Ritkán látható nagy siker Varró Dániel elsõ kötete. Már a könyvheti megjele>nés utáni napokban elkapkodták, a szerzõ tehetségét pedig a gyorsan megszületett recenziók és a legkülönbözõbb olvasói közösségektõl érkezõ díjak is elismerték, sõt kiemelték. Nyilvános beavatással ért fel Orbán Ottó köszöntõ verse az ÉS -ben, mely már több volt egyszerû kanonizáló aktusnál, és nyilvánvalóvá tette, hogy az utóbbi évtized legnagyobb figyelemmel kísért és a legszélesebb körben méltányolt pályakezdésének vagyunk tanúi. Az ünnepi szónokok (Lator László a Népszabadság ban, Vörös István és Borbély Szilárd az ÉS -ben) a költõi technikák bámulatra méltóan sokszínû használatára, valamint a hagyományhoz való viszony újszerûségére mutat>tak rá. De azt sem felejtették el megemlíteni, hogy a vállaltan fiatalos, diákosan naiv nyelvhasználat szokatlan, de minden tekintetben kimunkált versbeli magatartással párosul. A mézeshetek azonban mostanra elmúltak, így ideje szembenézni a Varró-költészet esetleges ellentmondásaival is.
Mégis érdemesebb elõször a kötet erényeire pillantást vetni. Mindenekelõtt a költõi szerep változásának tudatosítására kell rámutatnunk, mint olyan jellemzõ jegyre, amely a mûviség és a mívesség vállalásával határozottan szakít a költeménynek sorsadományként való értelmezésével. Ehelyett a vers nála a nyelvvel és a poétikai értékekkel való játék vagy épp küzdelem eredményének mondja magát, ahol a kifi>nomult formaérzék és a nyelvteremtõ erõ kerül kulcsszerepbe. Mindez fõként Parti Nagy Lajos eredményein keresztül köthetõ a '90-es évek modernség utáni tapaszta>latához, ahogy Parti Nagyhoz kapcsolódik a Varró-versek nagy többségének feltûnõ zeneisége, a dallamosság, a versmondatok könnyed lejtése, a hosszú és tökéletes rímek - mert néha tényleg nem baj, ha valami tökéletes -, illetve a zeneiség értelmezõ-értékelõ jellege. De ezzel párhuzamosan megemlíthetõ a különbözõ nyelvi re>giszterek keverésében rejlõ lehetõség maximális kihasználása. Nem ritka például, hogy egy olyan kép, mint "A hajnal vére lassan elered" (Verses levél Mihályffy Zsuzsan nának) néhány sorral a "de tíz perc alatt három gólt beszopni!" felkiáltás alatt olvasható, amit kevés csupán nyelvi feszültséget keltõ jelenségnek nevezni. Az ilyen megoldásokban ott vannak a poétikai helykeresés mozzanatai, mintha a szerzõ azt próbálgatná, hol vannak az általa félig teremtett, félig választott versbeszéd alsó és felsõ határai, mi fér bele a pátoszból és mi az utca nyelvébõl. De kiolvashatók belõlük az elsõ kötetekre oly jellemzõ hangkeresés paródiái is, ami például az "ó" mon>datszó oly gyakori használatánál a legnyilvánvalóbb: "Bár volna tél még, bár havaz>na hó!/De vigyorog a nap. Tavasz van, ó." (Sóhajnyi vers a szerelemrõl) , "ó, pír volt az arcon, azon a szép orcán,/ó, e pír átsütött az éccaka morcán" (Ó, az Ügyész utcán) stb. Ez a túlhajtogatott, manierista nyelv csak az olvasóval való összekacsintásban lehet respektálható, csak akkor, ha a szerzõ sem veszi komolyan, vagyis, ha vicc. Jelzi ezt az alsó nyelvi szint azonnali megjelenése és ellenpontozó szerepe ("éccaka") is, ami egyben a költõiség mibenlétének kérdését is felveti. Hiszen az egy versen belül váltakozó, a végletekig különbözõ nyelvi szintek egymást "normális" esetben nem erõsíthetik, hanem éppenséggel kioltják. Ha az egyik költõi, akkor a másik nem lehet az. Hacsak nem a humor szintjén, ahol viszont már az egyik sem az.
A költõi szerep újradefiniálása a kötet egyik legfõbb programja, és lényegében ezt végzik el a humor eszközkészletét felvonultató paródiák és az imitációk, amelyek az egész könyvet áthatják. A költõelõdök és szövegeik megidézése mintegy viszonyítási pontként szerepel azon versbeli változásokban, melyek során a megrendült komolyság helyébe a rendületlen játék lép. Ez a változás, melynek leginkább végeredménye domborodik ki a kötetben, korántsem mellesleg úgy megy végbe, hogy a költõi szerepre vonatkozó kettõs, fõként ironikus, de jelentõs részben önironikus utalások egész sora illusztrálja. A könyvben Varró számtalanszor tematizálja a metafizikailag megérintett, ihletett költõi pózt, és mindannyiszor élesen el is utasítja. A Németvölgyi úttól a Ajtósi Dürer sorig címû versben például nem csak a városi tömegközlekedés anomáliái bírják szólásra, hanem sokkal inkább az arra épülõ allegória lehetõsége:

A költõ is ilyen, e lomha lény tesója,
kinek határidõ a dal, dugó a lét,
kibõl büdös felhõként pöffen ki a sóhaj,
és soha nem ér oda sehová. De kék.

Az itt lila vagy épp kék ködben elképzelt költõ a hagyományos költõi szerep görbe tükre, azé a költõé, aki az élet és a halál vállán nyugvó súlyától szenved, de "nem ér oda sehová". Ugyanez a motívum az Ének címû szövegben már más felhangokkal hangzik: "ezért a költõk felvidulni félnek,/mert abból vers sosem lesz csak ének". Minthogy e szöveg címe Ének, mondani sem kell, hogy ennek szerzõje vagy nem tekinti magát költõnek, vagy olyan szinten önironikus, hogy azt már nehéz követni.
Szorosan összefügg ez a kérdés azoknak a hangoknak a kioltásával, melyek a gondolatiságot, a játékon túli egzisztenciális kérdéseket kérik számon a köteten, és ezzel olyasmit várnak el, amit a könyv egyáltalán nem ígér, sõt. Kétség kívül jelentõs hagyománnyal bír egynémely befolyásos irodalomértõk "igazán jó" irodalommal szembeni elvárása, miszerint legalább a mû hátterében érezhetõnek kell lennie a komorság és a megszenvedettség súlyos tapasztalatának. Enélkül szerintük bármilyen költészet csak szórakoztató, csak sikerült lehet, de megrendítõ soha. Nagyjából erre utal Orbán Ottó ÉS -beli köszöntõ verse is (1999/27.), amiben azt üzeni a "nagy" irodalomba immár befogadott Varrónak: "Ólomként súly lesz, ami ma könnyed,/de léghajóba kell a nehezék,/versbe a hús, a csont, a vér, a könnyed -/a föld, hogy lehessen fölötte ég". Lator László szintén valami hasonlót kér számon: "Nagyszerû, ha valaki húszévesen ilyen felszabadultan játszik (...) de verseibõl hiányzik valami súly" ( Népszabadság , 1999. 05. 22.). Maga a fülszöveg pedig mintha elõre az efféle támadásoktól mentené a költõt: "Diák még, garabonciás is talán", ahogy a hátsó borítóra kiemelt versrészlet fontossága is az önmeghatározás állítólagos problémáira vezethetõ vissza: "Kimondok minden mondhatót/(a fecsegésben annyi báj van),/de bárcsak arra volna mód,/hogy mibenlétem konstatáljam." A kimondhatatlannal kacérkodó költészettel szembeni önállítás az utolsó sorokba rejtett óhajjal együtt legalább annyira ironikus, mint sajnálkozó, mégis pontosan rámutat arra a különbségre, ami a metafizikai vagy nyelvkritikai horizontokat nyitó versbeszédek és a Bögre azúr ban megszólaló hangok beszédhelyzete között van. Utóbbiak ugyanis egy nagyon is hétköznapi, valóban "fecsegõ", az egyéni problé>mákat a létkérdésnél elõbbre helyezõ, egy rímnek örülni tudó, a filozófiát viszont, ha lehet, kikerülõ költészetet jelölnek. És ennek a költészetnek ebben a "nyelvjátékban" természetesen nem valós igénye a "mibenlét konstatálása", egy másikban, abban, amit a kötet sajátjának mutat, viszont más sem történik, mint a létezés mikéntjének leírása. Az más kérdés, hogy ebben a privát, megkonstruált létben nem a hagyományos lírai problémák állnak a középpontban, hanem mondjuk az, hogy van e szerdán a menzán süti. Ennyiben a hátsó borító versikéje igencsak félrevezetõ jel, amolyan önvédelmi magas labda, amire azt lehet mondani, hogy majd lesz arra is mód, de ahhoz bizony szenvedni kell, amint azt például Orbán Ottó is sugallja.
Itt azonban másról van szó. Arról, hogy talán mégsem kell a versnek a végsõ kérdéseket megválaszolnia, nem feltétlenül muszáj a költõnek a halálra és a sors mélységeire fókuszálnia a tekintetét, és fõleg nem feltétlenül kell az olvasónak a költõvel együtt a mélységbe merülnie a szöveg öröméért, és persze nem kell a köl>tõvel együtt sírnia. Valósággal ellentmond a kötet annak az igénynek, hogy a verset méltóságos csendben, visszavonulva és elmélkedve kéne befogadni, és ehelyett azt mondja, hogy lehet könnyedén és pozitívan és alkalmasint felületesen olvasni. Jól szemléltethetõ ez a különbség például Keresztury Tibor Szijj Ferencrõl szóló recenziójával ( Jelenkor , 1999/7-8), ahol már a kötet legfõbb erényeinek leírása során, a jelzõs szerkezetek szintjén megfogalmazódnak azok az elvárások, melyek a Varró-kötet esetében részben értelmetlenek, részben irrelevánsak. Keresztury például azt mondja, hogy a könyv "megrázó", "zsigerekig felkavaró" és "meztelen lélekkel megdolgozott", a képek "brutálisan élesek", ráadásul a "szembenézés kegyetlenségét hozzák közel", a "direkt közlések ereje" pedig a "kimondhatatlant érinti meg", hogy a "mûélvezet drámai katarzisát" már ne is említsük. Anélkül, hogy ezt a két versvilágot egymás ellen kijátszanánk, azt látnunk kell, hogy a Bögre azúr szövegeit abszolút más poétikai elvek alakítják, mint például a Kéregtorony éit. Az olyan so>roktól, mint "Beteges fiú volt Lacika,/mindig volt valami bacija." (Két tanulságos limerik) nem lehet számon kérni a meztelen lélekkel megdolgozottságot, vagy éppen lehet, ha akarjuk, de az végzetesen félreviszi az olvasatunkat.
Varró Dániel kötetérõl ezért mondhatjuk, hogy verstani remeklésein túl legfõbb erénye a verskultúra változásának lehetõségére való rámutatás, egész pontosan az, hogy valami olyasmit csinál, ami fiatalos, újszerû és alapjaiban más, mint amit a verstõl általában megszoktunk és várunk.
Paródiáiban és mindent átható imitációiban ez az újszerûség nagyon jól tetten érhetõ. Az önreferenciális állítások és az elõdök, a "versenytársak" szövegeinek átfedése az intertextuális játékokon túl a lírai hagyomány újragondolására is megfogalmaz javaslatokat. Nem mintha az újnak önértéke lenne a klasszikussal szemben, de véleményünk szerint Varró Dániel költészete többek között azért értékes, mert úgy tud új lenni, hogy az egyébként hitelét vesztett klasszikus beszédmódot aktualizálja egy jellegzetesen ezredvégi pozícióban, a játékban. Az például, hogy az elõdök beszédmódjai nem válnak sohasem gúny tárgyává, éppen azt jelzi, hogy Varró számára az elõcitált versbeszédek átsajátíthatók, amelyekkel bekövetkezhet a társuló, közös jelentésképzõdés. És mivel az idegen beszéd csak az értelmezésen keresztül sajátítható át, nyilvánvaló, hogy Varró minden egyes allúziójával és paródiájával értelmezi és önmaga elõtt érvényesként állítja az adott költõket. A paródia ugyanis az intencionált intertextualitásnak egy olyan, erõsebb változata, ahol a szerzõ leplezetlenül úgy hívja elõ a parodizálandó költõket, hogy egyfelõl értelmezni kívánja õket, másfelõl pedig általuk saját "történetiségét" megalkotni. Ez a két ak>tus viszont azt eredményezi, hogy a paródiaíró nyomot hagy az elõcitált szerzõk mûvein, és ha elég hatékonyak ezek a paródiák, akkor ezen túl az eredeti szövegek másként olvasódnak. Lényegében erre hívja fel Menyhért Anna is a figyelmet, ami>kor arról ír ( ÉS 1999. nov. 11.), hogy nemcsak Varró Dánielt olvashatjuk például a kötetben nagyon erõsen jelen lévõ Kosztolányi felõl, hanem - és talán ez az izgalmasabb - Kosztolányit is Varró felõl. A kapcsolat a korábbi szöveg olvasása során azonban nyilván szintén csak akkor valósulhat meg, ha a két szöveg közötti viszony valamilyen szinten megjelenik a késõbbi szöveg befogadása során. Kérdés, mit tesz azért Varró Dániel, hogy verseinek olvasói érzékeljék intencióit.
Lényeges probléma ugyanis, hogy a szöveg mûködésének leírása során bizo>nyosan lehetetlen elõre meghatározni, hogy az egyes olvasók milyen mértékben képesek dekódolni az utalásokat. Hiszen az intertextualitás hatásmechanizmusa természetesen csak akkor érvényesülhet, ha az olvasás során exponálódik a szövegek kö>zötti kapcsolat. Ezeknek a kapcsolatoknak Varrónál két típusa van jelen. Az egyik az, amikor az átlagosan mûvelt olvasó számára is nyilvánvaló és egyértelmû az utalás. Például ez a Villon-allúzió: "Most, kilencszázkilencvenhatban /Én, Varró Dáni>el diák,/Lógást, lapítást abbahagytam,/bevégeztem az iskolát" (Kicsinyke testa mentum). A másik pedig az, amikor csak kevesen értik az utalást, ami épp ezért, jó esetben, kevésbé lényeges pontja a vers struktúrájának. A paródia hasonló módon kétféleképpen tud megmosolyogtató lenni. Lehet önmagában az, amikor nem kell az eredeti költészetet ismerni - ilyen például Karinthy Szabolcska-paródiája, hiszen kevesen olvassák Szabolcskát, mégis mindenki "veszi a lapot"; és ilyen Varró Géher István-paródiája is, hiszen Géher is kevésbé ismert, mint mondjuk Berzsenyi Dániel vagy Kovács András Ferenc. Ebbõl adódik a másik lehetõség, amikor a jól ismert eredeti kiforgatása a vicc - ilyen az Ady- vagy Térey-paródia. De hogy ilyen-e, azt mégis csak az egyes olvasói tapasztalatok döntik el. Az imitáció, az áthallás azon>ban nem pusztán formális mûvelet. A "régiekre" az elfelejtés veszélye leselkedik, és az imitációk, illetve a paródiák épp ettõl szabadítják meg - legalább idõlegesen õket.
Ez lehet az oka annak, hogy a kötetben nem érzõdik igazán nagy különbség a hagyományhoz való viszony tekintetében a paródiák és az imitációkkal, áthallásokkal telített "saját" versek között. Végsõ soron mindkét esetben az elõdök újraértel>mezésérõl, illetve jelenlétük, de ugyanakkor másságuk megmutatásáról van szó. Ezért olyan hasonló a "Még áll a sarokban a gombfocipálya,/Még csillog a plexi a gombok alatt..." (Gombfociballada Tandori úrnak) és a "Pettyes bikaborjú, két fajta szülötte/Legel a pataknál, szél zúg körülötte" (Arany Jánosos változat) verskezdet, és alább a vers. Ennek alighanem az az oka, hogy az imitáció és a paródia lényegében hasonló intertextuális játék, és így is értelmezendõ. Mindkét esetben eleve kérdéses a saját és az idegen szöveg határa, és furcsa mód a paródiában inkább az idegen szöveg a több. Varrónál igen gyakoriak az olyan poétikai alakzatok, amelyek kifejezetten felszólítanak az intertextuális olvasásra. És itt most nem arról van szó, hogy minden szöveg része egy szöveguniverzumnak, azaz minden szöveg létmódját tekintve idézetek hálójából áll, mert ez eleve adott, hanem egy funkcioná>lis aktusról, ahol az intertextualitás irányai e költészet pontosan meghatározható po>étikai-retorikai eljárásainak összességeként tapasztalhatók. A szövegidézésen, a többé-kevésbé könnyen azonosítható szövegrészletekre való utalásokon, a parafrázisokon túl a szerkezeti, a versmondatok intonáltságát idézõ, a tematikai és a mûfaji meghatározások általi szövegkapcsolódások mind-mind használt, sõt abszolút tudatosan használt részei Varró költészetének. Sõt maga az intertextuális eljárás is kerülhet intertextuális megvilágításba, például akkor, amikor a Kukorelly- vagy Parti Nagy-féle játékokra emlékeztetõ eljárásokat alkalmaz.
Mindennemû paródia legáltalánosabb eljárása, hogy a készen kapott, és széles körben elismert poétikai eszközöket banálisnak vagy éppenséggel alantasnak tartott témák feldolgozására használja. Ezt a fogást alkalmazza Varró Dániel is, amikor a boci, boci, tarka "mondanivalóját" próbálja közvetíteni klasszikus és kortárs szerzõk stílusában. Az eredeti gyerekdal nonszenszbe hajló íve jó alapnak bizonyult. Már maga az alapszöveg is humoros, a paródiák pedig, mondhatni, ellenállhatatlanul mulatságos szövegek, lehet nevetni, sõt nem lehet nem. A paródiák fajtái a nevetés formáját is változatossá teszik, néhány sor pedig olyan erõsen megtapad az emléke>zetben, hogy hajlamosak vagyunk õket minden más költõi teljesítménynél többet idézgetni. Telitalálat például az Ady-paródia elsõ két sora: "Álltam a Pusztán, álltam állván,/Kérõdzve, bõgve, búsan, árván", amibõl az "álltam állván" szintagmát szerintem még Ady is megirigyelné. Kiváló ötletek halmaza a Kosztolányi Dezsõs változat is, de az igazi jutalomjáték a Térey-paródia, aminek a csúcsa alighanem a "ne gondold öcsi, hogy létezel,/Amíg nem közölt le a 2000" sor.
Mások ezek a paródiák, szelídebbek, illedelmesebbek mint például Király Levente ,,Így irtok én" cím alatt futó szatirikus írásai. Varró az elismerést, valamint saját képességeinek határait jelzi a paródiával. Vagyis nem arról van szó, hogy a virtuóz sajátjává teszi az idegen poétikát, hanem arról, hogy a sajátnak tûnõ idegent próbálja idegenségében megmutatni. Sorra veszi - némelyikre többször is sor kerül - azokat a beszédmódokat, amelyek akár az övéi is lehettek volna, és megmu>tatja, hogy tud, ha akar, mondjuk kosztolányis, petõfis vagy babitsos verset írni. Nem redukálja tehát az elõdök jelentõségét, sõt inkább kiemeli, és még vé>letlenül sem szentségtörõ a klasszikusok esetében, hanem mint a jó tanítvány, az elõd költõk erényeit helyezi a boci-téma miatt mulatságos helyzetbe. A legtranszparensebb példa talán a Balassi-paródia, ahol az eredetiben nagy-nagy technikai bravúrnak számító akrosztichon maga a BOCI. Ezért nem mondanám, hogy ezek a paródiák ellen-énekek vagy az eltüntetés aktusai lennének, inkább az elismeréséi, amibe az is belefér, hogy a szövegek retorikai megoldásai nagy mértékben a hatástól való félelem által motiváltak, és azért vannak, hogy az elõd költõ ereje ne vetítse a saját költészetre az utánérzés árnyát. Egyfelõl tehát a választással szavaz az adott szerzõ nagysága mellett, másfelõl pedig, és fõleg ehhez képest azt mondja, hogy tud olyan verset írni, ha akar, mint az elõd, és tisztában van a régi szövegek hibáival, majd meg is mutatja azokat. Ez a viszony azért alakulhat így, mert Varró Dániel a hagyományról mint saját költészetének hagyományvonaláról beszél, a paródiákon kívül is, és ezzel a kánonok esetlegességét és egyben megkerülhetetlenségét is jelzi. Vagyis miközben válogat az elõdök közül, a tõlük való evidens függést sem próbálja takargatni. A paródiák végül is ezért olvashatók lírai önvédelemként, olyan aktusként, mely leleplezi az elõd költõ szuggesztív poétikáját, megmentve ezzel a paródia szerzõjét az utánérzés vádjától.
Nem csak a beszédmód ad azonban alkalmat a paródiára, hanem a mûfaj is. Így például a már említett Verses levél Mihályffy Zsuzsannának címû vers az episztola mûfaji hagyományából csinál játékot. Az egyetemi aktualitások, kisebb-nagyobb, ám a kettõjükön kívül mást aligha érintõ problémák (szeminárium, házidolgozat ilyesmi) és az amolyan zsurnalisztaproblémák (visszaállították az órákat, romlanak a közállapotok stb.) közé keveredik néhány a költészet értelmezését segítõ kérdés is, de semmi fontos, semmi megrendítõ. Alkalmi versek egész sora színesíti a kötetet, melyek nem is titkolják alkalmiságukat. Ilyen például a jugoszláv-magyar meccs eredménye (7:1) feletti kesergés, vagy a W. S. hálája leborul címû szöveg, amely egy költészetnapi szonettciklus ünnepi alkalmával kapta véletlenszerûen elsõ és utolsó sorát. De ilyen az egyébként igazán remek Elégia a kiránduló kedveshez címû vers is, az pedig, hogy egy kisebb megfázás is hexameterekben beszélõdik el (Máma köhögni fogok) , nagyjából jelzi is e költészet súlypontjait.
Nem lehet végül elhallgatni, hogy vannak a kötetben kifejezetten félrecsúszott, amolyan diákos megoldások, ahol a játék nem túl eredeti, vagy a poén egyszerûen nem elég erõs, nem tart meg egy verset. Ilyen két négysoros vers, a Szólt egy vén professzor: "Elvégre... " vagy a Ki írni bõsz címû. De az elsõ részétõl eltekintve erõltetettnek és túlírtnak tûnik a Petõfi Sándor címû is. A Szomorú ballada az illanékony ifjúságról pedig egyes részeivel a gimnazista csasztuskák szintjét idézi. Ez utóbbi versben megmutatkozik egyéb iránt ennek a költészetnek az a veszélye, hogy a eluralkodó modor mindent szelíd játékká formál, és már ott is próbál jópofa lenni, ahol arra a hozott anyag nem kínál megfelelõ alkalmat. Nagyon óvatosan kell bánni az aranyos nyuszikák versbeli szundikáltatásával, hogy a játék ne váljon modorossá, a gyermeki látásmód ne hasson visszatetszõen. A prüszkölés, a bocik, a bocom, a mintás pulcsi, a tesó, a kakaó és, mondjuk, a süti igazán ritka szavai a költészetnek, de annál érdekesebbek. Ám ha minden szöveg egy nyuszira fut ki, akkor sokkal kevesebb hely marad arra, hogy az új szavak izgalmas jelenléte által a költészet mibenlétét is másképp gondoljuk el.
A fentiekbõl nyilvánvaló, hogy Varró Dánielt azzal sértenénk meg a legjobban, ha azt mondanák rá, költõ. Versei ugyanis épp arról szólnak, hogy mennyire vicces is az ihletettségétõl kitüntetett létezõként szédelgõ, csak a beavatottak számára megnyíló és a szenvedésbõl mûveket kreáló alkotó, akit régi szóval költõnek szokás nevezni. Úgyhogy ezt nem mondom. E költészet továbbfejlõdésének lehetõségeirõl azonban két dolgot feltétlenül meg kell jegyeznünk. Úgy vélem, két út áll Varró Dániel elõtt - mindkettõrõl õ beszél a kötetében. Az egyik a gyerekversek vagy kvázi gyerekversek iránya, ahol a játék tárgya megmarad a nátha, Zabpehely kisasszony meg a nyuszik világában, a másik pedig az, hogy a komorabb témák is beszüremkednek a verstérbe a beszédmód változatlansága mellett. E versvilág sajátja azonban az is, hogy ez a két út talán egy irányba fut, de semmi esetre sem egymással ellentétes irányba. Számomra tehát nem kérdés, amit a Varró-költészetrõl nyilatkozók oly gyakran feltesznek, hogy mi lesz e remek elsõ kötet után (Vö.: Orbán O.: "Felnõtt fejjel dõl el, mi lesz belõled,/költõ vagy trükkös mesterverselõ"). Ezzel szemben számomra úgy tûnik, hogy mindaz, ami a Bögre azúr ban elkezdõdött, egy remélhetõleg minél elõbb következõ kötetben tovább fog fejlõdni, hiszen olyan motor hajtja, amit a magyar líra egy jelentõs vonulatának sokak által várt ellenpontozása és egy újszerû, felszabadult versnyelv kialakulásának lehetõsége mûködtet.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor -2000

http://c3.hu/scripta