ABSZOLÚT GROND

REGÉNY
- RÉSZLETEK -

  Malo, divatos bécsi „modernista" magazinok újságírója, 1992 nyarán különös táviratot kap barátjától, Thomas Pynchontól, majd a rejtélyes sürgönyt követôen felhívja ôt T.P. neje, Oedipa is Kaliforniából. Még ugyaneznap este zûrzavarok középpontjába kerül: nem kevesebbrôl van szó, mint emberi szervek nemzetközi kereskedelmérôl, az ezzel kapcsolatos érdek-összefonódásokról . . . melyek azután meglódítják a nyugodt életélvezô Malo napjait és sorsát. Élete egyetlen villódzás lesz, akárha Rémségek Teniszsztárja lenne, Los Angeles és Amsterdam, Párizs és Dél-Karolina, Bécs és London közt kell cikáznia. Végzetét meghatározza az Opus Dei – avagy „Canaris" – csakúgy, mint a „Mûvészeti Maffia" , de a Lord Jim páholy is mind veszélyesebb lesz, saját élete börtönbugyorként kezdi körülfalazni. És semmi köntörfalazás!
  Tréfa? Morbid szatíra? A lehetetlenné vált regényfiguráció kipellengérezése? Vagy új mûfaj keresése?
  Walter Grond nyitva hagyja a kérdést . . . a regény utolsó oldalán túlig!

  Íme a dolgok makacsul viszolygó lelke – csak jó hatalmú varázslatokkal és dalokkal lehet legyôzni.
  Joseph Conrad, Lord Jim. Parafrázis
  Nyár volt és délután, és a postaküldönc táviratot hozott, ez állt a sürgönyben : „Olvasd Lord Jimet és írj nekem „, aláírás „Thomas „, hát ez fura volt, Thomas már kézzel firkantott levelit sem írta alá, akkor most ez? Amsterdam egyik külvárosában adták fel a táviratot, tehát? Mert Thomas újabban nem utazik, Európába egyetlen egyszer jött át, az auschwitzi múzeum megtekintésére. És még „V" nyomában sem végzett a helyszínem semminô kutatást.
  Fülledt volt aznap, és Gloria rávett, járjunk egyet a schönbrunni állatkertben – klausztrofóbiás szorongásait vezeti le ô ilyen helyeken, ettôl függetlenül, talán mert a majomketrec emberbaráti okokból „zárva" volt, bevett végül egy Váliumot, depresszió ellen. Estére egy német mûvésszel beszélt meg találkozót.
  Taxival mentünk a Freyung terére, Kippenberger ott várt már Gloria Mûvészeti Tanácsadó Irodájában. Nem kedveltem ezt a frátert, eleget kellett tûrnöm bárdolatlan tréfálkozásait, mikor estélyeinken megfordult nálunk. Láttam azonban, Gloria szemében ott ragyog ismét „az" a fény : a sikeres üzletasszonyé. Vagy csak a hipermodern króm berendezés visszfényeit láttam? ABSOLUT WODKÁ – t szürcsölgettünk, s talán ez oldotta meg Kippenberger nyelvét külön is – tény, igen különösen. Mert hirtelen azt mondta: „Fülleteg napokon járnak a kísértetek."
  Tisztára Thomas-mondat. Döbbenetes! És a következô is ilyesmi volt : „Hívjuk az angyalokat, jönnek gyakran a démonok." Ráadásul Kippenbergerhez nem illettek az efféle komor micsodák!
  Néztem homlokráncait, talán az ABSOLUT WODKA teszi az egészet, gondoltam, s próbáltam szívbôl nevetni. Persze, hiszen Thomas is lopta emez utóbbi mondatát. Michel Leiristôl . . . de hosszú lenne felszámlálni, ô honnét, vagyis Eduard Flandrintôl, na jó, de ô egy normandiai néptanítótól, aki viszont . . .
  Hagytam ennyiben, nevettem, Kippenberger ráncai hajtôi szaladtak, illetve fésülhetetlen tincsei egyre a szeméig hulltak, s különösen árnyalták tekintetét. Igen, ahogy Thomas nevetett tíz éve a Pradóban, Thomas meg én, most pedig itt ülünk Gloria irodájában, és mintha valami egész egyszerûen s ripôk mód megismétlôdött volna, nem is értettem.
  Aztán megint Kippenbergert hallgattam, visszaocsúdva emlékeimbôl – ó, a Pradó! ó, az a tíz évvel ezelôtti együttlét! – , és a következô sivárságot hallhattam :
  „Tessék írni Kippinek egy kis szövegecskét „, mondta természetesen Kippenberger, „abba a kis bécsi provincia-lapba, Kippirôl, a Kis-Nagy Fônökrôl, és máris jelentôsé teszed magad, és bízhatsz benne, ifiúr, ösztöndíjat is kapsz az osztogató bizottságtól, hát csak rajta, rajta."
  Gloria azonban ismét „az" üzletasszony volt, ezúttal védelmemben, s így mondta : „Nyugik, Kippi, Malo mindent tud, és én imádom Malót" . . . na, ezt mondta, és Mûvészeti tanácsadó Nagyasszony volt a mosolyában, az arca gödröcskéiben meg bûvöletes kis bécsi lány, „az ô tolla aztán igazi oroszlánkaromgyûjtemény, mikor hogy, hát csak semmi rossz tréfát . . ."
  Depressziónak nyoma se volt hát. Megragadtam az alkalmat, hogy elköszönjek és elpályázzam. Halottam még Kippenberger kaján nevetését: hogy én micsoda „tisztességes bécsi srác" volnék. Bántam is én. Hazaúton öt könyvesboltban is kerestem a „Lord Jim"- et ; lemondóan rendeltem meg végül a Schottentor melletti Kupitsch-üzletben a zsebkönyvkiadást . Késôbb, lakásunkban, a wahringiben, láttam : villog a telefon üzenetfelvevô lámpa-párosa, de eszem ágában sem volt, hogy ilyképp ténykedni kezdjek.
  A Strudlhof-lépcsô közelében van ez a lakásunk, udvarra néz, az udvar maga a madárcsicsergéses béke, könnyû szél borzolta most is a fák lombjait – s ugyanez a szellô lebbentette meg asztalomon a táviratot. Mintha összhangban lenne velem és sorsommal a Természet: szemerkélni kezdett az esô, a szél elült, a madarak elhallgattak, hûvös komorsággal futott az egyik polcon, hang nélkül, valami tévéadás képsora.
  Bocsánat. Efféle mondatokkal akartam kezdeni válaszomat a táviratra. És mit ad az ég: az esô hirtelen tényleg szemerkélni kezd, a madarak elhallgattak, és a tévé . . . és etc.
  A Thomastól nemrég kapott képeslapot Michael Walsh könyvében leltem meg, könyvjelzô volt ott, „Az Opus Dei titkos világá"-ban. Az új-mexikói sivatag némely kaktuszai virultak a lapon, Thomas pedig a következôket firkantotta a kártya beírandó – és ekképp beírt – felére: „Abbahagyom a történet-írást ... abból mindig teológiák lesznek, innen egy lépés csak az evangéliumokig, s ezek teszik tönkre a világot."
  Új-mexikói lap, de L. A. – ben postázva . . . most meg a távirat : Amsterdamból, érdemben. Thomas utoljára 1989- ben tett utazást – akkor Kolumbiába – , majd visszatért Kaliforniába, s onnét azóta sem távozott. Az utazások egyre csak parabolákat eredményeztek számára, ezekbôl elbeszélések lettek, „történetek" . . . s lásd fentebb.
  Lentebb lettem hangolva.
  Az egészet nem nagyon értettem. S ez akkor enyhe kifejezés.
  Thomas nagy utazástagadhatnékjára gondoltam, fel s alá járkáltam a lakásban, így tévedt a pillantásom Gloria félig-csomagolt bôröndjére. Aha, persze, Gloria Kippenbergererrel akar Párizsba ruccanni, valami kiállítás ügyében – avagy ürügyén. Óhatatlan késztetés : beletúrtam a kofferbe, kotonokat keresve, ám csak egy katalógust találtam, felirata ez volt : „La comédia de signes".
  A fürdôszobában felfedeztem Gloria depilálóját, ott volt egy polcon a tükör alatt, ahol tegnap még nem volt. Gloria pont ma depilált : hónalját, lábat? Hm. Mint Thomas, én is a simaságos bôrt imádom, ám tudtam, Kippenberger sincs ezzel másképp. Álltam a tükör elôtt, néztem magam, ahogy hajamba túrok, aztán két kezem vállamra ejtem, akárha Gloria gesztenybarna haja hullana alá – így szokta azt. A fene enné meg!
  Mert azt is tudtam, mirôl van szó. Gloria testét láttam hirtelen a tükörben, és nem lehetett kétséges, miért kell Kippenbergernek. Azért, mert fiús. Egyszerre mintha belôlem szagatta volna ki Gloria depilálója a szôrszálakat, de egyenként, éreztem fájdalmát, s mintha nôvé alakultam volna.
  Visszasiettem a nappaliba, töltöttem magamnak ABSOLUT WODKÁ-t, és azon kezdtem tûnôdni, vajon Kippenberger kedvéért depilálta-e lábát és hónalját épp ma Gloria? Azt mondtam halkan : „A mai nap megint vereség volt."
  Ám Gloria már évek óta szôrtelenített. Lehet, ott kezdôdött a depilálhatnék, amikor Oedipával és Thomasszal Kolumbiába utaztunk. Thomas utolsó utazása. Már akkor émelyedett ô mindentôl, ami természeti, s Oedipa nyilván ezért próbálta saját magával kapcsolatban az ôs-emberség, a nomádság minden nyomát eltüntetni. Testét így tette mind simábbá és mûanyagszerûbbé, babásabbá. A depilálósdit is tôle tanulhatta el Gloria. Talán.
  Szerettem Gloriát, mert megengedte nekem, hogy a magam testi és jellembéli óhajai szerint „állítsam össze" ôt, képzeletileg és valósan, mint karakós játékomat, s ô szeretett engem, mert nem találtam nevetségesnek az ô boldogtalanság-vágyát. A Basta szerkesztôjeként ismerkedtem meg Glóriával, aki akkoriban igen intelligens modell volt, Golf Cabrióval suhangatott át az életen, szerette a könnyedséget, az élvezeteket – valójában viszont émelyig elege volt ebbôl az egészbôl.
  Gloria valójában gyûlöli a férfiakat, s annál inkább, mentôl jobban emlékeztetik az apjára, a kispolgárias bécsi ügyvédre, akinek sejtelme sem volt soha a lánya „szakadékos szívérôl". Mellesleg, ettôl azért még lehet, hogy Kippenberger épp most mélyed el Gloriában, most ver bele gyökeret. Elképzeltem ennek az alaknak azokat az ormótlan kezeit – mint a viccei! –, igen, ahogy ezek a mancsok Gloria sima hasán vándorolnak, ahogy Gloria mellei megkeményednek e majomvégtagok érintésére, és ahogy Gloria szája kéjesen megnyílik a randa ajkaknak.
  Gloria a mindenkor „látott" férfit gyûlöli, ám teste megborzong tôlük, vágya katapultál: szó szerint, mert valami észvesztôen hihetetlen sebességgel követik egymást orgazmusai. Különben viszont Gloria energikus nô. Nem hull szét, sem így, sem másképp. Például, hogy addigi életétôl megszabaduljon, elkezdte ez a Mûvészeti Tanácsadást, engem pedig – ezzel is arra bátorított fel, hagyjam ott a fizetésemmel hónapról hónapra adós „Bastá"-t.
  Akkor megcsördült a telefon – idôközben besötétedett, én a dívány vörös bôrhuzatán hevertem, kezemben a fehér vodkáspohár. Charly Renner hívott. Aha. Ismertem Charlyt még egyetemista koromból, na, Szocialista Lósportegylet. Charly, ha nem épp a paranoiájától szenvedett, államügyészi karrierrôl álmodozott – hogy akkor majd védheti a szent államrendet minden álságod bûnözô ellen.
  „Itt Karl Renner doktor" mondta Charly, aki még legközvetlenebb barátaitól is elvárta, hogy így szólítsák, mintha ô lenne a bécsi Nagykörút illetékes része egyben, „ülj le, iszonyúm hírem van".
A sztorit minden jobb klubban mesélték, egyébként. Családatyákról, akiket IKEA-telep-terepeken rabolnak el, hogy aztán valamely szervük nélkül, netán megzavart emlékezettel – és aggyal – bukkanjanak fel ismét, a nyomorultak. Charly hangja reszketett. Lázrohamot kapott ô minden jogtalanság, igazságtalanság, törvényszegés, erôszakcselekmény láttán és hallatán.
  Üvöltve ismételgette az IKEA betûszót, mintha minden mérgét e rövidítésre zúdítaná, ezen vezetné le.
  De az IKEA-bútorok giccses mivoltának szidalmazása után – mert e mélységekig is eljutott –, váratlan fordulattal azt kérdezte tôlem : „Tulajdonképpen a szerkesztô urat nem érdekelné a sztori?"
  „A miféle sztori?", kérdeztem vissza én.
  „Az érdemi. A dolog lényegi része . . . hogy az nem érdekelné-e önt, igen, amit esetleg kideríthetne. Szervrablás-ügyben."
  „Charly, az ég szerelmére, mióta önözöl te engem, és hogyhogy szerkesztô úr? Nem vagyunk a törvényszéken!"
  Charly fülhallást lejjebb engedett, megkérdezte még, mellesleg, vendégeim vannak-e, vagy mi, és elköszönt.
  Mármost ami az egész sztoriból valóban érdekes volt számomra: hogy Thomas neve is elôjött. S errôl jutott eszembe: ô aztán ismeri a kérhetetlen események démonai ellen orvosságot.l Hogyan is feküdne ô most az én helyemben az én helyemen, vagyis a díványon, itt, Doderer Strudhof-lépcsejének közelében? Nyilván a dolgok fekvése is változik, kedvezôre fordul, ha „úgy" kezeljük saját fekvésünket, saját fordulatainkat . . . akár így magányosan is, egy díványon.
  Persze, Gloria is eszembe rémlett e gondolatok további társítása nyomán . . . de hagyjuk! Démont ûzni, nem démonokat termelni!
  Emlékek, édes emlékek. Eszembe jutott a Prado, a „Las Meninas". . . Ördögûzô szer lenne az utazásnak, a helyváltoztatásnak a gondolata is?
  És volna a Sors Ôméltóságának, szent és profán Törvényszékének holmi gondolatolvasó részlege? Mert megcsördült a telefon, és . . .
  Oedipa volt a túlvégen!
  És azt közölte, hogy Thomas két hete eltûnt. Igen, Thomasnak nyoma veszett, mert . . .
  „Valami kényes ügyben nyomoz", magyarázta Oedipa, „de még nekem sem árulta el, mirôl van szó. Azt állítja: az én érdekemben . . . igen, hogy azért ilyen titokzatos. Fogalmam sincs, igazat mond-e, vagy netán . . . de ez igazán furcsa lenne az ô korában . . . valami fiatal pipi bukkant fel a láthatáron."
  Mit mondhattam? De nem is várta Oedipa, hogy bármit mondjak. Mert ô volt az, aki azonnal hozzátette:
  „Kérlek, gyere át L. A. – be, és segíts nekem."

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu