HELMUT EISENDLE

NYELVHASZNÁLAT ÉS VILÁGNÉZET

– AZ OSZTRÁK ÉS A NÉMET IRODALOM MEGFELEL(GET)ÉSEI -

  Az irodalmi piac szokásainak megfelelôen osztrák szerzôk kénytelenek könyvformátumú, színpadra vagy rádióra-televízióra írt munkáikat a Német Szövetségi Köztársaságban megjelentetni. Nem örvendetes körülmény ez, ellenkezôleg., a honi publikáció ügyének szûkösségeire utal. Ha a nyelvünk nem lenne a nyugati szomszéd számára érthetô, ott tartanánk, ahol a finnek, a szorbok, a kurdok. Nem kérdés, ártana-e ez az osztrák irodalomnak. A honi szerzôk elôtt mindezek ellenére tágas a tér.
  A nyelv az a közkurva, akit én visszaszûziesítek, mondja Karl Kraus, s érti így talán német anyanyelvünket is, mely akkor hát az osztrák irodalom közege-médiuma volt és marad. Azok a szerzôk, akik „a nép ajkáról lesnek el", mint pl. H.C. Artmann – med ana schwoazzn dintn, mondjuk, „süreje tentával", vagy hogy „közepin a legjobb" –, Stelzhammer, Nestroy és Anzangruber vagy Weinheber, gazdagították – kitágították a német nyelvet, már a mi országunk vonatkozásában, a Szövetségi Köztársaság számára több-kevesebb egzotikumot nyújtottak. Olyan nemzeti gesztusok, melyekre a svájciak buzgón és meggyôzôdéssel büszkék, az osztrákokból nem fakadtak. Az a körülmény, hogy Ausztriában németül írnak, hamar kialakította azt az enyhe imperialisztikus ambíciókkal párosult benyomást, hogy mi itten nem vagyunk ugyan okvetlenül németek, de a német irodalom hírharangjai, azok igenis vagyunk azért.
  De hogyan különbözik a német irodalom az osztráktól? A német az az ember, aki nem mondhat hazugságot úgy, hogy közben ne hinne benne, vélekedik Adorno.
  Az osztrák viszont, gondolom, olyan ember, aki emilyen-amolyan hazugságokat mond, ám nem hiszi, hogy ezek hazugságok lennének.
  A mai Ausztria az a német nyelvû kisebbség, melynek sikerült állammá formálnia magát. Maradványa egy isten kegyébôl létezett soknyelvû monarchiának, körötte szláv népek, keleten magyarok, dél-nyugaton olaszok, nyugaton svájciak és bajorok. Utóbbiak állítólag németül beszélnek.
  A koronaország soknyelvû, áramló-képlékeny átmeneteit a szélrózsa minden irányában – Cillitôl Varazsdinig, Ljubljanától Zágrábig, Pozsonytól Prágáig etc. – politikai okokból felszámolták, hogy így nemzeti lendülettel történjék meg az elhatárolódás az egykori uralmi államtól.
  A történelem determinációja folytán nyolcvan éve leledzünk valamiféle nyelvbizonytalan térben. Az osztrákok nem büszkélkedhetnek olyan nyelvi erôvel, melyet a svájci németek fejlesztettek ki; nálunk – már ha! – a köznyelv helyi különbözéseit tolerálják. Az állam, iskolázván népét, normatív németre tanít mindenkit, így írunk aztán, de osztrákul beszélünk.
  S tesszük ezt annak ellenére – vagy azért mert – hogy nagymamikánk és nénikénk szlovéniai vagy horvátországi, és így tovább. A szomszédok nyelve eközben többé-kevésbé mégis idegen marad nekünk.
  Nincs nyelv, melynek segítségével oly nehezen fejezhetnôk ki magunkat, mint a nyelvével, így Karl Kraus.
  Hosszabb idôket töltöttem Spanyolországban, olasz földön, Hollandiában és a Német Szövetségi Köztársaságban, s így jutottam arra, hogy íme: kényszerû mód németül írunk s „akcentussal" beszélünk ugyan, ám ez szegényül a „mentalitásunk" jellege által, mely révén is inkább érzelmileg s nem észelvûen szoktunk reagálni. Az egykor Königsbergtôl Ragúzáig terpeszkedô soknemzeti állam mentalitásának e maradványa az, ami az osztrákoknak „elsózta" a tulajdonság-egyvelegûséget.
  Egyrészt tehát az elbizonytalanodás az, mely a nyelvet a monarchia maradványállamában „kiváltja", másrészt a mentalitás sokrétegûsége.
  Az irodalmat tekintve: követjük a cs. és kir. állam hagyományait, sôt, ezekbôl is él a jelenkori osztrák literatúra, teszi ezt egyrészt érzelmi „alapon", másfelôl a Nagy Német Szomszéd iránti dacból aztán. Joseph Roth (Brody), Rainer Maria Rilke, Johannes Urzidil, Franz Kafka (Prága), Andreas Okopenko (Kassa), Elias Canetti (Ruszcsuk), Hermann Unger (Boskovice), Ernst Weiss (Brno), megannyi osztrák, ugyebár.
  Jelen és múlt. Elég csak egy parányit megborzolni a jelent – akár ha egy liba hasát vakarásznánk –, és látható lesz a múlt, az érintetlen, mint a madár meleg hasán a tisztaságos fehér.

Hovatartozás. Az ember egyik legalantasabb irányulása: hogy valahová „odatartozni" akar. (Heimito von Doderer)
  Persze, mindez meg is fordítható. A jelenlegi Ausztria úgy viselkedik, mintha ehhez meg lenne minden. A régi osztrák irodalomtörténet mellett elsôsorban Fritz Mauthner és Ludwig Wittgenstein tett – nyelvkritikai és filozófiai munkáival – az újabb osztrák irodalomra nagy hatást.
  Ha feljebb akarok kapaszkodni a nyelvkritikában – ami is a gondolkodó ember legfontosabb világi üzlete –, meg kell semmisítenem mögöttem és elôttem a nyelvet, lépésrôl lépésre, ekképp is le kell rombolnom a hágcsó minden fokát azzal, hogy ráteszem a lábam. Aki követ, ám ácsolja össze megint e fokokat, hogy ismét szétrontsa aztán mindet.
  Mondataim azzal megvilágítólagosak, hogy aki ért engem, a végén értelmetlennek gondolja már valamennyit – mihelyt megmászta ôket, illetve túllépett rajtuk. (Mondhatni: el kell taszítania magától a létrát, ha felkapaszkodott rajta.)
  Mind két idézet azt fejezi ki, hogy a nyelv nem képes megragadni a valóságot.
  A német nyelv se.
  Az osztrák nyelvre értették ezt ôk maguk, vagy a költôk és gondolkodók németére?
  A nyelvre, mint olyanra.
  Az irodalomra vonatkoztatva teremthet ugyan új valóságokat s világokat, a külsô világ leírását tekintve azonban kudarcot kell vallania. Vagyis az osztrák – mint bármely – irodalom, álljon akármi befolyás jegyében, arra hajlik, hogy ne a világ (tükör)képét adja, hanem a nyelvvel, mint eszközzel, játékot ûzzön, játékot a valóval így.
  Szemben Ausztriával, ugyanakkor, a német világlátás és szellemi habitus parancsa úgy szólna, hogy a szó a külsô és a belsô valóság megismerésének eszköze, továbbá, hogy az irodalmi mû igenis emeljen kulturális emlék-mûveket, érje el mûvészeti nyelvével azt, amit a köznyelv eleve nem tudhat.
  Az osztrák szellemi habitus ellenben – akarva, akaratlanul – a böhöm birodalom hagyományaihoz kötôdik, másrészt élvezi a status quo nyelvi bizonytalansági helyzetét, emelvén mintegy szadomazochista mód témává magát a nyelvet.
  Természetesen mind az osztrákok, mind a németek vagy svájciak nyelvi magatarása kényszerû kapcsolatban áll az országnak azzal a mindenkori mentalitásával, mely a normatív német nyelv mögött eltünedezik.
  Ha némely szerzôkre gondolok, feltételezhetem, hogy az irodalom mindig nyelvileg elbizonytalanodott zónákból jön: von Horváth, Brod, Saiko, Weiner, Perutz és Soyfer legyen itt pár kiragadott példa csupán.
  Ami az osztrák embert a német embertôl megkülönbözteti, mondja Kraus, az a közös nyelv.
  És ironikusan mondja Hugo von Hofmannstahl: A német emberben rettentô tárgyiasság él – együtt a dolgokhoz való igen csekély fûzôdéssel. Így, ahogy vagyunk, nincs újabb irodalmunk, csak Goethe és ami utána még így-úgy jött.
  Hát Grillparzer, Nestroy, Musil, Kafka, Doderer, Schnitzler?
  Goethével szemben – nix.
  Két német szerzôt találok szerény gondolatmenetemhez igen illônek – a Német Szövetségi Köztársaságban mindkettejüket buzgó következetességgel ignorálják -: Rohland Opfermannról és Carl Einsteinrôl van szó.
  Teutsch – avagy a nyelv rútsága. Istennek neki vagyok én gyorstüzelômagnoúmja. A tévül írt szavak legyenek az olvasó szókertjében új plánták. Ma a nyelvem nyelvbe öltve teszem magam (l)ehetetlenné mások mögött. Nem tudom. nyugovóra térés elôtt hova térhet meg még ez a görcsoldószer-rándulat, ki. És mire.
  Európa kimerített tárna, és egyre tárnák. Rögzött – így peregnek rögei. Németországban a szellem elsôsorban nyûtt. Vesztes háború, s ami ennél is rosszabb, egy elvetélt forradalom: szkeptikusok sokasága az eredmény. Efféle fejlemények valódi okozói ott hortyognak a politikai dunnák (dumák) alatt. Szellemnek nevezik az ehetetlen nyákos pudingot, az ellenôrizhetetlen közhelyek gyurmáját. Ám szerzôink maguk sem lelnek irányt – mi iránt is? Már a háború elôtt sem mást írtak: kényelmes emberbarátsági könyveket. Embert emberbarátságáról! Jószívet, ázott mellport és formabomlást izzadtak e mûviségek.
  A politikai események elszabadultak, de az írástudók nem követték a kalendáriumot. Bár ekképp: méltatlanságok a feladatokhoz – csak van azért Németországban, amit irodalomnak nevezhettünk; valami rosszul megfizetett ilyesmi, vacogó fogú, így tovatámolygó, eltûnô. Annyi.
  Hogy ezek a németietlen németek nem arattak sikert, csoda-e? Miközben Martin Walser és Bodo Kirchhoff földöntúli sztárságig értek fel, lévén hogy amit ôk szereznek, az a német érzület tökéletes megfelelôje olyan szerzet.
  A magunkfajtájú – az osztrák szerzô – Németországban csak akkor lehet sikeres, ha német majmocskává bûvöli magát, s olyképp szökell törzsfejlôdve imigyen, mint Felix Mitterer a maga Pifke-sagájával, egyszerû realizmust képvisel, mint Peter Turrini, netán misszionáriusi lesz, mint Peter Handke, persze, mind kicsit ama Botho Strauss mögött billegnek, aki nem baloldalian gondolkodik és jobboldaliként tesz, hanem ténylegesen jobboldali gondolkodású. Jobbat nem is tehetne – ha jól akar járni. S úgy jár.
  Bár az efféle sikerek megjósolhatóak, a tárca – üres? olcsó vicc? – és a Literarische Quartett sokakat engedetlenség okán rekeszt meg és ki.
  A nyelvi kötôdésû irodalmat, amilyen Arno Schmidt vagy Joyce, Musil vagy Priessnitz, Czernin vagy Schmatz – netán Innerhofer énvonatkoztatású prózája –, a szent kancelláriai szék vagy a Quartetthez kötôdô zsurnaliszták kara leminôsít, netán reflektív irodalom gúnynév alá vesz. Nix Joyce vagy Musil; vagy mégis? Vagy mégse? Ôk azért talán igen?
  Az irodalom-elôállítás „obligált, obszolét és obskurpraktikás", elôre meghatározott létmikéntje, mely gyakran hatósági elôállításra emlékeztet, az alábbi kritériumok jegyében hathatós: name-dropping, bestsellering. Kezdve a sagán, egészen az estérôl-estére-sza(g)ppanoperáig.
  Szöveg a maga módján akkor teljes, ha az olvasó és a szerzô igényét-vágyát egyaránt kielégíti. Aki valódi érdekû eszmét dajkál, azonnal tagadja meg a normatív elôírások játékterét. Az „egyes" ember irodalmi beállítottságának vágy és gyönyörûség legyen a mérve – szinonimái ezek az olvasás nemes „érdekének", az örömnek –, csakígy az egyén nyelv iránti alapállásának. Hogy ez a vágy szerzôben és olvasóban egyképp csalóka karakterû is, nyilvánvaló. Itt az üzlet, a siker, a köz-hatás, ott az imponálás óhaja, a társadalmi szövedék parányi szálaként benn lenni és kilógni. A legtöbben ama tévképzetben szenvednek, hogy mert egy darabka irodalom létezik, az már valamire van, igen, a valamirevaló irodalom ilyen lenne akkor; de nem, semmi így nincs valamire/valamiért, hanem valakinek van, ha van. A szerzô és az olvasó a címzett. Ha pedig az olvasó képtelen a szerzôéhez hasonló szándékokkal reagálni, hát legföljebb jónak vagy mihasznának, hasznosnak avagy rossznak tart egy-egy irodalmi „dolgot" – fogalma sem lehet róla azonban, mit is akart tulajdonképpen az írásmû alkotója.
  Csak akkor hajtunk fejet kép, vers, zene elôtt, ha a mû legalább egyetlen részlettel, szóval hanggal azt adja, amit az álmok és emlékek világ-kiállítása, mondja Richard Weiner.
  Az osztrák irodalom elsôdleg azt bizonyítja – csupán –, hogy létezik. Többet nem. Jó-e, rossz-e. A német irodalomtól való eltérése nem olyan fontos, lévén, hogy az irodalom érzületbarát jelentésszolgáltatásával kapcsolatos hûség ugyanolyan jellegzetesség itt, mint a nyelv-rögzöttség, a sok-háttértartományú monarchia felé mutató visszacsatolás és az így létrejövô sokérzületi elegy, mely végsô soron az osztrák mentalitás.
  A valóság felfogása itt mindenesetre más, ha Jandlnál, ha Joseph Rothnál, ha Bachmannál, Grubernél vagy Okopenkónál vizsgáljuk. Talán hasonlít mindegyik a maga módján, mondjuk, Franz Monéhoz, Johannes Schenkéhez, Günther Bruno Fuchséhoz vagy Paul Wühréhez. Nem valós – vagy másmilyen, éppenséggel. Adott körülmények között: irodalmi valóság. Grass, ô aztán tudja, mi valódi, pontosan úgy, ahogy Süskind vagy Kempowski. Netán John Updike. Mutatja ezt a siker. Már ha ez kritérium. A másik valóság – épp ez az -: más.
  Reinhard Priessnitz:
  kékséges óhaj/ – hogy az írandó valami más lenne, amiképpen a más: az írandó,/bárhogy kezdôdjék is, hogy a hasonlítóhoz hangozzon; fusson, hogy az írandó/ ez legyen, más, mint ez, hogy ez/ oly másképp induljon, mindig hasonlatosságig jusson; ezt írni az lenne: másképp/kezdeni, egymásét, a más/futását, hogy a futó egyre/egy másik legyen: egymásig,/ összehangozzon, kezdetként/ más legyen közben, végig egy/hang, a másik csöndje, hogy ami kezdôdne,/másképp legyen írandó, kezdettôl/más kezdemény, bárhogy hangozzék a végén, írás,/mely fut: és eljut/ehhez a kezdethez/hasonlatosan, mint a másik/hangja, ez: hogy a másik valami írandó/lenne, ahogy az írandó egy másik /kezdete, ami ehhez fut,/másképp: hogy az írás mire jut, másikként az/ a más, mása, mely/úgy lenne ez, hogy maga a futó/írna, az lenne a jutó.
TANDORI DEZSÕ fordítása

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/