VALÓSÁG-MISMÁSOLÓ

  Friedensreich Hundertwasser életmûve olymértékben jelen van Ausztriában, hogy ha akarnánk, sem térhetnénk ki elôle. Megfelel annak a mûvészi alkatnak, ami sehol máshol nem burjánzott el annyira – ennek okát bizonnyal érdemes lenne megvizsgálni –, mint ebben az országban: ô megváltómûvész.
  A megváltómûvész küldetésének lényege egyszerû: jobb lesz a világ, az élet életrevalóbb, ha megvalósul a mûvészetem. Bizonyítékot – ezzel maga is tisztában van – nem tud és nem is akar felmutatni, épp elegendô, ha mûvészetének érvényt szerez.
  Ezért a megváltómûvész mindig tehetséges szórakoztatómûvész is egyben. Hundertwasser egyetlen interjút, TV-fellépést sem szalaszt el, legyen az „Fele sem igaz", vagy „Szerencsekerék", magán ügyei ügynökeként fáradhatatlanul útban van. Ez azonban kevésbé saját mûvének propagandája, sokkal inkább a jelenkor, társadalom és környezet ellenpropagandája, amelyben mûve létrejött; tévénézôk és újságolvasók tömegének szeme láttára változtatja rémisztôvé a valóságot.
  Ahogy tôle magától megtudhatjuk, a mûvészet (érts: mások mûvészete) „elfajzott", az emberek „koncentrációs táborokhoz hasonló építményekben" élnek (Bécs szociális lakótelepei), és a „férfiasságot" mindenütt elnyomja az „eunuch-szerûség". Ettôl az imaginárius – nem pedig reális – szürkeségtôl akar bennünket megváltani, amit vevôkörének valóságosan létezô dologként kell eladnia, mert ha ezt a hazugságot beveszik, akkor a többire is vevôk.
  Hogy mennyire nem a valóság, az emberek valós szükségletei foglalkoztatják Hundertwassert, az csaknem minden mûvében, még fômûvében, a Hundertwasser-házban is megmutatkozik. Ha pusztán egy nagyformátumú mûtárgyról lenne szó, vállrándítással el lehetne intézni, CSODÁLATOSNAK vagy egészen SZÖRNYÛNEK találni; mûvészetkritikusok vitatkozhatnának róla éppúgy, mint a Hrdlicka-emlékmûrôl. A szociális lakásokban pedig a rászorulókkal szemben tanúsított, a megvalósításukhoz eszközül szolgáló arrogancia az elborzasztó. A Hundertwasser-ház, akár a Mont St. Michel egyfajta paródiája áll a harmadik kerületben; ami ott a tenger megfékezését, az itt a város feltartóztatását jelenti. A város védelmi funkcióját tekintve akár hasznot is hajthat, ám megmarad számára mindvégig ellenségesnek, távol áll tôle, hogy párbeszédet kezdeményezzen. Minden ízében dogmatikus építmény, megerôsített falu a nagyváros közepén, a szomszédokat elutasítva, kizárólag az idegenforgalomra nyitottan áll, mint a Hundertwasser-közösség végvára és missziós állomása.
  Hundertwasser mûvészete (örök)érvényûsítésére tett igyekezete még leplezetlenebbül mutatkozik meg a „rendszámtábla-vitában", a Peymann-ügyet nem számítva utolsó osztrák vallásháborúban. A nagyváros Hundertwasser városépítô elképzelései alapján leginkább egy óriási zöldségeskerthez fogható, hol tehén legel a házak tetején. A várost mint életteret valóságosan veszélyeztetô tömeges autóforgalmon azonban a legcsekélyebb mértékben sem ütközik meg, az autón csakis a rendszámtábla zavarja. Az sem azért, mert olyan csúnya, és – mint ahogy feltûntetni próbálja – ezzel mintegy aláaknázza az osztrák identitást, hanem mert a konstrukció egész egyszerûen nem tôle származik. A megváltómûvész természetéhez tartozik a kívánság, hogy MINDEN legyen tôle eredeztethetô, mert ami tôle származik, az jó, és ha minden tôle származik, akkor minden jó: még a tájat és a környezetet károsító autópályák is veszíthetnek rémességükbôl, ha ô alakítja ki a pihenôhelyeket.
  A boldogság, mit felkínál, nyugtatószer: a megnyugtatott tekintetek boldogsága. A látásában korlátozott embert célozza meg, akinek már nem az a lényeges, hogy milyenek maguk a dolgok, hanem pusztán annyi, hogyan festenek; aki nem szenved szükséget másban, mint valami közelebbrôl nem pontosan meghatározott szépségben.
  Günther Anders A megjelenési forma elévülése címû tanulmányában a modern pusztító fegyverek, így a Cyklon-B-gáztartályok kapcsán beszél a dolgok „negatív hivalkodásáról", a „többnek lenni, mint látszani" aspektusáról, készülékekrôl, amelyek „lényege, hogy nem árulják el, micsodák, rejtôzködnek önmagukban".
  Hundertwasser, ért hozzá, ez az, ami ôt korszerûvé teszi, hogyan kell a dolgokat álcázni úgy – igaz, nem a „negatív hivalkodás", hanem a hivalkodó színlelés révén –, hogy mások legyenek, mint amik. Egy általa kidekorált szemétégetô már nem a megmérgezett levegôt juttatja eszünkbe, hanem arra ösztökél, hogy szabadon fellélegezzünk, és valahogy derûsebben szemlélôdjünk. „Szemben lakom a spittelaui szemétégetôvel – olvasható a Kurier olvasói levelek-rovatában –, és naphosszat gyönyörködöm a grandiózus látványban..." Így egy Hundertwasser-rajongó beszél, aki hisz abban, hogy Hundertwasser mûvészetének látványára a szemben egy szûrôréteg aktiválódik, ami képes minden káros anyagot a tüdôtôl távol tartani. E tekintetben csalódni fog, noha máskülönben igaza lehet. A spittelaui szemétégetô jelkép, mégpedig a 80-as évek VÖRÖS BÉCSének ama bizonyos jelképe, mint ahogy a Karl-Marx-Hof volt a maga idejében.
  Az a politika, ami a felszín kozmetikázását a konfliktusok elkerülése révén olymódon éri el, hogy letagadja a konfliktusokat, pontosan megfelel a valóság eltussolása esztétikájának, ami a spittelaui szemétégetôben manifesztálódik. Városépítô szándékaiban egy valamikori pártszervezet hatását lehet felismerni, miszerint jobb és igazságosabb életfeltételeket kell biztosítani az embereknek. De már régen csak arról van szó, hogy a fennálló helyzetet illetôen megnyugtassa ôket; és mint az ilyen politika általában, Hundertwasser megtévesztô-mûvészete is nagy kockázatot jelent. Kétségkívül tudja, hol a határ, mégha nagyvonalúnak kezeli is az ecsetet, de a megvalósítandó esztétikai koncepciót nem ismeri senki. Felülete van mindennek, maga a legförtelmesebb dolog sem élhet ornamentika nélkül, így a kaszárnyák, fegyvergyárak és atomerômûvek sem; talán még egy Hundertwasser-házszerû koncentrációs tábor sem elképzelhetetlen – mert ki mondja meg, mivel fenyeget, ha az „eunuchok" helyett ismét az „igazi férfiak" kerülnek hatalomra –, kapui elôtt turisták tömkelege vonulna el boldogan, megnyugtatott szemekkel, a kulisszák elôtt fényképezgetve egymást, mert ahogy Zehentmayr cartoonist? valamivel korábban leszögezte: „Mióta Hundertwasser átfestette, a halál sokat veszített borzalmasságából."

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu