FÖLD-NYELV, BOLYGÓ BESZÉD

  Hogy legtöbbek ezt kérdék, hogy: A Föld, ím, csillag csillagok közt, innét mást mi mást tudunk? Vagy eleve nincs más mozgása, csak az ismétlés, kör a pályája. A beszéd nyelv váltakozón jár, kuszán, kórusban kérhet szót, bolygó kört bolyg, hullámot vet pillanatra-pillantásra, dolog-helyzet, helyezett-dolog, a hallásba kerül, rotációs revolúció amúgy tulajdonképpeniül. A kórusnak helye van hangja, mégse kép és nem tulajdon, gyûjt, hogy jellegeket szórna, s vakon, bár engedelmesen, a többértelmûség sûrítményét s a sötét rész egy-értelmét fontolhassa en détail, vagy – megkuszálódva, közben mégis kapásból („a tárgyra") térjen, megtérjen mondat a mondoványban: áramvonalak nem mértékadás-következtetôk, szó nincs itt egy másodpercnyi-töredéknyi, nyom-hasadásnyi cursus naturae -rôl, kiszakadt-részek vágnak be, ekliptikák és eklogák föld-színe Földbôl, mérhetetlen meg nem értés, és az, ami arról szól, amirôl szó van, nem pár pontban akkor, semmi nem pang, minden – hang. Valami maga-rendjében rögzült lehet, mint a rög, mely hull, görög, pörög, idegen és hideg rögeszmék, utalások és minták szerint, vagy rejtek jellegeket derenget át: sarj, vetekszik és növekszik, így sarjad, míg megkövül, jelenetek jelenítôje, szembe szem, bûvölt szenzórium. Feltétel sok reláció, és ezek tombolnak elébb még, csak kifordultuk nyomán ott a nyom: a funkció.
  Mármost lássuk, mint gyülemlik figyelem az elmélyülô elméjébôl, hunyorogjunk nappali fény szárnyasára, a világra. Bolydul a nyelv, már miénk így, szeret s megemelkedi, kört néz – tessék. Meredezô pillantások, lélek-ott-se mind a kecses, könnyû áttetszô színû rétegeket festenek fel, tetszetôsen, festene jól. Valójában izzik valami bensôségbe-fordulón, surrog-suttog, szegényeket szeg és szaggat aprózgatva, fénylik s hangzik, mint a dics. Jön és megy, meddig megy ez a magyarázható („hervatag izzás")?
  Hihetetlen, mily messze hordja egy magasabb-hátteresebb rend a dolgokat. Ily futás mentén különbség-szakadék tátong, hol lenne kézenfekvô a szó, kettéválik egy-szív-s-lélek, menybe-üdv és szem mámora; közbe a valóság lehel. A világ mint képzet s aroma, nyomban az egész – valószínûtlen. Hangot képzünk, tartást jelzünk, mind kettô mímeli egymást, ahogy a mi kölcsönösségünk, s vélelmünk ez: vélünk a mérték, módunk a szavak módja, hogy magukhoz és („témák s terminusok") másukhoz csendüljenek, s össze és szét, érintésként s határ-túlként, helyre hely egymást bezáró, mást kizáró szomszédságok. Így az egyik nyelvsziget elôzi a másikat, sortávra kerül az Ott, hona érintôlegesen Itt. Föld bolygónk bolygója, Föld-nyelv.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu