A RONGYSZÕNYEG

PÁRBESZÉD ÖNMAGAMMAL

  ...Moszkva, szülôhazánk fôvarosa, hôs város, a Moszkvai Terület székhelye, országunk legnagyobb, illetôleg a világ egyik legfontosabb politikai, ipari, tudományos és kulturális megapolisza...
  Ez eddig biztos.
Dehát mi újjal is tudnék én, Jevgenyij Popov, egykori „ifjúíró" hozzájárulni ahhoz az ismerethalmazhoz, mely minden egykori és mai szovjet ember tudatában eredendôen létezik?... Nézzük az adatokat: Moszkva az 55 fok 44 perc északi szélességen és a Greenwichtôl mért 37 fok 37 perc keleti hosszúságon helyezkedik el.
Nem is vitatja senki.
  ...A Kelet-Európai síkság közepén, a lombhullató erdôk övében, az Oka és a Volga közében, egy szintén Moszkvának nevezett folyó két partján...
  No persze, persze...
  Moszkvában vannak hülyék és okosak, van Kreml, balett, kaviár, „katasztrojka" (Alekszandr Zinovjev szerint legalábbis), glasznoszty, Fehér Ház, Berjozka dollárbolt, állambiztonság, kommunista, Gorbacsov, Jelcin, Zjuganov, Zsirinovszkij, Lenin; Lefortovói Börtön, Luzsnyiki Stadion, a Hetedik Mennyországról elnevezett kilátótorony, fekete szabadkereskedelem.
  Mer' nincs, mi?
  Ezen a helyen élt: Rettegett Iván, aki megölte a saját fiát, Miklós cár, akit Lenin tett el láb alól, Lenin, akit az orvosok tehetetlensége ölt meg... Sztálin, aki elveszejtette az országot, cserébe viszont megnyerte a második világháborúban a világ egyharmadát, Hruscsov, aki New Yorkban az ENSZ ülésén levette a cipôjét és azzal verte az asztalt, Brezsnyev, aki szeretett ajándékautókon furikázni, imádta építeni a bajkál-amúri vasútvonalat, meghódítani a szûzföldeket, lecsukni az ellenzékieket, megajándékozni önmagát egy csillaggal, díszkarddal, vagy – ha minden kötél szakad – egy felessel.
  Mert még ha csak ez lett volna az egyetlen emberi gyöngéje...
  Moszkváról többezer könyvet írtak, milliónyi verssort költöttek, milliárdnyi cikket hoztak forgalomba.
  És minden szerzô felvette érte a pénzt.
  Rendben... Hát azt tudják-e, hogy Moszkva határát nagyrészt az a körgyûrû jelöli ki, melyet rendôrposztokkal és rendíthetetlen BMP-kel (páncélozott harcjármûvekkel) ôriznek? És azt, hogy Moszkva ezer négyzetkilométernyi területet foglal el, s nyolcmillió nyolcszáztizenötezer ember lakja? Moszkvának vannak pályaudvarai és folyami kikötôi, négy repülô- és egy Vörös tere, mely utóbbit nézte az elôbbinek egy bizonyos Rust Matyi nevû pofátlan német suttyógyerek, aki mindennemû engedély nélkül repülte át a szaros kis sportrepülôgépével az amúgy áthághatatlan (s azóta is lelakatolt) honi határt?
  Hallani sem akarok errôl! Rust már rég kijött a mi sittünkrôl, és – mondják – újra leültették, ezúttal a hazai faterlandjában. A nyolcmillió nyolcszáztizenötezer feltehetôen téves adat, mivel nem számol a kukákban éjszakázó hajléktalanokkal, valamint a számos „válsággócból" érkezô menekülttel. A repülôk és a vonatok hol késnek, hol nem közlekednek, hol meg nem telik jegyre. Az egyik pályaudvaron ellopták egy ismerôsöm bôröndjét, pedig semmi sem volt benne, magát a bôröndöt leszámítva.
  ... Kellett neki bambulnia! Aztán itt van például, félelmetes nemde, polgártársak, legalábbis érdekes, hogy Moszkvát – mely kezdetben kizárólag élettelen ásványok formájában létezett – csak egy tizenkettedik századi krónikában említik meg, 1147-ben... Volt ott egy Jurij Dolgorukij névre hallgató herceg... Késôbb emlékmûvet állítottak neki...
Na, ezt a hercegügyet még tisztázzuk...
  A tizenharmadik században Moszkva a fejedelemség székhelye, a tizennegyedik századtól már a nagyfejedelemségé, a tizenötödik század második felétôl Oroszország fôvárosa.
  Nagyszerû! Hát aztán?
  Azután a fôvárost áttették Pétervárba, abba a városba, melyet Nagy Péter épített, és amelyrôl Alekszandr Puskin és Joszif Brodszkij írt verset. Az elôbbi költôt soha életében nem engedték külföldre, az utóbbit kivágták az országból. Puskin a XIX. században élt, Brodszkij a XX-ban. Lehet, hogy ezt nevezik haladásnak?
  Nyugi, nyugi...
  Azután eljött az 1812-es esztendô, amikor Moszkva egy idôre Napóleon francia hadainak kezére került. Ekkor nagy károkat szenvedett...
  A fenébe! Ebbe most kár belemennünk, különös tekintettel arra a mesterfokra, amelyen a városrombolást ma ûzik.

Mi békét akarunk mind, így szólnak a népek.
mi békét akarunk mind, zöldellnek a rétek.
Célunk békét teremteni, békét itt a népnek,
békét adjon minden anya a kis gyermekének.

  ...Az 1861-es jobbágyfelszabadítás után, amikor az orosz földmûvesek végre felszabadultak a rabságból és hazájuk egyenjogú polgáraivá lettek, vagy még inkább az 1880-as években Moszkvában egyre-másra alakultak a marxista körök, s a XIX. század végére Moszkva a forradalmi munkásmozgalom egyik legfôbb központjának számított.
Na, ez már valami!
  Ezzel egyidôben Moszkvában összpontosult az orosz a monopoltôke legnagyobb része.
  Ez meg még komolyabb...
  1917-ben kikiáltották szovjethatalmat.
  Véresen komoly! Mélykomoly, elvtársak! – ahogy Lenin szerette magát kifejezni.
  1941-ben Moszkva alatt állították meg és verték szét a német náci hadsereget.
  Érdekes, vajon ha Napóleon a XX. században él, összebarátkozik-e Hitlerrel és Sztálinnal?   Vagy másképpen: melyikük oldalára áll?
  Ostoba és szentségtörô kérdés!
  Ostoba és szentségtörô kérdések nincsenek. Csak a válaszok lehetnek ostobák.
  Figyelj inkább ide, te balfék! Hiszen a szocialista építés éveiben Moszkvában sokrétû iparszerkezetet honosítottak meg, melyet számos alkalommal átalakítottak. Hol hirtelen megnövekedett, hol drasztikusan lecsökkent a gépgyártás és a fémfeldolgozás részaránya. Fejlett volt: a személygépkocsi-gyártás, mely a versenyképes Moszkvics típusú terméket állította elô, ezt a nacccerû autót! Azután itt a szerszámgépgyártás... Elektrotechnika-ipar, mûszeripar, hôerôgépgyártás, gördülôcsapágy-gyártás, vegyipari-gépgyártás... És még a színesfémmûvek, vegyi és olajfeldolgozó-ipar, építôanyag-ipar... A könnyûiparról megfeledkeztek? Mindezek a büszkén csengô Viharmadár, Párizsi Kommün, Vörös Rózsa elnevezést viselô selyem-, pamutfeldolgozó-, cipôkészítô kombinátok...
  A Vörös Rózsa egyszer már kigyulladt gondatlanság miatt...
  Kigyulladt, le mégse égett... Hát az élelmiszeripar, a húskombinátok, tejüzemek, a Rot Front, a Bolsevista Asszony, Bolsevista Ifjú és a többi üzem. A „pezsgôborgyár", ahol lerövidítették az ital elkészítésének idejét! Mindezekben az üzemekben, na meg az összes többiben nem csupán tôsgyökeres moszkvaiak dolgoztak, de „más nemzetek gyermekei" is, akik nem egyszerûen munkaerkölcsre tettek itt szert, hanem revolverekre, géppisztolyokra, citromgránátokra és egyéb robbanóanyagokra is...
  Mintha nem egészen errôl akarnál beszélni...
  Na, ja, persze... De gondolj az ezernél is több tudományos kutatóintézetre és tervezôirodára! A hetvenhat felsôfokú tanintézetre, köztük a sok-sok egyetemre, melyek közül kettô áll különösen közel a szívemhez: az egyik az orosz tengeri ember, Lomonoszov, a másik a meggyilkolt afrikai, Patrice Lumumba nevét viseli – ez utóbbi ellenségeit a korabeli ifjúság leplezte le spontán keletkezett tiltakozódalaiban, melyeket a hatvanas években a nyilvános tánctermekben adtak elô, ahol állandóan össze voltak törve a lámpák, és ahol azt gajdolták a huligánok, hogy:
Megölték a dögök Patrice Lumumbát,
  Csombé meg a placcon rázza a rumbát...
  Mindkét egyetemre csak jeles diákok járnak! Mondják, a Lumumba Egyetemen szerzett megfelelô képesítést a hírneves nemzetközi terrorista, Carlos Ilich Ramirez is – hogy miket nem fognak rá csak úgy, a hecc kedvéért Moszkva anyácskánkra... Harmincegy hivatásos színház! A stúdiókat – nem kis szó – össze se tudnám számolni. Hetvenkét múzeum: Lenin, Sztálin, Trockij, a februári, az augusztusi, az októberi és az összes többi forradalom dicsôségére, a Történelmi Múzeum, a Tretyakov Képtár, mely a jelenlegi városfô gondos erôfeszítéseinek köszönhetôen új életre kelt... Jaj, anyám!..

A Tretyakov Galériában
jártam, talpig gonorreában.
Lenéztem a biliárdba
levettek egy milliárdra.

  Fuj, micsoda izléstelenség!... De fordítsuk egy kicsit komolyabbra a szót és beszélünk arról, hogy az ötvenes évek derekán elkezdôdött az új lakótelepek építése, akkor fejezték be a magas épületeket, melyek – Szolzsenyicinnel szólva – mint tábori ôrtornyok merednek Moszkva fölé... Felhúzták az egyetemet a Lenin-hegyen, a Luzsnyiki Stadiont, a pionyírmozgalom negyvenedik évfordulójáról elnevezett Pionyírpalotát, a Kongresszusi Palotát a Kremlben, az Új Arbat épületegyüttesét, melyet a moszkvaiak rögvest „Moszkva mûfogsorának" neveztek el... a KGST-palotát... KGST-Fôpolgármesteri Hivatal... Makasev tábornok elvtárs... Az ablakok ripityára törtek a puskatusáktól...
  Jól van már... A harcban elôfordul...
  Ha jól van, hát jól van... A '70-es években felépítették az olimpiai falut! Mert Moszkvában olimpiát is rendeztek! Emlékszel, elvtárs? 1980-ban volt. A XXII. olimpiai játékokat maga Leonyid Brzsnyev nyitotta meg személyesen, akkor még élt és gyarapodott. 1947-ben, fennállásának nyolcszázadik évfordulója alkalmából Moszkvát a Lenin Érdemrenddel tüntették ki, 1965-ben megkapta a Hôs Város címet, valamint a második Lenin Érdemrendet és az Aranycsillag érdemérmet, 1967-ben pedig az Októberi Forradalomért kitüntetést adományozták a városnak. A díjakat személyesen a mára már megboldogult (1982 óta) Brezsnyev nyújtotta át. Végeredményben persze neki még így is több kitüntetést és díjat sikerült összeszednie, mint Moszkva városának...
  Moszkva a harmadik Róma, negyedik pedig nem lesz.
  Nos, igen, volt egy ilyen költôi elmélet a XV. és a XVI. század fordulóján. Ez az elmélet a római és a bizánci császárok örökösévé kiáltotta ki a moszkvai uralkodókat, a várost pedig kinevezte „Központnak". De honnan is jutott ez eszedbe?
  Hát csak azért, hogy leszarni és elfelejteni, amint a polgárháborús hôs, számtalan szovjet és szovjetellenes vicc hôse, Vaszilij Ivanovics Csapajev mondaná. Nézd csak meg, mi zajlik itt! Tüntetések, gyûlések, a rendôrség mindet szétzavarja...
  Nemrég például Kareva bírónô felmentett egy csoport tüntetôt, akik transzparenseiket lobogtatva az elnöki hivatal elé vonultak, ahol is bilincsbe verték ôket...
  Tüntetések, gyûlések... Szennyezett környezet. Patkányok. Szemét. Árak. Tömegnyomor a közlekedésben. Robbanások. Mocsok. Gurul egy üres sörösdoboz...
  Mi? Hogy felejtsük el a történelmet? Többé ne legyünk rá büszkék? Mingyárt felkapom Puskin, a költô, Karamzin, a törtész, Osztrovszkij, a drámaíró, Zagoszkin, az író súlyos köteteit, és fejbenyomlak velük! Emlékszem én a szabadság hiányára, és hiszem, hogy egy fényes fehér sugárnyaláb szertefoszlatja a sötét felhôt, s a napfény vektoriálisan vetül a hûlô erdô lombkoronájára...
  Nem fogsz te engem fejbenyomni, mert én is tudok szépeket mondani neked.
  Nevezetesen?
  Nevezetesen: Moszkva az állam rongyszônyege. Itt egyszerre van minden és ugyanakkor semmi sincs.
  Igen?
  Igen!

Orosz nyelvlecke: bejelentkezés, csere, emigráció

  Bejelentkezés. Aki egyszer már élt Moszkvában, az késôbb rendszerint nem szeret az ország más tájára költözni. Moszkvát az emberek legfeljebb csak ôrizet alatt, vagy nagy (leggyakrabban északi eredetû) pénzek csábításának engedve hagyják el. Oroszország polgárai sosem feledkeznek meg arról, hogy szeretett szülôhazájuk rendôrállam, s a hétköznapi ember, aki hülyeségbôl elutazott és kijelentkezett , aligha térhet oda vissza még egyszer. Ismertem egy megkésett romantikust a '60-as évekbôl, aki a párt és a komszomol hívó szavára („A párt azt mondta: 'Muszáj!', a komszomol visszhangozta: 'Meglesz!'") ifjonti hévvel belevetette magát a kazahsztáni szûzföldekbe, melyekrôl írt is egy dalt, amit gyakran leadtak a szovjet rádióban. Késôbb hosszasan kilincselt a különbözô hatóságoknál és bíróságoknál, s igyekezett bebizonyítani lakhatási jogát a „szûkebb pátriájában". A hatóságok és bíróságok rá se pislantottak. A srác bevadult, és csatlakozott az ellenzékiekhez, vállalva ennek minden következményét. Pedig csupán arra volt szüksége, hogy beüssenek a személyiébe egy icipici stemplit, a bejelentôt , mely igazolja a szovjet embernek az a kötelességét (és jogát ), hogy egy meghatározott lakásban, egy meghatározott házban, egy meghatározott utcában, egy meghatározott városban, mondjuk a kormányzati székhelyen , Moszkvában lakjon, mely ôsidôktôl fogva otthont ad a Pártnak, a Kormánynak, a külföldieknek, a csekistáknak és a spicliknek. Szigorú a szovjet törvény, de amint ezt egy történész kifejtette, az orosz törvények szigorúságán csak az enyhít, hogy a mindennapokban rossz a végrehajtás. A lakosság a mindenre kiterjedô tiltások évtizedei alatt nem csupán azt tanulta meg, hogyan lehet megkerülni minden egyes törvényt, hanem azt is, hogyan húzhat jókora hasznot az elnyomorításból. A bejelentkezés már régóta komoly üzletág mind a magányszemélyek (mint mindig), mind pedig az állam részére (az utóbbi idôben). Romantikus hajlamú barátom egy ismeretlen moszkvai hölggyel kötött névházasság révén vásárolt állandó lakhatást, de ha még kibekkelt volna egynéhány évet, és jobban megszedte volna magát, most egyenesen a hivataltól vehetné meg a bejelentkezés jogát, ami legalizálta volna az üzletet, igaz, egy jókora rakás pénzért. Összegezve az eddig tanultakat: a jelenleg országlók sokat beszélnek a bejelentési kötelezettség eltörlésérôl, de ilyen tartalmú határozatra sosem szánják rá magukat.
  A csere a másik kulcsszavunk... A „brezsnyevkor" felvirágzása. Egyik haverom egy külföldivel poharazgat, és azt magyarázza neki, hogy Moszkvában a lakások túlnyomó hányada állami tulajdonban van. Ha azonban az embernek nem tetszik az a meghatározott hely, ahol éppen lakik, vagy esetleg az, hogy társbérleti szomszédja – miután jócskán beivott a Kavkaz típusú gyümölcsborból – fejszével zavarja végig a közös folyosón, szóval ilyenkor az ember lakást cserélhet. Egy erre a célra rendelt hírlevélben közli lakása leírását, elhallgatva természetesen a rémséges szomszédot, viszont bôségesen részletezve az egyéb hasznos tudnivalókat: a lakás és a szoba alapterületét, melyet nem egyszer a négyzetméter század részéig kiszámítanak, a metróállomástól való távolságot, az emeletet, a fekvést, vagyis merre néznek az ablakok, a mennyezet magasságát és így tovább... A cserepartner szintén közreadja lakása adatait, természetesen kifelejtve a leírásból, hogy a szomszédai gázolajat szoktak önteni a levesébe. Így szereznek tudomást egymásról az emberek, és a hosszas, sûrû kenôpénzadással élénkített hivatali huzavona után végre létrejön a csere ... A haverom külföldi haverja vihog mint az eszelôs. A haverom gyanús felhangokat vél felfedezni ebben a nevetésben. Áthozza a szesztestvérének a szomszéd szobából a már említett hírlevelet , mire az idegennek úgy az ajkára fagy a nevetés, mint kolbászszaft a deres szakállra. Azt gondolta, hogy ez a mulatságos orosz tréfál ...
  (A barátom, mellesleg, nem sokkal a fenti affér után lelécelt az országból azzal indokolva döntését, hogy túlságosan szereti Oroszországot, a „nagyság" pedig – amint azt Jeszenyin is megmondta – „a messzeségbôl jobban látszik". Ezen kívül azt is bizonygatta, hogy a zavaros idôk itt soha sem érnek véget: mindegy Romanov Mihály cár kerül-e Borisz Godunov helyére, vagy Borisz Jelcin váltja-e fel Mihail Gorbacsovot, vérnek feltétlenül folynia kell, mint ahogy elkerülhetetlen az ál-Dmitrijek, ál-Péterek, ál-Ivánok felbukkanása is... Az idô fényesen igazolta, mennyire nincs igaza ennek a néptôl emigrációba szakadt jóembernek.)
  Emigráció. A marxizmus-leninizmus dialektikája értelmében a kommunisták határozott álláspontot képviseltek az emigrációval szemben: aki nem akarta elhagyni az országot, azt minden lehetséges módon igyekeztek kiebrudalni, aki pedig el akart utazni, azt minden erejükkel benntartották. A késôbbi emigránsokat gyakran kirúgták a munkahelyükrôl, mire ôk – a lojális állampolgár státusától megfosztva – évekig kísértetéletet éltek, várva-várták helyzetük megoldását , ami elôbb vagy utóbb be is következett. Az új rendszerben többen meglátogatják az óhazát vendégként, illetve turistaként, ami az ántivilágban felért volna egy túlvilági utazással. Bármily furcsának is tûnik, állandóra még senki sem tért vissza. Erre továbbra sincs túl sok esély, tekintve, hogy a Nyugat mégiscsak Nyugat és még érvelhetnék tovább...
  Ha nem hiszik, elmondok egy történetet még 1974-bôl. Egy Senopin névre hallgató orvosi mûszerész a következô hirdetést adta fel:
  Elcserélem egyszobás, 17,12 négyzetméteres, 4. emeleti, villanyfûtéses lakásomat egy azonos értékûre Párizsban. Latin Negyed kizárva.
  És mi történt? Hát az, hogy kevéssel ezután kapott egy levelet Párizsból, egy bizonyos haladó gondolkodású, Orlov nevezetû fickótól, aki elhunyt emigráns szüleitôl ellenállhatatlan vonzódást örökölt a szülôföld fái – nevezetese a nyír- és tölgyfák – iránt, valamint egy M betûvel kezdôdô szovjet hazafias lapot járatott. „Ha te benne vagy, akkor én is" – jelentette ki pofátlanul Senopin.
  A hír hallatán késedelem nélkül összecsôdült a lakóközösségi ítélôszék, hogy megbélyegezze az árulót, ám Senopin tájékozatta a megjelenteket, hogy az üknagypapáját, akit – miután felgyújtotta Moszkvát – a behavazott orosz síkságon szedett fel egy derék asszony, aki szeretô gondoskodásban részesítette a franciát.
  Valami úton-módon megtudakolta:
  – Mi a neved, te kedves franciácska?
  Mire az ifjú üknagyszülô, aki átélte az 1812-es igazságtalan, rabló háború minden iszonyatát, a következôt felelte fakó hangon, tört oroszsággal:
  – Én semmirekellô huligán vagyok, franciául úgy mondják, „senopán".
  És felindulásában indulatosan szántani kezdte az orosz földet, az utódaiként született gyermekeket Senopinfiaknak nevezték, illetve késôbb egyszerûen Senopinoknak, amibôl az orvosi mûszerész szerint világosan kitûnik, hogy neki Párizsban a helye.
  A lakóközösségi ítélôszéket megbotránkoztatta az újsütetû francia zagyva beszédét, és elhatározta, hogy közbenjár a kormánynál annak érdekében, hogy Senopint lecsukják, de minimum ellássák a baját. Miután azonban Senopin sírva beszámolt a hazai fák utáni vágyakozásáról, arról, hogy mindahányszor csak lehunyja a szemét, francia hazája gesztenye-, bükk- és szilfavirág-illatát érzi, a lakóközösségi ítélôszék tagjainak egyszerû szíve megenyhült irányába, s rövid tanácskozás után elengedték Franciaországba; leginkább Senopinnak az az ígérete gyôzte meg ôket, miszerint megérkezése után az elsô dolga lesz belépni a francia SZKP-ba, valamint mindannyiuknak a szovjet ember magasztos hivatásához méltó ajándékot küld. Senopin ezzel vonatra szállt, Párizsba utazott, de még ezt megelôzôen összecsókolózott az összes jelenlévôvel. Ezzel Senopinnak nyoma veszett: az nem zárható ki, hogy belépett a Francia Kommunista Pártba, de hogy semmiféle ajándékot nem küldött, az biztos.
  Ajándék helyett azonban megjelent Orlov, a kettôs emigráns, akirôl minden elmondható, csak az nem, hogy ajándék, akinek a kutyái a lépcsôházba piszkítottak, aki éjszakánként egymagában francianégyest táncolt, méghozzá anyaszült meztelenül. Ôt is a lakóközösségi ítélôszék elé idézték, és nyíltan nekiszegezték a kérdést, hogy miért ilyen szemét, ha egyszer azt állítja magáról, hogy haladó gondolkodású. Erre megsértôdött, és hazautazott Párizsba. Így azután Senopin is visszatért Moszkvába. Újra a lakóközösségi ítélôszék elô állították. Az élet megy tovább... És így megy ez, míg világ a világ s egy nap...

A hét dombon

  Moszkva ôsidôk óta hét dombon fekszik, s minden arra irányuló kísérlet, hogy kizárólag vázszintes, vagy függôleges irányba tereljék felesleges és veszedelmes.
  Nálam mindenki csak jobban ismerheti azt a tényt, hogy századunk elején Moszkva legmagasabb épülete a Megmentô Krisztus Székesegyház volt, mely a XIX. század közepén épült össznépi adakozásból a Senopin nevû orvosi mûszerész üknagyapjáékat kiverô orosz had emlékére, s melyet 1930-ban az akkori „újoroszok", a vörös seggfejek felrobbantottak.
  A kereszt alakú, hatalmas kupolával fedett, négy oszlopra támaszkodó, négyoldalt szintén kupolás haranglábakkal kiegészített építmény nem csupán a moszkvaiak és a fôvárosba látogató külföldiek képzeletét nyûgözte le, de magáét Sztálin elvtársét is. Mesélik, hogy egyszer jelentették a gazdának , hogy a székesegyház legmagasabb pontjáról tökéletesen belátható a Kremlnek az a zuga, amelyben oly szívesen múlatta sétálgatással az idôt a „kremlbeli hegylakó" – ahogy Oszip Mandelstam nevezte ôt abban a költeményében, melyért végül a szabadságával és az életével fizetett.
  A székesegyház sorsa ezzel megpecsételôdött. Egy robbanás és minden romba dôlt: Verescsagin, Makovszkij és Szurikov faliképei, a gyönyörû oltár. Egy robbanás, majd szerteszét repültek a szilánkok, egyenesen a szívünkbe fúródtak, s ott máig betokozódtak.
  Azon a helyen, ahol a székesegyház épült régebben a Alekszejev Kolostor állt, melyet a székesegyház építése miatt bontottak le. Arra a helyre, ahol a székesegyház állt a kommunisták saját szentélyüket tervezték felépíteni, melynek a Szovjetek Palotája nevet tervezték adni; ez a sokemeletes, négyszáz méternél is magasabb épület annak az örök életû Vezérnek a szobrát emelte volna a felhôk magasságába, akire a nép a következô gúnyneveket aggatta: „Lukics", „a kopasz", „a raccsoló", „Uborka-Vovka" és ismeretlen okból – „a rubel". 1939-ben kiástak egy gigászi munkagödröt (igazán elnevezhetnék Andrej Platonovról), a vázhoz kifejlesztettek egy különlegesen erôs acélfajtát, az építkezés azonban befejezetlen maradt. Az ország és a Kreml-lak gazdája hanyagolni kezdte a palota ötletét, amikor totalitárius kollégája a szocializmusban, Adolf Hitler – kettejük baráti egyességét felrúgva – betört a sztálini területre, ártatlan emberek vérét ontotta, majd eljutott Moszkva falai alá. Egyesek azt mondják, hogy Moszkvát a válogatott szibériaikból álló csapatok mentették meg, mások úgy tartják, a késôbb hazaárulásért kivégzett Vlaszov tábornok, egy harmadik nézet az akkori tél félelmetes hidegével érvel, a negyedik a hazafiságról szól, az ötödik az „orosz csodáról", a hatodik... Tulajdonképpen minek erre szót vesztegetni, amikor manapság mindenki jobban tudja. Vagy mindig is jobban tudta mindenki? A kolostor helyére székesegyház, a székesegyház helyére palota, a palota helyére úszómedence, az úszómedence helyére megint székesegyház. Komolyan mondják, hogy az ördög Isten majma. Feltételezem, hogy mindez a bábeltorony építésének a paródiája, s ráadásul a végeredmény hasonló: végleg elvész az ôsnyelv, megkezdôdik a szétválás, szétforgácsolódás folyamata, mely disszonanciához és ellentmondásokhoz, bomláshoz és zûrzavarhoz vezet, melynek máig nem látni a végét, még a mostani idôkben sem, amikor váratlanul és hirtelen felderengett a remény gyenge fénysugara, mely áthatolt a sötét téli fellegen.
  Akárcsak akkor! Akárcsak mindig! Egy egész világ!... Egy egész világ veszejtette el Oroszországot, most egy egész világ fog össze a feltámasztására?
  De hiszen lehetetlen kétszer ugyanabba a folyóba lépni, amint joggal intett az ókori görög. Az idô folyama sodorta Moszkvát a XX. század legvégére, s mi lesz vele késôbb, annak csak az Isten a megmondhatója, és semmiképpen sem én, Jevgenyij Popov, egykori szibériai „ifjúíró", mezei moszkvai lakos, akinek a tudata meghasadt és szétforgácsolódott, mint jelenleg a moszkvai tér a mostani nehézkesen csordogáló idô adott paraméterein belül.
  És kilépek otthonról, belevetem magam a sûrû kipárolgású, saját és mások ügyeiben folytonosan rohanó moszkvai tömegbe.
  És azt mormolom:
  – Vajon tényleg végleg elpazaroltuk, elherdáltuk a kincseinket?
  És tovább mormolom:
  – Moszkvában minden van. Moszkvában minden jut mindenkinek, minden nem mindenkinek és minden senkinek. Ugyanakkor Moszkvában semmi sincs. Semmi sincs senkinek, semmi nem mindenkinek és semmi mindenkinek egyenként.
  És harmadszor is mormolok:
  – Hát a semmi, az akkor is semmi! Orosz értelemben véve: semmiség , maj' kimászunk belôle, semmiség , ezt is túléljük...
  Ó, ez a különös Moszkva! Semmiféle hosszúsági és szélességi fokon nem helyezkedik el! Moszkva a tér és az idô ismeretlen objektuma. Moszkva az ország rongyszônyege.
  És egy fényes fehér sugárnyaláb oszlatja szét a téli felhôt. A napfény vektoriálisan vetül a hûlô erdô lombkoronájára. Feltámad a szél, táncot jár szikrázó porfellegben. Rigó – hó. Róka szalad. Farkas a völgyben. Medve a barlangban. Hó. Szán. Ló. A gyárak téli füstje. Vonatfütty. Nyikorgás meg csörgés, dübörgés meg ének.
  Oroszország meg Moszkva. Hó meg szerelem.
  És több
  sem-mi.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu