AZ OPERA SEGGE
BÉCSEZÉS

*

  Én például nem keresgélek, hanem nézelôdöm. Az biztosan túlzás, hogy mindegy, micsodát. Mentem már neki villanyoszlopnak, pedig igyekeztem rendesen viselkedni, úgy, ahogy a lelkemre kötötték. Rendesen elôre néztem, ahogy kell, de: hogy kell? Szerencsére nem nagyon mentem neki. Vagy puhafából csinálták. De néha nem látsz ki . Néha igen erôsen úgy áll a dolog, hogy nem lehet kinézni; nem lehet vagy nem érdemes. Akkor pedig miért ne utazzam el. Ha minden itt van úgyis.
  Valaki még emlékszik arra, hogy fából készültek a villanyoszlopok?

*

  Bécs unalmas. Meg van mondva, hogy Bécsbe az ember nem megy. Nem utazás. Ha bevásárolsz, akkor az nem sétafika, vásárolsz, nem pedig utazol. Az a vélemény, hogy Bécset unni kell, és a vélemény úgy ül, kinn, a képükön, az emberek képesfelén, mint egy majom az idomítója vállán. És ugyanazt a banánt zabálják.

*

  Egy apró, sárga kislány olvasgat mellettem. Az ujjával kíséri a szöveget, ráteszi a mutatóujját a könyv lapjára, és fölülrôl lefelé húzogatja. Az utolsó ujjpercét egészen behajlítja. Húzogat, igyekszik. Olyanok a körmei, mint a borsószem. Nem érzek semmilyen szagot, fáj a torkom, az orrom bedugult, melegem van. Egy japán nô. Kíváncsi lennék, milyen illatú. Kivitt a huzat egy nôt. Kiszippantotta a kupéból. Itt huzat van, kérem, mondta, elmondja többször is, de nem érti senki, a japán udvariasan nem, én meg nem. Akkor felállt és kiment. Kiszippant. Egy órán keresztül tolatás, indul, megáll, zökken, elôre, aztán vissza. Ez egy vonat a Keleti pályaudvaron. Mindenféle szemetet szétszórnak. Néhány doboz megrohadt gyümölcs, éppen az ablak alatt. A tolatásnál. Nem érzem a szagot. A kis sárga nô fésülgeti a haját az ujjaival, felcsavargatja, leereszti. Két mandró ül az ablaknál, be nem áll a pofájuk. Szenvednek a szagoktól, bécsi tájszólásban, közben pedig a japánt nézegetik. Jaj, de szaladtam, valaki ezt kiabálta a folyosón. A japán folyton szipog, nagyokat szippant az orrával. Nézem az órámat, hogy mikor szippant, milyen a sûrûség. Harmincöt másodperc sûrûségben. Ami addig gyülekezik benne, azt kiszippantja. Tele a vonat olaszokkal, mindenki állatira feldobva valamitôl, számomra ismeretlentôl. Próbálom elérni, hogy kiduguljon az orrom. Mindenkit unok. A tolatást unom. Miért vannak feldobva. Mi a francnak tolatnak. Miért másfél óráig állunk Hegyeshalomnál. Miért kell futni. Miért nem bírják kifújni az orrukat. Minek van tolatás. Kelet. Banán. Kelet, banán, szünet, csavargatás.

*

  Bécs legelôbb, nekem legelôbb a Wiener Sangerknaben volt. Bécs karácsonykor volt, amikor az Orion rádión fogtuk. Énekelt. Kisfiúk, angyalhang, ez volt Bécs, az apu valahogy befogta. Nemigen lehetett volna szó arról, hogy valami más.

*

  Az egyik barátja, vagy kicsoda, egy asszony, akivel közölték a halálos betegségét. Az azt jelenti, hogy az idegszálak, meséli, közben az ajtófélfának támaszkodik, a konyhában vagyunk, két nô meg én, a konyha van középen, és ráadásul most én mindenképpen enni fogok, noha idegszálakról van szó, méghozzá a sült csirkémet, amit egy arabnál vettem egy csirkesült szagú utcai kifôzdében, a Prater bejáratánál, elharapóztak állítólag az utcai kifôzdék , azt jelenti állítólag, hogy az idegszálak elveszítik a bevonatot, elsorvad a bevonat, összeérnek az idegszálak. És azt nagyon érzed. Betegségeket érezni kezdünk, ha beszélnek róla, érzed magadon. Ugyanakkor viszont éhes vagyok, és a csirke-csomag nincs az asztalon, ahova tettem. Tehát bele lett pakolva, valaki bepakolta az izébe, a fridzsiderbe, miközben a halálos betegségrôl van szó. Egy emberrôl, aki. Igen, de azt érzem, arra kell gondolnom, hogy kihûtik a csirkémet. Ha valakinél elsorvad a burkolás, az idegszálak burkolata, az az ember megbénul. Lassacskán, nem egyszerre. A vége azután, a végén már csak a szemgolyóit tudja mozgatni. Le meg föl. Lassan elindulok a fridzsiderhez, és belenézek. Nézem a belsejét. Berregés. Szépen világít a fridzsider. Egy üres üveg. Egy darab uborka. Lecsöpögött a tej, csöpög, savanykás szaga van, és nincs befödve a mindegy hogy micsoda. Szerintem az a tej már nem jó. A csirke nincs ott.
  Valahol van, és meleg.
  Látszik-e rajtam, hogy én most a csirkét keresem. Kiül-e minden az arcodra. Mi az, amitôl látható. Elôbb egy kis kétségbeesés, utána meg az, hogy jól van, szerencsére nem hûl ki. Mégis, három ember, csak nem folyvást egymás arcát vizsgálgatjuk? Csak nem valakinek a tekintetébe kapaszkodsz?
  Ilyen csirkéket rohammal lehet bevenni.
  Egy roham, kettô, attól függ, mennyi sütöde van arrafelé.
  Olyankor elôbb kedved kerekedik. Ellenállhatatlan kedved jön, aztán pedig ellenállni igyekszel, és vagy-vagy.

*

  U alakú sor a Künstlerhaus elôtt, 1995. január 29. vasárnap, zárás, bezárják Egyiptomániát. Nem is Egyiptom, de az Egyiptom iránti mindenkori izgalom hozza izgalomba Bécset. Beáll a sorba az elegáns és szagos polgár, nincs frusztrálva a sorállástól, áll nyugodtan. Én meg inkább sétálok egyet, majd , gondolom, visszajövök, és ha tart még a sor, akkor kimarad a mánia. Tavasz van, lehet, hogy kihagyom. Ücsörgünk a Stadtparkban, nem az utolsó pillanatra kellene hagyni mindent. Egy öregasszony a varjakat eteti, egészen ellepik a madarak, lehet kicsit émelyegni. Sütkérezel és émelyegsz. Olykor, valami jelre, fölrebben az egész, raj, körülrepülik a parkot, olyan alacsonyan, hogy le kell húzni a fejem. Nem kell, de azért lehúzom. Behúzom a nyakamat. A Ringgalerie forgóajtajába különféle kitömött madarakat építettek be, ha viszolyogsz a madaraktól, és nem találod a másik kijáratot, nem bírsz kijönni. Valahogy kijövünk a parkból, vissza a múzeumhoz. Leapadt a sor. Bent semmi levegô nincs, és az a technika, hogy ahhoz elôbb ki kell túrni valakit, hogy megtekinthess egy skarabeuszt. Viszont meg is kell a pozíciót tartani, tehát úgy nézelôdsz, hogy közben téged is túrnak, és aki jobban túr, és kibírja, hogy túrják, az tekinti meg a skarabeuszt.
  Múmia nem volt.

*

  Elsétálok a Schubert-házhoz. Nem tudom, miért. Egy biztos bécsi útvonal, Herrengasse -> Schottengasse -> Wahringer Stra3e -> Nu3dorfer Stra3e. Egyszer be is mentem. Nem valami izgalmas. Kívülrôl sem izgalmas, se semmilyen, nem szép, nem ronda. Odamegyek, csak úgy. Schubert. Azt szeretjük, hogy legyen valami emlék, emléktábla , legyenek kiírva az adatok. Meg van örökítve a Schubert. Élt harminckét évet, mint Csokonai. Meghalt tífuszban. A Zentralfriedhofban nyugszik. Tífusz.

*

  Minden illatozik. Bécs illatos. Mert az emlék , és az emlék illatozik. Nagyon fájdalmas és hétköznapi. Az a néhány, egy-két, sok-sok mindennapi emlék-maradék. Egy lány miatt illatozik. Valaki, akivel akkor, egykor karonfogva sétálgatok.

*

  Egy téren konténerbe kiselejtezett székeket pakolnak. Irodabútor. A munkások szerbül kiabálnak egymással (szerb, horvát, stb), a csúnya, de jó állapotban lévô székeket a lábuknál fogva verik a kontér falához. Helykihasználás végett, nyilván, és nem sportból. Ellenálló székek. Ellenáll. Nem hajlandó összetörni.

*

  Bécs, Mozart, Beethoven, Mahler és Rilke, a két Wittgenstein. Bécs, Kipferl az kifli, a Buchteln bukta, Gugelhupf: kuglóf. A Stelze pedig csülök. Feinkost Kövesdi. „ Igen, ha valakinek azt mondom, hogy >>Épp megettem az ebédemet<<, hiheti azt, hogy hazudom vagy nem vagyok eszemnél, de azt nem fogja hinni, hogy tévedek. Igen, a feltételezésnek, hogy tévedhetek, itt nincs értelme. De ez nem stimmel. (Ludwig Wittgenstein: A bizonyosságról. 1951. április 26.)

*

  De mit lát helyesen.
  És ki az.
  Most leült ide szemben a padra egy idôsebb nô. Ki van pirosítva. Az alsó ajkát elôrenyomja, és magában beszél. És turkál a csomagjában.
  Csörög valami lánc rajta.
  Az állát olyan erôvel nyomja elôre az a nô.
  Én jól látok.
  Ilyenkor hova kell nézni.
  Erre. Wie unter dem Himmel wandeln die Irdischen alle, sehen Sie diesen (Hölderlin).

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu