átiratok múzeuma

Joyce a tengerparton

Botjával kérdõjeleket rajzol
a levegõbe. Ellobban a nyár.
Sivatagba ér. Embertõl, fától
távolodóban még egyszer megáll.
Mániákat, rögeszméket hajszol?
Vagy azok õt? Oly mindegy immár.
Nem fordul vissza. Gyûlölet, féltés
nem segíthet már. Nincs visszatérés.

Ha ceruzája lenne legalább!...
Írhatná feje fölött a felhõt,
- mondatok foglya lenne a világ! -,
dublini embereket, a sellõt,
rémálmain ficánkolva kel át,
Nórának aranyozott cipellõt
vehetne és egy házat Triesztben.
Vagy menekülni kéne mégis innen?

Megírhatná, ha ceruzája lenne,
a sistergõ, vad ír gyûlöletet.
Nórának pónilovat is venne,
örülhetnének a gyermekek.
Távolabb hajó ring, azon menne,
faképnél hagyva regényt, életet.
Odüsszeuszként hét tengeren
bolyonghatna, és nem lenne célja sem.

Hullámra hullám. Vissza kell térni,
folytatni kell az elhagyott regényt.
Nincs más megoldás. Írni vagy félni!
Félve írni meg a bolygó reményt,
s ha Nóra alszik, regnálni, kérni ,
lopjon életükbe csalóka fényt.
Bloom arca. Kétely. Téli éjszaka.
Stephen Dedalus kedvenc napszaka.
Nézi a tengert. Smaragdzöld habok
ákom-bákomok sorsát mintázzák.
Közéjük veszni!... Álomba rabok,
ha jövõjüket végképp tisztázták.
Kik ezek? Álombéli alakok?
Múltból jönnek? A jövõt példázzák?
Közéjük vész a riadt képzelet.
"Mi lesz, ha egyszer mégis elmegyek?"

Joyce visszafordul. Eldobja botját.
Szél kél. Menekülnek a fellegek.
A riadt sirályokat elragadják.
Égre rajzolt fehér kérdõjelek.
Tenger mélyébe tûnnek a hullák,
torz árnyékrajzok. Vihar közeleg.
A sós levegõbõl mélyeket szippant.
És elindul. Kis híján meghibbant.

Akkor meglátja õrzõangyalát.
Karjába csíp. Képzeleg? Delirál?
Rettenetes. Zord. Vékony, mint a fák.
Hangját nem hallja. Álmélkodva áll.
Észre sem veszi, hogy vigasztalják.
Feje fölött egy eltévedt sirály.
"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?"
Fázni kezd. Ideje hazamenni.

De nem ereszti. Terve van vele.
"Érdekel jövõd? Most megláthatod!
Nem. Nem lesz boldog. Háborúk tele
dermeszti. De könyved kiadhatod.
Menekülj innen! Bûnnel van tele
Trieszt, a föld, emberek, állatok.
Térj meg Dublinba. Maradj szabadnak.
Itt idegen vagy. Internálhatnak!..."

Szemhéja mögött lovasság. Tankok.
Ágyú vagy menny dörög? Szuronyroham.
"Melyik könyvemet?!" Vad utcaharcok.
Kíváncsiskodjon? Jobb, ha elrohan?
Háború lesz! Szólnak a harangok.
Túl Itália. Írföld messze van.
Tõrbe csalt állat. Érzi a veszélyt,
mely egyként elér jámbort és kevélyt.
 

Remeg. Homokra esõcseppek hullnak.
Félõn szorítja az angyal kezét.
Hátat fordítva végképp a múltnak
mégis megírja ír Ulyssesét!...
"Olvasni fogják. Sokakat untat,
sokan dicsérik, fõként a mesét.
Szidják, de lesz ki ponyvaként falja..."
Nevet az angyal. Megvigasztalja.

"És eljönnek a boldog békeévek.
Mélyül közted s a világ közt az árok.
Híres leszel és félvak. Regények
választnak hõsül. Párizsolások
színezik bús, sivatagi léted.
Boldog lesz, virul Nóra, az álnok.
Elképzeled a kultúrák végét ,
és írod Finnegan ébredését..."

"Szóljál, ha még izgatna valami!..."
Az angyal komor. Körülöttük zuhog.
"Csak van, amit akarnál hallani?
Bár legjobb, ha jövõdet nem tudod.
Így tudsz igazán írni. Vallani..."
Zápor veri a tengert, karsztokat.
Távolodóban az ázó világtól,
(varázs!) elkerüli õket a zápor.

"A börtön izgat. Mondd bezárnak-e?
A cella magányt soha nem bírnám elviselni. Mondd, elítélnek-e?
Áruld el, hogy elhúzhassam irhám."
"Magad zárod nyelvek börtönébe,
de jól érzed magad Bábel sírján.
Hastáncot járnak cemende szavak.
Míg végül egy, egyetlenegy marad."

Hallgatnak. Csendesedik a zápor.
Méregzölden harsog az Adria.
Õ velem van. Ismer. Szeret. Ápol,
Errõl felesleges is szólnia.
Mellettem áll. Megvéd önmagamtól.
Lábánál partra vetett szépia.
És betelve a végzetes kalanddal,
Nézi, amint elrepül az angyal.