MOCSÁRLÁZ

  Dzson bácsi azt álmodta, hogy a bal kesztyûjérôl hiányoztak az ujjak. Furcsa álom volt: a következô pillanatban azt is észrevette, hogy a körmét megfogták az egyforintosok.
 A jobb kesztyû ép volt, jobb kezében a lyukasztót tartja az ember. Ballal tépi le a tömbrôl a jegyet, és markolássza az aprót. A kalauzok csak errôl a kesztyûrôl vágják le az ujjakat.
 Mire mindezt végiggondolta, átértek a Lánchídon. A busz megkerülte a Clark Ádám teret, az ötágú földhányást, ahová tél végén kiültetik a tulipánokat.
 – Tessék lehajolni! – mondta Dzson. „Jön az Alagút!"
 Mindig voltak, akik lekapták a fejüket, és ezen az öreg minden menetben jót mulatott. Máskor az Engels teret Erzsébet térnek, a Krisztinát Horváth kertnek keresztelte vissza. Este pedig, garázsmenetben soha nem mulasztotta el megjegyezni, hogy késôre jár, már betolták az Alagútba a Lánchidat.
 Hideg téli reggel volt. Tíz óra felé az indítók félreállították a csúcsforgalomban dolgozó kétrészeseket. A furcsa csak az volt, hogy csúcsforgalom vagy sem, a városban üresek voltak az utak. Sehol egy kis torlódás, tülkölés. Ha másból nem is, ebbôl tudhatta az öreg, hogy álmodott.
 Bent a melegedôben körbeadták a védôitalnak nevezett langyos szirupot:
 – Iható? – kérdezték, és Dzson bácsi vigyorogva felelte:
 – Isteni!
 A francia asszony nem tett cukrot a teába. Azt állította, hogy így szokás, és hogy így egészségesebb. Méregerôsre csinálta, és minden nap megkérdezte az öregtôl, hogy mit akar: Earl gray-t vagy Liptont, füstöltet vagy fûszerest. Ez pedig negyven éven át errôl a védôitalról álmodott.
 – Mit olvasol? – kérdezte tôle egy nagy kövér sofôr. A Lusta Indián! Texasban volt egy ilyen nevû bár. Dzson bácsinak mindig ez jutott róla eszébe, ez a sofôr itt a kettesen.
 Tényleg, az olcsó könyvtár valamelyik kötetét tartotta a kezében. Talán Stephan Leacockot vagy a Colas Breugnon-t. A mûvelt Nyugaton egyetemi tanár lehetett volna abból amit itt, ebben a melegedôben összeolvasott.
 Az indián teát ivott, csatosüvegbôl. „Rum!" – kínálta oda Dzson bácsinak.
 Odaát, az Újvilágban már csak antikvitásokban találni csatosüveget.
 – Bacardi? – kérdezte.
 Eszébe jutott, hogy most már itt is vannak igazi rumok.
 – A kaszinórum – mondta az indító – édesebb.
 Fokhagymát ettek, fokhagymával nem mutatják ki az alkoholt a mûszerek. Csak a fokhagymát. Azt pedig lehet.

***

 Késôbb azt álmodta, hogy átvág a Kálvin téren, és egy régi barátja csúszkál mellette a flaszteron. Matinéra mentek, télen be szoktak ülni egy délelôttös moziba a kétrészesek. A mozik ilyenkor reggel üresek, legfeljebb hátul, a páholyokban van néha valami mocorgás. A sötétben, ahol a beszkártosok cicerézik a cigánylányokat.
 Lám, errôl is leszoktatta ôt a vadnyugat. Eleinte ugyan ott is minden szombaton bent ült a moziba. Azután ez a nagy lelkesedés lelohadt. Hagyján, amíg a régi revük mentek. A dalok, amiket otthon is minden bárban játszanak. De az új filmeknél nem volt unalmasabb.
 És Texasban nem páholyokban kamatyoltak a hajléktalanok. Nem is voltak a filmszínházakban páholyok. Csak zsöllyék. Amerikában minden demokratikusabb.
 A kijáratoknál sem igazoltatják az embereket. Legfeljebb leszúrják a sötétben, de arról ki tehet! A buszosoktól, beszkártosoktól különben itthon se kérték a papírjaikat. Az egyenruhások összetartanak.
 A lányok pedig bolondok lettek volna kijönni a hidegbe. Legtöbbjük egész nap a záptojásillatú bársonyfüggönyök mögött maradt. Afrikólával irrigáltak, a két kliens között vissza se húzták a bugyogójukat.
 Ebédelni átmentek az Astoriába. A bejárattal szemben volt egy nagy fekete tábla, magasan fenn a falon. Azon állította össze magának az ember az étlapot. A fogásokat krétával írták ki, nem tudni, miért. A menü emberemlékezet óta nem változott. Csipetkés bableves állt rajta, kilencven fillérért. Grízes tészta, sóval és cukorral. Texasban errôl is gyakran álmodott. Paprikás krumpli, egy forint tízért. Csupa ínyencség, a fûrészporos darálthús és a hormoncsirke után, amivel évtizedeken át traktálták az amerikaiak.
 És a rántott leves, ami késôbb már sehol se szerepelt az étlapon.
 Evés közben hallgattak, Jani és a barátja. Belehajoltak a tányérba, kanalazták a gôzölgô levest. Állva és némán, mint a vontatólovak.
 – Gyümölcsíz? – kérdezte késôbb a régi barát.
 A leves és a tészta után a táblán csak ez az édesség maradt.
 – A feleségem – mondta Dzson – a norvég omlettet szerette. Habcsók és fagylalt. Meg konyak. Amikor meggyújtják, kék lánggal lobog. Hideg és perzsel, mint a francia asszonyok.
 – Ládában jön – tette hozzá a barátja. Minden héten veszek. Igaz, hogy ég tôle a gyomrom. Olyan kemény, hogy még csak kenyérre se kenheted.
 De a ládát – itt felemelte az ujját, amit neki is megfogtak az egyforintosok – a ládát minden héten felaprítom.
 A régi barát hosszasan bólogatott.
 Amikor kilépnek a körútra, éppen megy le a nap.
 Nemsokára kezdenek. A melegedô üvegablakán kopog az indító ceruzája, az épület körül gyülekeznek már az utasok.
 Ilyenkor kezd el fázni az ember. Kezd hosszú lenni a nap. Odaát nem aggattak magukra félmázsa ruhát, mégis melegük volt. Itt pedig mindig lyukasak a harisnyák. Kilóg belôlük a nagyujja. Régen selyempapírba csavarta a lábfejét, de egy idô óta már a pályaudvari illemhelyeken is zsebkendôvel törlik a seggüket az utasok.
 Szóval, fázik a vén Dzson, nem lehet letagadni. Mióta a haza hozott cucc elkopott. Szerencsére indul a mûszak, és az utasok belehelik a kocsit. Kint a Lánchídon már párásak az ablakok.

***

 Mindenre volt idô. Az embernek barátai voltak, akikkel csavarogni lehetett. Hallgatni, beszélni. Megvárni egymást munka után, képzelôdni, szôni a terveket. Barátja csak annak van, aki ráér. Akire számítani lehet.
 Kint, a váratlan vendéget sokszor le sem ültették az asszonyok. Egy két órás ebédszünetben három találkozót is ledaráltak a párizsiak. Délben, megbeszélés egy martini mellett, fél óra múlva, mással és máshol, ebéd, kettôkor pedig, a harmadikkal, a kávé. Micsoda kapkodás, ha háznál bonyolították le a három mûszakot!
 Szolgálat után beültek valahová, Dzson bácsi és a barátja. Az egyik törzshelyükrôl, a Kukoricásról odaát, Texasban is gyakran álmodott. Bent volt, az Akácfa utca sarkán. Egyetlen szûk, magas terem. Amerikában kettôt csináltak volna belôle. Ôk pedig fent ülnének, a mennyezet alatt.
 És hát mindenütt, az egész országban, éjjel-nappal cincogtak a zenészek. Az eszpresszókban a zongoristák, ez volt az ötórai tea. Mit számított, hogy teát – eszpresszóban – azokban az idôkben senki sem ivott!
 Az éttermekben pedig hol cigányok, hol szimfonikusok. Még a talponállókba is jutott egy-egy facér zenész, aki egy repetáért egész este türelmesen pengette a húrokat.
 A Kukoricásban csak egy öregember harmonikázott. De voltak helyek, ahol nap mint nap híres zeneszerzôk játszották – mint mondták – a világszámaikat.
 Mint fent a Várban Eisemann Mihály. Neki meg szokta látogatni a sírját kint az Érdi úton. Valaki – talán a felesége – minden tavasszal kiültette a fehér márványlapra a muskátlikat.
 Késôbb, amikor már újra itthon élt, Dzson bácsi megigazította a fatáblát, amin az asszony neve állt, és amit a sírkô alá támasztott a temetkezési vállalat.
 Ilyen idôk voltak. Az embernek mindig motoszkált a fejében egy melódia. A ragyás cigány, kivel együtt voltak fékpróbán, kint a Rókahegyen, egész úton bôgôzött. Így mondták, ha az ember jobb híján a szájával brummogott. Ezt a fiút is meg kéne keresni – gondolta Dzson. Odaát úgy képzelte, hogy amint hazaér, megtalálja a régi társakat.
 Hát igen. Az Újvilágban nem voltak zenészek. Se zenekarok. Csak gépek, és gépi zenét Jani nem szívesen hallgatott.
 Az egyetlen kivétel Amalia Jackson. Valahányszor feltette magának, a Kukoricás jutott az eszébe. Amalia Jackson ottmaradt az Akácfa utca sarkán. A vén Szacsmó meg, a régi barát hatalmas Telefunkenében, a Rákóczi úton.
 És most innen is eltûnnek a zenészek. Helyettük ma már itt is bömbölnek a gépek. A Kukoricást pedig évek óta bezárták. A többi hely is, ha még megvolt, üresen ásított.
 – Talán vidéken! – sóhajtotta a régi barát. Az Avason, vagy Egerben, a pincesoron...
 Annak idején, negyven éve, még a Duna Szállóba is bemerészkedtek a buszosok. Az étteremben Fóti János szalonzenekara játszott, és színes zászlócskák álltak minden asztalon.
 Ôk pedig csak így, egyenruhában. „Melyiket parancsolják?" – kérdezte a pincér. „A brittet!" – felelte a régi barát. Megvacsoráztak, fanyalogva és fapofával, mint az angolok.
 Ma egy ilyen helyen otthagynák a fizetésüket. Ha ugyan beengedné ôket a portás. Talán, ha angolul beszélne. De az, hogy bemehetne egy amerikai szállodába, az öregnek eszébe se jutott.

***

 Nôkrôl Dzson bácsi ritkán álmodott. Pedig a budai garázsban annak idején voltak lányok is: a rossz nyelvek szerint, mióta betiltották a kuplerájokat. Ez persze csak félig volt igaz. És különben is, kinek mi köze hozzá! Végezték a dolgukat, mint a férfiak.
 Amikor bejöttek a Kukoricásba, az apró teremben megmozdult a levegô. Szállt, kavargott a gyöngyvirág nevû cukros kölnivíz illata. Az egyetlen, amit minden drogéria árusított.
 – Nicsak, az amerikás! – szóltak oda Dzson bácsinak:
 – Mondjon valamit! – kérlelték, ô pedig angolul hívta a pincért. Tessék, így rendel egy ember, aki annak idején, negyven éve, Nyugaton maradt.
 – Hogy jöhetett vissza!
 – Repülôn! – felelte vigyorogva Dzson.
 Azután, újra meg újra, elmesélte azt a napot. Ahogy bement a budai garázsba, és ahogy bemutatkozott.
 – Megmondta nekik, – kérdezték – hogy itt dolgozott?
 Azt már elmesélte, hogy a nyugdíját nem küldik utána az amerikaiak. Elintézték a dolgát az asszonyok, akiket ott hagyott.
 – Én bizony elmennék a követségre. Behajtanám rajtuk!
 – Meg sem értenék! – mondta Dzson.
 Ezt is el kellene magyarázni. Hogy ott, ahol ô élt, nem angolul: spanyolul beszéltek. Itt pedig, a követségen, nincsenek csak fehéramerikaiak.
 Tényleg, mit hoz magával az Újvilágból egy ember? Némi-nemû – itthon hasznavehetetlen – tapasztalatot. Hegeket, jól-rosszul összeforrt végtagokat. Egy kis keserûséget. A megaláztatások és a pofonok nyomát. Sunyítani, hallgatni tudást. Erre mindenkit megtanít az idegen.
 Emlékeket: hogy a kevertbe elôbb jön a császárkörte, és csak utána a rum. A hosszú italoknál pedig pontosan fordítva áll a dolog.
 – Egyszer – mondta a vén Dzson – pitypangból csinált nekem salátát egy olasz ember. A zsírszalonnát apró kockákra vágta, megpirította. Ezzel forrázta le a gyermekláncfüvet.
 – Kutyatejbôl! – álmélkodtak a buszosok.
 Ez volt az egyetlen tapasztalata, amit a Kukoricásban átadott.
 – Nem azért jöttem haza, – szokta mondani – hogy folytassam a kinti dolgokat.
 – Mégis! – kérdezgették. „Mit várt? Mire számított?"
 De Dzson bácsi nem várt semmit. Most is csak a téli éjszakák jutottak eszébe, amikor a Rózsadombon lapátolták a havat. A forralt bor, szekfûszeggel, lent a Fillér utca sarkán, miután kifizette ôket a Köztisztasági Vállalat.
 Ez a többes szám, amiért kiröhögték ôt mindenütt a világon, és amirôl ma már itthon is mindenki leszokott.
 A kenômájas, amivel megkínálta ôt egy ember kint az Üllôi úton. Szójabab volt, ki ne tudná. De neki ez a konzerves doboz jutott az eszébe, valahányszor nyúlpástétommal traktálta a francia asszony. Kenômájasnak hívta magában a fekete szarvasgombával töltött illatos libamájakat.
 A fapados marhavagonok, ahol hengeralakú vaskályhában rakták a tüzet az utasok. És ahol mindenki körbekínálta, amit hozott. A barátok, akik várták ôt valamelyik zúzmarás vidéki pályaudvaron.
 A Kukoricásba néha bejött Márti, a cirmosszemû artistalány. Akkor még itt, a hetes buszon dolgozott. Valahányszor vándorcirkusz vert sátrat odaát, Dzson bácsi róla álmodott.
 De a Kukoricás azóta bezárt. Ez már itt az egyes szám elsô személy világa. A paradicsom, ami után mindenki vágyakozott. Különben is, mióta nem voltak kalauzok, nem dolgoztak lányok az autóbuszokon.

***

 Álmában Jani minden éjjel keresztülgyalogol a városon. Ilyenkor nincs már mellette a régi barát. A körúton újgazdagok grasszálnak, rablógyilkosok. Ez itt most a vállalkozók kora. Az éjszakában csörtetnek a hintáslegények – mint régen mondták – a konjunktúralovagok. Száz év kell hozzá, hogy megnyugodjanak.
 Egyelôre rabolnak. No, nem Dzson bácsit. Egymást. A reményt. Az álmokat.
 A hatvanegyes most is egész éjjel közlekedik. Régen lelassított, megrázkódott a szerelvény az ideiglenes vasúti híd alatt. A Karolina útnál, ott, ahol kijön az alagútból a vonat. Annak idején itt mindig felriadt. De ma már lebontották ezt a fahidat.
 Éjfél van, a Várfok utcai borozóban szövegelnek a filozófusok:
 – Vén posztmodern! – mondják Dzson bácsinak.
 – Egyszer – feleli az öreg – a fiam hozott nekem egy madarat. Törpekakadu volt, mit tudom én. Haragoszöld, piros tarajos. Minek egy ilyen madár, ma sem értem. Olyan vad volt, hogy amikor benyúltam érte, véresre tépte a kezem.
 Minden reggel megetettem, ennyi volt az egész. Lassan megnyugodott. Szerette, ha beszéltem. Amikor elmentem a közelébôl, visszahívott. Megszoktam, hogy a kalitka elôtt üldögélek. Ott olvastam el az újságokat. Rejtély, hogyan lehet megszeretni egy ilyen buta madarat.
 Azután jött az ôsz, és rajtam kitört a mocsárláz. Rázott a hideg, félrebeszéltem. Ez meg énekelt, a madár. Sose hittem volna, hogy ilyen kristálytiszta hangja van.
 Amikor elmúlik a láz, egy ideig teljesen bárgyú még az ember. Tudja már, hogy mit kellene csinálni, csak azt nem érti: minek! Alszik, vagy köröz a szobában, mint egy élôhalott. Nem emlékszem hogyan, de tény, hogy minden nap megetettem a madarat.
 Nem csuktam be az ajtót, így történhetett. Bejött egy kóbor macska, megölte. Mire észrevettem, már alig pihegett.
 – Megmarad! – mondta feleségem. „Csak megijedt."
 De én tudtam, hogy az ilyesmit nem éli túl idegenben az ember. Még egy napig gubbasztott a sötétben, csak aztán kezdte el rázni a hideg.
 Némán tûrte, hogy a kezembe vegyem. „Nagymadár!" – szólítgattam – „Nagymadár!" Mert nem adtam neki más nevet. Már azt hittem, jobban van, amikor kiszenvedett.
 Én meg csak ültem a kalitka elôtt, a régi helyemen. Múltak az órák. Hallgatott mindenki körülöttem: a feleségem, a fiam. Két napig vártam, hogy hátha megszólítanak. A harmadikon megvettem a hajójegyet."
 Dzson bácsi feláll. Nem tudja, hol van. Teljesen összekeveri a múltat, a jövôt, a jelent.
 Késôre jár: ilyenkor már betolták az alagútba a Lánchidat. Ittmarad? Elmegy? Egyedül van. A Várfok utcában némán figyelik ôt a filozófusok.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu