MIÉRT
PONT SZARAJEVÓ?
(RÉSZLET)
Ôrzök egy színházi
fotót, rajta két színész, egyikük a belügyérek
bôrkabátjában gyötri nyitott ingben verejtékezô
kopaszodó társát. A pillanat nevetséges és
kínos. Kötelet kerít a társa nyakába.
A hurok kegyetlenül megszorul. Az egyik színész merô
véletlenségbôl szerb, a másik, ugyancsak véletlenül
muzulmán. Persze hogy véletlen az egész, de a színpadi
akcióról készült fénykép most az
egyszer nélkülözi az egykori iróniát, és
fájó, bizarr jelképiséggel töltôdik
tele.
1988 decemberének elején
a szarajevói Kamaraszínházban játszották
a Godot-témára írott szerény parafrázisomat,
a Godot-ra lesve címû darabot. A premier elôtti izgatott
éjszakákat próbák és hosszú,
lázas beszélgetések közepette töltöttük
a különbözô szarajevói bárokban és
lakásokban, a napokat pedig lucidus kijózanodásokkal
a Bascarsiján és fönt a Trebevicen. Eljött az izgalmas
és persze mint mindig, csodálatos primus noctae. Zvone Sedlbauer
a helyi spiclik és belügyérek szánalmasan halódó,
de még mindig mulatságosan eleven világára
építette az elôadást. Tébolyult, ostobán
nevetséges és ugyanakkor veszélyesen emberi, társadalmi
groteszket állítottak színpadra, melynek kevés
vagy éppen semmi köze nem volt a Beckettel való színpadi
polémiává stilizált ljubljanai produkcióhoz,
még kevésbé a washingtoni komikus elôadáshoz
Abbott és Costello stílusához. Itt a tükör
volt a fontos, az atmoszféráról, és a végén
Sors asszony a szarajevói kávénénike képében
érkezett, slafrokban, vörössarkú papucsban klaffogva
végig a színpadon. A közönség tapsolt, a
színészek boldogok voltak és fáradtak, a bennfentesek
azt mondták, hogy az elôadásban benne volt a szarajevói
lehallgatások kora, amely éppen most van elmúlóban,
hogy benne volt a korszellem.
Többé semmiféle ironikus hangsúlyt nem érzek a hat évvel ezelôtti Godot-ra lesve reminiszcenciáiban: a két pitiáner spicli, aki távcsôvel kémlelte az ablakot az utca másik oldalán, most az orvlövészek távcsövének lencséjén keresztül figyeli tulajdon városának ablakait, az utcákon mozgó eleven célpontokat; a szerbek meghúzták a kötelet a muzulmánok nyaka körül; a mulatságos ördög többé nem a színpadon sántikál, hanem egész éjszaka az elsötétített város terein és romjai között bódorog; a megsárgult színlapon furcsán formált angol szavak, melyeket a tervezô ugyanezen elôadás amerikai plakátjáról másolt ide:
A képen látható
szerb színész Szarajevóban maradt, és ottjártunkkor
találkoztunk, valahogy szomorúan; a muzulmán színész
emigrált, Ljubljanában él, de még nem találkoztunk.
A szerb színházigazgató, aki a darabot mûsorra
vette, most Paléban tartózkodik és ostromolja a várost.
Még két évig
játszották a darabot, úgy látszik, nézôben
nem volt hiány, és a végén, ahogy a színházakban
lenni szokott, elnyelte a lyukas emlékezet. Ahogy lenni szokott,
csak a régi színlapok és fényképek maradtak
utána. Ezúttal azonban minden teljesen szertefoszlott, mintha
valami régmúlt idôben lett volna az elôadás.
Olyan események következtek utána, amelyekben nem volt
helye semmiféle parafrázisnak, játéknak vagy
gúnynak.
Eljött az igazi Godot ideje.
Ugyanabba a színházba röpke öt évvel késôbb
eljött Beckett Godot-ja a bátor Susan Sontag rendezésében.
És ez is csak színház volt. Hiszen Godot megint valahol
másutt tartózkodott. Talán ott, ahol egy bosnyák
katona várt reá, és aki Sontag kísérlete
alkalmával azt mondta: „A saját Godot-mat várom minden
nap a város fölött a lövészárokban."
Ott várta Z.T. drámaíró is, de ez mit sem von
le az arra irányuló hatalmas erôfeszítésbôl,
hogy a korábbinál is abszurdabb valóság közepette
fennmaradjon az abszurd alkotómûvészet. Megfosztani
ettôl azok próbálták, akik nem többet és
nem kevesebbet róttak fel Susan Sontagnak, mint hogy önreklámot
mûvel. A Spiegelben olvastam a maliciózus és gunyoros
írást Sontag Szarajevóban végzett munkájáról.
Hamburgból talán ilyennek tûnhetett. Szarajevóból
azonban nem. Szarajevóban, az abszurd valóság közepette,
ami a haldoklás, és a relatív valóságban,
ami talán az élet, éppen az alkotás áll
az élet pártján. Az alkotás azt mondja: létezem,
még létezem, még van értelme. A mûvészet
nem halál, az élet erôsebb. Ha ugyanis elfogadjuk a
valóság abszolutizálását, amelyben nincs
reflexió és mûvészi relativitás és
képzelôerô és alkotó játék,
akkor meg kell barátkoznunk azzal, hogy többé nincs
semmi, csak a lövészárkok a város fölött,
a torokszorító érzés és az abszurd haldoklás.
Éppen ezzel száll szembe paradox módon az abszurd
mûvészet. Ahogy ezt felismeri, felismeri az értelmét
is. Susan Sontag és a szarajevói színészek
„értelmetlen", abszurd cselekedete, ahogy az ostromlott, megfigyelt
város közepén színre viszik a Godot-t, védôbeszéd
az értelem és az élet mellett.
Maga a cselekedet, az alkotás
e körülmények között és ezek ellenére
a Camus-i lázadó értelem elvét hordozta és
hozta létre.
Habár Susan Sontag a médiumok
számára kissé leegyszerûsítette a dolgot.
Azt mondta, azért van itt, mert azért harcol, hogy a város
és annak kultúrája visszatérjen eredeti állapotába.
Az elôzô állapot úgymond, az eszményi
együttélés, a türelem, a kozmopolitizmus, a multikulturalitás
állapota volt. Ezt mostanra lerombolták, és Susan
Sontag másokkal együtt, akik csatlakoztak gondolatához,
azért jött ide, hogy a világ idilli képe újrateremtôdjék.
Szarajevó tehát mindig multietnikumú, multikulturális
és multitoleráns volt. Szarajevo ezen ideális képe
azután megsokszorozódott: az egyetemes multikulturális,
multitoleráns multimûvészet lihegni kezdett e felfújt
sztereotípia láttán. Csak hát mire volt jó
ez ideológiai púder, ez a szekundér interpretáció,
az újabb mûköd, amin keresztül nem látni
semmit.
A multikulti, az újabb üres
frázis, amely pár éve az európai áramlatok
felszínén tartja magát. Ezt rágják,
csócsálják a szimpóziumokon és a politikai
gyûléseken, többnyire azért, hogy leplezzék
a páneurópai ostobaságot és kulturálatlanságot.
A kultúrát, tehát alkotó vagy legalábbis
kíváncsi ember a definíció szerint multikulturális
lény. A kultúra, ha az valóban kultúra, sohasem
monokultúra. A monokultúra az agronómusok dolga, nem
az alkotóké. És Szarajevóban nem egyik kultúrának
a másik elleni támadása megy végbe, nem az,
hogy a monokultúra megsemmisíti a multikultúrát.
Szarajevóban a privitimizmusról van szó, a minden
fajta, de fôként politikai privitimizmusról, az erôszakos
politikai akarat meghosszabbításáról, amely
miután elvesztette az erejét ahhoz, hogy uralkodjék,
orozzon, rendelkezzék és manipuláljon, a brutális,
gyilkos erôszakhoz nyúlt. A monokultúrák, melyek
most egymással szemben állnak, és fognak majd egyre
inkább, a zárt és erôszakos rendszer szülöttei,
következmények, nem pedig okok. A kultúra esetében
– vagy pedig kultúra nem is létezik, – fölösleges
az összes multi- vagy mono- elôtag. És nem a kultúra,
a szerb, a horvát vagy a muzulmán kultúra volt az,
amely elindította ezt a tragédiát, hanem az érzéketlen
politikusok, akik a kultúrát mindig puszta eszköznek
tekintették, akár a kihallgatók a gumibotot és
végül az ágyúkat.
Akkor tehát miért
pont Szarajevo? Miért a rák, miért a pusztítás,
miért a korai haldoklás? Valóban csak azért,
mivel pont Szarajevó volt a multietnikus, a multikulturális
toleráns együttélés példája, ahogy
a jó szándékú nyilatkozatok újabb áradatai
hangoztatják? Mivel itt éppen a kultúrálatlanság
és a barbárság nevében a kultúrát
és a civilizációt akarják megsemmisíteni?
Ha Szarajevó valóban a toleráns együttélés
oázisa volt, miként történhetett mégis,
hogy ilyen mérvû erôszak és káosz robbant
ki benne? Mert hát hogy is követhetne el a tisztán multikulturális
és világfias és toleráns szellem etnikai tisztogatást,
viselhetne hegyi martalóc háborút és nyilváníthatna
erôszakos intoleranciát?
Valóban, a felületes
látogatót Szarajevó külsôségeiben
is megragadta a három kultúra, a három nép
és három vallás vonzó, különbözô
és bizonyos értelemben idilli együttélésének
képe: mecsetek és minaretek, pravoszláv templomok
kupolái és a katolikus székesegyház tornyai,
egymás mellett. Együtt volt az úgynevezett „rája",
a köznép urbánus életmódjában,
a popzene eredeti és Jugoszlávia szerte közkedvelt áramaiban,
fôként a fiatal nemzedéket alakította át
az új, városias melting pot, Kusturica filmjei, a színház,
a sport... mindez és sok egyéb más valóban
azt az érzést keltette, hogy itt megszületik az együttélés
modellje. De aki egy kicsit is megvakarta a vékony kérget,
alatta másfajta képet talált: az emberek között
láthatatlan határok húzódtak. A közös
kulturális határok felmagasodtak és a különbségek
elmélyültek egyszerûen azért, mert nem lehetett
ôket szabadon kifejezni. Szarajevó fölött sztálinista
hatalmasságok súlyos keze dirigált, akik vigyáztak,
hogy a „multikulturalitás" szigorúan ellenôrzött
keretek között érvényesülhessen. A monolitikus
társadalmi rend egységesítésére törekedett,
a különbségek, ha már nem lehetett azokat eltüntetni,
az úgynevezett „nemzeti megoszlás", illetve a „paritás"
elvében intézményesültek. Ez azt jelentette,
hogy a kiadóban a fôszerkesztônek horvátnak kellett
lennie, ha az igazgató szerb volt, és a felelôs szerkesztô
vagy legalább a kereskedelmi igazgató muzulmán kellett
hogy legyen, vagy tetszôlegesen fölcserélve. Az Oslobodjenje
címû újság másnaponta cirill- illetve
latin betûs lapfejjel jelent meg, és ugyanígy szerepeltek
elegyesen, ki tudja, miféle logika szerint a cikkek is az oldalakon.
És ugyanígy az összes intézményben, a
gazdaságban, mindenütt. Akik Szarajevóba jártunk,
mind tudtuk és megéltük ezt, éjszakai beszélgetéseken
megtudtuk, ki van éppen ellehetetlenítve nemzeti hovatartozása
miatt, és hogy tulajdonképpen mind el vannak nyomva. Szarajevóban
nem a multikulturális, mindent átitató tolerancia
létezett, hanem a három kultúra elegye. Három
kultúra elegye még nem ad multikultúrát, hanem
csak paritást, silány pótlékát a szabadságnak
és a demokráciának, melyben szabadon kiélheti
magát minden kultúra és minden vallás. Az urbánus
életmód, az ars vivendi, a nyájas élcelôdés
mûvészete, a popzene, a sport, az élet csak megpróbálta
átlépni a láthatatlan határokat és különbségeket,
és ez sokszor sikerült is. Az intézményesített
kanalizáció, melybe a pártideológusok megpróbálták
beterelni ezt a sokféleséget, a félelem, az irigység,
a gyanakvás, a monokulturális és vallási rivalizálás
légkörét idézte elô. Az élet és
a múlt súlyos hordalékainak tehetetlensége,
az effajta körülmények miatt feszültségek
keletkeztek, melyekrôl úgy sejtettük, és ki is
mondtuk, hogy veszélyesek. De senki sem tudta elképzelni,
hogy ennyire, hogy halálos veszélyt hordoznak.
Hogy milyen viszonyok uralkodtak
ebben az idilli multikultirális pasztoráléban, jól
érzékelteti a muzulmán mondás, amit annak idején
Abdulah Sidran költôtôl hallottam: „Nehéz idôket
élünk. Ha szólok, fejemet vesztem. Ha nem szólok,
elvesztem emberi arcomat." Elveszteni a tulajdon arcunkat egyet jelent
a becsület, a méltóság és az egyéni
integritás elvesztésével. És mindezt Szarajevóban
egész idô alatt veszély fenyegette. Végül
sokan elvesztették mindkettôt: a fejüket és az
arcukat is. Nem egyszerre mindkettôt, hanem elôször az
arcukat és utána a fejüket.
I.L. szarajevói horvát
költô, aki most Zágrábban él és
a Grbavicán ottmaradt kiégve a lakása az összes
könyvével és kéziratával, minden nap azon
töpreng, mi volt a baj, hogy is történhetett meg mindez?
Az urbánus életforma volt az, ami egyesített bennünket.
Szarajevóban sohasem élt igazán az a tényleges
identitás, amely szabadon támaszkodik a hagyományra,
merít belôle és felkínálja ugyanolyan
szabad megértésre mindenki másnak. Ezért volt
egész idô alatt könnyen kisajátítható,
és most prédájául esett az erôszaknak.
Nem lehetett és nem szabadott elfogadni tulajdon mélyebb
identitását, ezért maradt védtelen elôbb
az ideológiai és végül a fizikai erôszak
elôtt. Sem a horvát irodalmi tradíció sem a
közkedvelt boszniai ferencesek, sem a kortársi alkotómûvészet,
semmi sem élhetett szabadon a központi bizottság által
ellenôrzött paritás és nemzeti megoszlás
nélkül. A szarajevói muzulmánok az odalátogató
számára sohasem jelenthettek többet mint a Bascarsija
folklórja, a dzsámik pedig mint a régi idôk
maradványai – valójában pedig, ahogy mondani szokás,
ez volt és ma is ez jelenti az európai muzulmánságot.
Amikor többek lettek folklórnál, ott találták
magukat a rács mögött, a „fundamentalista" Izetbegovichoz
és sok társához hasonlóan, akiknek mi is védelmére
keltünk annak idején a szlovén PEN határozataiban.
Semmi kétség, hasonló sorsra jutottak a szerb nacionalisták
is, akik közül sokan elköltöztek Belgrádba.
D. K. muzulmán író sem érti, miként
lettek egyszerre Európa indiánjai, akik mintha rezervátumban
élnének, és akiket szisztematikusan öldösnek.
Sohasem figyelt föl arra, hogy Szarajevóban tulajdonképpen
egyetlen utcát sem neveztek el muzulmán szellemi emberekrôl,
vagy legalább a városalapítóról. A fontosabb
utcák ma is Stepe vajda, Putnik vajda és a Jugoszláv
Néphadsereg nevét viselik. Ilyen értelemben Szarajevónak
valóban több volt a szerb és a meghatározhatatlan
jugoszláv identitása (ma is van Tito marsallról elnevezett
utcája), mint az a tényleges identitás, amely visszatükrözte
volna a város tényleges kulturális gazdagságát
és szövevényes különféleségét.
A muzulmánság fatalisztikusan
türelmes volt, a horvátság frusztrált, a szerbség
ellenôrzött. A valóban multikulturális Szarajevó
nem létezett. Urbánus életközösség
volt ez és a mindenki számára elfogadható tömegkultúra
életközössége. Egyik sem volt elég erôs
a pártideológusi és a nacionalista erôszakkal
szemben.
Mielôtt még igazán
elkezdôdött volna az egész, a szarajevói utcákon
éjszakánként új és új nacionalista
feliratok jelentek meg. Valaki ezt írta fel a posta falára:
Ez itt Szerbia! Egy másik kéz odaírta: Hülye,
ez itt a posta! Ma nehezen írna oda bárki bármit is,
mivel a postából alig maradt valami. Ma keményebb
viccek köröznek a monokultúráról és
s mitikus primitivizmusról. Ez például: a Holdon összetalálkozik
a monokulturális horvát, a muzulmán és két
szerb. A horvát azt mondja: ez a sok kô itt Dalmácia.
A muzulmán nem ért vele egyet: ennyire sziklás csak
Hercegovina lehet. Ez itt Bosznia és Hercegovina. Az egyik szerb
meg elôveszi a pisztolyát, lelövi a másik szerbet,
és azt mondja: itt egy szerb sír. Ez itt Szerbia.
Ami Szarajevóban történt,
annak semmi köze a monokultúrához vagy a multikultúrához,
legkevésbé a kultúrához, sokkal inkább
a kulturálatlan politikai gondolkodáshoz, a rurális
észjáráshoz, az öntelt, ostoba demagógokhoz,
akik annyi éven át tartották kordában a népet,
és próbáltak meg kézben tartani mindenfajta
alkotótevékenységet. Mikor a demokrácia mégoly
gyöngéd leheletére megrendültek patriarchális
gazdaságuk alapjai, a fenyegetettség pánikjában,
az ôket fenntartó hatalom és az elôjogok páni
féltésében, tehetetlen dühükben a végsô
eszközhöz, az erôszakhoz folyamodtak. A Jugoszláv
Néphadsereg volt az eszköz, amit e célra kezükben
tartottak, Boszniában felhalmozott, felmérhetetlen tömegû
fegyverével, „a szerb szabadságharcosokkal", akiknek megzavarták
a fejét. A kultúra, annak fenyegetettsége, a szent
szerb ügy, annak tradíciói, mítoszai, irodalma,
amit úgymond, mind-mind veszély fenyegetett – ez lett az
ideológiai és a propagandafedezéke az erôszaknak
valamint a hatalom, az erô és a néppel való
rendelkezés visszaszerzésére irányuló
kísérletnek. A szerb kultúrának és a
szerb alkotómûvészetnek sincs ehhez semmi köze,
még akkor sem, ha az egész tébolynak az élén
egy költô áll, oldalán egy irodalomprofesszorral,
a német irodalom szakértôjével.
Persze minden a kultúra és
az alkotótevékenység nevében történik.
Ennek jegyében ûzik tréfáikat, nemcsak a házfalakon
és nemcsak a Holdon. A Trebevicen is, közvetlenül a város
fölött, ahonnan a szláv ügy, a pravoszláv
ügy nevében ûzte tréfáit Limonov orosz
író, akinek egészen sajátos a humora.
Limonov a pravoszlávia és
a szláv testvériség nevében jelképesen,
a kamerák elôtt kilôtt egy géppuska-sorozatot
a városra és annak polgári lakosságára.
Bizonyára azért, mert ahol ártatlan városokra
lônek, az Oroszország. Itt vannak a szarajevói törökök
sírjai. Ez itt Oroszország.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu