AZ ART NOUVEAU SZÁZ ÉVE BRÜSSZELBEN

  1993. Az építészek arra emlékeznek, hogy az art nouveau 1893-ban jelent meg Brüsszelben. Victor Horta volt az, aki elsôként szakított radikálisan a történeti stílusokkal, melyektôl még legeredetibb eklektikus elôdei sem szabadultak meg teljesen. Az írók arra emlékeznek, hogy száz évvel ezelôtt jelent meg az irodalmi avantgarde-folyóirat , a Van Nu en Straks (Itt és Most), s ez is Brüsszelben. A két születésnapnak több köze van egymáshoz, mint ahogy hirtelenjében gondolnánk.
  Az elôzô század 90-es éveiben forrt és pezsgett az élet Brüsszelben. A város csodaszámba menô gyorsasággal rázta le magáról legendás kényelmességét, bornírtságát, jóltáplált csiszolatlanságát. Már 1883-tól kezdve elhozza a legendás ügyvéd, Octave Maus vezette csoport, a Les XX (A Huszak), a legeslegújabb mûvészeti irányzatok képviselôit Brüsszelbe: Rodint, Whistlert, Liebermannt, Renoirt, Monet-t, Odilon Redont, Toulouse-Lautrecet, Gauguint, Van Gogh-ot, sôt még a svéd festôt, Carl Larssont is. Ensor, Khnopff és Theo van Rijsselberghe is ebbe a társaságba tartoznak. Mallarmé tart elôadásokat náluk és Verhaeren Ensorral szövetkezik. A Les XX határozottan kiáll a modern francia zene mellett a túlontúl divatba jött wagneriánusokkal szemben: nemcsak Gabriel Faurét és César Franckot szólaltatják meg Brüsszelben, hanem olyan igazi újítókat is, mint Henri Duparc és Claude Debussy. Röviden szólva: költséget, fáradságot nem kímélve Brüsszelbe hozzák mindenbôl a legeslegjobbat, mielôtt az másutt is lehetôséget kapna, vagy legalábbis azt, amit az utánuk következôk a legeslegjobbnak fognak ítélni.
  Tíz év múltán a Les XX feloszlik; tagjai úgy vélik, hogy egy avantgarde-csoportnak nem szabad túl sokáig fennmaradnia és átalakulnak La Libre Esthétique (Szabad Esztétika) néven, amely kiválóan gondoskodik arról, hogy Brüsszel Európa mûvészi fejlôdésének élén maradjon. A 90-es évek elején Victor Horta és Henry van de Velde alkotásaikkal részt vesznek a Maus-csoport kiállításain. Van de Velde lesz az, aki majd a Van Nu en Straks borítólapjait rajzolja.
  1893-ban Horta lakást tervez Tassel mérnöknek, aki a brüsszeli Université Libre- en tanított ábrázoló geometriát. A Fondation pour l'Architecture (Alapítvány az Építészet javára) ennek a háznak a tervrajzával nyitotta meg az art nouveau 100. évfordulójára rendezett kiállítását. Egyszerre csak megjelennek az ismerôs, kígyózó ostornyúlványok, amelyeket én az art nouveau-hoz kapcsolok; „ style poelink" (angolna-stílus), ahogyan azt a brüsszeliek plasztikusan mondják. Horta itt valami valóban forradalmi dolgot hoz létre, megszabadul mindattól, amit tanulmányai alatt látott. Horta köztiszteletben álló mestere, Balat, aki például nem sokkal azelôtt a „Koninklijke Serres" (Királyi Üvegházak) káprázatos vasszerkezetét tervezte meg, dühöng tehetséges tanítványa hóbortjain. Horta formanyelve azonban, csakúgy mint Van de Veldéé vagy Hankaré vagy azon sokaké, akik ezt a stílust átveszik, tulajdonképpen nem a semmibôl bukkan elô.
  1891-ben és 1892-ben azokon a borítólapokon, amelyeket Georges Lemmen rajzol a Les XX katalógusaihoz, már használ olyasvalamit, ami Horta hajlékony vonalaira hasonlít, de Lemmen nem éri el Horta színvonalát, s az egész kissé csiszolatlan és kidolgozatlan marad. 1889-ben már kígyózó kezdeményeket találhatunk Constand de Montald, egy kevéssé ismert, brüsszeli mûvész fantasztikus, japanizáló falfestményén. S a brüsszeli mûvészek jól ismerték William Morris munkásságát, aki már 1850 körül szorgalmazta, hogy térjenek vissza a középkori kézmûvességhez, s ismerték Morrisnak és a Morrisszal szoros kapcsolatban álló Walter Crane-nek Arts Crafts- ját, azaz iparmûvészetét. Henry van de Veldének például Walter Crane könyvei állandóan a kezeügyében voltak. Ha Crane gyerekdalokhoz („The baby's opera" és „The baby's bouquêt" sic!) készített illusztrációit alaposabban megvizsgáljuk, rögtön feltûnik, hogy például az A,B,C, die Katze lief im Schnee vagy a King Cole margóját díszítô vonalak igencsak megközelítik az art nouveau stílust. E könyvek 1877-ben jelentek meg. A Morris által tervezett anyagminták, liliomok, lonc-ábrázolások is ehhez közelítenek.
  Mindez azonban csak kísérletezgetés marad. De továbbmegyek. A neogótika a 19. században Belgiumban igen kedvelt stílus volt. A neogótika díszítô motívumai csalóka módon szintén erôsen hasonlítanak az art nouveau ornamentumaira. És ha a középkori kéziratok illusztrációit közelebbrôl vesszük szemügyre, láthatjuk, hogy a letûnt korok szerzetesei éppen olyan díszesen hagyták kacskaringózni vonalaikat, mint ahogy azt Horta és Van de Velde tették sokkal késôbb. Csak nem tudom bebizonyítani, hogy Horta tôlük leste el.
  Horta egyszersmind kiindulópontja és végállomása egy fejlôdésnek. Tanulóévei idején az építészek már régóta nem csak egyetlen historizáló stílusra mint például a neogótikára vagy a reneszánszra korlátozták mûködésüket. Igen egyéni módon dolgozták fel a legkülönbözôbb stílusokat, építészetük szélsôségesen eklektikus volt. Horta is csupán egy kicsit lép elôre, amikor 1889-ben egyik legkorábbi épülete, a brüsszeli Jubelpark kis templomának építésekor elveti a létezô formákat. Éppen csak egyetlen, meghatározó lépéssel tesz többet, mint „legeklektikusabb" elôdei, de még messze van a Frisonhuis liánszerû lépcsôkorlátjától, amit öt évvel késôbb rajzol majd meg. A döntô lépés még hátra van.
  1893-tól azután szabad a pálya. Tassel háza mellett, azzal csaknem egyidôben, tervezi meg Autrique házát is Horta. Hankar a Defacqzstraaton épít magának lakást. Egy évre rá nô ki a földbôl a gazdag különc és filantróp Otlet háza, amelyet Octave van Rijsslberghe tervez. 1895-ben építik fel a Bloemenwerfet, Henry van de Velde angol minták alapján megálmodott házát. A következô években a brüsszeli utcákat kevésbé ismert, de nagyon tehetséges építészek egész sora gazdagítja az art nouveau legkülönfélébb megjelenési formáival: közéjük tartozott Cauchie, Govaerts, Hamesse térjünk csak be egyszer egy italra az „Utolsó Hallucináció" nevet viselô bárba , aztán ott volt Hemelsoet, aki a maga „hemelsoete" (azaz: mennyeien édes) mûvészetével mind a mai napig erôteljesen jelen van Schaarbeekben, Rosenboom és Blrot, az ízig-vérig spekuláns, akit az art nouveau leginkább extravagáns darabjai érdekeltek; Jacobs néhány nagyszerû iskolát épít, ahová manapság fôként marokkói és török gyerekek járnak; Van Waesberghe megpróbálja egymással kibékíteni a szigorú gótikát és az elszabadult új stílust, Saintenoynak pedig sikerül felépíteni majdnem egészen egymás mellett a (manapság szánalmasan lepusztult) art nouveau stílusú Old Englandet és egy neogótikus patikát.
  Brüsszel és környéke nagy lendülettel terjeszkedett. 1865-ben, II. Lipót trónralépésekor, a brüsszeli agglomerációnak 250 000 lakosa volt. Az elsô világháború elôestéjén már csaknem háromszor annyian, nyolcszázezren voltak. 1890 és 1900 között mintegy százezerrel nô a brüsszeliek száma, s közülük a jobb módúak meg tudták maguknak szerezni az 57 méter széles, de igen mély, tipikus belga telkeket, amelyekre azután az új idôk követelményeinek megfelelô, divatos házakat építettek. Brüsszel akkoriban a vagyonosabb rétegek számára modern luxusváros volt; ezért is rendelkezett Brüsszel területéhez képest a legsûrûbb villamos- és buszhálózattal egész Európában.
  Szintén ekkortájt kerül bele Brüsszel a világ körforgásába is. A belga, de különösen a vallon ipar a technológiai fejlôdés élén áll. II. Lipót szégyellnivaló könyörtelenséggel kezdi meg Kongó mérhetetlen kincseinek kiaknázását. Belgium ezekben az években a világ öt legfontosabb ipari országa közé tartozik. A kizsákmányolt proletariátusnak több évig tartó véres harc és kemény elnyomás után sikerül megszerveznie önmagát, és 1894-ben diadalmenetben vonulnak be az elsô szocialista képviselôk a belga parlamentbe.
  A szocialisták nemcsak a munkásosztály érdekeit képviselik, hanem kezdettôl fogva az antiklerikális és szabadelvû eszmeiséget is; Csar de Paepe, aki elsô perctôl fogva élharcosuk, tagja például a szabadgondolkodók szövetségének ( Les Solidaires ) és polgári temetéseket szorgalmaz. A fiatal szocialista vezetôk, mint Emile Vandervelde vagy Max Hallet, valamint a Les XX és a La Libre Esthtique vonzáskörében élô fiatal, radikális liberális gondolkodók és mûvészek ismerik, nagyra értékelik egymást, s meg vannak róla gyôzôdve, hogy politikai és mûvészi munkájuk révén új, gazdagabb, szebb és igazságosabb korszakot hoznak létre. Teljes tudatossággal szegülnek szembe mind a katolikus, mind a régimódi, polgári Belgiummal.
  Az art nouveau-t nemcsak azért nevezik újnak, mert a régi formákat lerázta magáról, hanem mert építészek, mûvészek, politikusok és értelmiségiek ebben látták kifejezôdni mindazt, ami elôremutató volt és új idôk kezdetét jelezte. Így nem lepôdhetünk meg azon, hogy Horta többek között Emile Vanderveldétôl megbízást kap, hogy a frissen megalakult munkásmozgalom számára palotát építsen, amely a Brusselse Volkshuis ( Brüsszeli Népház) nevet kapja. Ugyanez a munkásmozgalom hetven évvel késôbb már öregnek számít, és vezetôi lebontatják Horta szépreményû palotáját. Az a csúf torony, ami most a helyén látható, a csüggedt reménytelenséget szimbolizálja.
  1894-ben Henry van de Velde a jóhangzású La Socit Nouvelle (Új Társadalom) címû folyóiratban azt írja: 'L'espoir en un avenir heureux et galitaire est la source des oeuvres dcoratives nouvelles.' (A boldog és egyenlôségen alapuló jövôbe vetett reménység a forrása az új díszítômûvészet alkotásainak.) A La Socit Nouvelle pártonkívüli újság volt, amelyben éppúgy jelentek meg cikkek a szocialista vezetô, Emile Vandervelde, mint az anarchista Kropotkin és Reclus tollából, vagy az új, francia nyelvû, belga íróktól, mint Verhaeren vagy Eekhoud. August Vermeylen anarchista jóbarátja, Jacques Mesnil is dolgozott ennek az újságnak; Vermeylen késôbb szívesen közli Mesnil cikkeit a Van Nu en Straks -ban.
  Bár a Belga Munkáspárt felmenôágban van, és a szocialista szervezetekhez tömegesen csatlakoznak új tagok, a politikai választóvonalak nem mindig rajzolódnak ki élesen. Nem szabad elfelejtenünk, hogy olyanok, mint például Vandervelde, Destre és Hallet a progresszív, liberális polgárságból származtak; a szocializmusra csak azért váltottak át, mert sokkolta ôket, mennyire kegyetlen módon verték le 1886-ban a munkásfelkeléseket.
  Horta magát vörösnek nevezte, de nem marxistának. Egyébként pedig a Belga Munkáspárt mûvészeti szekciójában tartott elôadásokat. Henry van de Velde az orosz anarchista herceg, Kropotkin La conquête du pain (Kenyérharc) címû mûvével a hóna alatt járkált. August Vermeylen lelkesedett ezért a könyvért. Folyóirata, a Van Nu en Straks különben leplezetlenül anarchista volt. És Jacques Mesnil a Cercle des Etudiants Socialistes (Szocialista Diákok Köre) tagjaként elôadásokat tartott a Brusselse Volkshuis épületében. Minden lehetséges volt. A BWP ( Belga Munkáspárt) még éveken keresztül (1914-ig) az ellenzék soraiban foglal helyet, s így nem kell veszôdnie azokkal a kompromisszumokkal, amelyek a vezetés felelôsségének és a koalíciónak elkerülhetetlen velejárói. Az optimizmus és a közös lelkesedés mindent elsöprô hulláma elmossa a doktriner és teoretikus különbségeket.
  Fontos találkozóhely volt a Les Amis Philanthropes nevû szabadkômûves páholy, ahol szocialisták, anarchista értelmiségiek, baloldali liberálisok, progresszív gyárosok és mûvészek vitattak meg egyes kérdéseket. Amikor a brüsszeli Universit Libre a heves diáktüntetések ellenére sem engedélyezte, hogy a francia földrajztudós és anarchista, Elise Reclus szemináriumot tartson, többek között Emile Vandervelde és a radikál-liberális Paul Janson megalapítják az Universit Nouvelle -t; ennek az ellenegyetemnek a szemináriumait a Les Amis Philanthropes szabadkômûvességének jegyében tartják. Destre, Vandervelde és Janson tartanak itt elôadásokat, Verhaeren és Eekhoud, s a Van Nu en Straks szellemének követôi, Henry van de Velde és Alfred Hegenscheidt.
  Horta a Les Amis Philanthropes mûhelyében Autrique-kel és Tassellel találkozott; Tassel barátja és munkatársa volt Ernest Solvay-nak, aki pedig Emile Vanderveldével volt barátságban. A dúsgazdag vállalkozó, Solvay vezeti be többek között a 8 órás munkanapot, a nyugdíjat és a fizetett szabadságot, jóval korábban annál, hogy bármelyik törvénykezés erre kötelezte volna a munkaadókat. Már említettem, hogy Horta 1893-ban Autrique és Tassel megbízásait teljesítette. Solvay számára munkásságának egyik legcsodálatosabb épületét alkotja meg.
  Az Art Nouveau in Belgi. Architectuur en interieurs (Az art nouveau Belgiumban. Architektúra és belsôépítészet; Tielt, 1992) címû könyvbe Jos Vandenbreeden felvette azt a fényképet, amely a Balat tervezte Királyi Üvegházakat (Koninklijke Serres) ábrázolja. A képen csúcsíveket látunk, tehát neogótikus elemeket, rózsaablakokat, íveket, oszlopocskákat és sok értelmetlen csavarodó elemet. Hogy értelmetlenek lennének? Ott kell hogy legyenek, hogy össze- és megtartsák a vas- és üvegszerkezeteket. Balat már régen megtanulta ezt a pályaudvarok tetôszerkezeteibôl, ezekbôl a jellegzetesen 19. századi építményekbôl; Horta pedig Balat óráin jegyezte meg ezt magának, és nem is félt az alkalmazásuktól. Az ipari vasat és a szegecset elképesztô polgáriatlan módon együtt használja a legnemesebb márványfajtákkal és a legdrágább faanyaggal. Ilyesmi Horta idejében minden bizonnyal éppolyan forradalmi tett volt, mint elvetni a történeti formanyelvet.
  A néhai Jean Delhaye, aki Hortának tanítványa és egész életében csodálója volt, egyszer azt mondta nekem, hogy az újítást nem annyira a vas vagy a díszítések jelentették, mint inkább Horta alaprajzai. Az art nouveau építészei Brüsszelben általában teljesen szokványos keskeny és mély telkekre építettek. A hagyományos brüsszeli háznak csaknem mindig van belsô folyosója, mellette három egymás mögötti szobával, en enfilade, így nevezik... A sorház oldalfalrészén természetesen soha nincs ablak, ennek az az elkerülhetetlen következménye, hogy a középsô szoba sötét marad. Így van ez az én lakásomban is, és számtalan hasonló brüsszeli lakásban, ahol megfordultam.
  Horta megváltoztatja ezt az alaprajzot. A Tassel-házat egy öntöttvasból, acélból és üvegbôl való szerkezet köré építi. Ily módon nemcsak fényt enged be fentrôl a ház közepébe ami már önmagában is zseniális újítás , hanem a tipikus brüsszeli polgárház szigorú elrendezését is felrúgja; az ô beosztása már nem a konvencióknak, hanem a lakó igényeinek felel meg, és minden egyes új tervében más és más, igen eredeti elrendezést gondol ki.
  Horta, Hankar, Henry van de Velde ôk az art nouveau úttörôi Brüsszelben. Van de Velde Németországba költözik és 1902-ben Weimarban telepszik le. Hankar korán hal meg, túl korán, 1901-ben. Horta lesz a hivatalos építésze többek között a Szépmûvészeti Palotának (Paleis voor Schone Kunsten) és a Központi Pályaudvarnak (Centraal Station). Báró Horta 1947-ben hal meg. Hármójuk példájának nyomán dolgozik számos kevésbé ismert építômester: Francisco Borsi Bruxelles 1900 (Brüsszel, 1974) címû könyve huszonnyolcról számol be, de meggyôzôdésem, hogy többen vannak. A Corregiostraaton áll például Eduard Ramaekers egyik figyelemreméltó háza, a flamand gótika és az új stílus merész, sokszínû kombinációja, de Borsi nem vette fel listájára Ramaekers nevét. Ugyanebben az utcában található még Paul Grade-nak egy szerény, de elegáns háza; az ô neve is hiányzik Borsinál.
  A három nagy egyéniség sok követôje fôleg az ornamentikát utánozta néha nagyon önfejûen, de mindig találékonyan és szinte soha nem változtatott a tradicionális alaprajzon. Divatot követtek ezzel, olyat, amit egy jobb módú, liberális polgárréteg ízlése alakított ki. És amint ez a polgárréteg valami mást akart, könnyedén váltottak át rá, lett légyen az akár a XVI. Lajos korabeli mûvészet. A Sint-Lukasarchiefban (Szent Lukács Archívum) egyszer megmutatták nekem Léon de Lune öt homlokzatrajzának egy sorozatát; tisztességes, hagyományos belga homlokzatok, valódi eklektika. De Lune-tôl eddig csak egy Elsenében lévô, kissé ôrült art nouveau homlokzatát ismertem. De Lune, Blérot és a többiek mindenekelôtt tehetséges homlokzattervezôk voltak; nem kevesebbek, de nem is többek ennél.
  Mindenekelôtt Brüsszel centrumában, Elsenében, Schaarbeekben, Sint-Joost-ten-Nodéban, Sint Gillisben, Ukkelben és Vorstban építettek az új stílusban, az elszegényedett ipari elôvárosokban, mint Anderlecht vagy Molenbeek, illetve a csak késôbb városiasodott negyedekben, mint Sint-Lambrechts- és Sint-Pieters-Woluwe, sokkal kevesebbet építettek így, bár sokszor a legváratlanabb helyeken érnek újra meg újra kellemes meglepetések. Így például az én utcámban, Sint-Lambrechts-Woluwében található egy csodálatos épület; sajnos a Sint-Lukasarchief lajstroma nem jelzi az alkotóját.
  Brüsszel egész területén az art nouveau névtelen elemeinek tömkelegét fedezhetjük fel olyan házakon, amelyek többi részükön teljesen más stílusúak. Ezen vehetô észre, hogy Brüsszel valóban az art nouveau fôvárosa. Számtalan névtelen üveges, kovács, fafaragó és szobrász készített postaládát, csengôgombot, ajtókilincset, balkont, szögletes támasztékot, ólomüvegezésû ablakot, lépcsôkorlátot, kétszárnyú ajtót, sôt még egyszerû lábtörlô vasat is az 1890-es évek divatjának megfelelôen. Azok, akik meg tudták fizetni, valami lenyûgözôen új dolgot szerettek volna a házukba vagy a házukra, bármennyire konzervatívak voltak is különben. Természetesen a pénz volt különösen fontos, a tekintély és a forma; de az, hogy szépséget szerettek volna tudni a közvetlen környezetükben, bármi volt is az okuk rá, a mûveltség jele volt.
  Az elsô világháború kitörésének idején az álom már elszállt. A második világháború után pedig Brüsszel pompaszeretô polgárainak leszármazottai inkább szerénységük hiányával, romboló hajlandóságukkal, rossz ízlésükkel és féktelen nyereségvágyukkal tûnnek ki. Nem sokkal ezelôtt Sint-Pieters-Woluwe egyik szégyentelen elöljárója meg merte tenni, hogy egy hosszú hétvégén gyorsan lebontassa Hamesse egy csodálatos alkotását. Ó, Brüsszel polgárai, vigyázzatok értékeitekre!

1993. szeptember

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu