AZ IDÔ ELLENÉBEN ÉLNI, ÍRNI AZ ÁR ELLENÉBEN
- NÁDAS PÉTER BESZÉL ÖNMAGÁRÓL KRISZTINA KOENENNEL -

  Élni az idô ellenében: Nádas Péter magyar író, aki 1942-ben született Budapesten, a második világháború óta írott egyik legizgalmasabb regény szerzôje. Az Emlékiratok könyve 1985-ben jelent meg Magyarországon. Az, hogy megjelenhetett, maga is a magyar szocializmus széthullását jelezte. Német fordítása elnyerte az osztrák állam irodalmi nagydíját. A nagyvárosi nyüzsgés helyett Nádas inkább félrevonultan él egy nyugat-magyarországi kis faluban. (FAZ)
  Írni az idô ellenében: Az Emlékiratok könyve átível Budapesten és Berlinen, a jelenen és a többszörös múlton. Egy emberi jellem fejlôdését beszéli el fellendüléseken és hányattatásokon keresztül -- a szerelemrôl mesél tehát, a vágyról és a visszautasításról és minden érzések ellentmondásosságáról. A politika, amely Kelet-Európa országaiban mindent bekebelezni látszott, ezt az írót csak mellékesen érdekli: mint a privát élet közege, mint személyes indulatok és kapcsolatok vetülete. (FAZ)
  Annak, hogy elmúltam ötven éves, nincsen különösebb jelentôsége. Mindenesetre mások az élményeim, mint azoké, akik 1956-ban vagy 1968-ban születtek. Minden esetre valamiféle köztes létre vagyok predesztinálva és semmiképpen nem az egyértelmûségre.
  Apám budapesti nagypolgári családból származik, a századfordulón még egy bizonyos történelmi szerepet is játszottak. Késôbb a család lecsúszott. Dédapám jogász volt, képviselô. és két fontos törvény, a zsidóság emancipációjáról és a polgári házasságról szóló törvény megalkotásában vett részt. Lánya volt az elsô Európában, aki kizárólag polgári házasságot kötött. Szegény Bébi néni, elég rossz polgári házasság lett belôle. Ebben az idôben még nagyon gazdag volt a család.
  Anyám ezzel szemben nyomorultan szegény proletárcsaládból származik. A szüleimben nemcsak két teljesen eltérô társadalmi háttér, hanem két teljesen eltérô életfelfogás is találkozott, amelyek bizonyos pontokon mégis rokonságot mutattak. Mindketten megrögzött szabadgondolkodók voltak, osztoztak a patriotizmusukban, ami nem jelentett nacionalizmust, és különbözô okokból ugyan, de mindketten kommunisták lettek. A kommunista mozgalomban ismerték meg egymást. A német megszállás után apám befalaztatta magát a bátyjával és egy barátjával, együtt egy pincébe, és ott hamis papírokat gyártottak, Kommunista röplapokat nyomtattak. A háború után nagy karriernek néztek elébe. S hogy ebbôl mégsem lett semmi, az a lelki alkatukon és az extrém nézeteiken múlott.
  Anyám volt a Nôszövetség budapesti elnöke, karrierjének ez volt a csúcspontja, és ettôl a poszttól kellett aztán megválnia. Amikor elôkészítették az abortuszt bûncselekménynek nyilvánító Ratkó-törvényt, berendelték a nômozgalmi aktivistákat a pártközpontba. Kész tények elé állították ôket. Rákosi tartotta az eligazítást. Anyám nem várta meg, amíg befejezi,hanem a dühtôl magán kívül közbevágott: „Én meg, Rákosi elvtárs, úgy gondolom, hogy elôbb az ólat, aztán a disznót!" A mondat elég pragmatikusan hangzik. Úgy gondolhatta,hogy ennek az egész tömeges gyermekáldásnak elôbb meg kéne teremteni a szociális feltételeit.
  Nagyon kemény ember volt, egyenes, az én szememben a mai napig a proletár gondolkodás esszenciáját testesíti meg. Néhány dologra rávesztett, olykor elég kegyetlenül. S hogy ez nem vált a káromra, azt annak köszönhetem, hogy a szüleim nagyon szerették egymást. Ebbôl a szerelembôl átsugárzott valamennyi ránk, gyerekekre is. Így válhatott pozitívvá az élethez való viszonyom annak ellenére, hogy olyan korszakban születtem, amikor az élethez fûzôdô alapviszony nem alakult feltétlenül pozitív módon, sôt.
  Ha létezik csapda -- márpedig létezik, és mindig bele is sétálok --, akkor az abban áll, hogy ösztönösen mindig valami jót várok. Nem tudtam, és a lelkem legmélyén mindmáig nem is tudom, hogy két ember között létezhet másféle viszony, mint amilyen a szüleimé volt. Apám öngyilkosságát nem lehet kizárólag anyám halálával indokolni -- politikai okai is voltak --, de azért nem tudta elviselni a helyzetét, amelybe a politikai nézeteivel került, mert az anyám nem volt többé mellette. 1955-ben halt meg, tizenhárom éves voltam, az öcsém hat. Apám három évvel késôbb ölte meg magát.
  Anyám halála után nem volt többé sok kedvem a tanuláshoz. Itt álltam egy félôrült apával, és vezetnem kellett a háztartást is. Még gyerekként kezdtem el írni, elég primitív kis történeteket. Késôbb majdnem mindet megsemmisítettem. Miközben ezeket a kistörténeteket írtam, arra gondoltam, hogy író leszek. És ezt ma ugyanúgy gondolom, mint akkoriban. Nem a végeredmény volt a fontos, hanem a délután, az íróasztal, az asztali lámpa, a csönd, maga a hangulat, a külsô és a belsô, a sajátos harmóniájuk.
  Ezt az állapotot akartam. Mint aki egy kábítószerre rákapott. Jól éreztem magam ebben az állapotban -- még ma is elôttem van, pedig jó régen volt -- ez a sötét téli délután, kint világos van, bent, az íróasztalomnál ég a villany. Aközött, ami kint van, és amin gondolkodom vagy fantáziálok, óriási a távolság, ám az egyik nem kérdôjelezi meg a másikat.
  Rendszeres képzésben sosem részesültem. A polgári neveltetésnek annyi maradványa azért maradt, hogy ezért legszívesebben leköptem volna magam. Hogy még érettségim se legyen, ez azért utolsó dolog. Ugyanakkor nagyon felszabadító is volt, mert teljesen zavartalanul élhettem a saját - rettenetes szenvedésekkel teli belsô életemet.
  Három évig voltam fotóriporter a Nôk Lapjánál, majd újságíró a Pest Megyei Hírlapnál. Az volt a naiv elképzelésem, hogy újságíróként meg tudok birkózni a cenzúra problémáival, amire fotográfusként nem voltam képes. Az akkoriban szokásos termelési riportokon teljesen csôdöt mondtam, a népgazdaságról fogalmam sem volt, a bel- és külpolitika nem érdekelt. Amolyan életszagú, úgynevezetten emberi riportokat írtam, meg kritikákat, glosszákat. A kollégáim ezért eléggé utáltak, és olykor bosszút is álltak miatta. Ami egészen magától értetôdô és jogos bosszú volt, hiszen úgy nézett ki, mintha kivonnám magam bizonyos dolgok, bizonyos feladatok elvégzése alól, amelyeket nekik természetszerûleg el kellett végezniük, idônként tehát teljesen váratlanul olyan feladatokat bíztak rám, amelyek súlyos morális kétségek közé taszítottak. Legalább két olyan riportot írtam, amelyikben messze túlléptem a saját morális tûrôképességem lehetséges határait: az egyik a munkásôrség éjszakai gyakorlatáról készített riport volt, a másik egy bulgár pártdelegáció látogatása. Ezek morálisan egyszerûen megoldhatatlan feladatok voltak, kizárólag hazudni lehetett, hiszen még csak nem is utalhattam arra, hogy a munkásôrök már koradélután tök részegek, és ezért a gyakorlat során -- hála istennek -- semmi nem is mûködött.
  Ez a két feladat, amelyet meggyôzôdésem ellenére hajtottam végre, hozzájárult ahhoz, hogy 1968-ban beláttam: ha éhen döglök, akkor sem tudom tovább csinálni. Egy évig még volta szerzôdésem a lappal, rádiómûsorokról írtam és könyvkritikákat, aztán ezt is abbahagytam.
  Rettenetesen féltem, hogy mi lesz velem. Mészöly Miklós feleségével, Polcz Alaine-nel sétáltunk a Városmajorban, és kérdeztem tôle, mit csináljak, mit tanácsol. Azt mondta: „A mezôk állatai és az ég madarai sem kérdezik, mibôl éljenek. Az Úr mindenkirôl gondoskodik." Ez a mondat lehetett volna éppen rossz hatással is rám, ha nem lettem volna megkeresztelve, és ha ez a tény éppen azokban az években nem jelentett volna számomra valami nagyon fontosat. És ez a mondat más okból is fontos volt nekem: morális gondjaimhoz képest még mindig jobb és tisztességesebb megoldás volt a gondviselésre bízni magam, mint továbbcsinálni egy olyan munkát, amely semmilyen módon nem elégíthetett ki.
  Aztán elköltöztem Budapestrôl. Egy parasztház tisztaszobájában laktam Kisorosziban, és tulajdonképpen nem tudom, hogy mibôl éltem. Éhezni nem éheztem soha, de nagyon keveset ettem, idôs parasztasszonyok etettek. Ha zöldbab volt, akkor zöldbabot kaptam az öregasszonyoktól, ha pedig a paradicsom érett vagy a zöldborsó, akkor hozták a zöldborsót vagy a paradicsomot... Volt egy macskám, és ha vettem egy doboz májkonzervet, megfeleztem vele. Kaptam öt krumplit ajándékba, a kertben volt kaprom, amit én ültettem, kitaláltam egy ételt, a kapros krumplilevest. Ezt különben még ma is szívesen esszük.
  Sajnos ma már nincsen kit megkérdeznem, hogy valójában miért is kereszteltek meg. Hamis papírokkal vészeltük át a háborút. A családban nem volt szokás kikeresztelkedni. A vallás nem volt beszédtéma, jómagam nyolc évesen tudtam meg, hogy zsidó vagyok. Az Évkönyvben leírt jelenet, azon kevés dolgok közé tartozik a könyveimben. amelyek teljes mértékben, szóról-szóra megfelelnek a valóságnak. Miután diadalmasan kijelentettem, hogy utálom a zsidókat, anyám kényszerített arra, hogy a tükörbe nézzek, és tényleg azt mondta nekem: „Jól nézd meg, itt van neked egy zsidó, nyugodtan gyûlölheted, utálhatod".
  Ha mindazokban a fikciókban, amelyeket eddig írtam, az identitás kérdése, a saját identitásom keresése centrális szerepet játszik, akkor azt biztosan kapcsolatba lehet hozni a pillanattal, amikor meg kellett néznem a saját naiv énemet a tükörben. Az antiszemita megpillantotta a maga zsidaját, és a zsidó a maga antiszemitáját -- mindkettôt egy és ugyanazon személyben. S ha van az embernek szellemi életútja, akkor talán nincsen annál fontosabb, mint egyetlen személyben ismerni meg mindkettôt. Azóta is igyekszem a mindenkori másikról nem megfeledkezni.
  Valószínû, hogy kommunista szüleim, akik zsidók voltak és nem voltak megkeresztelve, engem azért kereszteltettek meg mégis, hogy ne zsidó hitoktatásban részesüljek. Mégsem értem a dolgot. Mert akkor, valamilyen okból nyilván mégsem akarták, hogy zsidó legyek. De akárhogyan is volt, ennek évekig nem volt semmiféle jelentôsége a számomra. Folytattam a szabadgondolkodáson és az ateizmuson nyugvó családi tradíciót. De egy bizonyos idô után a keresztség nagyon is jelentôssé vált, s ez a mai napig így van. Nincsen semmiféle intézményes formája. Bár egy ideig jártam templomba is.
  Ateistának neveltek, de az engem legjobban gyötrô kérdés már gyerekkoromban is az volt: Mi van akkor, ha ez az elképzelés alapjaiban hamis? A gyerek is érezheti, hogy egy olyan univerzumban áll, amelyben a dolgoknak van valamilyen rendje, hierarchiája. Ha pedig a dolgoknak van valamilyen hierarchiájuk, akkor mindegy, miként nevezem el a csúcson állót, abszolút szellemnek vagy Istennek. Ha nem is a hierarchia csúcsán, mert addig nem ér el a tekintetem, de a hierarchiának egy magasabb fokán, ahova a tekintetem még elér, lennie kell egy megfelelô fogalomnak.
  A világkép, amelyet a szüleimtôl átvettem, nem volt az érzéseimmel összeegyeztetetô. Ezért kezdtem el azon gondolkodni, hogy az az univerzum, amelyet az ateizmus, a materializmus és a szabadgondolkodás írt le nekem, vajon mennyire stabil. Meg kellett állapítanom, hogy a materializmus és az ateizmus csak részei lehetnek egy feltételezhetô egésznek, tehát meg kellett néznem, mi az, ami nem matéria, mi az, ami teista, és mi lehet a szabadgondolkodás ellentéte. Ez megint ugyanaz a történet: egyszerre látom a tükörben az antiszemitát és a zsidót. És ha én zsidó létemre kereszténynek mondom magam, nem is vagyok olyan messze Jézus Krisztustól. Még genetikusan sem. És közelebb vagyok az európai gondolkodásmódhoz, mintha csak az egyik volnék vagy a másik.
  Az én kultúrám egy átlagos européer átlagos kultúrája, amelyhez magától értetôdôen és természetes módon kapcsolódik a zsidó kultúra. Ezek olyan dolgok, amelyek nem zárják ki egymást, és nagyon békésen képesek együtt élni. Ha csak nem vagyunk rasszisták, s a származást nem soroljuk a politikai kategóriák közé. Ha így szegezik nekem a kérdést, akkor zsidó vagyok. Errôl a kérdésrôl a dédapám viszonylag egyszerûen nyilatkozott a parlamentben: „Akinek nem tetszik, hogy ebben az országban zsidók is élnek, annak tessék kivándorolni."
  Ha úgy gondolja, hogy én Thomas Mannt és Marcel Proustot valamiféle követendô példának tekintem, akkor ellent kell mondanom. S hogy kritizálnám ôket, az sem igaz. Sajátos rokonszenvvel viseltetem irántuk, de más szerzôket tulajdonképpen jobban szeretek. Musilt, a 19. század orosz orosz irodalmát, a 19. század egész irodalmát, úgy, ahogy van, jobban szeretem. Jobban szeretem Theodor Stormot és Fontanét, mert hozzájuk képest Proust és Thomas Mann stiliszták. A stiliszták esztéták. Ha Gogolt olvasom, sosem jut eszembe, hogy esztéta lenne,. Proust és Thomas Mann esetében azonnal erre gondolok. Ahhoz képest, hogy milyen jó stiliszták és milyen csodálatos esztétikai képük van a világról, nagyon kevés újat mondanak az emberrôl,kevés megrendítôt az emberek egymásközötti viszonyáról. Gogol és Csehov, Tolsztoj és Fontane errôl sokkal többet tudnak, és sokkal többet tudnak elmesélni.
  Számomra tehát e két nagy stiliszta, Marcel Proust és Thomas Mann inkább azért volt érdekes és fontos, mert bennem is fölmerült a kérdés, vajon miért vagyunk kénytelenek inkább esztéták vagy stiliszták lenni, mint az emberi kapcsolatok és jellemek ismerôi. Miért tolódott el a 20. század második felének egész irodalma a stilisztikák felé?
  Az irodalmi mûvekben ma egyetlen egy ember létezik, aki természetesen tulajdonságok nélküli ember. Mert ha nincsenek más emberek, akikben tulajdonságai manifesztálódhatnának, akkor ô sincsen, akkor neki sincsenek látható tulajdonságai. Vagy csak egy, két, három tulajdonsága van. Mármost ezt a két vagy három tulajdonságot csak úgy lehet bemutatni, ha valamilyen rendkívüli nyelvi fordulatban jelentkezik. A stilisztikai megoldás viszont nem annyira a hôst fogja jellemezni, mint inkább a szerzôt. Az én lelkem azért állt meg a 19. századi regénynél, mert engem alapvetôen egyetlen dolog érdekel: milyenek a többi emberek, hogyan él a másik ember, ki vagy te, s mindez miért történik éppen így velünk?
  Az irodalmi hôs elmagányosodásának folyamata az individuális szabadság ideáljának gyôzelmén van megalapozva, a gyôzelem viszont az egyenlôség és a testvériség rovására ment. A francia forradalom jelszavai azonban nem egyszerûen eszmék, amelyeket meg lehetne haladni. Legalább olyan lenyûgözô és a világképet megváltoztató felfedezés ez, mint az a megállapítás, hogy Jézus Krisztust értünk feszítették meg. Nem véletlen, hogy a francia forradalmárok azt is hozzátették: Szabadság, egyenlôség, testvériség -- vagy a halál. Ha a három fogalom nem alkot egységet a világban, akkor valami veszendôbe megy és elpusztul, ami az emberben egyensúlyt és harmóniát alkot.
  A nagy nyugati demokráciák a szabadság megvalósítása helyett az egyén szabad önrendelkezésére tettek, s ennek megvalósítását szolgálta a jogegyenlôség. Egyenlôség helyett viszont kitalálták a szociális kiegyenlítés módszerét, amely az egyenlôséget nem hogy nem valósítja meg, hanem mintegy törvényesíti az önzést . A testvériség pedig teljességgel feledésbe merült, s a szabadság és egyenlôség hiányában ezt el is kell gyorsan felejteni... Megmaradt az Én. Ez a szegény, árva Én egymagában áll és szabadságát jogilag biztosítja.
  A szocializmus és a kommunizmus társadalmai ezzel szemben az egyenlôség elvére tettek. Gleichsaltolás volt az eredmény és a szabadság teljes hiánya, amibôl közvetlenül következik, hogy nem maradt helye a testvériségnek. Rabok között legfeljebb bajtársiasság létezik,de nem testvériség. Ennek a kísérletnek most a végére értünk, s egyetlen lehetôségünk maradt. Még mindig a legjobb azt mondani: Itt állok, és igyekszem senkit nem bántani. S hogy ez a szükséges redukció milyen hiánybetegségekhez, milyen kiegyensúlyozatlanságokhoz vezet, miként delegálja a problémákat ahelyett, hogy megoldaná, azt inkább nem vesszük tudomásul.
  Mindezt nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy megkerülni, ha esztétikáról beszélünk. Ha ugyanis egy regénynek csupán egyetlen szereplôje van,akkor az már nem regény. Lehet persze regénynek nevezni, mégsem felel meg az elbeszélés iránti ôsi igénynek, hogy mondjon el egy épkézláb történetet, mondja el, milyen események játszódtak le emberek között. Emberek között lezajlott folyamatokról csak akkor tudok mesélni, ha több emberrôl beszélek, hasonló és eltérô tulajdonságaikról, jellemükrôl és konfliktusaikról. A modern regény hôsei kénytelen-kelletlen maradtak magukra, és ez a legjobb, amit errôl elmondhatunk,de ha már így történt, akkor az arányérzékem megkívánja, hogy legalább ezt az egyetlen Ént rendesen megnézhessem magamnak.
  Megoldhatatlan stiláris problémává változott, hogy miért nem tudok egyes szám harmadik személyben elbeszélni. Miért kényszerülök szakadatlanul arra, hogy egyes szám elsô személyben beszéljek? Ezt a kényszerûséget a társadalmi rendszer kényszere még fel is erôsítette. Az ember mindent el akart kerülni, ami kívül volt saját körén,hiszen abban a pillanatban, amint elhagyta saját személyiségének határait, bekerült egy olyan masinériába, ahol nem volt ura többé a saját cselekedeteinek, mert nem tudta többé ellenôrizni cselekedeteinek következményeit. Ezt mindenképpen el kellet kerülni, és ezért zárkóztam be még jobban az egyes szám elsô személybe. Így azonban olyan slamasztikába kerültem, amely nem a szocializmus specialitása volt, és nem is az én specifikus pszichikai adottságaimból következik, hanem az egész európai kultúrát jellemezheti. Ez az európai kultúra az emberi egoizmust emelte a legmagasabb mûvészi magaslatokra, és innen már tényleg nincsen tovább. Ha nem szólíthatom meg többé a másik embert, és ô sem szólít meg engem, akkor nincsen is többé kihez beszélnem.
  Ezt a problémát Marcel Proust és Thomas Mann ironikus formában oldja meg. Musil megpróbálja komolyan megoldani, mintha nem is osztrák lenne, hanem német, még Thomas Mann-nál is németebb. Szörnyû kudarcot vall. îr egy fantasztikus regényt, amelyet nem képes befejezni. Kudarca be van építve a regényébe, tönkre kell benne mennie. Mert az egész regény valamilyen ásító hiányról szól, arról, hogy ez a tulajdonságok nélküli ember, ez a hajlékony, tartás nélküli lény, akinek mégiscsak van valamilyen testi alakja, képtelen testvéri kapcsolatra lépni, amikor viszont mégis megkísérli, akkor szerelmi viszony lesz a testvéri viszonyból, egy rettenetes kulturális tiltásba ütközik, s innen aztán tényleg vissza kell vonulnia. Magyarán, a testvériség vágyával nincsen hová mennie...
  A 20. századi regény nagy problémái rejtett, nem tudatosan feldolgozott, vagy inkább tudatosan fel nem dolgozott formában vannak jelen ebben az ............. regényben. A 20. század második felétôl kezdve az igen tisztelt kollégák ezt a fel nem dolgozott formát is a szépen a szônyeg alá söprik.
  Az emberi szolidaritás fogalma, amely Csehovnál és Tolsztojnál még olyan plasztikus, szintén feledésbe merült. A részvét nem lenne megfelelô fogalom erre, mert nem fejezi ki pozitívan az emberi összetartozás érzetét. De értem, miért nem tetszik Magának ezek a „szolidaritás".. Mondjunk akkor inkább kölcsönös empátiát. Arra a folyamatra gondolok, ahogy egy ember megpillant egy másik embert, és tudja, miben hasonlít rá és miben kül0nbözik. Ennek az adottságnak semmi köze se a neméhez, se a társadalmi helyzetéhez, se az életkorához. A 20. század második felének irodalma tehát alapvetô dolgokról mondott le: a jellemrôl, amin nem azt a romantikus felfogást értem, hogy vannak jók és rosszak. De igenis azt gondolom, hogy a jellem független a társadalmi helyzettôl, a neveltetéstôl és a nemtôl. A jellem az egyetlen, amely által az ember részesül az istenibôl, s ezért a jellem köt össze bennünket az univerzummal. A 19. század tudta ezt. Közkeletû tudás volt, az irodalom számára is, Csehov másról se ír. Én nem bírálom Marcel Proustot és Thomas Mannt, inkább az érdekel, melyek voltak azok a témák, amelyekrôl volt tudomásuk, de mégsem beszéltek róluk. Amikor az Emlékiratok könyvén dolgozni kezdtem, akkor azt hittem, hogy ez a tabuk problémája. Ma már azt gondolom, hogy a tabuk csupán kísérôjelenségek.
  Thomas Mann-nál vannak jellemek, méghozzá milyenek, ô is élvezi! De gondoljunk csak bele, milyen ironikusan bánik velük. Csak akkor nem ironikus, ha maga is érintve van. Rudi Schwerdtfeger figurája erre a legjobb példa. Tudjuk, hogy Thomas Mann regényt írt Paul Ehrenberg iránti szerelmérôl, amit aztán elégetett, miután Katia Pringsheimet feleségül vette. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a Doktor Faustusnak volt egy egész fejezete Adrian Leverkühn Rudi Schwerdtfeger szerelmérôl, amelyet Erika Mann nyomására kivett a könyvbôl. Amikor elôször olvastam a Doktor Faustust, éreztem, hogy itt van valami csodálatos Leverkühn és Schwerdtfeger, de azt is éreztem, hogy itt valamit megcsonkítottak. Ha nem lett volna ez az érzésem, nem írtam volna egy regényt Thomas nevû fôhôssel. Játék ez egy olyan emberrel, aki nem hazudós ugyan, mert Thomas Mann soha nem hazudott, de aki állandóan bújócskázik önmagával.
  Tisztelem és csodálom ôt, mert olyan határokig ment el, ahová derék polgári közönsége csak azért követte - és tele vagyok ámulattal, hogy egyáltalán követték ahelyett, hogy megkövezték volna - szóval azért követték, mert ugyanazt érezték, mint ô. Mind ugyanúgy beleszeretett az összes kisfiúkba, és a legnagyobb malacságokat követték el gondolatban, miközben ugyanazt a bújócskát játszották, mint Thomas Mann. A megfelelés egészen nyilvánvaló, de akkor utána kell nézni, hogy hol vannak azok a jellemek, amelyek ezt a bújócskát ûzik önmagukkal. Ezt nekem elfelejtették megmutatni, Csehov volt az utolsó, aki ezt nekem megmutatta. Az önmagával bújócskázó jellemet Thomas Mann nem mutatja meg és Proust sem. Ehhez kell nekik a stilisztika, a distancia, hogy összhangban maradhassanak önmagukkal.
  Az Emlékiratok könyve természetesen nem kiút ebbôl a slamasztikából. Nevetségessé válnék, ha ezekhez az óriásokhoz mérném magam. Nem gondolkodtam megoldásokon, fôként azért nem, mert ezeket a problémákat nem lehet „megoldani". Engem a kultúra kérdései érdekelnek: az a kérdés például, hogy miért van az, hogy a huszadik század végének regényeiben legjobb esetben a szerzô karakterével találkozhatom, és más emberek jellemével nem. És ha legalább a szerzô karakterét világosan láthatom, akkor már boldog vagyok, mert a legtöbb esetben a szerzô még önmagával sem nagyon találkozik. Ennek a regénytípusnak egyetlen klasszikus önigazolása van, a mondat, amely Delphoiban a jósda fölé volt kiírva: „Ismerd meg önmagad!" Csakhogy Delphoiban az Én és a Világ még nem vált el egymástól, hiszen mindkettôben ott álltak az istenek. Nietzsche felismerésével az istenek valóban halottak, ami persze nem írandó Nietzsche számlájára.
  Minden mindennel felcserélhetô. Mintha ugyan személyes szabadság létezhetne egyenlôség és testvériség nélkül. Mintha ezek a jogilag szabad emberek a testvériséget a jótékonysági szervezetek adóból leírható számláira bízhatnák. Ez azonban egyszerûen nem megy, s ha tegnap még tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, akkor miért nem tudom mára? Az önismeret fölcserélôdik a világismerettel, és egy hamis, mert a világ ismeretét teljességgel nélkülözô önismeretrôl azt képzeljük, hogy igazi önismeret és világismeret.
  Erre a világismeretre építünk aztán intézményeket és rendszereket, és közben azt hisszük, hogy a görögök szellemi örökösei vagyunk. A második világháború óta nem vagyunk azok. A 20. század második felen nemcsak a jellemeket törölte ki az irodalomból, hanem a szerelmet is eltörlte. És szenvedés sincsen többé. Hiszen ha a regényben csak egyetlen személy létezik, akkor nem is várhatunk el tôle mást. Kibe a fenébe legyek szerelmes, ha csak én létezem? Ha azonban ez az egyetlen megmaradt hôs nem szerelmes, ha nem éli át az emberek közti kapcsolat legmélyebb lehetôségét, akkor mi a csudától szenvedjen? Nem kell szenvednie. Ebben a kultúrában, amely az én kultúrám is, elfelejtôdött két alapvetô emberi indulat, a szerelem és a szenvedés. És miért felejtette el a szerelmet, kérem szépen? Mert ha elismernénk, hogy az ember egyedül nem érzi jól magát, akkor az egyet jelentene a szabadság hiányának beismerésével. Kelet-Európában még ma is mindenki szakadatlanul szenved. Olyan szégyentelenül és hangosan, hogy azt már néha én magam is undorítónak találom. Nyugat-Európában viszont emberek milliói tesznek úgy, mintha állandóan a lehetô legjobban éreznék magukat, miközben rettenetesen szenvednek. Nem sikkes rosszul érezni magunkat, mert ezzel a puszta ténnyel megzavarnánk másokat abbéli szabadságukban, hogy jól érezzék magukat. Ha rosszul érzem magam, és azt mondom: „Rettenetesen rosszul vagyok, legszívesebben a Dunába ugranék vagy fölkötném magam", akkor ezzel a másikat nyilvánvalóan felszólítom arra, hogy önmagából kilépve szolidaritást vagy empátiát tanúsítson irántam. És akkora másik embernek tényleg az lehetne az érzése, hogy énjének nyugalmát megzavarták.
  Ezért kell szerelem helyett szexualitásról beszélni, és ez aztán olyan beszéd, amelyet csak egy egészen kis lépés választ el a pornográfiától. Amelyet más morális megfontolások miatt el kell ítélnem, egy másik fiókba bedugnom,avagy egyenesen külön városnegyedet berendezni a számára. Olyan világban élünk, amelyben minden és mindenki számára van külön rekesz, és ebben a rekeszben mindenkinek kötelezôen jól kell éreznie önmagát. Ha mégsem, akkor majd találkoznak ketten, akik nem férnek bele a létezô rekeszekbe, alakítanak egy új csoportot, és kész van nekik az új rekesz, és ebben aztán megint jó.
  Kétlem, hogy ez lenne az emberi szabadság. És ha mégis, akkor kétlem, hogy egy ilyen világból a szenvedést ki lehetne rekeszteni. Ám ha a szenvedésrôl nem szabad beszélni, akkor ennek mindenkire nézve súlyos következménye van. Errôl akartam mesélni az Emlékiratok könyvében.
  Miközben dolgoztam rajta, a szöveg intenzitása fontosabb volt, mint az extenzitása, a mélysége fontosabb, mint a szélessége. Egy szöveg persze csak akkor tud intenzív lenni, ha nincsen olyan részlet, amelynek elhagyása elméletileg megengedhetô lehetne. „Jéghegy technikával" dolgoztam. Az elsô ötletet tilos leírni. Nem azért, mintha ne lehetne jó, hanem azért mert ha nincsen mögötte felhalmozva ezernyi részlet, amely a cselekményt megindokolná, akkor minden önkényes vagy esetleges marad. Az ezerbôl följegyzek ötöt, hetet vagy tizenkettôt. Hogy mennyit, az attól függ, hogy az adott kontextusban a szöveg egésze mennyit bír el belôle. Vagy ha itt valamit elspóroltam, akkor másutt ki kell a hiányt egyenlítenem, nehogy az a benyomás keletkezhessék, hogy a dolgoknak csak helyi jelentôségük van, s nem illeszthetôk bele az egészbe. Nekem az a dolgom, hogy a dolgok lokális jelentését felmérjem, s e szerint illesszem bele az egészbe.
  Ez nem stilisztika. Tapasztalat és képzelet között fogok mozogni,s a két pólus között megtett utak a mondatok. Vegyük például azt a jelenetet, amelyben két férfi összeölelkezve fekszik a díványon, és az egyik hangosan zokogni kezd. A nevetése zokogásba csuklik át. Ez lehet jó ötlet, de még nem írható meg. Nagyon sokat kell tudnom errôl a két emberrôl. Mit bíztak egymásra és mit nem, mit akarnak elkerülni, és mit akarnak egymásnak adni. Ismerni kell a múltjukat és a jövôjüket. Saját tapasztalataim, a férfiakkal és a nôkkel kapcsolatos élményeim alapján fontolóra kell vennem, hogy mindez lehetséges-e, vagy csupán egy ötlet. A fantázia azt diktálja, hogy ennek az alaknak itt sírni kell. Ám hogy az adott körülmények között egy ember egész testében megrázkódva, bôgni tud-e, azt csakis a tapasztalat dönti el. Ilyenkor kezd el az ember a saját múltjában kutatni, és itt a zokogás, a sírás, a bôgés különbözô fajtáit találja. Szétválogatja ôket: igen ez a fájdalom, ez a szerelem, ez a kéj zokogása. S aztán mondjuk óhatatlanul fölmerül a kérdés, nincs-e összefüggés e különbözô sírástípusok között. Mielôtt írni kezdem a mondatot, tudnom kell, hogy miként viszonyulok a zokogáshoz. Szakadatlanul azon vagyok, hogy visszanyúljak és keresgéljek a saját életemben vagy akár az irodalomban. És aztán ez lesz az elôfeltétele annak, hogy le tudjak, vagy éppenséggel ne tudjak leírni egy mondatot.
  Ami nem azonos a modern ember önismeretével, aki önelégülten azt ismételgeti, „hát igen, ilyen vagyok". De hát milyen az ember? Szerintem inkább a „ki?" kérdésére kéne válaszolni. A modern önismeret azt kérdezi, „milyen vagy?". A delphoi-i kérdés viszont inkább úgy hangzik „ki vagy te?". Ha ugyanis arra a kérdésre válaszolok, hogy milyen valaki, akkor ezzel valójában arra a kérdésre válaszolok, hogy valaki nekem hasznos-e. Erre a kérdésre viszont csak valamiféle utilitarista választ adhatok, vagy a válaszom etikai vagy esztétikai szempontból szelektált. Ám arra a kérdésre még mindig nem tudok válaszolni, hogy mi az, ami az adott embert minden más lénytôl megkülönbözteti. És akkor még mindig nem tudok a szerelem alapvetô kérdésére választ adni. Nem, ehhez a munkához nekem tényleg nincsen szükségem semmiféle önfegyelemre. Engem ugyanis semmi más nem érdekel. Ami a kortársaim többségét foglalkoztatja, engem nem érdekel. Akkor van szükségem nagy önfegyelemre, ha úgy teszek, mintha érdekelne. Az ember nem szívesen bánt meg másokat azzal, hogy ôk bizony értelmetlenségekkel foglalkoznak. És önfegyelemre van szükségem ahhoz is, hogy úrrá legyek a félelmeimen. Mert sok dolog van, amit egyáltalán nem szeretnék tudni önmagamról. És ezért állandóan és rettenetesen félek, szorongok, hogy netán megtudhatom.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/