciális színházkolduló miniszter, mondta róla, mindezt egyben. A leghevesebben az az ifjú politikus reagált, akinek feltörekvô pártját 1986 ôszén jegyezték be, s aki nem mulasztotta el megjegyezni, hogy egy bizonyos Th. Bernhard Ausztria-szitkait nem fogja tûrni.
  Nem Bernhard beszélt, hanem a politikusok, a többiek, de Bernhard ösztökélte ôket, aki közben egy szót sem ejtett. Úgy érezték, mindenképpen állást kell foglalniuk. Magányos csúcspont: a „Heldenplatz"- premier botránya a híres-nevezetes 1988-as évben, amikor maga a szövetségi elnök is érintve érezte magát, s amikor az ítéletet a „Kronen Zeitung" fogalmazta meg.
  Bernhard halála tette evidenssé, mennyire centrális helyzetben volt, s mennyire hiányzik most ez a bizonyos centrum az osztrák szellemi életbôl. Bár végrendeletében Ausztriát teljes egészében megfosztja az örökségtôl: sem elôadni, sem publikálni sem idézni nem szabad hazájában, épp ez a végrendelet gondoskodott arról, hogy legalábbis mind a mai napig nincsen olyan szerzô Ausztriában, akirôl annyit beszélnének, akit annyit publikálnának és annyit idéznének, mint Th. Bernhard. Temetése a megtagadás utolsó aktusa volt, az utolsó aktus, amelyben megvonta magát közönségétôl; a hatás elôre látható volt: a grinzingi temetôben a Bernhard-sír egyfajta zarándok-központtá vált, egy füst alatt elintézhetô itt, ha kell, Gustav Mahler és Heimito von Doderer.
  Így lett Th. Bernhard a közönség kedvence, s komplex érdeklôdés tárgya, mindenekelôtt mint személyiség, mint olyan valaki, aki több szint s ízt kölcsönzött a második köztársaságnak, mint bárki más. Miközben fehér falat prédikált; mûvei sokak számára olvashatatlanul hosszúak, az olvasót gyakran eltávolítja a deprimáló változatlanság, a halálos eseménytelenség hihetetlenül egyhangúsága. Ugyanakkor ez az ítélet revideálásra szorul. Be kell vallanunk, hogy ez a Bernhard izgalmas, s egyben szórakoztató szerzô, hogy az eseménytelenség, a változatlanság felszíne mögött olyan erôket szelídít meg, amelyek képesek igézetükbe vonni mindannyiunkat.
  Bernhard elutasította a világot, abban a mítoszban, amelyet a nyilvánosság képezett köré, embergyûlölôvé avanzsált,az egyik legszeretetre méltóbb figurává, akit az osztrák irodalom ismer. Raimund „Rappelkopf"-ja óta ez a szerep senkire sem illett perfektebbül, mint Th. Bernhardra; Rappelkopf ugyanis szintén egy csalódott emberbarát, aki ugyan leimádkozza a filantróp litániát, de nem mulasztja el negatív elôjellel ellátni egyben.
  Fontosak ezek az embergyûlölôk, mert visszatartanak bennünket attól, hogy túlságosan is hamar megbékéljünk azzal a világgal, amely nem mindig kínál valós alkalmat erre a megbékélésre. A megtagadás számtalan története közül egy, talán a legszebb; Hermann Burger, a svájci író, aki Bernhard halálát követôen két héttel meghalt. Világosan megmutatkozik ebben a történetben, mennyire fontos az izoláció az alkotónak ahhoz, hogy alkotni tudjon, milyen kevés haszonnal kecsegtet a kommunikáció, s másrészt mégis milyen elegendhetetlen. Aki megtagadja a vendégszeretetet, ôsrégi szokással, polgárjogot nyert illendôséggel szakit. Bernhard olyan konvencióval szakit, amelyre ez az alpesi köztársaság épül, a jó osztrák, a gyönyörû természet, a nagy, tragikus történelem konvenciójával, de nem a divat, s nem is haszonszerzés okán, egyszerûen „buliból", ahogy találóan mondják. A közmegegyezéssel való küzdelem nem más, mint a szerzô kísérlete arra, hogy védje magát azokkal a klisékkel szemben, amelyek befonják életünket, s egyidejûleg hogy megadja az életnek, ami az életé, minden klisén túl. Aki Bernhard képeit nézi, többnyire egy nevetô, sôt, gyermekszeretô szerzôt lát, mosolygó arcot, nem egy tragikus hôsét. Képeivel maga Bernhard cáfol rá a drámai melankolikus legendájára; szövegeinek tragikus hangulata abból fakad, hogy állandóan szem elôtt tartja minden dolgok múlandóságát, így a halál sötét fóliája elôtt világosan kirajzolódik az események nevetségessége. Thomas Bernhard ellentétek közt ingázik ide-oda, s a tragikus és komikus, a valós és a hazug, a társaságiság és a visszahúzódás, a forradalmiság és a konzervativizmus ellentéteinek steplépéseiben sosincs ott, ahol éppen megfogható lenne. „Most komédia ez vagy tragédia?" Ha meg akarjuk fogni, máris a másik oldalon van, s nevetve mutat fityiszt nekünk. Épp ezért nagyonis érthetô, ha az olvasó a szerzô személyérôl is képet szeretne alkotni, bizonyosságot nyerni egy élet valós stációiból, hogy azután annál biztonságosabban térhessen vissza a zavarbaejtô mûhöz, amely mindennek forrása.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu