Mi lett volna, ha
...Akkor másik film
peregne a szélesvásznon.
Képeslap-város
lenne, mint Prága vagy Graz,
mint a mennyország
a vasárnapi
iskola képeskönyvében:
kiglancolt, sûrû
és múzeumi.
Nem tartogatna lórúgás
erejû meglepetéseket.
Tizenöt évesen
átsétáltam volna a képtárain.
A késõbbiekben
a tájékára se nézek,
vagy jobb esetben tartalékolom
magamnak,
ahogyan öreg italokat
tartalékol
ünnepnapokra az ember.
Történt valami,
és van mirõl beszélnem,
megadatott az édes
ürügy.
Drezda csak fedõnév,
nem találsz
alatta várost,
Drezda nincs is.
Elegendõ volt egyetlen
agyvelõ,
amelyben megfoganhatott
a szándék.
Sir Arthur Harris légimarsall,
a
Mennykõ
hadmûvelet
szellemi atyja,
olyan várost jelölt
ki célpontnak,
amely történetünk
idejéig
csupán elenyészõ
károkat szenvedett.
(Nem igaz, hogy még
egyetlen
ablaka sem tört be.
Adódtak
bizonyos óhatatlan
veszteségek.)
Megfélemlítés,
a légifölény érzékletes
bemutatója, bosszú
Coventryért satöbbi.
A
Mennykõ
a
maradék harci szellemet is
kipusztítja majd
a német népbõl.
Leereszkedik Drezdára
a szõnyeg,
és mindent átrendez
maga alatt.
Ami Churchillt illeti,
nagy ívben
hárította
el magától a felelõsséget,
mi több, gyõzelmi
rádióbeszédében
a
Mennykõ
hadmûveletrõl
meg sem emlékezett.
Másik fricska Harrisnek:
a sikeres
hadvezérek közül
egyedül õ
nem került be a Lordok
Házába.
Ami - a tények
ismeretében -
mégiscsak méltánytalanság.
Én mindenesetre
Sir Arthur Harrist
idézem a Vág
utcában, Budapesten.
Bort nyitottam, pedig
nem várok
vendéget. Megjegyzendõ,
Budapest
ugyanaznap került
orosz kézre,
amikor Drezda pokolra
jutott.
Harris bírt rá
a beszédre
ebben az igen hûvös
júniusban,
kitüntetett figyelmem
ma éjjel az övé.
Fõpályaudvar, 17.05
Szebbik nevén rögeszme,
a vakhit célkeresztje,
egy élet, egy halál.
Egyetlen nõ kezében:
pályám az
üdvösségig.
Lehet, hogy gyereknõ,
de mellette növök fel,
de iskolateremtõ.
Szebbik nevén rögeszme,
mindközönségesen
hazugság,
egy botrányosan
rossz regény.
A kupolacsarnokban, ahol
három éve
kezet ráztunk,
most csak én.
Általam zárul
be a kör.
Padon ülök,
és cigarettázva
búcsúztatom
az expresszt,
óra ötkor,
mint a mesében, elindul,
mert a menetrend a régi.
Nem úgy Drezda.
Soha többé
magánnyomozás.
Nem ellenõrzöm
esténként
azokat a szórakozó-
helyeket, ahol big band
játszik.
Irgalmatlan kevés
az esély,
hogy Szászországban
tetten érjelek.
Sajnálatos botlás,
szebbik nevén
rögeszme. Makacs,
miként a viasz.
Terítõkbe,
szõnyegbe ivódik,
s ha nem ismersz házi
rafinériákat,
elõcsalogatni bajosan
lehet.
Képzeld, a Moltke
tér lakói,
akik egymás után
ugráltak bele
a nimfás kút
medencéjébe,
vörösre fõttek
a vízben, mint a rák.
Mennyi bocsánatos
bûn, egekbe menesztés,
túl jón
és rosszon, mennyi
kenetteljes júliusi
dél,
csak gyõzzem kiskanállal
összeszedegetni a
maradékot.
(Béke, aminek teteje
nincsen.
Elsõszülötted,
aki én vagyok,
vonakodás nélkül
ugrik
egyetlenegy szavadra.
Homályosuljon teremtményed
arca,
fogadjam el a balítéletet,
add, hogy tõled
mentes lehessek,
hagyjalak végre
békén.)
Ahonnét a tudás
való,
elhagytam a szenthelyet.
Jobb helyem az életben
már
holtbiztos, hogy nem lehet.