Élni az idô
ellenében: Nádas Péter magyar író, aki
1942-ben született Budapesten, a második világháború
óta írott egyik legizgalmasabb regény szerzôje.
Az Emlékiratok könyve 1985-ben jelent meg Magyarországon.
Az, hogy megjelenhetett, maga is a magyar szocializmus széthullását
jelezte. Német fordítása elnyerte az osztrák
állam irodalmi nagydíját. A nagyvárosi nyüzsgés
helyett Nádas inkább félrevonultan él egy nyugat-magyarországi
kis faluban. (FAZ)
Írni az idô
ellenében: Az Emlékiratok könyve átível
Budapesten és Berlinen, a jelenen és a többszörös
múlton. Egy emberi jellem fejlôdését beszéli
el fellendüléseken és hányattatásokon
keresztül -- a szerelemrôl mesél tehát, a vágyról
és a visszautasításról és minden érzések
ellentmondásosságáról. A politika, amely Kelet-Európa
országaiban mindent bekebelezni látszott, ezt az írót
csak mellékesen érdekli: mint a privát élet
közege, mint személyes indulatok és kapcsolatok vetülete.
(FAZ)
Annak, hogy elmúltam
ötven éves, nincsen különösebb jelentôsége.
Mindenesetre mások az élményeim, mint azoké,
akik 1956-ban vagy 1968-ban születtek. Minden esetre valamiféle
köztes létre vagyok predesztinálva és semmiképpen
nem az egyértelmûségre.
Apám budapesti
nagypolgári családból származik, a századfordulón
még egy bizonyos történelmi szerepet is játszottak.
Késôbb a család lecsúszott. Dédapám
jogász volt, képviselô. és két fontos
törvény, a zsidóság emancipációjáról
és a polgári házasságról szóló
törvény megalkotásában vett részt. Lánya
volt az elsô Európában, aki kizárólag
polgári házasságot kötött. Szegény
Bébi néni, elég rossz polgári házasság
lett belôle. Ebben az idôben még nagyon gazdag volt
a család.
Anyám ezzel
szemben nyomorultan szegény proletárcsaládból
származik. A szüleimben nemcsak két teljesen eltérô
társadalmi háttér, hanem két teljesen eltérô
életfelfogás is találkozott, amelyek bizonyos pontokon
mégis rokonságot mutattak. Mindketten megrögzött
szabadgondolkodók voltak, osztoztak a patriotizmusukban, ami nem
jelentett nacionalizmust, és különbözô okokból
ugyan, de mindketten kommunisták lettek. A kommunista mozgalomban
ismerték meg egymást. A német megszállás
után apám befalaztatta magát a bátyjával
és egy barátjával, együtt egy pincébe,
és ott hamis papírokat gyártottak, Kommunista röplapokat
nyomtattak. A háború után nagy karriernek néztek
elébe. S hogy ebbôl mégsem lett semmi, az a lelki alkatukon
és az extrém nézeteiken múlott.
Anyám volt
a Nôszövetség budapesti elnöke, karrierjének
ez volt a csúcspontja, és ettôl a poszttól kellett
aztán megválnia. Amikor elôkészítették
az abortuszt bûncselekménynek nyilvánító
Ratkó-törvényt, berendelték a nômozgalmi
aktivistákat a pártközpontba. Kész tények
elé állították ôket. Rákosi tartotta
az eligazítást. Anyám nem várta meg, amíg
befejezi,hanem a dühtôl magán kívül közbevágott:
„Én meg, Rákosi elvtárs, úgy gondolom, hogy
elôbb az ólat, aztán a disznót!" A mondat elég
pragmatikusan hangzik. Úgy gondolhatta,hogy ennek az egész
tömeges gyermekáldásnak elôbb meg kéne
teremteni a szociális feltételeit.
Nagyon kemény
ember volt, egyenes, az én szememben a mai napig a proletár
gondolkodás esszenciáját testesíti meg. Néhány
dologra rávesztett, olykor elég kegyetlenül. S hogy
ez nem vált a káromra, azt annak köszönhetem, hogy
a szüleim nagyon szerették egymást. Ebbôl a szerelembôl
átsugárzott valamennyi ránk, gyerekekre is. Így
válhatott pozitívvá az élethez való
viszonyom annak ellenére, hogy olyan korszakban születtem,
amikor az élethez fûzôdô alapviszony nem alakult
feltétlenül pozitív módon, sôt.
Ha létezik
csapda -- márpedig létezik, és mindig bele is sétálok
--, akkor az abban áll, hogy ösztönösen mindig valami
jót várok. Nem tudtam, és a lelkem legmélyén
mindmáig nem is tudom, hogy két ember között létezhet
másféle viszony, mint amilyen a szüleimé volt.
Apám öngyilkosságát nem lehet kizárólag
anyám halálával indokolni -- politikai okai is voltak
--, de azért nem tudta elviselni a helyzetét, amelybe a politikai
nézeteivel került, mert az anyám nem volt többé
mellette. 1955-ben halt meg, tizenhárom éves voltam, az öcsém
hat. Apám három évvel késôbb ölte
meg magát.
Anyám halála
után nem volt többé sok kedvem a tanuláshoz.
Itt álltam egy félôrült apával, és
vezetnem kellett a háztartást is. Még gyerekként
kezdtem el írni, elég primitív kis történeteket.
Késôbb majdnem mindet megsemmisítettem. Miközben
ezeket a kistörténeteket írtam, arra gondoltam, hogy
író leszek. És ezt ma ugyanúgy gondolom, mint
akkoriban. Nem a végeredmény volt a fontos, hanem a délután,
az íróasztal, az asztali lámpa, a csönd, maga
a hangulat, a külsô és a belsô, a sajátos
harmóniájuk.
Ezt az állapotot
akartam. Mint aki egy kábítószerre rákapott.
Jól éreztem magam ebben az állapotban -- még
ma is elôttem van, pedig jó régen volt -- ez a sötét
téli délután, kint világos van, bent, az íróasztalomnál
ég a villany. Aközött, ami kint van, és amin gondolkodom
vagy fantáziálok, óriási a távolság,
ám az egyik nem kérdôjelezi meg a másikat.
Rendszeres képzésben
sosem részesültem. A polgári neveltetésnek annyi
maradványa azért maradt, hogy ezért legszívesebben
leköptem volna magam. Hogy még érettségim se
legyen, ez azért utolsó dolog. Ugyanakkor nagyon felszabadító
is volt, mert teljesen zavartalanul élhettem a saját - rettenetes
szenvedésekkel teli belsô életemet.
Három évig
voltam fotóriporter a Nôk Lapjánál, majd újságíró
a Pest Megyei Hírlapnál. Az volt a naiv elképzelésem,
hogy újságíróként meg tudok birkózni
a cenzúra problémáival, amire fotográfusként
nem voltam képes. Az akkoriban szokásos termelési
riportokon teljesen csôdöt mondtam, a népgazdaságról
fogalmam sem volt, a bel- és külpolitika nem érdekelt.
Amolyan életszagú, úgynevezetten emberi riportokat
írtam, meg kritikákat, glosszákat. A kollégáim
ezért eléggé utáltak, és olykor bosszút
is álltak miatta. Ami egészen magától értetôdô
és jogos bosszú volt, hiszen úgy nézett ki,
mintha kivonnám magam bizonyos dolgok, bizonyos feladatok elvégzése
alól, amelyeket nekik természetszerûleg el kellett
végezniük, idônként tehát teljesen váratlanul
olyan feladatokat bíztak rám, amelyek súlyos morális
kétségek közé taszítottak. Legalább
két olyan riportot írtam, amelyikben messze túlléptem
a saját morális tûrôképességem
lehetséges határait: az egyik a munkásôrség
éjszakai gyakorlatáról készített riport
volt, a másik egy bulgár pártdelegáció
látogatása. Ezek morálisan egyszerûen megoldhatatlan
feladatok voltak, kizárólag hazudni lehetett, hiszen még
csak nem is utalhattam arra, hogy a munkásôrök már
koradélután tök részegek, és ezért
a gyakorlat során -- hála istennek -- semmi nem is mûködött.
Ez a két feladat,
amelyet meggyôzôdésem ellenére hajtottam végre,
hozzájárult ahhoz, hogy 1968-ban beláttam: ha éhen
döglök, akkor sem tudom tovább csinálni. Egy évig
még volta szerzôdésem a lappal, rádiómûsorokról
írtam és könyvkritikákat, aztán ezt is
abbahagytam.
Rettenetesen féltem,
hogy mi lesz velem. Mészöly Miklós feleségével,
Polcz Alaine-nel sétáltunk a Városmajorban, és
kérdeztem tôle, mit csináljak, mit tanácsol.
Azt mondta: „A mezôk állatai és az ég madarai
sem kérdezik, mibôl éljenek. Az Úr mindenkirôl
gondoskodik." Ez a mondat lehetett volna éppen rossz hatással
is rám, ha nem lettem volna megkeresztelve, és ha ez a tény
éppen azokban az években nem jelentett volna számomra
valami nagyon fontosat. És ez a mondat más okból is
fontos volt nekem: morális gondjaimhoz képest még
mindig jobb és tisztességesebb megoldás volt a gondviselésre
bízni magam, mint továbbcsinálni egy olyan munkát,
amely semmilyen módon nem elégíthetett ki.
Aztán elköltöztem
Budapestrôl. Egy parasztház tisztaszobájában
laktam Kisorosziban, és tulajdonképpen nem tudom, hogy mibôl
éltem. Éhezni nem éheztem soha, de nagyon keveset
ettem, idôs parasztasszonyok etettek. Ha zöldbab volt, akkor
zöldbabot kaptam az öregasszonyoktól, ha pedig a paradicsom
érett vagy a zöldborsó, akkor hozták a zöldborsót
vagy a paradicsomot... Volt egy macskám, és ha vettem egy
doboz májkonzervet, megfeleztem vele. Kaptam öt krumplit ajándékba,
a kertben volt kaprom, amit én ültettem, kitaláltam
egy ételt, a kapros krumplilevest. Ezt különben még
ma is szívesen esszük.
Sajnos ma már
nincsen kit megkérdeznem, hogy valójában miért
is kereszteltek meg. Hamis papírokkal vészeltük át
a háborút. A családban nem volt szokás kikeresztelkedni.
A vallás nem volt beszédtéma, jómagam nyolc
évesen tudtam meg, hogy zsidó vagyok. Az Évkönyvben
leírt jelenet, azon kevés dolgok közé tartozik
a könyveimben. amelyek teljes mértékben, szóról-szóra
megfelelnek a valóságnak. Miután diadalmasan kijelentettem,
hogy utálom a zsidókat, anyám kényszerített
arra, hogy a tükörbe nézzek, és tényleg
azt mondta nekem: „Jól nézd meg, itt van neked egy zsidó,
nyugodtan gyûlölheted, utálhatod".
Ha mindazokban a fikciókban,
amelyeket eddig írtam, az identitás kérdése,
a saját identitásom keresése centrális szerepet
játszik, akkor azt biztosan kapcsolatba lehet hozni a pillanattal,
amikor meg kellett néznem a saját naiv énemet a tükörben.
Az antiszemita megpillantotta a maga zsidaját, és a zsidó
a maga antiszemitáját -- mindkettôt egy és ugyanazon
személyben. S ha van az embernek szellemi életútja,
akkor talán nincsen annál fontosabb, mint egyetlen személyben
ismerni meg mindkettôt. Azóta is igyekszem a mindenkori másikról
nem megfeledkezni.
Valószínû,
hogy kommunista szüleim, akik zsidók voltak és nem voltak
megkeresztelve, engem azért kereszteltettek meg mégis, hogy
ne zsidó hitoktatásban részesüljek. Mégsem
értem a dolgot. Mert akkor, valamilyen okból nyilván
mégsem akarták, hogy zsidó legyek. De akárhogyan
is volt, ennek évekig nem volt semmiféle jelentôsége
a számomra. Folytattam a szabadgondolkodáson és az
ateizmuson nyugvó családi tradíciót. De egy
bizonyos idô után a keresztség nagyon is jelentôssé
vált, s ez a mai napig így van. Nincsen semmiféle
intézményes formája. Bár egy ideig jártam
templomba is.
Ateistának
neveltek, de az engem legjobban gyötrô kérdés
már gyerekkoromban is az volt: Mi van akkor, ha ez az elképzelés
alapjaiban hamis? A gyerek is érezheti, hogy egy olyan univerzumban
áll, amelyben a dolgoknak van valamilyen rendje, hierarchiája.
Ha pedig a dolgoknak van valamilyen hierarchiájuk, akkor mindegy,
miként nevezem el a csúcson állót, abszolút
szellemnek vagy Istennek. Ha nem is a hierarchia csúcsán,
mert addig nem ér el a tekintetem, de a hierarchiának egy
magasabb fokán, ahova a tekintetem még elér, lennie
kell egy megfelelô fogalomnak.
A világkép,
amelyet a szüleimtôl átvettem, nem volt az érzéseimmel
összeegyeztetetô. Ezért kezdtem el azon gondolkodni,
hogy az az univerzum, amelyet az ateizmus, a materializmus és a
szabadgondolkodás írt le nekem, vajon mennyire stabil. Meg
kellett állapítanom, hogy a materializmus és az ateizmus
csak részei lehetnek egy feltételezhetô egésznek,
tehát meg kellett néznem, mi az, ami nem matéria,
mi az, ami teista, és mi lehet a szabadgondolkodás ellentéte.
Ez megint ugyanaz a történet: egyszerre látom a tükörben
az antiszemitát és a zsidót. És ha én
zsidó létemre kereszténynek mondom magam, nem is vagyok
olyan messze Jézus Krisztustól. Még genetikusan sem.
És közelebb vagyok az európai gondolkodásmódhoz,
mintha csak az egyik volnék vagy a másik.
Az én kultúrám
egy átlagos européer átlagos kultúrája,
amelyhez magától értetôdôen és
természetes módon kapcsolódik a zsidó kultúra.
Ezek olyan dolgok, amelyek nem zárják ki egymást,
és nagyon békésen képesek együtt élni.
Ha csak nem vagyunk rasszisták, s a származást nem
soroljuk a politikai kategóriák közé. Ha így
szegezik nekem a kérdést, akkor zsidó vagyok. Errôl
a kérdésrôl a dédapám viszonylag egyszerûen
nyilatkozott a parlamentben: „Akinek nem tetszik, hogy ebben az országban
zsidók is élnek, annak tessék kivándorolni."
Ha úgy gondolja,
hogy én Thomas Mannt és Marcel Proustot valamiféle
követendô példának tekintem, akkor ellent kell
mondanom. S hogy kritizálnám ôket, az sem igaz. Sajátos
rokonszenvvel viseltetem irántuk, de más szerzôket
tulajdonképpen jobban szeretek. Musilt, a 19. század orosz
orosz irodalmát, a 19. század egész irodalmát,
úgy, ahogy van, jobban szeretem. Jobban szeretem Theodor Stormot
és Fontanét, mert hozzájuk képest Proust és
Thomas Mann stiliszták. A stiliszták esztéták.
Ha Gogolt olvasom, sosem jut eszembe, hogy esztéta lenne,. Proust
és Thomas Mann esetében azonnal erre gondolok. Ahhoz képest,
hogy milyen jó stiliszták és milyen csodálatos
esztétikai képük van a világról, nagyon
kevés újat mondanak az emberrôl,kevés megrendítôt
az emberek egymásközötti viszonyáról. Gogol
és Csehov, Tolsztoj és Fontane errôl sokkal többet
tudnak, és sokkal többet tudnak elmesélni.
Számomra tehát
e két nagy stiliszta, Marcel Proust és Thomas Mann inkább
azért volt érdekes és fontos, mert bennem is fölmerült
a kérdés, vajon miért vagyunk kénytelenek inkább
esztéták vagy stiliszták lenni, mint az emberi kapcsolatok
és jellemek ismerôi. Miért tolódott el a 20.
század második felének egész irodalma a stilisztikák
felé?
Az irodalmi mûvekben
ma egyetlen egy ember létezik, aki természetesen tulajdonságok
nélküli ember. Mert ha nincsenek más emberek, akikben
tulajdonságai manifesztálódhatnának, akkor
ô sincsen, akkor neki sincsenek látható tulajdonságai.
Vagy csak egy, két, három tulajdonsága van. Mármost
ezt a két vagy három tulajdonságot csak úgy
lehet bemutatni, ha valamilyen rendkívüli nyelvi fordulatban
jelentkezik. A stilisztikai megoldás viszont nem annyira a hôst
fogja jellemezni, mint inkább a szerzôt. Az én lelkem
azért állt meg a 19. századi regénynél,
mert engem alapvetôen egyetlen dolog érdekel: milyenek a többi
emberek, hogyan él a másik ember, ki vagy te, s mindez miért
történik éppen így velünk?
Az irodalmi hôs
elmagányosodásának folyamata az individuális
szabadság ideáljának gyôzelmén van megalapozva,
a gyôzelem viszont az egyenlôség és a testvériség
rovására ment. A francia forradalom jelszavai azonban nem
egyszerûen eszmék, amelyeket meg lehetne haladni. Legalább
olyan lenyûgözô és a világképet megváltoztató
felfedezés ez, mint az a megállapítás, hogy
Jézus Krisztust értünk feszítették meg.
Nem véletlen, hogy a francia forradalmárok azt is hozzátették:
Szabadság, egyenlôség, testvériség --
vagy a halál. Ha a három fogalom nem alkot egységet
a világban, akkor valami veszendôbe megy és elpusztul,
ami az emberben egyensúlyt és harmóniát alkot.
A nagy nyugati demokráciák
a szabadság megvalósítása helyett az egyén
szabad önrendelkezésére tettek, s ennek megvalósítását
szolgálta a jogegyenlôség. Egyenlôség
helyett viszont kitalálták a szociális kiegyenlítés
módszerét, amely az egyenlôséget nem hogy nem
valósítja meg, hanem mintegy törvényesíti
az önzést . A testvériség pedig teljességgel
feledésbe merült, s a szabadság és egyenlôség
hiányában ezt el is kell gyorsan felejteni... Megmaradt az
Én. Ez a szegény, árva Én egymagában
áll és szabadságát jogilag biztosítja.
A szocializmus és
a kommunizmus társadalmai ezzel szemben az egyenlôség
elvére tettek. Gleichsaltolás volt az eredmény és
a szabadság teljes hiánya, amibôl közvetlenül
következik, hogy nem maradt helye a testvériségnek.
Rabok között legfeljebb bajtársiasság létezik,de
nem testvériség. Ennek a kísérletnek most a
végére értünk, s egyetlen lehetôségünk
maradt. Még mindig a legjobb azt mondani: Itt állok, és
igyekszem senkit nem bántani. S hogy ez a szükséges
redukció milyen hiánybetegségekhez, milyen kiegyensúlyozatlanságokhoz
vezet, miként delegálja a problémákat ahelyett,
hogy megoldaná, azt inkább nem vesszük tudomásul.
Mindezt nem lehet
figyelmen kívül hagyni vagy megkerülni, ha esztétikáról
beszélünk. Ha ugyanis egy regénynek csupán egyetlen
szereplôje van,akkor az már nem regény. Lehet persze
regénynek nevezni, mégsem felel meg az elbeszélés
iránti ôsi igénynek, hogy mondjon el egy épkézláb
történetet, mondja el, milyen események játszódtak
le emberek között. Emberek között lezajlott folyamatokról
csak akkor tudok mesélni, ha több emberrôl beszélek,
hasonló és eltérô tulajdonságaikról,
jellemükrôl és konfliktusaikról. A modern regény
hôsei kénytelen-kelletlen maradtak magukra, és ez a
legjobb, amit errôl elmondhatunk,de ha már így történt,
akkor az arányérzékem megkívánja, hogy
legalább ezt az egyetlen Ént rendesen megnézhessem
magamnak.
Megoldhatatlan stiláris
problémává változott, hogy miért nem
tudok egyes szám harmadik személyben elbeszélni. Miért
kényszerülök szakadatlanul arra, hogy egyes szám
elsô személyben beszéljek? Ezt a kényszerûséget
a társadalmi rendszer kényszere még fel is erôsítette.
Az ember mindent el akart kerülni, ami kívül volt saját
körén,hiszen abban a pillanatban, amint elhagyta saját
személyiségének határait, bekerült egy
olyan masinériába, ahol nem volt ura többé a
saját cselekedeteinek, mert nem tudta többé ellenôrizni
cselekedeteinek következményeit. Ezt mindenképpen el
kellet kerülni, és ezért zárkóztam be
még jobban az egyes szám elsô személybe. Így
azonban olyan slamasztikába kerültem, amely nem a szocializmus
specialitása volt, és nem is az én specifikus pszichikai
adottságaimból következik, hanem az egész európai
kultúrát jellemezheti. Ez az európai kultúra
az emberi egoizmust emelte a legmagasabb mûvészi magaslatokra,
és innen már tényleg nincsen tovább. Ha nem
szólíthatom meg többé a másik embert,
és ô sem szólít meg engem, akkor nincsen is
többé kihez beszélnem.
Ezt a problémát
Marcel Proust és Thomas Mann ironikus formában oldja meg.
Musil megpróbálja komolyan megoldani, mintha nem is osztrák
lenne, hanem német, még Thomas Mann-nál is németebb.
Szörnyû kudarcot vall. îr egy fantasztikus regényt,
amelyet nem képes befejezni. Kudarca be van építve
a regényébe, tönkre kell benne mennie. Mert az egész
regény valamilyen ásító hiányról
szól, arról, hogy ez a tulajdonságok nélküli
ember, ez a hajlékony, tartás nélküli lény,
akinek mégiscsak van valamilyen testi alakja, képtelen testvéri
kapcsolatra lépni, amikor viszont mégis megkísérli,
akkor szerelmi viszony lesz a testvéri viszonyból, egy rettenetes
kulturális tiltásba ütközik, s innen aztán
tényleg vissza kell vonulnia. Magyarán, a testvériség
vágyával nincsen hová mennie...
A 20. századi
regény nagy problémái rejtett, nem tudatosan feldolgozott,
vagy inkább tudatosan fel nem dolgozott formában vannak jelen
ebben az ............. regényben. A 20. század második
felétôl kezdve az igen tisztelt kollégák ezt
a fel nem dolgozott formát is a szépen a szônyeg alá
söprik.
Az emberi szolidaritás
fogalma, amely Csehovnál és Tolsztojnál még
olyan plasztikus, szintén feledésbe merült. A részvét
nem lenne megfelelô fogalom erre, mert nem fejezi ki pozitívan
az emberi összetartozás érzetét. De értem,
miért nem tetszik Magának ezek a „szolidaritás"..
Mondjunk akkor inkább kölcsönös empátiát.
Arra a folyamatra gondolok, ahogy egy ember megpillant egy másik
embert, és tudja, miben hasonlít rá és miben
kül0nbözik. Ennek az adottságnak semmi köze se a
neméhez, se a társadalmi helyzetéhez, se az életkorához.
A 20. század második felének irodalma tehát
alapvetô dolgokról mondott le: a jellemrôl, amin nem
azt a romantikus felfogást értem, hogy vannak jók
és rosszak. De igenis azt gondolom, hogy a jellem független
a társadalmi helyzettôl, a neveltetéstôl és
a nemtôl. A jellem az egyetlen, amely által az ember részesül
az istenibôl, s ezért a jellem köt össze bennünket
az univerzummal. A 19. század tudta ezt. Közkeletû tudás
volt, az irodalom számára is, Csehov másról
se ír. Én nem bírálom Marcel Proustot és
Thomas Mannt, inkább az érdekel, melyek voltak azok a témák,
amelyekrôl volt tudomásuk, de mégsem beszéltek
róluk. Amikor az Emlékiratok könyvén dolgozni
kezdtem, akkor azt hittem, hogy ez a tabuk problémája. Ma
már azt gondolom, hogy a tabuk csupán kísérôjelenségek.
Thomas Mann-nál
vannak jellemek, méghozzá milyenek, ô is élvezi!
De gondoljunk csak bele, milyen ironikusan bánik velük. Csak
akkor nem ironikus, ha maga is érintve van. Rudi Schwerdtfeger figurája
erre a legjobb példa. Tudjuk, hogy Thomas Mann regényt írt
Paul Ehrenberg iránti szerelmérôl, amit aztán
elégetett, miután Katia Pringsheimet feleségül
vette. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a Doktor Faustusnak volt egy egész
fejezete Adrian Leverkühn Rudi Schwerdtfeger szerelmérôl,
amelyet Erika Mann nyomására kivett a könyvbôl.
Amikor elôször olvastam a Doktor Faustust, éreztem, hogy
itt van valami csodálatos Leverkühn és Schwerdtfeger,
de azt is éreztem, hogy itt valamit megcsonkítottak. Ha nem
lett volna ez az érzésem, nem írtam volna egy regényt
Thomas nevû fôhôssel. Játék ez egy olyan
emberrel, aki nem hazudós ugyan, mert Thomas Mann soha nem hazudott,
de aki állandóan bújócskázik önmagával.
Tisztelem és
csodálom ôt, mert olyan határokig ment el, ahová
derék polgári közönsége csak azért
követte - és tele vagyok ámulattal, hogy egyáltalán
követték ahelyett, hogy megkövezték volna - szóval
azért követték, mert ugyanazt érezték,
mint ô. Mind ugyanúgy beleszeretett az összes kisfiúkba,
és a legnagyobb malacságokat követték el gondolatban,
miközben ugyanazt a bújócskát játszották,
mint Thomas Mann. A megfelelés egészen nyilvánvaló,
de akkor utána kell nézni, hogy hol vannak azok a jellemek,
amelyek ezt a bújócskát ûzik önmagukkal.
Ezt nekem elfelejtették megmutatni, Csehov volt az utolsó,
aki ezt nekem megmutatta. Az önmagával bújócskázó
jellemet Thomas Mann nem mutatja meg és Proust sem. Ehhez kell nekik
a stilisztika, a distancia, hogy összhangban maradhassanak önmagukkal.
Az Emlékiratok
könyve természetesen nem kiút ebbôl a slamasztikából.
Nevetségessé válnék, ha ezekhez az óriásokhoz
mérném magam. Nem gondolkodtam megoldásokon, fôként
azért nem, mert ezeket a problémákat nem lehet „megoldani".
Engem a kultúra kérdései érdekelnek: az a kérdés
például, hogy miért van az, hogy a huszadik század
végének regényeiben legjobb esetben a szerzô
karakterével találkozhatom, és más emberek
jellemével nem. És ha legalább a szerzô karakterét
világosan láthatom, akkor már boldog vagyok, mert
a legtöbb esetben a szerzô még önmagával
sem nagyon találkozik. Ennek a regénytípusnak egyetlen
klasszikus önigazolása van, a mondat, amely Delphoiban a jósda
fölé volt kiírva: „Ismerd meg önmagad!" Csakhogy
Delphoiban az Én és a Világ még nem vált
el egymástól, hiszen mindkettôben ott álltak
az istenek. Nietzsche felismerésével az istenek valóban
halottak, ami persze nem írandó Nietzsche számlájára.
Minden mindennel felcserélhetô.
Mintha ugyan személyes szabadság létezhetne egyenlôség
és testvériség nélkül. Mintha ezek a jogilag
szabad emberek a testvériséget a jótékonysági
szervezetek adóból leírható számláira
bízhatnák. Ez azonban egyszerûen nem megy, s ha tegnap
még tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, akkor miért nem tudom
mára? Az önismeret fölcserélôdik a világismerettel,
és egy hamis, mert a világ ismeretét teljességgel
nélkülözô önismeretrôl azt képzeljük,
hogy igazi önismeret és világismeret.
Erre a világismeretre
építünk aztán intézményeket és
rendszereket, és közben azt hisszük, hogy a görögök
szellemi örökösei vagyunk. A második világháború
óta nem vagyunk azok. A 20. század második felen nemcsak
a jellemeket törölte ki az irodalomból, hanem a szerelmet
is eltörlte. És szenvedés sincsen többé.
Hiszen ha a regényben csak egyetlen személy létezik,
akkor nem is várhatunk el tôle mást. Kibe a fenébe
legyek szerelmes, ha csak én létezem? Ha azonban ez az egyetlen
megmaradt hôs nem szerelmes, ha nem éli át az emberek
közti kapcsolat legmélyebb lehetôségét,
akkor mi a csudától szenvedjen? Nem kell szenvednie. Ebben
a kultúrában, amely az én kultúrám is,
elfelejtôdött két alapvetô emberi indulat, a szerelem
és a szenvedés. És miért felejtette el a szerelmet,
kérem szépen? Mert ha elismernénk, hogy az ember egyedül
nem érzi jól magát, akkor az egyet jelentene a szabadság
hiányának beismerésével. Kelet-Európában
még ma is mindenki szakadatlanul szenved. Olyan szégyentelenül
és hangosan, hogy azt már néha én magam is
undorítónak találom. Nyugat-Európában
viszont emberek milliói tesznek úgy, mintha állandóan
a lehetô legjobban éreznék magukat, miközben rettenetesen
szenvednek. Nem sikkes rosszul érezni magunkat, mert ezzel a puszta
ténnyel megzavarnánk másokat abbéli szabadságukban,
hogy jól érezzék magukat. Ha rosszul érzem
magam, és azt mondom: „Rettenetesen rosszul vagyok, legszívesebben
a Dunába ugranék vagy fölkötném magam",
akkor ezzel a másikat nyilvánvalóan felszólítom
arra, hogy önmagából kilépve szolidaritást
vagy empátiát tanúsítson irántam. És
akkora másik embernek tényleg az lehetne az érzése,
hogy énjének nyugalmát megzavarták.
Ezért kell
szerelem helyett szexualitásról beszélni, és
ez aztán olyan beszéd, amelyet csak egy egészen kis
lépés választ el a pornográfiától.
Amelyet más morális megfontolások miatt el kell ítélnem,
egy másik fiókba bedugnom,avagy egyenesen külön
városnegyedet berendezni a számára. Olyan világban
élünk, amelyben minden és mindenki számára
van külön rekesz, és ebben a rekeszben mindenkinek kötelezôen
jól kell éreznie önmagát. Ha mégsem, akkor
majd találkoznak ketten, akik nem férnek bele a létezô
rekeszekbe, alakítanak egy új csoportot, és kész
van nekik az új rekesz, és ebben aztán megint jó.
Kétlem, hogy
ez lenne az emberi szabadság. És ha mégis, akkor kétlem,
hogy egy ilyen világból a szenvedést ki lehetne rekeszteni.
Ám ha a szenvedésrôl nem szabad beszélni, akkor
ennek mindenkire nézve súlyos következménye van.
Errôl akartam mesélni az Emlékiratok könyvében.
Miközben dolgoztam
rajta, a szöveg intenzitása fontosabb volt, mint az extenzitása,
a mélysége fontosabb, mint a szélessége. Egy
szöveg persze csak akkor tud intenzív lenni, ha nincsen olyan
részlet, amelynek elhagyása elméletileg megengedhetô
lehetne. „Jéghegy technikával" dolgoztam. Az elsô ötletet
tilos leírni. Nem azért, mintha ne lehetne jó, hanem
azért mert ha nincsen mögötte felhalmozva ezernyi részlet,
amely a cselekményt megindokolná, akkor minden önkényes
vagy esetleges marad. Az ezerbôl följegyzek ötöt,
hetet vagy tizenkettôt. Hogy mennyit, az attól függ,
hogy az adott kontextusban a szöveg egésze mennyit bír
el belôle. Vagy ha itt valamit elspóroltam, akkor másutt
ki kell a hiányt egyenlítenem, nehogy az a benyomás
keletkezhessék, hogy a dolgoknak csak helyi jelentôségük
van, s nem illeszthetôk bele az egészbe. Nekem az a dolgom,
hogy a dolgok lokális jelentését felmérjem,
s e szerint illesszem bele az egészbe.
Ez nem stilisztika.
Tapasztalat és képzelet között fogok mozogni,s
a két pólus között megtett utak a mondatok. Vegyük
például azt a jelenetet, amelyben két férfi
összeölelkezve fekszik a díványon, és az
egyik hangosan zokogni kezd. A nevetése zokogásba csuklik
át. Ez lehet jó ötlet, de még nem írható
meg. Nagyon sokat kell tudnom errôl a két emberrôl.
Mit bíztak egymásra és mit nem, mit akarnak elkerülni,
és mit akarnak egymásnak adni. Ismerni kell a múltjukat
és a jövôjüket. Saját tapasztalataim, a férfiakkal
és a nôkkel kapcsolatos élményeim alapján
fontolóra kell vennem, hogy mindez lehetséges-e, vagy csupán
egy ötlet. A fantázia azt diktálja, hogy ennek az alaknak
itt sírni kell. Ám hogy az adott körülmények
között egy ember egész testében megrázkódva,
bôgni tud-e, azt csakis a tapasztalat dönti el. Ilyenkor kezd
el az ember a saját múltjában kutatni, és itt
a zokogás, a sírás, a bôgés különbözô
fajtáit találja. Szétválogatja ôket:
igen ez a fájdalom, ez a szerelem, ez a kéj zokogása.
S aztán mondjuk óhatatlanul fölmerül a kérdés,
nincs-e összefüggés e különbözô sírástípusok
között. Mielôtt írni kezdem a mondatot, tudnom kell,
hogy miként viszonyulok a zokogáshoz. Szakadatlanul azon
vagyok, hogy visszanyúljak és keresgéljek a saját
életemben vagy akár az irodalomban. És aztán
ez lesz az elôfeltétele annak, hogy le tudjak, vagy éppenséggel
ne tudjak leírni egy mondatot.
Ami nem azonos a modern
ember önismeretével, aki önelégülten azt ismételgeti,
„hát igen, ilyen vagyok". De hát milyen az ember? Szerintem
inkább a „ki?" kérdésére kéne válaszolni.
A modern önismeret azt kérdezi, „milyen vagy?". A delphoi-i
kérdés viszont inkább úgy hangzik „ki vagy
te?". Ha ugyanis arra a kérdésre válaszolok, hogy
milyen valaki, akkor ezzel valójában arra a kérdésre
válaszolok, hogy valaki nekem hasznos-e. Erre a kérdésre
viszont csak valamiféle utilitarista választ adhatok, vagy
a válaszom etikai vagy esztétikai szempontból szelektált.
Ám arra a kérdésre még mindig nem tudok válaszolni,
hogy mi az, ami az adott embert minden más lénytôl
megkülönbözteti. És akkor még mindig nem tudok
a szerelem alapvetô kérdésére választ
adni. Nem, ehhez a munkához nekem tényleg nincsen szükségem
semmiféle önfegyelemre. Engem ugyanis semmi más nem
érdekel. Ami a kortársaim többségét foglalkoztatja,
engem nem érdekel. Akkor van szükségem nagy önfegyelemre,
ha úgy teszek, mintha érdekelne. Az ember nem szívesen
bánt meg másokat azzal, hogy ôk bizony értelmetlenségekkel
foglalkoznak. És önfegyelemre van szükségem ahhoz
is, hogy úrrá legyek a félelmeimen. Mert sok dolog
van, amit egyáltalán nem szeretnék tudni önmagamról.
És ezért állandóan és rettenetesen félek,
szorongok, hogy netán megtudhatom.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu