JULIAN SCHUTING

EGY BÛNTELEN ÁRTATLAN ÁLMA


  Bár egész életében ügyelt így, egy nap majd, nagy harang se költhetné, átalussza a hívôknek mondandó hajnali mise idejét, vagy épp, mert ezen az éjszakán ama meggyôzôdést, hogy a jó keresztény a kereszthalál respektusából igen is csak hagyja ki az álmon meghalás kegyelmét, mind mélységesebb álom ölére csusszanni engedett -
  kis híja negyven éve, hogy egy nemzetiszocialista halálzárkából amerikai katonák kimentik, s pár napja csak, hogy lassú halálát közelíteni kezdi, az agg egyházi úr ámulatos álmot lát, más által aligha látott, az ô vele-elaggott, ám most közeledô valóságos halála révén újjáéledô álmot, melyet egy Bunuel, ha fél-szendergésén kiötli, harsányan nevetve köszönt:
  reggel volna a kivégzés, ô azonban jócskán elaludt; sebtén, akár ha ôrangyal tárná zárkája ajtaját, jelezve, legfôbb ideje menekülnie Egyiptomba, kapkodja magára ruháját, ugrik taxiba, verítékcsatakosan a rossz lelkiismerettôl, hogy az igazak álmát aludta, ám közben olyasmi volt ez, mint az Olajfák Hegyén kétségbeesésükben elszunnyadó tanítványok gyöngesége, kérleli a sofôrt, hajtana sebesebben, semmi ne akadályozza ôket, hogy azt az idôpontot, mindjárt hat óra, kivégzésének idejét le ne késse,
  s így ûzi, ahelyett, hogy jönni hagyná, ami még mindenkit elért, száguld az után, ami nemcsak, hogy senki elôl el nem fut, de mindenkihez betoppan, teszi ezt, mint aki fél, Isten tudja, mirôl maradhatna le, ha nem kerülne át ezennel abba a visszavonhatatlan többé-nem-létbe, félrevezeti talán emez egy – esemény egyszerisége s ezért való visszaismételhetetlensége,
  e rémálom-versenyfutásból, az idôbeliségébôl, s pedig azzal, ami aztán igazán örökkön rá ér, erôs szívdobogással föltehetôleg az elsô oly pillanatban felébred, amikor végre, lélekszakadva és végsô erejébôl belezuhan, jókor még, a kivégzôosztag golyózáporába -
  álom-kép, mely az együttérzést is nevetésre kényszeríti, hogy valaki szigorúan vett kötelességtudatnál fogva nem akarhatja elfogadni a kegyelmes rendelést, hanem, a leggonoszabb idôk által nevetséges lelkifurdalásba kényszerül, minden tôle telhetôt megtesz, hogy menekítését hiúsítsa, álmon-testvéreként a Bodeni tó lovasának, aki (-nem hogy megkönnyebbülne, mert ami megeshetett volna vele, mégsem esett meg, s Istennek segítségével mindenek jóra fordultanak – ) rádöbbenvén, hogy nem fúlt vízbe, úgy megijed, hogy ettôl, igen, hogy mintha még meg tudná épp, fúlva, hogyan fúlt vízbe messze odakint, már a szárazföldön, csekély késedelemmel, valóságosan megfullad, ha nyomban, legalább hogy utólag eleget tegyen valamelyest, önhatalmúlag, a sorsának, vissza nem ront a tóra, s a kíméletes lópaták alatt épen megmaradt jeget össze-föl nem töri,
  álom, mely elgondoltatja, íme, a halálfélelem egyikét azoknak, kik százával ûzetnek az egy-ajtóhoz, úgy megzavarta, hogy az álom megfordításaként a menekülés jelentését téves irányba terelte, törtetvén felvigyázó vagy hajcsár ily kiáltása nyomán: „vissza a helyére, mindenki sorrakerül, senkit se kergetünk el!", egy szabad lélegzetvételnyi idôre azt gondolhatván, jó, hát az utolsók egyikeként sem állt hiába még sem a túléléshez-üdv kenyér-fejadagért vagy hajójegyért,
  álma egy bûntelennek aki talán nem is annyira a páratlan esélyt hagyja ki, hogy így mégis hamarább legyen Nála a Paradicsomban, hanem inkább a halálfélelem ûzi a halálba, hogy pontatlansága esetén mely igen százszoros halálok halálával halna ô.

TANDORI DEZSÕ FORDÍTÁSA

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/