VERA VERA

(RÉSZLETEK A REGÉNYBÕL)

1.
  Magazinokból vagdostam ki a képeket. Megannyi nyiszi-nyuszi fotó. Hadd bújhassak szivikhez.

2.
  Mielôtt elfelejteném. A függöny. Masnis volt. Az ágy ugyanígy: csupa rózsa.
  Szirmok és levelek, levélszirmok. És ô. Pántatlan felsô. Az is alig, most.
  A meztelen válla. Ahogy csak középtôl nyakig, más nyitva, minden. Csókoknak. És a párnák. Csipkefinomság. Ott is. Vert csipke, az alapozás is.
  A blúz, a gombok. Természetes, hogy áttetszôség. Természetes áttetszés. Szatén. Alsónadrágocskák. Higiénikusan kifogástalan harisnyanadrág. A szoknya nyersbôr.
Folt nem fogja. Az ingecske. Akkor a trikó emitt, a pár zokni. Megannyi moshatóság. Húsz alkalomra is jó holmik. A cipô ruganyos talpa. A talaj ruganyossága: ilyen padlószônyeg. Gombolkozás – az ing.
  Állólámpavilágítás a sarkokban, hajlataik. Egy gomb marad nyitva. Egy rózsa még. Nem ráncosodó zakó, nyakkendô. Simaság. Vízlepergetô. Tûz- és rázhatatlan, földerengéshatlan. Elderengeni – molyvédett kabátban.
  El. Behúztam magam mögött az ajtót. Elzárás örökre. Forduljon a kulcs a zárban. Jöjjenek a lépcsôfokok. Le innen. Szédüljek – el innen. Ez a gyorsaság.
  Kulcs fordul a zárban. Szél jár a szabadban. Friss téli levegô csap meg. Nagy lélegzet. Friss hó az utca túlfelén. Innen: felpillantani. Az ablakaira. Utoljára. Vera sehol.
  Függönyök, vad minták. Hó. Nyomaim befedve. Addig fény. A ház éjbe süpped. Csillagtalan ég. Rámterült-borult. Míg szét nem szakadt és hullt.
  Hogy a szobába léptem, így utoljára akkor, a karosszékban ült, háttal ült a függönynek. Magas volt az ablak. A függöny földet seprô.
  Nem akármilyen függöny. Nem akármilyen karnis. Stíl-e? Stílusos egyáltalán? Semmi masnik. De bársony, csúcsminôség. Masszív a szegése, sodrat a húzója.
  S ô. Lába keresztbe vetve, ült az egyetlen karosszékben. Térdén átvetve: szövetcsík. Fekete bársony? Hogy a szobába léptem, a tût az anyagba döfte, kezét nyújtva felém.
  A tût az anyagba döfte, a csíkot meghajtogatta, a szék támlájára, az éles ollót heggyel föl, nyitva, s akkor felállt. Elindult a szekrényhez. Vagy a fürdôszobába.
  És akkor utoljára. Hogy megfordultam, ott állt. Vera, egyszerû ruhában. Rózsaszín-fehér szoknya, a mintája virágos, a kék felsôrészt zsínorgallérka szegélyezte, rózsa-fehér. Haja kifésülve, magasra, homlokából, két tincs keresztbevetve.
  Vagy apródfrizura. Oldalt aláhull, fülre. Elôször tûnt fel: itt minden olyan olcsó, olcsó. Szokvány szék, áruházi asztal, kommersz magazinok. A keskeny ágy.
  A szônyegpadló ütötte a függönyt s a tapétát. A függöny szárnyai nem zártak rendesen. Bár a szegélyezéssel nem volt még semmi baj. És más is rendben volt: például a súlyelosztás. Csupán az egész, az nem.
  Egy vonal, egy szál egyenes vonal. A szegélyé. És véghetetlen hideg. S ô még mindig ott ült, a széktámlafelület beleveszett a háttér sötétjébe. A falakat homályban hagyó fény csak az asztal lapját fedte át, a pamutgombolyag tarka rendetlenség volt: a tûkkel, az ollóval.
  Nyugtalan lettem. Milyen nyugtalan voltam, ahogy felállt, ment, hogy az ablakot becsukja! Köntöse: vörös selyem, csipkéi. Haja kontyba fogva. Egy szál konty, és az a tarkó!
  Vera. A füle mögé csókoltam. A tûk, engedtek. Széthullás. Hulltak a tûk, akár ha külön-külön éjszakába. A falak megugrottak, szökkenésük külön tetô volt felettem, csillagjuk a lámpa.
  Hogy felébredtem, e szobában elôször. A padló kemény volt. Felálltam, ruháim kerestem. Míg ô aludt. Betakartam. A kabátommal. Verát. Nem hallotta, ahogy elmegyek.
  Le a lépcsôn, el a kapus mellett, el a házból. Havazni kezdett. Felnéztem az ablakra. A függönyök mögött nyugtalan fény.
  Hangok az ajtó mögül, zajok. Hogy beléptem, a földön ült. Ujjas trikó, farmernadrág. Ment a tévé. Még a kopogásom sem hallotta. Ököllel vertem az ajtót.
  Elboldogultam így is, otthonosan. Balra a gardrób, rögtön az ajtó mellett. Akkor a fürdôszoba ajtaja, nyomban. Hogy visszatértem, ott ült még mindig. Kezében könyv. Végigdôltem a frissen vetett ágyon. Vera.
  És ô felállt, kibújt a nadrágjából, a bugyijából, ledobta petrolszín pulóverét, nem is, feldobta magán, visszaejtette. Nem alakbarát pulcsi. Súlyos necc. Térdig lógó. Néztem a karöltô varratát. Nehézkes csipke. A gallér: mint egybedolgozott lánc. A pulóver: mint lovagi ing.
  A kivágása. De nem is arra emlékszem, ami ott volt. Hanem a lábára. Két merô mozgékonyság. Hol egyikre, hol a másikra állt. Egyik lábáról a másikra. Már-már menni akartam. A pulóver játéka miatt? Akkor fedeztem fel. A lábfejét. Behúztam a függönyt.
  Vera. Nézett rám mereven. Most már nem is mehettem volna el. Tudtam, maradnom kell. Maradnom kellene örökre. Hallott pedig ô minden szót. Mégis, így is.
  Kiszakítottam magam. A bûvöletbôl? Az utolsó pillanatban. Amikor láttam, hogy még ô is ránt egyet a függönyön. Ahogy a szobába léptem, éles fény. És nyomban hátra arc. Meg se fordultam. Vissza többé nem.
  Hanem behúztam magam mögött az ajtót, rohantam le a lépcsôn, ki a házból. Át az úttesten, és felnéztem az ablakra. Ahol még égett a lámpa, derengett fehéren a fényen át – az ô alakja. Ahogy ott állt.
  Még háttal épp az ablaknak. Behúzom a függönyt, villanyt gyújtok. Alig, hogy becsukom az ajtót, máris az ablak. Kint az úttestet hó borítja.
  Egyetlen parányi villanykörte a mennyezeten, ettôl csak láthatóbb s hatalmasabb a sötét. Az ágy. Végigfekszem az ágyon. Rózsákkal az ágy. Lehunyom a szemem. Rózsák. A szemem hunyva, továbbra.
  Vera. Fekszik mellettem, szája a fülemnél. Rózsák borítják el, levelek és szirmok, zöldek és pirosak. Tudom mit fog mondani. Minden szava: a legfinomabb csipke.
  Csipketörékeny, mondja ô. A csipkére. Kézi verés. Igen, a párna. Lehunyom, hunyva a szemem. Hogy jobban halljam, mit is beszél Vera. Nekem. Hogyan beszél. Szívem. Igen, a szívemhez szól. Hadd legyen. Mi is. Én.
  Vagyok. Ahogy leteszed a kabátod, és ahogy olyan vasalt és fényes a zakód, és olyan szép, és tedd csak szépen az inged a karfára, hajtsd rá, a zoknit is alá.
  Az alsónadrágod ne olyan gyorsan. Hunyva a szemem. Hadd beszéljen hozzám. Azon a hangján, Vera. Hangjába burkol. Melegít ez a hang. Bármit mondjon is, az. Ha igaz, ha nem. Boldog vagyok.
  Amíg beszél. Amíg csak nekem beszél. Az ablak. Még hogyha azt mondja is: az ablak. Felállok. Lekattintom a villanyt. Visszamegyek a függönyhöz. Havazik. Üres az utca.
  Visszafekszem az ágyra, nem hunyom le a szemem. Kar mentén, mellkas mentén, hát mentén, fel a nyakamon: jön az érzet. A rugónyekegésé. Érzem, így érzem a lökéseket. Az ágybetét.
  A verés, a szívem verése, a szívemé. A falnál. Kis lökések. Ver a szívem. Az ágybetéten. A falról mészpor. Mészpor! Érzem ízét a számban, a számban. És hallok. Csusszanó lépteket a ház párkányzata felôl.
  Kéz indulna. Ablakot tapogatna. Kopogna. Nyiss ablakot. Megteszek mindent, amit akar, amit mond. Nyitok. Beugrik. A mellvéd felôl jön. beszökken a szobába, le, hozzám.
  Fésülködôköpenye tárva. Kék. Arcát nem ismerhetem fel, fejét leszegi. Kulcs. A folyosón kulcs hullt a földre. Az ajtóból, a zárból. A folyosón, az ajtó túlján, léptek távolodnak.
  Nyomulok az ajtóhoz.

  Halk léptek. A fény, mely a kulcslukon behatol, kihuny. Egy pillanatra. Ahogy ô elvonul. Vera. Halk léptekkel le a lépcsôn.
  A fény kihuny. S ô kilép a fürdôszobából, megfürödve az ágyba bújik. Az ágyamba. Ahogy a takarót hátrahajtja, becsusszan alája, oldalára fordul. Egyik oldaláról a másikra. Egyik oldaláról a másik oldalára.
  Míg el nem alszik. Iszonyú hideg van. Ahogy becsukom az ablakot, egy asszony lép ki a szemközti ház árnyékából. Vera. Az ajtóhoz rohanok.
  Köpenyben le a lépcsôn. Hó. Üres az utca. Ahogy szemközt a második emeleten nyílik az ablak. Ahogy fennakad a függöny. Ahogy valaki nyújtózik, ahogy félrehúzza.
  Hogy a melle elôszökken, kiszökken a reggeli fénybe. Elfordulok. És pontosan a belsô ablakpárkány felett a szeméremszôrzete. A kapus barátságos – mint mindig. Nô jön le a lépcsôn szemközt velem.
  Körötte súlyos tafota vörös pompázata. Fehér csipke zárja le a puffos ujjakat. S szegélyezi dekoltázsát. Jószerén lebeg. Lefelé. Mellettem el.
  Illat. Ahogy szobámba visszatérek, mi van ott? Asztalomon egy csokor vadrózsa. A fürdôkádból nô lép ki, fejére csavarva sárga törölközô. Arca fénylik a kencéktôl, pakolásoktól, olajoktól.
  Elfordulok. Hogy a rózsák illatát szívjam be, ne az övét. Vera. A nô finoman fülön csókol. Kinyitja az ablakot. A hullámverés.
  Az ablak elôtt óriási, fekete harang, vöröses füstfityulával. Kagylók. A kagylók mésszé égnek. Szobám. Le a lépcsôn, gyorsan ki a házból.
  A havon át: a lépcsô, fel, a szobámba. Nem akar nyílni az ajtó. Csak üggyel-bajjal sikerül, résnyire. Bálák odabent. Mennyezettôl padlóig, súlyos bálák, tömkelegben. Minden színben. Zöld damaszt.
  Smaragd a homloka közepén, fehér kócsagtoll a füle mögött. Boríts be e drapériákkal, sötét zöldjükkel, engedd le hajam, hadd hulljanak az arany fürtök a zöldre s az ezüstre.
  Válla, karja meztelen. Zöld jáspis karperecek. Ruhája egyik felöl csípôig felsliccelve, látszik a pucér lába. Semmi.
  A folyosó világos, az elôtér. De ôt nem látom. Semmi térben. Ezüst szandál. Elôször nem, amit mond. Vera, kismaragdozva. Vöröslik ajka, szeme kihúzva vastag szénnel.
  Felébredek, gyéres fény. Ágyamon fekszem. Parányi izzó a magas mennyezeten. Állatbôrök szanaszéjjel. És ô, és ô beszél, beszél, Vera. Nem látom, nem értem, mit mond. Víz és levegô.
  Aki átadja magát a viszolyogtató szélkaroknak. Aki elôre zizzen a zivatartól, aki maga mögött hagyja, kísértet kíséretét. Aki a viharban alszik, a számumban szunnyad, és sátra nem dôl rá, mint az ég. Ez a csönd.
  Teljes a csönd. És ott áll ô, a fal között s az ágy között. Ahol nincs is hely. Semmi. Vera. Látom, arcát látom, a szemét és a száját. A vörös száját. Kezem érte nyújtom.
  Mit meg is fog, megragadja, kezem simítja, kezem s arcom. A sötétség. A halk simítás. Simogatások. S bánatom szunnyad, végre elalszik. Bánatom.
  Felébredek, s ez a csönd. Vera mellettem fekszik, ébren. Bár sötét van, érzem, így. Érzem, éber. Nem moccanok. Míg nem érzem, ô felegyenesedett.
  Elfojtom lélegzetem. Míg felegyenesedem, végre, hogy csókoljam. A száját. És felállok, felkelek, át a szobán, ott a függöny. Végre a függöny megmocorog, egyre hevesebben lendül. Vera ott áll.
  Ruhája kivágásából a fény. Onnan árad. Öt cakk, egy csillag. Vissza, a kabát két szárnya vissza. Tétovázva elrendezôdik a szoba. Asztalhoz a szék. Magazinok a földre szóródnak, ott van mellettük a varróholmi.
  Egy könyv. A tévé tetején, terítôcskén ott a váza. Ott a faliszekrény, a gardrób. Köztük az ajtó – a fürdôszobába. Szemközt az ágy áll a falnál. Az ajtót kinyitottam.
  Fényes nappalra ébredek. Vera. Ez ô, lassú léptek. Fel a lépcsôn, ahol fekszem, éberen. Léptei. Fokra fok. Távolságok, megnövekednek.
  Lélegzete halkabb. Elfojtom lélegzetem. Órák óta: nappal immár, ez a fény. Fény, mely a ruhakivágásból árad. Csillag a kabátot szétszaggatja. Vera a levegôben áll.
  Karja kitárva, lába messze szét. Szemem Lehunyom, ez a látvány. Iszonyatos a hideg. Várok. Senki sem jön. Senki, hogy bebugyoláljon. Senki innen ki nem visz most. Mígnem havazni kezd. Ô, befed tömkeleg parányi csókkal. Száját érzem, Vera, szám. Kinyitom: Nagy lélegzet, ki. Szálljon hosszan.

  „A regény nem eredeti, ahogy a szerelem sem; a VERA VERA úgy beszél, ahogy a szerelmesek, más szavakkal. – Egy férfi – mintha félrebeszélne, félre-beszéli a dolgokat, hogy nôk bukkanjanak elô mögülük, nôk, vagyis egy nô csak, Vera. Nôket idéz fel ez a férfi, hogy egy, csak egy nôre emlékezni tudjon, rá, Verára. A nôt csak többesben képes elmesélni. Itt tehát egy narrátor beszél úgy, mintha többféle könyv narrátora szólna, a cselekmény megfeszül, a színhelyek mint a bûncselekményeké, titkoké – de elenyészik; kérdés, az ablak világosabban hívódik-e elô, így támad új feszültség, megfogalmazhatatlan izgalom."

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu