ANDREW O'HAGAN

TOVÁBB


  Bôrig áztunk, George Baroli meg én. A fapadon gubbasztottunk, kettônk között egy üveg sherry. George általában csak bámult maga elé, néha két kézzel a szájához emelte az üveget, a megfelelô szögbe igazította, közben az orrán át fújtatott. Zakóm rejtekében cigarettát sodortam neki, ô pedig közben Newcastle-ról mesélt – sose hitte volna, hogy egyszer elkerül onnan – aztán arról, hogyan él most koldusként Londonban. Megveregette a karomat: „Rossz idôk járnak ránk" – mondta –, „de eljön még a jó világ."
  George sokat beszélt az idôrôl, leginkább arról, milyen lassan megy. Hetven éves, legtöbb éjszakáját a vauxhalli Bondway nevû éjjeli menedékhelyen tölti. Mikor felém fordult, feltûnt, milyen zavaros a szivárványhártyája, fehér és halványszürke pöttyök tolongnak benne, s ettôl állandó döbbenet és zavar ül az arcán. Szinte földig érô, sárga gumitalpú vászoncipôben végzôdô kabátot hord. Arca csupa ránc és repedés, halvány barázdák és kusza vonalak, ajka sötét és töredezett. Azt állította, hogy skizofrén, azelôtt Newcastle-ban injekciózták, de annak már vége. Pedig kellene szednie valami gyógyszert, nemcsak azt, amit most kap néha székrekedés ellen. Esernyô alatt didergô emberek vágtak át a parkon, banánt majszoltak. George az általam sodort nyirkos cigarettán pöfékelt.
  – Hiszel te Krisztusban, Isten Fiában? – vetette oda.
  – Néha – mondtam, az üveget törölgetve. Erre valami olyat tett, ami koldusok közt nem szokás: pénzt kért tôlem. Adtam némi aprót, meg a dohány maradékát. Felcihelôdött, biccentett, karjait beburkolta a nagykabátba, majd továbbállt. Egy arra sétáló parkôr hozzám lépett, és rámszólt, hogy tüntessem el az üveget. Ja és reméli, hogy nem kolduláson jár az eszem: „itt nem szabad". Fejemre húztam a kapucnit, és az esernyôk között cikázva elindultam a Temze felé.
  A Charing Cross-i vasúti híd, gondoltam, remek táborhely lesz, arra mennek a bordó sálasok, bordó kabátosok a dél-londoni bankközpont felé.
  Üldögélni a földön, és koldulni – nem éppen a szokványos helyzetem. Nem ez az életem, azelôtt semmi közöm sem volt a koldusokhoz. Mégis, amint ott a hídon az államig húztam a lábam, és felpillantottam, hogy színlelt bajomban megszólítsak egy idegent, úgy éreztem, többé semmi közöm a jólismert helyekhez. Mintha már évek óta ott ülnék, máris lángolt bennem a sértettség, amit pedig, úgy hittem, csak fokozatosan lehet felszítani. Mintha sohasem lettem volna egy a járókelôk közül, pedig azelôtt közéjük tartoztam. Nem tudom, hogyan történt, de azon nyomban elfeledkeztem arról, hogy rendezett életkörülmények között élô újságíró vagyok, úgy éreztem: valóban és visszavonhatatlanul mások lába alá kerültem. Ebben a lelkiállapotban olyan dolgokat is megláttam a járókelôkön, amelyeket a hétköznapi életben önmagamon se vettem észre.
  A sajnálat jeleit kutattam, de az arcokon csak zavar tükrözôdött. Némelyek láthatóan szerettek volna a föld alá süllyedni, amikor a szemünk összetalálkozott. Mások, akik egy új státus tudatában pöffeszkedtek, mintha inkább azt kívánták volna, hogy engem nyeljen el a föld. Megvetést és félelmet olvastam ki az arcokból. Úgy festettem hát – s ez nem volt épp kellemes érzés –, ahogy kellett, az emberek úgy reagáltak, ahogy sejtettem; ahogy magam is, valahányszor elhaladtam egy magányos, ázott koldus mellett a hídon. Némelyek arcára szomorúság, csalódás ült ki, mintha az ígérkezô kellemes este a látványomtól tönkrement volna. Van, aki rád mordul, hogy menj dolgozni, húzz a fenébe, vagy hagyd ôt békén. Mások odavetik: „bocs, haver", „nincs apróm, öreg" vagy „nekem sincs", s ettôl kicsit megint önmagad leszel, mert úgy beszéltek hozzád, ahogy a játékszabályok szerint nem lehetne.
  Sokan mondják, undorító, ahogy a koldusok közszemlére teszik magukat és ínségüket. Pedig a járókelô viselkedése – a dühös tekintet, az összeakadó lábak, a fintor, a morgás, a szégyenpír – mindent elárul a koldusnak arról, hogy ki ez az ember. A gesztusok és a foghegyrôl odavetett szavak, a gôgös cöcögés és a lenézô vihogás egyértelmûen kifejezi a koldusok iránti megvetést, és általában a látható szegénység minden formájával szembeni ellenérzést. Legalábbis így látszott onnan, ahol én ültem.
  Aznap délután többféleképpen kaptam pénzt. Általában egy méteres zuhanás után érkezett az ölembe. A Temzén kívül mindenfelé vetôdtem az érmékre vadászva; néhány pénzdarab elpattant mellôlem, át a korláton, végül eltûnt a mélyben. Néha egy óráig is elhallgattam a tovazötyögô vonatokat anélkül, hogy akár egy pennyt is kaptam volna. Aztán valaki megjelent a lépcsô tetején – legtöbbször nô –, és szomorú, együttérzô arccal hozzám lépett. Nem vagyok-e rosszul, éhes vagyok-e? „Olyan fáradtnak néz ki... annyira sajnálom", mondta. Kezembe nyomott egy fontot vagy ötven pennyt, és sûrûn hátratekingetve továbbment. Vajon ki lehetett? A koldus viszonya az idegenekhez (vagyis a rendôrökön és a többi kolduson kívül mindenkihez) mindig ugyanaz: ô kéreget, az idegen legtöbbször elutasítja, néha-néha megesik a szíve rajta. A híd több pontján is próbálkoztam, de többször is meggyûlt a bajom más koldusokkal, ha rekeszekkel, kartondobozokkal és hálózsákkal körbekerített territóriumukra tévedtem. Lassan kihunytak az utolsó fénysugarak, a turisták rég másfelé jártak, én meg a korlátnak támaszkodva számoltam, mennyit kerestem aznap. A végösszeg két font nyolcvanhat penny volt.
  Az utóbbi tíz évben az utcai koldulás olyan méreteket öltött Angliában, mint a 19. század eleje óta soha még. S ebben a tíz évben történt az is, hogy a „társadalom" elnevezés érvényét vesztette, s a „kisemmizettség" szó mindennapi valósággá vált azok számára, akik rossz helyre születtek. Sokak szerint a tömeges koldulás jelensége – akárcsak a munkanélküliség növekedése vagy a kórházak bezárása – biztos jele annak, hogy valami nincs rendjén. E nem-társadalom hatalmas szószólói azonban addig csûrték-csavarták, amíg be nem bizonyították, hogy egészen másról van szó: elharapództak a másokon élôsködôk, a csavargók, a mocskos semmittevôk. Ilyen hangokat hallani ma mindenfelôl. Szó sincs gazdasági csôdrôl, a lustaság a bajok gyökere; nem szegénység van, hanem potyázás, élôsködés.
  „Koldusokat valaha csak elvétve láttunk Anglia utcáin, így inkább együttérzést, mintsem undort váltottak ki az emberekbôl. Az utóbbi években mindez megváltozott, hiszen nagyvárosaink utcái nem a nincstelenek, hanem a profi koldusok vadászterepeivé váltak. Sokan közülük cseppet sem nyomorognak." – a Daily Express írása Az álkoldusok botránya címet viselte. Két hónappal azelôtt a Mail on Sunday „egy baljóslatú és egyre jobban elharapódzó jelenségrôl" beszél, „amely hamarosan hatalmába keríti fôvárosunkat, és ha a rendôrség félelmei beigazolódnak, a turistaidény kellôs közepén akár nyílt öldöklésben törhet ki: a tömeges koldulás." S a folytatás: „egyre gyakrabban elôfordul, hogy egy tisztességes állampolgárt erôszakos koldusok félemlítenek meg, elállják az útját, sértegetik, leköpik, és azzal fenyegetôznek, hogy megfertôzik AIDS-szel." E riport szerint a koldusok annyit keresnek, hogy ékszerészek, kômûvesek, bankárok hagyják ott állásukat, és csapnak fel koldusnak. „A toprongyos Dave Naylor-re" – írja a Daily Star – „ráragyogott a szerencsecsillag. Nap mint nap megkeres 85 fontot – a semmittevéssel. Egy metróállomáson kóborol, szerencsétlen képet vág, s az emberek máris hullajtják kemény munkával keresett pénzüket mûanyag poharába. Mert a 19 éves szurtos, zsíros hajú Dave a London központjában állomásozó vagány profi koldusok királya."
  Ezek a riportok, amelyek szenzációhajhász módon mossák egybe a koldulás jelenségét a lopással, a társadalombiztosítási csalással, és a csoportos bûnözéssel, alaposan megtették a magukét: az emberek egyre óvatosabbak, gyanakvóbbak a kéregetôkkel szemben. A londoni metrón plakátok ezrei figyelmeztetik az utazóközönséget, hogy ne adakozzanak, ne hagyják, hogy a „profi" koldusok kihasználják ôket. Az ellenreakció néha egészen váratlan, néha kézenfekvôbb forrásokból származik. Az egyházak, valaha a szûkölködôk végsô, biztos menedékei, igyekeznek lebeszélni az embereket, némely egyház saját plakát-kampányt is kezdeményezett. Ken Hewitt atya, a South Kensington-i Szent Ágoston templom papja szerint a koldusok nagyrészt csalók és szélhámosok: „Profik azok mindahányan, tudják, merrôl fúj a szél. Legtöbbjüknek még lakása is van... Az evangélium sehol sem beszél arról, hogy Jézus csak úgy pénzt szórt volna akárki fiának." Hewitt állítja, hogy ismer egy kolduscsaládot, akiket láttak alkohollal megrakodva távozni egy élelmiszeráruházból. Az ô keresete évi 12000 font, szerinte némely koldus megkeres 200 fontot is egy héten.
  Ez a vakbuzgóság talán elképesztô, de korántsem új keletû. A drámaírókkal ellentétben a koldusok mindig is szilárdan tartották a népes brit alsó osztályok sorában elfoglalt helyüket. Bárdok, csavargók, versfaragók, vándor énekesek, utcagyerekek, rablók, nyomorékok, lumpok, krakélerek, kujonok, rongyszedôk, cigányok, munkanélküli segéllyel visszaélôk, adócsalók és prostituáltak között a koldusok a hírhedt angol korcsok és kallódók listájának többé-kevésbé állandó szereplôi. Az angol történelem minden fontosabb eseményénél ott kuporgott valahol az út mentén egy álruhás koldus, buzgón zörgetve bádogtálkáját.
  1362-ben Langland a „henye életû" koldusról írt, aki „ámítással keresi a kenyerét és tölti meg a hasát, éjjelente jó meleg tûz mellett üldögél, kinyújtóztatja lábát, melyet egész napra felkötött, kényelmesen heverészik ... derekasan iszik, aztán ágyba bújik, majd felkel, ha úgy tartja kedve... és csak azon mesterkedik, hogy semmittevésben és kényelemben éljen, más emberek munkája bérén." VIII. Henrik koldustörvénye alapján a békebírák a valódi szegényeket koldusengedéllyel látták el, az engedélyben meghatározott területen kívül koldulókat kalodába zárták, az engedély nélkül koldulókat meztelenül megvesszôzték, ha megrögzött kéregetôt kétszer egymás után tetten értek, megkorbácsolták, pellengérre állították, és levágták az egyik fülét. Az engedélyezett koldulás ötlete másnak is megtetszett: Holinshed krónikája ír egy londoni felhívásról, amelynek értelmében minden kéregetônek öt napon belül el kellett hagyni a várost. Azok a koldusok, akikrôl megállapították, hogy valóban nincstelenek, kaptak egy jelvényt, amellyel legálisan koldulhattak, és vásárolhattak a fûszeresnél.
  Az effajta engedélyek kései leszármazottja az a kártya, amelyet a Big Issue címû folyóiratot áruló hajléktalanok mondhatnak magukénak. Az 1991 szeptemberétôl megjelenô lap nem titkolt célja az, hogy „segítsen a hajléktalanoknak, hogy segíthessenek önmagukon." A Body Shop nevû szervezet pénzén mûködô újság ma már hetilap, egy számból kb. 90000 példányt adnak el. Több mint háromezren árulják, Manchesterben, Brightonban és Londonban. A legtöbb árus, akivel beszéltem, átlag harminc példányt ad el naponta. Jóval több példány kel el, ha az árus jópofa, barátságos fickó, ha viszont alkoholista vagy piszkos, felkopik az álla. Egy vén árus az Oxford Circusnél megsúgta: a titok abban áll, hogy „kicsit többet kell mosolyogni, mint máskor."
  Ez a lap tipikusan 90-es évekbeli kísérlet arra, hogy a koldulást némiképp elfogadhatóbbá tegyék. Vállalkozói jóindulat, jovialitás sugárzik a dologból, így lehet talán együtt élni a nyomor tényével. Sok szó esik arról, hogy vissza kell adni az emberek önbizalmát, önbecsülését, segíteni kell, hogy újra beilleszkedjenek, hogy felemeljék a fejüket, s ne csak a porba meredjenek maguk elé. De azoknak a legnehezebb a sorsa, akik – ezért vagy azért – nem árulják ezt a lapot. Ugyanis, a történelmi elôzményekhez híven, azok az elônyök, amelyeket az engedéllyel rendelkezôk megkapnak, ezzel egyenes arányban megvonatnak az illegális kéregetôktôl. Az emberek úgy néznek rájuk, mint szélhámosokra.
  Londonban harmincöt olyan központ mûködik, ahol a hajléktalanok idônként meghúzhatják magukat. A központokban általában önkéntesek dolgoznak; mindnek megvan a maga célcsoportja, és mindegyik más lehetôségeket biztosít. Nemcsak az utcán élôket segítik (nem minden koldus hajléktalan, ahogy nem minden hajléktalan koldus), hanem azokat is, akik ideiglenes szállásokon laknak. Szinte minden koldus, akivel szóba elegyedtem, épp egy ilyen szállásról jött vagy oda igyekezett. Nappali otthon, ingyenkonyha, éjjeli menedékhely – így kerekedik ki a koldus egy napja: a tulajdonnal rendelkezôk számára magától értetôdô napirend (reggeli posta, reggeli, autó, munkahely, telefon, ebéd, bevásárlás, vacsora, randevú, tévé, alvás) egyszerûbb változatát élik.
  A Victoria mellett levô Passage nevû központban egy önkéntes hozzám lépett, és mesélni kezdett a misszióról, amelyet munkanélküliek látogatnak, akik csak épp beülnének valahová melegedni. Heti két étkezést biztosítanak, kedd és csütörtök délután, csak egyszerû dolgokat készítenek. A tea émelyítô és színtelen. Mialatt beszélgettünk, egy fiú, aki az ablaknál állt – kapucnis pulóveres, karpereces skinhead – folyton odanézegetett, mintha be akarna kapcsolódni a beszélgetésbe. „Glasgow-i vagy?" – kérdezte végül, erôs glasgow-i akcentussal. – „Tudtam, ahogy megszólaltál." Odaült hozzám, és elmesélte, hogy valaha az utcán élt. Hajléktalan, de nem koldus, ismételgette. Egy férfiszálláson lakott hat hónapig, aztán kiutaltak neki egy önkormányzati lakást. Pedig, mondja, a szállás „marha jó volt... csajok, fû, dugás. Állandóan buliztunk." És milyen érzés, hogy saját lakása van? „Szar. A lakbér csak heti két font, mert nincs melóm, de még azt se fizetem. Vacak kis luk."
  A metró a Victoria Station-ig kétszer annyiba került, mint amit aznap kerestem. Egy lány állt a mozgólépcsô tetejénél. Csúcsforgalom: jó terep. Kicsit gyanakodott, amikor szóba elegyedtem vele, de aztán elmondta, hogy három óra alatt tíz fontot keresett. Borzasztóan sápadt volt. Bradfordból jött fel Londonba, minden vagyona egy pár harisnya, egy-két bugyi, meg egy nejlonzacskóban néhány CD, amit el akar adni. Gyereket vár egy férfitól, akit gyûlöl, szüleivel kölcsönösen utálják egymást. Öthónapos terhes. „Már öt hete itt lógok, de még mindig nem kaptam munkanélküli segélyt." Egy holborni szállón alszik, amelyet reggel fél tízig el kell hagynia. Csak azért koldul, hogy múlassa az idôt.
  Laurie McGlone a Victoria Street-en egy kapu alatt hevert, közvetlenül a borkereskedés mellett. Arca durva, mint a daróc, szeme dagadt, nedvedzô, mohón pislog az elhaladókra, mint egy öreg lazac, aki minden erejét megfeszítve igyekszik átkelni a zúgón. Szürke borosta fedi arcát, haja vonalánál lángvörös kiütés éktelenkedik. Erôs, mégis lágy ír akcentussal beszél: „Nagyon, nagyon kevés jön össze, épp csak arra elég..." – bökött rá a borkereskedésre. Kap-e segélyt, kérdeztem.
  „Kapnék én, ha meg bírnék valahol állapodni, de nem bírok, csak csavargok innen oda. Voltam én már halászhajón, Izlandban, meg Németországban, mindenütt az egész rohadt világon. Semmire se vagyok én jó. Csak hányódok innen oda. Meg itt van a pia, már ha van egyáltalán. Melóztam én cigányokkal, meg minden... Egyszer meg egy nagy marha ember erre jött, itt a Victorián, oszt fejbe vágott az esernyôjével. Ide ütött, hogy be is szakadt itt a bôr, meg azt mondta, rohadt szemét vagyok. Veszélyes meló ez, nagyon veszélyes."
  A karja végig tele tetoválással, azt még 46-ban csináltatta Triesztben.
  Két elegáns kalapos nô ment el mellettünk, talán esküvôre igyekeztek. Laurie rám kacsintott:
  „Na, melyik a tied?" Nevettünk.
  „Hol alszol ma éjjel?" – kérdeztem.
  „Mit bánom én. Azt hiszed, érdekel?"
  A koldulás Angliában bûncselekménynek számít. Füleket már nem vágnak le, a szokásos büntetés ötven font, vagy három napi börtön.
  Egy koldus, akivel a Leicester Square-en találkoztam, elmondta, hogy már háromszor tartóztatták le. Kétszer pénzbüntetésre ítélték. Mind a kétszer jónéhány napi koldulásba telt, mire összeszedte a bírságra valót. A koldulást ellenzôk tiltakozása, azoké, akik szerint a kéregetésnek semmi köze a szegénységhez és a gazdasági helyzethez – köztük több egyház, újság és jótékonysági szervezet –, elképesztôen hatásosnak bizonyult: a közvélemény a kéregetést egyre inkább büntetendô dolognak tartja. A Charing Cross-nál letartóztatottak nagy többsége 17-29 éves volt. Jóval több 16 év alatti, mint 60 fölötti koldust tartóztatnak le. A rendôrség szerint a fiatalok nagy része „rendezetlen körülmények" között él: javítóintézetbôl jönnek, csonka családból, vagy olyan családból, ahol valamilyen formában bántalmazták ôket, illetve tanácsi nevelôintézetbôl. Az idén a Charing Cross-nál letartóztatottak legnagyobb részénél 1-5 font volt, 160-nál 10-50, 130-nál 5-10 font, 95-nél pedig 99 pennynél kevesebb; csak 10 koldusnál volt több mint 50 font. Legtöbbjüknek tehát tíz fontnál kevesebbje volt.
  Az utóbbi tíz évben háromezer pszichiátriai ágyat szüntettek meg Angliában. Az egykori páciensek, akik most „visszailleszkedtek a közösségbe", ott kóborolnak az utcán nap mint nap, teljes zavarodottságban, gyakran mély kétségbeesésben; magukra maradtak, s mint valami skizofrén törzs tagjai, céltalanul róják az utcákat, kezelésben nem részesülnek, senkire se támaszkodhatnak. A kórházból való elbocsátás utáni elsô 28 napban az elmebetegek között az átlagnál 213-szor nagyobb az öngyilkosságok száma.
  A vauxhalli Bondway éjjeli menedékhelyen a lakók 50 százaléka alkoholista, 20 százalékuk elmebeteg. A hálótermek dugig vannak matracokkal és hálózsákokkal, rajtuk ötvenöt évnél idôsebb férfiak hevernek – alszanak, köhécselnek, vagy csak üresen bámulnak maguk elé. Reggel kirakják ôket a szállásról, onnan szétszélednek, s végül eltûnnek a szemünk elôl. Családjuk, barátaik nincsenek, orvosi segítség nem jár nekik, így lassan elnyeli ôket a nagyvárosi névtelenek hatalmas kondérja.
  1993. július 2-án, pénteken egy férfi, aki a chelsea-i jachtkikötô mentén sétált, megpillantott valami vízen lebegô tárgyat. A halott harminc éves, 175 cm magas, törékeny alkatú, barna szemû, sötétbarna, vállig érô hajú férfi volt. Arca simára borotvált, fogsora szabálytalan, de jó állapotú. Nem volt tetoválva. Arca és felsôteste elszínezôdött és megduzzadt, de korántsem annyira, hogy az ismerôsei ne ismerhették volna fel. Sötétkék, cipzáras anorákot viselt, jellegzetes lila gombokkal, fekete pólót, farmert, és felemás zoknit. Pénz, igazolvány nem volt nála. Zsebében egyvalami lapult: egy bibliai idézeteket tartalmazó 6x3 cm-es könyvecske, címe Aranyigazságok.
  A névtelen férfi a rendôrségi nyilvántartásban „DB 23"-ként szerepel – vagyis ô a huszonharmadik holttest, akit idén kihalásztak a Temzébôl. Rajzok, plakátok készültek róla, az újságokban hirdetmények jelentek meg. De mindhiába: senki se tud róla, senki se jelentkezik. Valószínûleg csavargó lehetett, labilis személyiségû vándorkoldus állandó lakcím nélkül, nemigen fognak hát találni senkit, aki azonosíthatná. Végül majd a helyi tanács költségén eltemetik, és jelöletlen sírba fektetik. Mintha sohase létezett volna. Néha elenyészik valaki, anélkül hogy bárkit is érdekelne, anélkül hogy a dolog megdöbbenést vagy kíváncsiságot keltene – egy nem-társadalom, egy nem korszerû kor, egy szédületes sebességgel visszafelé száguldó ország melléktermékei.
  „Mióta él így?" – kérdezte egy nô fájdalmas arckifejezéssel. Gyorsan rávágtam valamit. „Bárcsak többet adhatnék" – mondta, kezembe nyomott egy fontot, némi aprót és egy almát. Egy vörösképû, aranykeretes szemüveges férfi banánt vett elô az aktatáskájából, egy gyönyörû lánytól becsomagolt sajtos szendvicset és némi aprót kaptam, egy beteges külsejû, májfoltos kezû és arcú férfi megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Milyen fiatal még", majd a kezembe nyomott hetven pennyt. Ezer meg ezer járókelô haladt el mellettem e néhány óra alatt. Legtöbben szokás szerint ügyet sem vetettek rám, néhányan szitkozódtak vagy kiröhögtek. De nem panaszkodhattam: néhány óra kéregetés és várakozás gyümölcse 18 font 86 penny, egy alma, egy banán és egy szendvics volt. Elôször kerestem többet öt fontnál. S ez volt az utolsó napom.
  Miközben a vonatra várakoztam, ami végre messzire visz onnan, eszembe jutott, amit egy Kings Cross-i halottkémtôl hallottam: az idén csak Londonban nyolcvanan haltak meg úgy, hogy vonat alá vetették magukat. Alig vártam, hogy visszatérhessek a CD-k, aranyhalak, behûtött sörök világába. De az igazi koldus napokig él ennivaló és pénz nélkül. Sokan közülük elmebetegek, örökös magányra kárhoztatva tengôdnek, család és szociális intézmények, nevek és telefonszámok védôhálója nélkül. Kilátástalanul, kiszolgáltatottan baktat a nincstelenek és megfélemlítettek e törzse – néhány fontért meg-megállva – valami egyre inkább elmosódó, valóságos vagy képzelt cél felé.
  Legnagyobb meglepetésként az ért, hogy meg sem lepôdtem. Tudom, harminc éve még másképp volt, de én mindig is úgy éreztem, miközben a felnôttlét felé masíroztam a nyolcvanas években, hogy a mi korunk elfogadja a kukázó, kéregetô emberek látványát. Elôfordul az ilyesmi. Mi valahogy sose ütköztünk meg ezen úgy, mint a szüleink, akik azokról a tovatûnt idôkrôl regéltek, amikor ez még másképp volt. Két héttel ama bizonyos moorgate-i utolsó nap után megálltam a Warren Street Station-nél újságot venni. Egy kék plédbe burkolózott koldus könyökölt a McDonald's ablakában. Skóciáról meg Walesrôl beszélgettünk, aztán egyszer csak azt mondta, ismer engem, vagy valaha ismert. Tréfásan megjegyeztem, hogy az bizony nem valószínû. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, végül aztán kinyögtem, hogy én még soha életemben nem láttam. Visszatértem hát a járókelôk közé.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/