JOBBRACSUSZA

Annak, akit illet
Mondja, aki mondja:

  Mint a patakok dagadnak most a beszédek, és iramodnak le a hegyekbôl. Dôlnek a népviselôsök – üres üveg ring a habokon, vigyorog a faragott korlát, ahogy dôlnek nekije, nekije. Egyébiránt bedôlj volt mindenkinek: sízôk a pályára, indíts, oda, hol ott-borított-ott-ringat-majd, ki síbakancsodat vad emberveteménnyel zsírozza be szépen, az édes szülôhazádba! És még akkor hol voltak a határainkon halmozódók! Ezt kéretik összeadni! Szinte elborítanak már minket egészen, pedig arról volt szó, ôk lenni kezünkben mint a viax, midôn visszaadjuk porhüvelyüket az anyaföldnek, ropogósra sülve, szépen, mint a cipó, hisz egy félpercig se tart! Hetykén kapják föl a fejüket a legények, ipari tanulósok, csakúgy pattog-ropog bennük a tûz valósággal, amit az ô korukban már hová, hová-nem hajíthat az ember, egy-egy kis-Isten mindahány, üstökébôl háborúk pattannak kifelé. Mert Istennô gördeszkával se merészkedne a közelükbe. Maguk részérôl ledobják ôk a fejükrôl a tojáshéjat, a lábukról a sílécet, hipp-hopp. Most minek ôrizgetnék, amikor megállnak a maguk lábán is, a pultnál kiszolgálják a tíz deka parit husikámnak, aki még túlságosan fasírt, semhogy föl tudná mérni a sajátszakállát. Pompás terep, szinte táncolni lehet rajt'! Vigyázz, kész! a szikla visszarúg ahogy igény van rá, szükség esetén ezeknek az örök csavargóknak osztogatja. Ha úgy hozza, a Haider bá rájuk dörög, hogy attól kódulnak! aztán fogja, hazaballag magához a völgyébe. Kacagva összehoz ott magának egy ménkövet. Azzal játszadoznak a szöszi gyerkôcök az irodán, a nyers természeti erôvel, amit beeresztettek a szobába, rá a múltra, mint a mosóport, natúr. Ôk egymásnak rendben tartják, házát stb., egy idegen ott csak útban volna, akárhogy is. Tûz van, srácok! Tûzés a puszta szobába tüzelni, amitek belefér! Milyen fiatalok és máris mennyire gondterheltek, amikor a motor kormánya fölé hajolnak, mintha csak volna ott fönn valami, ami nemsokára a tiétek lesz! már csak egy kicsit kell törleszteni, picurit forrongani! Meg itt még egy jelentéktelen történelmi jatt a történelmi marokba, az élethez nektek úgyis kevés, másoknak meg elégni biz'isten elég! Mert ez a kor fölétek borította a házát, jóformán, hogy lássa, miféle kacatra költik adósai a pénzüket, ezek a durranófejek! Hisz ki se nôttek még az iskolapadból! Alig bírják betömni magukat a puskacsôbe, de mások ellen fegyvernek, ahhoz van eszük! Ni, hogy ágaskodnak az ifjú hangok a táncban, hogy fakadnak népharagra, mikor alig tanultak meg még beszélni, no meg pólót, dögöset venni. Valami fölneszelt erre a mi ifjúságunkra – valamely reszketeg föltámadás, egy visszhang, mely ekhózott már egyszer, daczumál. És a hang egyszerre csak idegenül zúg, mintha valami ismeretlen csúfságból jönne, amit velünk ûznek. Mindenkivel, aki a magáét kerteli, hogy aztán a másikat átvágja a palánkon. És nem ám mint a kisállat, mely nagy fáradsággal van a szomszéd kertjében tartva, pórázon, mert annak úgyis lôttek. Meg a jólnevelt virágágyásnak is a tetejében! Lesz nemulass! Fog apuci nagyokat hörpölni a bûnösökbôl, az iskolás gyerekekbôl, a tulajdon rög-eszméjén fogja eldöngölni ôket. Most törlesztünk, fickók, közétek csapunk, mert anno nem tudtuk befejezni. Mégpedig idehaza, gazdakörbe'-kalákába', csak az imént lettünk vadászegyesület. Mer' az embernek egyszerjen nem fér a fejébe: ezek az idegenek, akik kitépték magukat, tôstül-gyökerestül, hogy minek jönnek ezek ide egyáltalán. Lépjenek vissza a sorukba! Még mielôtt mi léptetnénk ôket. Egyébként meg hátrakozó! Ha a szemünkbe kerülnek, ezek a forgácsok, amelyeket ki kell onnan gyalulni, még mielôtt a könny kicsordul, no azt akkor letöröljük. Pityeregni majd ötven év múlva akarunk legközelebb. Hazánkat elárasztja a német példa, azaz hogy a magunkéval mi akarunk egér-egér-ki-a-házbólt játszani, hogy idejekorán fülöncsípjük magunkban a nagyot, még mielôtt kisdolgunk támad. Csak itt kell lennie bennünk és korunkban, valahol. Példaképekre meg többé nincs szükségünk, magunk is beletalálunk a papucsba. Elég nagyok vagyunk már. Aztán került is már valaki, egy elnök, aki összeszedi a népet, vagy legalábbis a használhatóbbakat. A hegyekbôl jött és megtöltötte a húsosfazekakat magával, egy falást az utódoknak, akik maguk is iparkodnak hamar összevérezni magukat. Mondanom se kell, elôször a saját fiakat kell fölfalni. Állunkról csöpög a zsír. A táncparkett ördögei vagyunk és a dizsiben büszkén rázzuk a csülkeinket, mert aztán minket, mákvirágokat is gatyába ráznak, mi pedig leborulunk magunk elôtt: Igen, errôl a lakomáról volt szó, ezt a kortyot engedélyeztük magunkat, mi, ifjú rizsaevôk a vendéglôk különtermeinek trágyadombján. Idegeneknek zárva, figyelem, mi németek végre kiengedhetjük a hangerôt, ami a jövôbe mutat. Egyszer már magunkkal szemben is ôszinték lehetünk, hadd lássa a világ, miféle fából: hadd lássa a haragos gondolatokat, amelyek, mint az ajtók, úgy tárulnak most föl. Ajtóstól rontunk ki a szabadba. És hamarosan minden olyan lesz, mint mi és a terített asztalnál fog helyet foglalni. Vendég és vendéglátó, bor és borkóstoló. Egyelôre elég is, jóétvágyat a csirkebecsinálthoz, mert a legtöbb állat jobb mint egy ember, akit nem ismerünk. Aki félénken gubbaszt az ülésen, abban a vonatkozásban, hogy hazatérését már rég kizárta. Mármint a keleti vonatban. De akárhová is kerüljön, rögtön kicseréljük a zárat, amivel csuklónk hozzá van bilincselve, ôhozzá, akit látni se bírunk. A végén még pont olyan, mint mi! Persze, ha a legvégsôkig el akarunk menni, akár bele is nézhetünk a tükörbe, most, hogy végre magunk vagyunk.

Észrevételit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre:  lettre@c3.hu