Óhatatlanul kíváncsivá válunk, ha jelentõs magyar könyvkiadó jelenteti meg egy fiatal költõ elsõ verseskötetét. A feltûnõen nagy bizalom ilyen megnyilvánulása akkor is érdeklõdést kelt a kötet iránt, ha addig nem is hallottunk a költõ és mûvei felõl. Varró Dániel neve viszont ismerõsen cseng az irodalomkedvelõ közönség számára, az elmúlt néhány évben jelentõs mennyiségû versét számos irodalmi lap közölte (például Élet és Irodalom , 2000 , Jelenkor , Holmi , Mozgó Világ , Sárkányfû) . Hallhattunk, olvashattunk a Holmi mûfordító pályázatán elért harmadik helyezésérõl (1995), a Mozgó Világ nívódíj-jutalmának átvételérõl (1996). Neve bekerült az irodalmi köztudatba. Nem véletlen hát, hogy az Ünnepi Könyvhétre megjelenõ elsõ kötetét kitüntetett figyelem kísérte.
A rendkívül rokonszenves címmel (Bögre azúr) ellátott versgyûjtemény szerkezetileg három ciklusra tagolódik (tavaszi leves, tészta, mák ; ki elmúlt huszonegy ; változatok egy gyerekdalra) . Mindegyik ciklus rendelkezik egy, vagy több tartópillérrel, vagyis olyan erõs költeménnyel, amely az adott szerkezeti egység mind tematikus, mind formai summájának tekinthetõ, egyben talán meghaladásának is, kijelölve az esetleges továbblépés irányát/irányait. Ilyen támpillérekként értékelem a villoni balladát idézõ Kicsinyke testamentum ot az elsõ szakaszból, a Vérivó leányok at a második részbõl. A változatok egy gyerekdalra ciklus két pillérre támaszkodik: egyrészt a már elhíresült gyerekdal-átiratok, mûfaji paródiák tömbje tekinthetõ kiemelt fontosságúnak, másrészt az ettõl eltérõ fontosság-argumentációval rendelkezõ kötetzáró, byroni ihletettségû, stanzában írt Ének címû költemény. Kompozíció szempontjából valószínûleg a versek megírásának idõrendje játszott szerepet. Míg az elsõ ciklus a középiskolai évek apró-cseprõ eseményeivel foglalkozik, melyet a Kicsinyke testamentum zár le és ezzel együtt hagy maga mögött, a második tétel verseiben egy ifjú gondolatainak szerelemközpontúsága kap meghatározó figyelmet (Ó, az Ügyész utcán , Borbála , Sóhajnyi vers a szerelemrõl , Szerenád Saroltának) . E második tétel azonban reflektál az elsõben írt költeményekre, azok eszményére is. A korai próbálkozások formai oldalával szakít látszólag a Ki elmúlt huszonegy beszélõje : "Ki elmúlt huszonegy, az már a csendet/szereti jobban, nem az összecsengõ/rímek zaját. Annak szonett a múlt." Azért csak látszólag, mivel a formakincs kiaknázására a legnagyobb mértékben éppen az azt követõ "idõszakban", a harmadik ciklusban kerül sor.
Ezen szakasz mottójaként akár a következõ sorok is szolgálhatnának: "Az ember arról ír, mi nincs neki./Azt adja el, amit kölcsönkapott." (Sóhajnyi vers a szerelemrõl) Mintha egy, a múlt irodalmi közoktatásában oly nagy szerepet játszó hagyomány elevenedne fel, mintha költészettani gyakorlatokkal, versírási feladatok megoldásaival találkoznánk. (Ez persze az egész kötetre is igaz, de itt kapja a legnagyobb szerepet.) Az itt szereplõ versek a magyar költészet nagyjainak és ismert alakjainak mindenképpen tiszteletteljes, ha némiképp ironikus, humoros, de semmiképp nem távolságtartó olvasatának interpretálásai.
Weöres Sándor neve nem csak a W. S. hálája leborul címû vers miatt kerülhet szóba a hatások, az indíttatások megjelölésekor, de a költemények túlnyomó többségének - manapság hiánypótló - gyermekvers, -versike jellege miatt is. (Ezt a jelleget a hátsó füllap önbemutató sorai is megerõsíthetik: "Elsõ költõi sikeremet tizenkét évesen értem el egy eposz-trilógiával [Nyuszika , Nyuszika szerelme , Nyuszika estéje] "; a nyuszika motivikus szerepére még visszatérünk, ahogy a költõ is tette.) A tizenkét költészeti paródia (a hasonló próbálkozásokkal próbálkozhatunk Király Leventénél) - melyek tematikai és alaktani jellegzetességeket hasznosítva és kifigurázva éneklik meg újra és újra az ismert gyerekmondókát: a Boci, boci tarká t - megidézett alanyain (például Balassi, Csokonai, Petõfi, Arany, Ady, Kosztolányi, Kukorelly, Térey) kívül alkalmi versek révén Tandori, Goethe, Byron és általában Parti Nagy Lajos vagy Villon neve említhetõ meghatározó hatástényezõként vagy kedvelt szerzõként. (A háttérben körvonalazódik Radnóti Miklós, József Attila és Kovács András Ferenc költészete is.)
Mûfaj terén a szonett (Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson , Szonett egy kisleánynak, aki vészesen emlékeztet a magyar labdarúgó válogatott tétmérkõzéseire , Mozi , Büfé , Õszi szonett , Téli szonett) , a középkori balladaforma (Kicsinyke testamentum , Szomorú ballada az illanékony ifjúságról) , a ballada mûfaj (Vérivó leányok) , a stanza (Ének) , a dal (A Németvölgyi úttól az Ajtósi Dürer sorig , Vándor éji dala) és az ének (Nyúl tavaszi éneke) , az alkalmi vers (Gombfociballada Tandori úrnak) , az elbeszélõ költemény (Petõfi Sándor) , az episztola (Verses levél Mihályffy Zsuzsannának) részesül elõnyben Varró Dániel tágas költészeti érdeklõdésében. A gazdag formakinccsel való játékot tovább színesíti és karakterizálja a rím nagyfokú szerepe, ami az elmúlt évtizedek magyar költészetében nem kapott túl vonzó megítélést. (Megjegyzem, talán kiaknázottsága miatt üresedett ki e forma, azon túl, hogy az adott költészeti trendek, programok sem szívélyeskedtek vele.) Itt az említett alkotókon kívül mindenképpen szóba hozandó Romhányi József neve, mint rímelõ elõd. Varró Dániel roppant szórakoztatóan, nagy nyelvi leleménnyel hasznosítja a magyar nyelv e formagazdagító tulajdonságát. Több nyelvi regiszter szókincsét építi versei összecsengõibe, néhol azonban akár az a vád is érhetné, hogy öncélú rímfaragóvá, rímhányóvá válik.
A már említett tematikai sajátosságokon kívül az évszakok, a betegség (Máma köhögni fogok , Lemondás és remény mint lesz a náthában eggyé) és a nyúl (nyuszika) tûnik ki, mint a költõi fantáziát mozgató elem. Míg az évszakok motivikájára a megszokott, unalomig koptatott közhelyeken, paneleken túl nem épült ki semmiféle revideáló metaforika, addig a "nyúl-hálózat" jóval kidolgozottabb. Hol egy "sárgarép'" környékén (Nyúl tavaszi éneke) , hol egy nagyszülõ térdein (Nagyapi, sipkám emelintem) , hol fanyúlként az asztalon tûnnek fel (Õszi szonett) . A Tavaszi szonett ben pedig a vers tipográfiai elrendezésébõl adódóan sejlik fel egy ülõ nyuszi képe. Ilyen kiemelt jelentõség-tulajdonítás után, meglepõ lehet a borítón látható kismacska, de ennek "magyarázatát", "e szemtelen, doromboló cicát" a Minek-minek? címû vers ad(hat)ja.
Néhány kérdés mentén vegyük közelebbrõl is szemügyre a költeményeket. Elsõként azt vizsgálom: milyen szubjektum körvonalazódik Varró Dániel verseiben. Ki beszél tehát, és milyen modalitással bír ez a beszélõ? Ki a megszólítottja? Változik-e a szubjektum, illetve az errõl való felfogás, hogyan írható ez le? Ezzel együtt a támpillérekként jelölt versek összegzõ és elõremutató jellegének jogosságát erõsíteném meg. Másodsorban: mennyiben idézik meg ténylegesen a versek a pretextusként jelölt alkotói poétikákat? Milyen jellegû ez a megidézettség?
Varró Dániel kötetében a szubjektum tapasztalása terén valamiféle metamorfózis érzékelhetõ. Amennyiben elfogadjuk, hogy a szubjektum olyan konstrukció, mely a nyelv, vagy egy adott szöveg eredményként jön létre, akkor e nyelvi én megragadhatóságát a versekben a variációk bizonyos halmazaként kezelhetjük. A variációk csupán addig sorolhatók közös halmazba, míg elemeik megegyeznek. A kötet kompozícióját követve két átívelés található, tehát három különbözõnek látszó szubjektum-tapasztalat írható le. A költõ verseinek elsõ csoportja a fent leírt nyelvi megelõzöttség tapasztalatának ellentmondani látszik. Ez a szemlélet fõleg a legkorábbi verseknek, a kötet elsõ részének felel meg. A lírai alany látszólag igen szorosan tapad a szerzõi énhez, némely esetben néven is nevezõdik, Varró Dánielként jelölõdik. A többnyire kontempláló, önmegszólító, vagy az egyes szám második személyû másikkal dialogizáló monológok szilárd és egységes ént feltételeznek. Ettõl némi kilengésként tér el a behelyettesíthetõség vágyának érzékelése, mikor a megidézett lányalak "kilencven percen át valaki más lehet" (Szonett egy kisleánynak, aki...) . Akárcsak a Randi címû költeményben, mikor a tépelõdõ én, az én határainak bizonyos kontrollálhatatlanságát kezdi a szerelem érzése kapcsán felfedezni, "azt, hogy ez a te meg én/végsõ soron mit is jelentsen", "[h]ogy van-e közös mibenlétünk". E "soha-el-nem-válunk/én-csak-veled-te-csak-velem"-érzés külsõdlegességét majd csak a Kicsinyke testamentum kijelentései lépik túl, a szubjektum (a lélek) oszthatóságát a konvencionális és rituális kvázi-hagyaték sorai bizonyítják. A vers elején még "Én, Varró Dániel diák" személyesíti meg a beszélõ alanyt, majd a különféle holmik szétosztásával ez a pozíció gyöngülni, sõt a lélek felbomlani látszik, kifelé tart a szövegbõl, mintegy a barthes-i szubjektum- és írásfelfogást tükrözve. ("[A]z alany [...] olyan ûr, amely köré az író egy végtelenül átalakított [...] beszédet fon olyképpen, hogy minden írás [...] az alany távollétét [...] jelöli." R. Barthes: Válogatott írások, 233.) "Belül már szárnyat bont a lélek", "Item, derék patrónusomra/Testálom hitvány lelkemet", majd a lezáró részben, Az elköszöngetés balladájá nak refrénsorai az iskolaévek múlását végképp összecsatolják a lélek eloldozásával, mert bár "Hiány ül majd a lelkemen" "Rongy testem innen elmegyen,/Közös sorsunknak vége hát!" A cikluszáró vershez ebben az értelemben szorosan kapcsolódik a második ciklus nyitóverse, mely az Arany János-i balladát idézi meg. A Vérivó leányok dialogikus, ennek következtében több én-pólusú szerkezete híven illusztrálja a szubjektum oszthatóságának, többrétegûségének tapasztalását. A ciklusba tartozó alkalmi versek és "helyzetdalok" aposztrofált alanya többnyire egy lány, hívják bár Borbálának, Saroltának, vagy Zsuzsannának (esetleg cicának). Nem így a kötet harmadik egységében, ahol a megszólítottak és a megszólító is szöveggé, szövegekké oldódik, és az intertextualitás megannyi válfaja terítékre kerül. A különbözõ költõi modorban írt versek olyan elemi tapasztalást látszanak igazolni, mely pontosan a különféle nyelvek által különféle szubjektumok eloldását "teszi lehetõvé". A "költõi versengés" a Boci, boci, tarka versike átírásai nyomán összességében bemutatja azon változást, hogy a szubjektum-felfogás artikulálódása során a nyelvi megelõzöttségbõl adódva miként ért el a szubjektum egy posztstrukturalista szemiotikával jellemezhetõ állapotot. Mindennek szintézisét a kötetzáró vers szolgáltatja (az idézetben a kiemelés tõlem - R. I. P.):

No persze volna épp egy ifju hõsöm,
naiv legényke, szinte még gyerek
(szegrõl-végrõl személyes ismerõsöm,
kit még a szép idõkbõl ismerek),
magát mások közt nem találja õ sem,
ha szólnak hozzá, sápad és remeg,
viszont barátja mindenféle dalnak,
fõként a lüktetõnek és badarnak.

(Ének) A verseket olvasva dilemmaként merült fel számomra, hogy a tetemes mennyiségû megidézett költõi szövegben az intertextuálisnak melyik fajtája is dominál. A kérdés abból a szempontból lehet érdekes, hogy nyilvánvaló argumentációként szolgálhat Varró Dániel költészetének formalizmusa mellett vagy ellen. Azt persze nem állítom, hogy avatott ismerõje vagyok a kötetben valamilyen módon jelenlévõ összes költõi szövegkorpusznak, Goethétõl Térey Jánosig, de mindezek ellenére lehetõséget látok a megidézettség némi differenciálására. Vannak olyan alkotók, kik csak nevesítve vannak, de nem konkrét szövegeik továbbírásával, hanem egy-két jellegzetes tartalmi motívumuk felemlítésével (például Tandori, Apollinaire, Shakespeare, vagy a költészeten kívülrõl: Kant és Pascal), ezek mellett vannak a ténylegesen megidézettek (a szonettek által Shakespeare, a balladákban Villon, a stanzában Byron vagy Puskin). A leginkább kérdéses változatok státusa változó, és ez nem sikerültségük kérdése. Lényegében mindegyik parodisztikus, karikaturisztikus szándékoltságú és hatású. Valahol a Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc közti térben határoznám meg e versek jellegét. Azonban némelyiküknél a nyelvi formáció csak burokként van jelen, pusztán üres metafora-panelként része a versnek és a megidézésnek, nem lesz szerves funkciója az egésznek (Arany Jánosos változat , Csokonai Vitéz Mihályos változat) . Jellegét leginkább Petri György Hamvasztás címû versének soraival illusztrálhatnám: "[...] Nekem minden csak hangzik, /értelme-hullottáig ismételt szó.)/Szürke nevetés/ágaskodik bennem,/mint kadáver a kemencébõl:/kiinteget/a kémlelõablakon át."
Varró Dániel költészetének megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a szándékot, mely a költészetet mint elsõsorban szórakoztató (dulce) leleményt érti és mûveli. Ennek a kitételnek minden tekintetben meg is felel a kötet. Derûs, könnyed hangon szólítja meg olvasóját, egy kamasz derûs érzésvilágát tükrözi vissza élvezetes és bravúros megfogalmazás által. Ahogy azonban a hátsó borítólapon is feltûnik, egyelõre még csak az eszközkészlet kidolgozása folyik a versekben, a mélység, a tapasztalat, a filozofikus hang még hiányzik. "Kimondok minden mondhatót/(a fecsegésben annyi báj van),/de bárcsak arra volna mód,/hogy mibenlétem konstatáljam." E sorok elhelyezése a kötet legvégén, a gyûjtemény jellegének és hiányának jelzésén túl az esetleges továbbhaladás irányát is szándékolhatja "bejelenteni".
De a kötetzáró, akár ars poetica-ként értelmezhetõ Ének is még a nyelvi humor, a könnyedség, a lazaság, az "irodalmi költõiség" (vö. az elsõ fülszöveg Kosztolányi-párhuzamával) mellett látszik elkötelezni magát, tehát e horizonton belül marad: "De jaj, van úgy, hogy jókedvû a költõ,/s belsõ csendjét nem sértik rút neszek,/komoly tógát akkor hiába ölt õ,/hiába szól, a hangja rezeg,/kezébõl ki-kihull a toll, a töltõ,/s a ríme mind silány (akár ezek),/ezért a költõk felvidulni félnek,/mert abból vers sosem lehet - csak ének."

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor -2000

http://c3.hu/scripta