Jegyzetek

Nem tudta, mi ütött belé. Magának sem tudta megmagyarázni, mi késztette arra, hogy felemelkedjen az asztal mellõl, és tempós léptekkel átmenjen a folyóiratolvasó-terembe, de ellenállhatatlan erõ volt, az bizonyos. Olyan határozottan nyúlt a vitrinben sorakozó újságok közé, s emelte ki az Új Életet, a hitközség lapját, mintha minden egyes számát alkalmanként frissen olvasta volna, pedig legutoljára több mint huszonöt éve vette kezébe az újságot, amikor még maga is írt bele.
Mintha csak a mozdulat közben tudatosult volna, mire is merészkedett, ugyanazzal a lendülettel ejtette maga mellé a kezét, ahogy kiemelte a tárlóból a lapot, a címoldalt gondosan úgy fordítva, hogy más ne láthassa. Körbepillantott a teremben, észrevehették-e, de mindenki olvasmányába vagy jegyzeteibe merült, a könyvtáros pedig háttal állt, és a katalóguscédulákkal foglalatoskodott.
Pillanatnyi tétovázás után a vécé felé indult. A folyosón néhány diákja ráköszönt, mire kényszeredetten biccentett, és belépett a mellékhelyiségbe. Az elõ>tértõl legtávolabb esõ fülkét választotta, és bezárta maga mögött az ajtót. A félhomályban kinyitotta az újságot, sietõsen lapozgatott benne, míg végül rábukkant arra, amit keresett. A zsinagógai naptár helye az utolsó oldal jobb alsó sarkában volt.
Megérzésében nem kellett csalatkoznia. Szeptember közepe volt, pénteki nap. Az õszi ünnepek a következõ héten kezdõdtek. Utólag persze felötlött benne, hogy e különös véletlen talán mégsem egészen véletlen, egyúttal azonban meg is döbbent, hogy gondolhat ilyesmire.
Megjegyezte, melyik napra esik jom kippur. * A szûk helyen toporogva még megnyálazta ujját és visszalapozott. Átfutotta a cikkek címét és szerzõit. Az ismerõs nevek, fõként egykori rabbiképzõs évfolyamtársai nevének olvastán furcsa érzés fogta el. Elmélázva merült egy-egy írásba; olykor elfintorodott. Mindig taszította a belterjesség, a negédes stílus, amit a protokolláris hírek, megemlékezések, családi események kapcsán a lap és más, egykori hasonló kiadványok használtak. A háború elõtt és közvetlenül utána, amikor maga is írt zsidó folyóiratokba, akadtak még olyan orgánumok, amelyekre ez nem volt jellemzõ.
Arra eszmélt, hogy a szomszédos vécét lehúzzák. Várt, míg a tartály zaja elhalkul, és a mosdó ajtaja megcsikordul, majd amikor újra csend lett, a lapot összehajtva hóna alá szorította és kilépett.
A folyóiratolvasóban egy huszadik századi magyar irodalommal foglalkozó kolléga álldogált a szekrény elõtt, ahová vissza kellett volna raknia az újságot, ezért inkább a helyére ment. Az asztalán tornyosuló könyvek alá csúsztatta a lapot, és percenként hátranézett, mikor tehetné vissza a helyére. Szemüvegét homlokára tolta, és orrnyergét masszírozta. Idegesen végigsimított izzadó homlokán, lazított a kissé nagyra sikeredett nyakkendõcsomón, kigombolta ingnyakát, de addig nem tudott ismét beletemetkezni munkájába, míg meg nem szabadult az újságtól. Csak percek múltán kerülhetett erre sor, mert az általa kissé antiszemitának tartott idõs tanszékvezetõ, aki az elmúlt években fõként a falukutató mozgalom szociografikus irodalmáról értekezett, elmélyülten keresgélt valamit az Új Írás számaiban, melyek közvetlenül az Új Élet példányai mellett sorakoztak. Amikor a professzor végre távozott, magára erõltetett higgadtsággal ment át a másik terembe, lépett az üvegszekrényhez, és megkönnyebbülten csúsztatta helyére az újságot.

Amióta rendes akadémiai taggá választották, és az ókortudományi tanszéket is õ irányította, lényegesen kevesebb órát vállalt, szinte kizárólag csak elõadásokat. Egyetlen szemináriumához ragaszkodott, amit azonban évek óta következetesen ugyanakkor, szombat reggel nyolc órakor tartott a tanszéki társalgóban: bibliai szövegolvasást.
Amikor ezerkilencszázhatvannyolc õszén meghirdette a stúdiumot, nem is gondolta, hogy ekkora sikere lesz; évrõl évre tucatnyi jelentkezõ közül röpdolgozattal kellett kiválogatnia a legérdemesebbeket, akikkel azután két szemeszteren át foglalkozott. Tavasszal döbbenten hallotta vissza egy szintén zsidó származású irodalomtörténész kollégától, aki bizalmasan, otthon hívta fel, személyes találkozóra invitálva a Károlyi kertbe, hogy egyetemi szóbeszéd tárgya lett az õ "demonstrációja", amire éppen Izrael Hatnapos háborúja és, a suttogó pletykák szerint, a lengyelországi antiszemita tisztogatások után kerített sort. Érezte, hogy a másik inkább önmagáért aggódik, mint érte, mindazonáltal megköszönte a figyelmeztetést.
Addig naivan azt hitte, hogy bár számon tartják múltját, ahogy mindenkiét, ám az elmúlt két évtizedben épp eleget tett azért, hogy gyanakvások és fenntartások nélkül fogadják el. Szigorúan a teljes ókortörténet alkotóelemeként, szinte patikamérlegen kidekázva foglalkozott csak judaicával, azon keretek között, melyeket a minisztérium által százszor jóváhagyott tanterv elõírt.
Ettõl a jelzéstõl kezdve mindenesetre érzékenyebb lett, sõt gyanakvó. Sokszor olyanok viselkedésében is felfedezte a zsidóellenesség jegyeit, akik szaktudományos problémákhoz kapcsolódva, a leghalványabb rosszindulat nélkül akárcsak kiejtették szájukon a zsidó szót. Rövid vívódás után ezekben a hetekben döntött úgy, hogy a szombat reggeli szemináriumból nem enged, mert ezzel elismerné, hogy valamin rajtakapták. Csakhogy neki meg se fordult a fejében a hatvanhetes arab-izraeli háború, vagy a hatvannyolcas lengyel kampány, amikor a nyomorult órákat elindította, háborgott, õrlõdött tehetetlenül azokban a hetekben, hónapokban, ha annak idején felkavarták is érzéseit a politikai események. Titokban persze szorított Izraelért, és gyomorremegéssel vette tudomásul a Lengyelországból szivárgó kevés, ám annál megdöbbentõbb hírt, a szeminárium elindítása azonban ezektõl teljesen független lépés volt, szögezte le magában. Azt hitte, egyebek mellett az is a javára szól, hogy bár pozíciója folytán akkor már megtehette volna, nem húzza ki magát a szombati munka alól. Bizonyos egyetemi körökben mégis sokan úgy látták, hogy a szombati Biblia-tanulással éppenséggel tüntet vagy legalábbis nosztalgiázik, jól lehet õ maga is úgy hitte évtizedeken át, hogy a múlt, amit magában lezárt, és csak a belõle megrostált aprólékos tudást és dialektikus gondolkodást õrizte és használta, már csupán emlék.
A könyvtárban történteket mégsem tudta kiverni a fejébõl.

Szombat reggel megtartotta az óráját, de délután csak bóklászott otthon. Feleségének fel is tûnt, milyen gyakran áll fel íróasztalától, és járkál a lakásban, minden cél nélkül. Szisztematikusan dolgozott mindig, nem volt rá jellemzõ ez a nyugtalanság. Legalább tizenkét órát töltött munkával naponta, s legfeljebb hat órát aludt éjjelente. Ez utóbbi szokásra, ami a Sulchan Aruch * elõírásán alapult, még apja vette rá kínkeservesen kamaszkorában, és bár õ felnõtt fejjel soha nem emlegette forrását, csak akkor volt igazán hálás érte. Minél kevesebbet alszol, annál többet élsz, csengett a fülébe mindig apja hangja, s még a tenyere melegére is emlékezett, ahogy hajnalonta ébresztésként a homlokára tette.
A vasárnapot feleségével együtt a Velencei-tónál töltötték. Nyaralójuk téliesítése miatt kellett odautazniuk, õsszel soha nem használták már a víkendházat. Nem szívesen fagyoskodtak a nehezen átfûthetõ épületben, s évrõl évre egyre inkább terhükre volt az ilyenkor szokásos hurcolkodás. Míg a kádba tett sámlin gubbasztva a villanybojlerrel bajmolódott, hogy a tartályban felgyûlt vizet a fagyok elõl leeressze, úgy döntött, hogy szabaddá teszi magát arra a hétvégére, amikorra a jom kippur esik, de csupán azért, hogy ne legyen kényszerhelyzet>ben, ha késõbb elhatározná magát, mit is akar tenni. Ekkorra lényegében már meghozta döntését, csak magának nem merte nyíltan bevallani.
Hétfõn megnézte a tanszéki naptárában, milyen kötelezettségei lennének aznap. Az Engesztelõnapot megelõzõ délutánon a Tudományos Ismeretterjesztõ Társulatban tartandó elõadását az ókori kelet idõszámításairól a titkárnõjével mondatta le. A szombati Biblia-olvasásra járó hallgatóival maga akart beszélni a következõ órán.
Hosszasan törte a fejét, vajon feleségét beavassa-e váratlanul felkavarodott érzéseibe, végül úgy döntött, jobb, ha egyelõre titokban tartja saját maga elõtt sem tisztázott gondolatait. Úgy vélte, az asszony nem értené meg. Ha õszinte akart lenni önmagához, be kellett vallania, õ sem érti pontosan, mi zajlik benne. Csak azt tudta, hogy ott szeretne lenni az ünnepen, ezen az egyetlen napon jelen lenni valahol egy zsinagógában, és megtartani a böjtöt, mint valaha. Zavarta, hogy nem képes megfogalmazni, miért vágyik erre, miért érzi szükségét, hogy az évtizedek óta nem gyakorolt szokást felelevenítse, mi több, kínosnak érezte, hogy nem tud felelni a saját kérdésére, ám mert mégse fennhangon szegezte neki valaki, könnyebb volt lemondania a válaszról.
Felesége az egyetem jogi karának polgári jogi tanszékén tanított. Családja már a háború elõtt sem volt vallásos, szülei legfeljebb a jó ízlés okán nem tértek ki. Ha elvétve szóba került, a gyerekkori karácsonyok hiányoztak leginkább az asszonynak, aki Auschwitz után maradt magára, s akivel otthon kizárólag egymás születésnapját ünnepelték.
Egy összegyetemi békenagygyûlésen ismerkedtek meg, és néhány nap alatt kiderült, hogy mindkettejük családja: szülei, társa és gyermekei odavesztek. Az asszonynak egy unokatestvére élt még Szolnokon, s egy helybéli tanárhoz ment férjhez, akit nem érdekelt, hogy felesége milyen származású; neki egy testvére élte túl a Vészt, de másfél éves tüdõszanatóriumi kezelés sem tudta megmenteni. Sokan voltak akkoriban, akik "helyettes családot" alapítottak, elhaltjaikról nevezve el újszülötteiket, ám ahogy néhány napi ismeretség után kiderült, ez a lehetõség egyikük számára se jelenthetett megoldást. Mindketten szenvedtek a magánytól, de évek óta hiábavalóan ténferegtek, nem akadt senki, akiben társra találtak volna. Egymásban leltek támaszra, ambícióik támogatójára, s bár nem voltak kirobbanó érzelmeik, úgy költöztek össze két-két bõrönddel elsõ találkozásuk után három héttel, hogy tudták: szövetséget kötnek.
Õ akkor már kilépett a Rabbiképzõ Intézet kötelékébõl, az asszony pedig felnõtt fejjel tanult; negyedéves volt a jogi egyetemen és a hallgatói pártalapszervezet titkára. Tanulmányai mellett dolgozott, hogy fenntarthassa albérletét. Mindketten meggyõzõdéssel hittek az új rendben, amely elítélte a nácizmust, sokat ígért, számukra mindenekelõtt persze biztonságot és a megbecsüléssel járó tudományos karrier lehetõségét.
Ezerkilencszáznegyvenkilenc decemberében házasodtak össze az egyetemhez közeli házasságkötõ teremben, ahol az anyakönyvvezetõn kívül két tanszéki kollégája és az asszony néhány évfolyamtársa volt jelen. Egyszerre izzadt és fázott szûk, fekete öltönyében. Miközben a gyûrût kellett felhúznia, eszébe jutott tizenkét évvel korábbi elsõ esküvõje, a sátor, menyasszonya lefátyolozott, piruló arca. Torka önkéntelenül összeszorult, és zavarában, zsidó szokás szerint, elõször az asszony mutatóujjára kísérelte meg felerõltetni az összespórolt pénzén vásárolt ékszert.
Az ötvenes évek elején lélegzetvisszafojtva figyelték, mi történik körülöttük. Az egyetem bizonyos védettséget biztosított, ha igen szoros ideológiai béklyóban kellett is oktatniuk, ám szerencséjükre egyikük se volt még akkoriban magas pozícióban, mely kompromittálhatta volna õket. Õ maga akkor még nem volt párttag, felesége pedig már nem töltött be vezetõ párttisztséget, ez valamiképpen megkönnyítette helyzetüket.
Ezerkilencszázötvenhat õszén óvatos optimizmussal figyelték a Petõfi Kör vitáit, a demokráciát követelõ jelszavakat, de október huszonharmadikától kezdve szinte ki se mozdultak Pozsonyi úti lakásukból. A meg-megújuló fegyverropogás zaja kétségbe ejtette õket, s a Köztársaság téri lincselések után maguk is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ellenforradalom vette kezdetét, és fel kell készülni minden eshetõségre.
Az alatt a tizenkét nap alatt sok mindent mérlegre kellett tennie. Hét és fél év után elõször járt bent a Rabbiképzõ Intézetben. Még feleségének sem ejtett szót a látogatásról. Maga se tudta pontosan, miért kereste fel az akkori igazgatót, felajánlani szolgálatait, vagy csak szolidaritási gesztust tenni, hadd lássák, hol áll a bajban. Mindenesetre nyugtalanították a különösen vidékrõl érkezõ, egyelõre csupán kisebb antiszemita atrocitásokról szóló hírek, és közvetlenül szeretett volna informálódni, hogyan látják a zsidók saját helyzetüket. A négyszemközti találkozón abban állapodtak meg végül, hogy õ néhány hét múlva jelentkezik, s akkor, ha úgy alakul a helyzet, ismét tárgyalnak esetleges visszatérésérõl, egyetemi munkája mellett, óraadó tanárként, a Szemináriumba. Erre a találkozóra azonban már nem került sor; nem kereste meg, csak felhívta az igazgatót egy utcai telefonfülkébõl, hogy közölje: a pillanatnyi körülmények között tárgytalan az ajánlata.
Ötvenhat decemberében még egy lehetõség kínálkozott. Az éppen megüresedett berni rabbiszéket ajánlották fel számára a svájci nagykövetségen keresztül hozzá eljuttatott levélben, még a Rabbiképzõ igazgatója s az ottani magyar-zsidó kolónia közbenjárására, és azzal kecsegtették, hogy a városi egyetem judaisztikai tanszékén is taníthatna. Csábító volt az ajánlat, és komolyan gondolkodóba is ejtette. Tudatában volt annak, hogy egy nyugati egyetemen is megállná a helyét, de felesége hallani sem akart a kivándorlásról; az õ karrierjét minden bizonnyal derékba törte volna az emigráció.
A rabbiállásról, hasonlóképpen e mostani dilemmájához, nem is tett említést az asszonynak, ötvenhét májusában pedig alapos megfontolás után felvételét kérte a pártba. Tudta, mit csinál, s hogy e lépés nélkülözhetetlen elõfeltétele a tudományos ranglétrán való továbblépésének.
Amikor ezen a bizonyos hétfõn este otthon futólag megemlítette, hogy a következõ hét végén valószínûleg el kell utaznia egy nem túl jelentõs konferenciára Pécsre, felesége a kanapé sarkában, háziköntösében maga alá húzott lábbal ülve, orrára csúszott szemüvege mögött fáradtan leeresztette szemhéját. Megszokta már, hogy férje nem tud nemet mondani egyetlen felkérésre sem, aminek keretében szélesebb nyilvánosság elõtt, hivatalból kell beszélnie az ókori Izraelrõl, mert bár eltávolodott ifjúkora vallásosságától (mely számára e racionális embertõl mindig is olyan érthetetlen volt), de máig missziójának tartja a zsidók történelmének és hitének a lehetõségekhez képest tárgyilagos ismertetését valamennyi lehetséges fórumon. Nem is tudott mosoly nélkül gondolni az egykori ornátusra, papi süvegre, amiben a háború után készült, egyetlen intézeti fotóján láthatta õt egy rabbiavatáson. "A klerikális reakció, teljes harci díszben", ugratta, ha kezébe kaparintotta a képet, és a férfi hümmögve vette tudomásul, hogy ha nem róla volna szó, aligha tompítaná szeretetteli irónia a kijelentés élét.
Ahogy fekete bubifrizurát viselõ, keskeny arcú neje az állólámpa fénykörében bólintott, majd újra orosz nyelvû, jogi szakkönyvébe mélyedt, a professzor megkönnyebbült. Úgysem értene semmit, csak megzavarodna, nyugtatta magát a kegyes hazugság miatt, és elnézte a nála négy évvel fiatalabb nõt, akit szerelem nélkül vett el, aki szerelem nélkül ment hozzá, s akivel mégis olyan harmóniában éltek, amit körülöttük kevesen, barátaik közül pedig jóformán senki nem tudott megteremteni.
Mindössze egyetlen dologról nem esett szó közöttük szinte soha: ezerkilencszáznegyvennégy elõtti életükrõl.

Egy nappal Ros haSana * elõtt, tanszéki szobájában ülve olyan izgalom fogta el, mint valaha, amikor az ünnepre készülõdve mintha mindig felgyorsult volna az idõ, és az elvégzendõ feladatok közelrõl egyre nagyobbnak, a Félelmetes Napok ** fenyegetõ határidejéig szinte elvégezhetetlennek tûntek. Most azonban semmit nem kellett tennie, épp ellenkezõleg: hiányérzete volt.
Több mint negyven éve élte át utoljára azt a feszültséget, ami ilyenkor, a nagyünnepek elõtt egész családja hangulatára rányomta bélyegét. Hiába készültek el évrõl évre mindennel idõben, ilyentájt mégis mindig vibráló izgatottság lett úrrá rajtuk, és szinte bizonyos volt, hogy a lázas egyet akarásnak, a lelkes sürgés-forgásnak a tapolcai házban végül veszekedés lesz a vége.
Lánytestvérei anyjuknak segédkeztek a bevásárlásban és a fõzésben, míg apja a kétszer kétméteres cipészmûhelyben görnyedt hajnaltól késõ estig, hogy még az ünnep elõtt valamennyi elvállalt megbízást teljesítse. A hajnali imádkozások után nyomban munkához látott, s napi tizenhat órát is dolgozott azokban a napokban, bár a határidõk nem kényszerítették erre. Egyszerû gondolkodású, de gyors felfogású, vallásos ember volt, aki ha vétett, akkor se más ellen, s ha bûne volt is, csak gondolatban követte el. Munkájával vezekelt érte, az hozzon neki engesztelést s az életre való bepecsételtetést a megfelelõ idõben. Sok lánya között egy szem fiában volt minden reménye; bízott benne, hogy a taníttatására összekuporgatott pénzzel útnak indítva megváltják jövõjét, s neki már nem kell a sötét mûhelyben lábbeliket talpalnia. "Ha tehetsége van, hadd tanuljon. Legyen világi tudása is, menjen Pestre, ha mehet. Ember legyen és zsidó, ha neológ, akkor is, csak ne kelljen neki megpimpósodnia annál a nyomorult kaptafánál", könyökölt az asztalon egy este, bepálinkázva, és inkább magát gyõzködte, mintsem asszonyával vitatkozott. Anyja suttogó ellenvetését nem értette tisztán a másik szobából, csak apja dohogását. "És ha kinéznek maguk közül, mert a fiam megborotválkozik, és öltönyben jár, akkor ezentúl majd a másik sílben * imádkozom!" emelte fel hangját a cipész, akit fia addig az éjszakáig soha nem látott még részegen.
Az emlékek egyszerre és lehengerlõen tolultak fel tudata mélyérõl. A telefon után nyúlt, hogy felhívja feleségét, de kagylót tartó keze mozdulat közben megállt a levegõben.
Szerette volna megosztani elmúlt néhány napját felkavaró, zavarodott érzéseit, de képtelen volt megfogalmazni, mit is mondhatna neki. Neki, akit becsül, szeret, aki társa lett a semmibõl ocsúdás idején, és hozzásegítette ahhoz, hogy újra magára találjon; aki társa volt késõbb a félelem éveiben is, amikor nem tudhatták, melyiküket fenyegetheti inkább veszély: õt, aki a kevés pártonkívüli egyike volt az egyetem fiatalabb oktatói közül, és maradt is egészen ezerkilencszázötvenhétig, vagy az asszonyt, aki a felszabadulás után ugyan hittel vetette magát a mozgalomba, ahol senki nem kérdezte vallását vagy származását; amely végképp el akarta törölni a múltat, ezért úgy érezte, ott megtalálta a helyét, ám amelynek ölelésébõl akkor sem volt szabadulása, amikor szeretett volna már lazítani ezen a szoros viszonyon. Hányszor jött haza sírva ötvenegy-ötvenkettõben, a megalázó pártfegyelmik és kizárások idején, hogy elege van, õ ezt nem csinálja tovább, nem hajlandó tönkretenni mások életét.
Letette a telefont. Nem mondhatott volna neki ezúttal semmit. Semmi olyasmit, gondolta, ami az asszony számára elfogadható volna, hiszen ha önmagának se tudja megmagyarázni érzéseit, hogy állhatna az asszony elé, akinek semmi egyebet nem jelentett a zsidósága, amint ezt közvetlenül megismerkedésük után tudomására is hozta, mint hogy ezért irtották ki a családját, emiatt pusztították el elsõ férjét és gyermekét.
Kal vahomer, jutott váratlanul eszébe a talmudi alapelv: kevesebbrõl a többre, könnyebbrõl a nehezebbre. Ha azt akarja, hogy az asszony megértse õt, vagy legalábbis megértethesse vele, mit él át, elõször önmagát kell megértenie.
Amikor kilépett a szobájából, a tanszéki titkárnõ riadtan kérdezte, nincs-e rosszul, olyan sápadt. Elhárította a segítséget, leakasztotta a fogasról ballonkabátját, és kitámolygott a folyosóra. Hiába köszöngettek rá diákok és kollégák, némán meredt maga elé, így baktatott lefelé a lépcsõn, s indult a Szabadság-híd felé a rakparton, át a hídon, fel a Gellért-hegyre.
A sétány egyik teraszszerûen kiugró részére érve, a Dunára nézõ padra telepedett le. Hímzett monogramos zsebkendõjével törölgette a szemüvegét. Megpróbálta rendezni gondolatait.
Negyedszázadon át nem érezte szükségét, hogy ünnepeljen; tegyen, vagy éppen ne tegyen valamit, csak mert a hagyomány úgy írja elõ, ellentétben azzal, ahogyan a háborúig, sõt még egy ideig utána is élt, bár akkor már meggyõzõdés híján, inkább csak gyászból, dacból és hûségbõl.
Amikor ezerkilencszáznegyvenöt õszén, a hadifogságból visszatérve megtudta, hogy apja, anyja, testvérei, felesége, hétéves fiával és ötéves lányával együtt mind odavesztek, valami megpattant benne. Oktatott az újraindult Rabbiképzõben, órákat adott a Tanítóképzõben, belefogott egynéhány újabb tanulmányba, lelkesítõ cikkeket írt, példákat merítve a pusztulás után mindig újrakezdõdõ zsidó történelembõl, ám õ maga már nem tudott lelkesedni. Figyelme a háború elõtti vallásjogi témáktól másfelé terelõdött. Keserûsége és indulatai, amit Isten iránt érzett, tudományos érdeklõdését a korai vallástagadók felé vezették. Róluk írt, vívódásukról és kitaszíttatásukról, miközben a feltápászkodni próbáló zsidó tanintézetekben, megbizatásához és tisztéhez hûen tudást és hitet igyekezett plántálni azokba a kamaszokba és fiatal felnõttekbe, akiknek tudása az övénél sokkal kevesebb volt, hogy hitüknek támasza legyen, hitük pedig legalább olyan léket kapott az átéltektõl, mint az övé.
Három éven át, összeszorított fogakkal törekedett nemcsak ismereteiket bõvíteni, de lelket önteni beléjük, miközben neki magának nem maradt egyebe, mint kérdései és kétségei. Amit valamennyien átéltek, nem illett semmiképp a történelembõl addig ismert üldöztetések sorába. Csak Jeruzsálem pusztulásához volt fogható. Nem tudta elhessegetni annak gondolatát, hogy az általa már nem hitt Gondviselõ, ha mégis létezik, ezúttal valóban elfordította arcát a szenvedõktõl, és felmondta a szövetséget. Nem mérlegelte, jogosan tette-e, ha tisztában volt is vele, hogy minden oka meglehetett rá, mert hiszen a nép többsége is elvetette magától a szövetség törvényeit. Ezalatt a három esztendõ alatt mindenesetre õ maga is felõrlõdött. Minden hiábavaló, idézte volna legszívesebben nap mint nap, de ezt mégsem engedhette meg magának. Hazudni viszont nem akart a diákjainak.
Ahogy ott gubbasztott, az arra sétálók, andalgó szerelmesek, a pesti panorámában gyönyörködõ turisták megbámulták, noha szürke öltönye, fehér inge és nyakkendõje kifogástalan volt, csak ballonkabátja gyûrõdött össze kissé. Mintha feldúlt lelkébe láttak volna, úgy méregették, legalábbis így érezte. Egyik cigarettáról gyújtott a másikra, míg végül már a kiürült dobozban turkált. Kabátzsebébõl elõkotort, törött szálat dugott a szájába, majd a parázsló cigarettával játszott a szürkületben. Köröket rajzolt a levegõbe.
Akkor is vívódott, ezerkilencszáznegyvenkilenc tavaszán. Korántsem volt olyan egyszerû meghoznia ugyanis a döntést, mint azt mások gondolhatták: egyik reggel még a Rabbiképzõben imádkozni és Jesáját magyarázni a hallgatóknak, másnap pedig fedetlen fõvel megjelenni az egyetemen, és mindazt, ami addig az egész életét átszõtte; mindazt, amibõl addig élõ hitet és öntudatot kellett tanítványaiba plántálnia, most úgy elõadni, mint egy epizódot, avítt dogmát, a távoli ókor zárványát, a végképp lezárult múlt megkövült rekvizitumát.
Hiába próbálta úgy felfogni távozását, mint egyszerû pályamódosítást, állásváltoztatást, környezete ítéletével nagyon is tisztában volt. Hiába gyõzködte önmagát, hogy a hagyomány õt igazolja, mert a Tórával való foglalkozás polgári megélhetés nélkül "kivisz a világból", s a bölcsek szerint az a dicséretes, ha valaki a kettõt együtt mûveli, azzal is tisztában volt, hogy ez a szugja * már nem róla szól. Rabbiállást vállalni régebben megélhetés volt, nem életre szóló hivatás, mondogatta magának, miközben tudta, könnyen lehet, hogy szándéka ellenére nem csupán egy munkahelyrõl lép ki, de magának a közösségnek fordít hátat: döntésével beláthatatlan idõre kiiratkozik a zsidóságból.
Egyetlen ember volt, akivel beszélhetett, akivel beszélnie kellett; egyetlen kolléga: barát és vetélytárs egy személyben, akiben megbízott, s akivel, úgy érezte, a súlyos döntés elõtt bizalommal szólhat arról, mi feszíti hónapok óta egyre tûrhetetlenebbül. Mindkettejükre úgy tekintettek akkoriban, mint a rabbiszeminárium jövendõ vezetõire, akik tudományos méltóságban csupán egymással mérkõzhetnek a címért.
Akkor is ide jöttek, a Gellért-hegyre, és órákon át sétáltak, miközben, bár ez nem volt szokása, szüntelenül beszélt, folyt belõle a szó, és a kolléga: tudós és gyakorló rabbi maga is, ráérzett, hogy nem vitapartnernek invitálta õt a másik, inkább mentõtanúnak lelkiismeretével folytatott perében.
Arról beszélt, hogy nem tud hinni abban, amit az óráin mond, sem pedig abban, amirõl lelkesítõ cikkeiben ír. Hogy hiába tölti el reménnyel Izrael létrejötte; hiába érzi úgy, hogy ha mégis van valami halvány jele a gondviselésnek, melyben a pusztítás óta nem tud hinni, akkor az éppen az ország feltámadása, mégsem tud elmenni innen, vagy nem akar, s ez lényegében mindegy. Feszíti õt e kettõsség, és az sem hagyja nyugodni, hogy képességeit a jelen körülmények között egyre kevésbé tudja kamatoztatni, mert mindinkább beszûkülnek a zsidó oktatás lehetõségei. Nincsenek inspiráló tudományos fórumok, ahol elõadhatnának, ahol megjelenhetnének; egyre fenyegetõbb a vallásos életet és intézményeket sújtó ideológiai nyomás. Azt magyarázta hevesen gesztikulálva, hogy elmúlt harmincéves, senkije és semmije nincs, csak a tudása, és a másik pontosan tudta, hogy amit mond, színigaz. Bûn-e akkor, kérdezte tõle ismét széles mozdulatokkal, ha úgy dönt, hogy elmélyíti filológiai és történészi tudását, és világi fórumon tanít a jövõben.
Pontosan emlékezett, mit felelt neki a másik. Évtizedek múltán is fülébe csengtek a mondatok: "Bizonyára õszinteséget vársz tõlem. Te nem vagy Elisa, és én nem vagyok Rabbi Meir. * Te nem váltál hitetlenné, még ha megingott is a hited, mert eleve nem volt soha kétség nélküli, hasonlóképpen az enyémhez. Nem az Istent készülsz tehát elhagyni, hanem a közösséget. Azt a kivérzett szerencsétlen zsidóságot, aminek most talán csakugyan egyszerû lelkipásztorokra van szüksége, de eljöhet az idõ, amikor újra lesz mozgástere és küldetése olyan elméknek, mint amilyen magad is vagy." Így mondta, gálánsan és némi önmegtartóztatással, de látszott rajta, hogy közben magára is gondol. "Kiváló vallástörténész lehetsz, de ha kívülrõl fogod nézni mindazt, amit eddig belülrõl szolgáltál, nemcsak a látószöged változik meg. Ne várj tõlem biztatást, ám azt se, hogy meggyõzzelek és visszatartsalak. Súlyos döntést hozol, de ez önmagában nem bûn, legalábbis a szónak abban az értelmében, amitõl tartasz. Eztán pedig", hunyorgott jellegzetes szokása szerint, s tette feszülten figyelõ társa vállára a kezét, amibõl az tudhatta, hogy valami tréfával akarja oldani a feszültséget, "legalább nem lesz több pletyka arról, melyikünk az utód."
A kolléga komolyan beszélt, majd viccelt, õ pedig nem tudta, és a késõbbiekben soha nem is kérdezte meg, hogy a vicc nem volt-e minden humor nélkül való, felszabadult nyugtázása annak a ténynek, hogy a másik csakugyan megkönnyebbülten vette tudomásul távozási szándékát. Azután sem emlegette fel soha ezt az epizódot, hogy nyolc évvel beszélgetésük után a másik elérte célját, és az Intézet élére került az ötvenhat decemberében Bécsen keresztül Nyugat-Németországba emigráló direktor helyére.
Mindig csak egymás eredményeire figyeltek, mindig a másik sikereire voltak féltékenyek. Nem volt folyóirat, ahol, ha egyikük publikált, a másik ne sietett volna megjelenni ugyanott. Ikercsillagnak tartották õket már a harmincas évek végétõl a zsidó tudományosság egén. Mindketten esélyesek voltak az Intézet igazgatói posztjára, amit a régi vágású, jesivát járt talmudprofesszor igazgatott ezerkilencszáznegyvenhét után, akinek tudását ugyan mindketten elismerték, ám mert csak tanított, és nem voltak különösebb tudományos törekvései, kimondva-kimondatlanul méltóbbnak ítélték magukat a Szeminárium vezetésére.
Ha szakmai ambíció befolyásolta is a kolléga véleményét, sem volt benne harag iránta. Hálás volt neki, mert felszabadította a hûtlenség kínzó önvádja alól, s évtizedekre való muníciót biztosított az olykor-olykor jelentkezõ lelkiismeret-furdalás ellenében; és azért is, mert egyetemi pályafutása, beleértve akadémiai sikereit, minden lehetséges eredményt és elismerést meghozott a számára, amit ezalatt a negyedszázad alatt tudósként megszerezhetett.
Bár korábban is írtak elvétve közös tanulmányokat, igazi tudományos együttmûködés azután bontakozott ki közöttük, amikor otthagyta a Rabbiképzõ Intézetet. Ekkortól nem vetélytársak, de egymást kiegészítõ szerzõpáros voltak, míg nem vált az is érezhetõen tarthatatlanná, hogy az egyetemi tanár, majd akadémikus az elismerten rangos tudóssal, de végtére mégiscsak egyházi személyiséggel, egy rabbival mûködik együtt gyakran külföldön is megjelenõ tanulmányaiban. Akkortól megritkultak a közös publikációk, de figyeltek egymásra, és megküldték a másiknak írásaikat. Genizakutatásban * mûködtek együtt: rabbikollégája dolgozta ki a kéziratok héber vonatkozásait, rá az arab elemek feldolgozása jutott. Ez a hír terjedt el legalábbis a szerzõpáros munkájáról, s neki feltétlenül megnyugtatóbb volt egyetemi berkekben ez a köztudat.

Arra eszmélt, hogy az egyik pillanatról a másikra szakadni kezd az esõ. Sietõsen felállt, órájára pillantott, és elborzadt, milyen késõre jár. Torkában dobogó szívvel loholt lefelé a hegyrõl, és a Gellért Szálló elõtt leintett egy taxit.
Nemigen fordult még elõ, hogy ne ért volna haza idõben. Ha az elõre jelzetthez képest úgy tûnt, hogy bármiféle okból, akárcsak negyedórát késik, telefo>nált, mert felesége aggódott, és az asszony is így tett hasonló esetben. Ilyen alkalmakkor hágott tetõfokára olykor saját maguk által is betegesnek ítélt ragaszkodásuk; a legszörnyûbb képzelgéseknek kiszolgáltatott aggodalom fogta el õket, vajon mi történhetett a másikkal. Veszekedni is képesek voltak emiatt a megkönnyebbülés pillanataiban.
Egy krakkói nyaralásuk alkalmával a hatvanas évek közepén, valami félreértés következtében, ami abból adódott, hogy idegenvezetõjük kevesebb jegyet váltott a csoport számára, mint ahányan voltak, a turistabusz sofõrje indulatosan a városi rendõrkapitányságra hajtott, ahol az idegenvezetõvel és vele bement az épületbe, a megrökönyödött utasokra csukva a busz ajtaját. Utóbb tudta meg: felesége, percekkel azután, hogy a két posztoló õr között eltûnt a kapuban, sírógörcsöt kapott, és a harmonikaajtót rángatva-csapkodva, idegességében tört németséggel addig kiabált: "Wo ist mein Mann?! Wo ist mein Mann?!", követelte õt a buszhoz idõközben irataiért visszaérkezett sofõrön, hogy az megrettenve sietett érte az õrszobára. Amikor visszajött a küldetésbõl (oroszul csevegett az ügyeletes tiszttel), és rövidesen végre kettesben maradtak, az asszony magából kikelve kiabált, hogy hagyhatta magára, hogy tehette ezt vele, miért engedte, hogy szétválasszák õket. Elképedt az indulataitól, azután lassan felfogta, mirõl van szó. Auschwitz kiabált belõle, ahogy utóbb magában megnevezte. Õ kétezer kilométerre volt annak idején Davidovkánál, amikor elsõ házasságából származó gyermekeit anyjukkal együtt elgázosították, felesége kezébõl viszont kitépték a másfél éves kislányt, akit soha nem látott viszont.
Csitítani próbálván, magához ölelte az asszonyt, de az váltig hajtogatta, hogy egy percig sem marad tovább. S akkor hazautaztak.
Mindez egy szemvillanás alatt futott át az agyán, ahogy ott állt az ajtóban, átázott ballonjában, és sem arra a kérdésre nem tudott válaszolni, tulajdonképpen mit is csinált, sem pedig arra, ugyan miért is nem telefonált, ha már csak úgy kedve támadt üldögélni a Gellért-hegyen. Még az iróniába csomagolt gyanúsítást is végig kellett hallgatnia, amiben pedig addig soha nem volt része, hogy szégyenszemre ilyen öreg korában keveredik valami nõügybe. Ami különös volt, hogy ebben a félig komoly kijelentésben nem volt féltékenység, sértettség vagy sértõ él, csak a szokásos pánik, hogy akkor tessék hazaszólni idõben, ne várjon a másik hiába.
Fáradtan legyintett, elnézést kért. Azt mondta, benti gondjai vannak, zavaros a helyzet, de nincs jelentõsége, majd minden rendezõdik, csak egyre nehezebben viseli a tanszéki könyöklést. Felesége ettõl egyszerre lett ideges és sértett. Azt mondta: félti, hogy a szívére veszi a rohadt egyetemi furkálást, mert infarktusveszélyes korban van, másrészt bántotta, hogy nem osztja meg vele gondjait.
Ráment az este, hogy megbékítse az asszonyt. Jogosnak érezte esti kimaradása miatti izgalmát, szégyellte is magát figyelmetlenségéért, mégsem tudott élni az így felkínálkozott alkalommal; még ekkor sem volt képes arra, hogy elmondja, õ maga min õrlõdik.

Másnap délután, könyvtárból hazafelé menet, hosszasan vívódott egy zöldségesbolt elõtt, hogy vásároljon-e almát, mézet és répát, az újévi vacsora egykor elmaradhatatlan kellékeit, végül lemondott róla.
Amikor vacsora után mégis erõt vett rajta a kívánság, és kutakodni kezdett a kamrában, felesége rászólt, hogy inkább segítene, ha valamit keres, ne csináljon rendetlenséget. Ekkor kénytelen-kelletlen elmondta, hogy ilyentájt mi volt náluk a szokás, és bár az asszony, fejét csóválva, ósdi babonaságnak és öregkori hóbortnak titulálta a dolgot, maga ment a spájzba, és kereste elõ férje kedvéért az agyagcsuprot, amiben a mézet tartotta.
Gyerekes elégedettség töltötte el, ahogy egyedül ült a konyhában, és az almát, ahogy valaha, az elkövetkezõ évet megédesítendõ, mézbe mártogatta. A gyümölcs fanyar ízével elkeveredõ sûrû édesség gyerekkora ünnepeit idézte emlékezetébe.
Nem az újév vagy a jom kippur fenséges, titokzatos, és mert félelmetesnek mondták, minden kézzelfogható magyarázat nélkül is rettegett napjai jelentették számára az igazi ünnepet, hanem a szukkot napjai, amikor tapolcai házuk udvarán, a Jeruzsálemet és a Szentélyt ábrázoló színes rajzokkal, alácsüngõ szõlõfürtökkel és más gyümölcsökkel feldíszített, náddal fedett sátorban költötték el a vacsorát. Apja poharából õ is kortyolhatott ilyenkor, és a bor, a mézes barhesz, a halkocsonya, a gyümölcsök, s ahogy emlékezni próbált, talán szegfûszeg Erec Jiszraelt felidézõ fûszeres illata keveredett az õszi esték párájával. Gyakran esett már ez idõ tájt, ilyenkor csöpögött a víz a nádkötegek között, s õk a kiddus * idejére a sátor sarkába húzódtak, amit még nem áztatott el az esõ. Húsz évvel késõbb, amikor az õ poharába dughatták nyelvüket saját gyermekei, ugyanazt a fûszeres illatot érezte a gyümölcsökkel teleaggatott sátorban, csak immár Pesten, a Csáky utcai zsinagógát befogadó bérház udvarán.
A következõ pillanatban, minden erõfeszítése ellenére, azok a filmkockák villantak emlékezetébe, mint végül mindig, ha rájuk gondolt: az ezerkilencszáznegyvenöt õszén látott amerikai híradófelvételek a gyerekhullákról, az Auschwitz környéki tömegsírok feltárásakor.
Ült az Apolló mozi sötét nézõterén, és egyszerre fohászkodott, hogy még egyszer megpillanthassa, s hogy nehogy felfedezze gyermekei talán még felismerhetõ vonásait a százezernyi egymásba fonódó, aszott tetem között. Némán rázkódva markolta a szék karfáját. Ott a moziban mondott nemet az Istennek a továbbiakra. Magának pedig soha nem bocsátotta meg, hogy mielõtt utoljára bevonult, leküldte a szüleihez Tapolcára feleségét és a kicsiket, azt gondolván, hogy ott nagyobb biztonságban lesznek.
Eltolta magától a tányért. Lassan õrölte fogai között a falatot. Nem érzett semmiféle illatot, csak az alma savanykás utóízét.

Szombat reggel a szokásos idõben ott ültek diákjai a tanszéki társalgó kanapéján, s õ ezúttal a Koheletbõl, a Prédikátor könyvébõl választott részletet olvastatott és fordíttatott velük.
Egyikük régészhallgató volt, aki csupán kedvtelésbõl tanult héberül. A másik ókortörténésznek készült, alapos, felkészült tudású fiú, aki két óra között is gyakran megjelent nála, és õ, bár néha tolakodónak érezte a fiatalembert, zavarta hosszú haja, torzonborz szakálla, mindig csapzott külseje, a tehetségnek kijáró türelemmel egyengette útját. A csoport harmadik állandó tagja egy lány volt, akinek feltûnõ nevét már a jelentkezési lapon észrevette, s egy híres rabbicsaláddal azonosította, majd az elsõ órát követõen, néhány óvatos keresztkérdés nyomán, feltételezése bizonyságot is nyert. Távolról ismerte a famíliát, mely még az ötvenes években is vallásos életet élt, noha a mindig szoknyát viselõ ifjú hölgy zokszó nélkül vett részt a szombati szemináriumokon. Az elsõ kollokvium alkalmával megbuktatta a lányt, akinek könnyes szeme láttán azt találta mondani, hogy az õ érdekében szigorú vele, mert csak szilárd alapokra lehet a késõbbiekben építkezni. Tudatában volt annak, hogy ha nem zsidó, és nem viseli azt a nevet, ugyanilyen szintû tudással közepessel engedte volna át a vizsgán. Túl bonyolult lett volna elmagyarázni a kerek szemüveget viselõ, számára kihívóan fiús frizurájú kolleginának, mi minden késztette arra, hogy így viselkedjen vele. Az utóvizsgán mindenesetre brillírozott a lány. A második kérdés után kérte az indexét és beírt egy hármast. Hetekig nem tudta elfelejteni diákja zavart tekintetét, melybõl félelem, értetlenség és harag áradt egyszerre.
A csoport persze mindig nagyobb létszámmal indult, de a szemeszterek közepe táján a többiek lemorzsolódtak. A rendszeres együttlétek ellenére sem alakult ki olyasfajta bensõséges tanár-diák viszony, mint amit a hallgatók más órákon megszokhattak, s ami megengedte volna, hogy a szigorúan szöveghez kötött magyarázatokon túlmenõ gondolataik is szóba kerüljenek. A régész szakos fiúról semmit sem tudott, s míg másik két hallgatójával, távolságtartása ellenére valamiképpen mégis személyes kontaktust tudott teremteni, elõbbivel kapcsolatosan mindig kellemetlen gyanú élt benne. Év közben alig mutatott aktivitást, a vizsgákra úgy-ahogy felkészült, ám semmi nem indokolta kitartó részvételét az órákon. Lehet, hogy csak rémeket lát, nyugtatta magát, ám a gyanú megfogalmazódása óta még jobban ügyelt minden szavára szemináriumán.
Ez alkalommal is kapóra jött, hogy a lány hozta szóba a következõ héten esedékes órát, jelezvén, hogy azon nem tud részt venni. Jó is, hogy eszébe juttatta, játszotta a feledékenyt, hivatalos elfoglaltsága miatt neki is szerencsésebb volna elhalasztani következõ találkozójukat.
Kissé zavarta a lány kutakodó pillantása. Elkerekedõ gombszeme azt jelezte, hogy komolyan kíváncsi volna, miféle programja van aznap tanárának, legalábbis õ ezt olvasta ki tekintetébõl. Ki nem mondott kérdése válasz nélkül maradt, ahogy persze akkor sem tudott volna meg többet, ha megkérdezi. Abban maradtak végül, hogy két hét múlva találnak egy idõpontot, ami valamennyiüknek megfelel, hogy bepótolják az elmaradt órát.
Hétfõ délelõtt futólag odavetette az éppen tízóraizó tanszéki titkárnõnek, hogy a hétvégét vidéken tölti, a szombati óráját ezért lemondta, ne keressék, úgysem lesz elérhetõ. Az egykedvû bólogatás, amire két falat között kerített sort a precíz, de kissé modortalan adminisztrátor, kissé kijózanította. Túlkonspirálja a dolgot. Ugyan kinek is szúrna szemet, hogy két napra eltûnik?
A Bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületébõl átsétált az Egyetemi Könyvtárba, ahol egész héten dolgozni szándékozott. Egy ókortörténeti jegyzete újabb kiadásához kellett átfésülnie a majdnem tízéves szöveget. Mindig ugyanoda ült, fenntartott törzshelye volt az olvasóteremben.
Ritkán kellett csupán olyasmit írnia az elmúlt évtizedekben, amit késõbb szégyenkezve olvasott. Amit papírra vetett, szinte mindig meggyõzõdése szerint való volt. Azt feltételezte, hogy a gyakori Marx és Engels hivatkozásokat átugorva - amiket mindenki ugyanolyan kötelességszerûen illeszt tanulmányai>ba, mint õ - sem csorbul gondolatmenete, s ezt értõ olvasói is éppúgy tudják. Gyakorta érzett ellenben kényszert arra, hogy szemléletmódját, amit egy könyve kritikusa akként aposztrofált, hogy "az ókori görögség többistenhitének vizsgálatakor sem képes elrugaszkodni a monoteista vallások esetében használt módszereitõl, mi több berögzõdéseitõl"; e szemléletmódját tehát, ami persze számára olyan volt, akár a bõre, ezért képtelen volt levetni, mint a rabbiornátust, valamiképpen ellensúlyozza. Ezért kerülte ezerkilencszáznegyvenkilenc elõtti tudományos mûködésének terepét, sõt még arra is kínosan vigyázott, nehogy akkori publikációira akár csak lábjegyzetben hivatkozzon. Ezért kapaszkodott talán túlzottan is az untig citált marxista forrásokba, a történelmi materializmus ideologikus érveibe, ezért hivatkozott arra több helyütt is, hogy nincs önálló vallástörténet, e szféra csupán "a társadalom és a társadalmi tudat általános fejlõdéstörténetének egészébe illesztve vizsgálható".
Úgy érezte, tõle többet várnak, neki nyilvánosan és nyilvánvalóan le kell tennie a voksot, ezért következetesen engedményt tett e kérdésben saját meggyõzõdésével szemben. Tudta, hogy nincs igaza, de nem bánta a kritikákat, melyek épp az õ kívánt pozícióját erõsítették. Ezeket a tanulmányait mindenesetre nem küldte már el egykori pályatársának a Rabbiképzõbe, akivel egyébként a hatvanas évek eleje óta, amikor õt az Akadémia rendes tagjává választották, már nem publikált közösen; s aki megritkult, inkább véletlenszerû találkozásaik alkalmával, melyekre leginkább a Lukács uszodában került sor, tapintatosan nem hozta szóba újabb tudományos közleményeit.
Képtelen volt belemélyedni a munkába. Minduntalan az járt a fejében, ha valaki megkérdezné, akinek a kérdése elõl nem tudna kitérni, mint akár a saját magának szegezett kérdés elõl, ugyan hogyan tudná megmagyarázni gondolkodása és élete fordulatát. Ideges lett. Eloltotta az asztal fölé akasztófaként hajló olvasólámpát, hátradõlt a karosszékben, és behunyta a szemét. Ültében kicsit hintázott. Ha szórakozottságában vagy idegességében megfeledkezett magáról, elõre-hátra ringatta felsõtestét. Alig észrevehetõ mozdulatai ritmusától egy idõ után megnyugodott.
Nincs mit megmagyarázni, jutott eszébe az egykori kolléga. "Te nem vagy Eli>sa", hallotta tõle, tehát annak megfordult a fejében, hogy az Istentagadó eretnekhez hasonlítsa. Mert Elisáról mondták: "És mindez honnan jött neki? [...] Onnan, hogy látta Rabbi Jehudának, a Péknek a nyelvét egy kutya szájába vetve, aki épp a vért szürcsölte. Azt mondta: Ez a Tóra, és ez a jutalma?! Ez az a nyelv, amely úgy ejtette ki a Tóra szavait, ahogy kell?! Ez az a nyelv, amely minden nap a Tórával fáradozott?! Ez a Tóra és ez a jutalma? Úgy látszik nincs jutalmazás és nincs holtak feltámadása." * Úgy merült fel hirtelen tudatának mélyérõl a passzus, mintha nem negyedszázada nyúlt volna utoljára talmudfóliánshoz.
Elisához hasonlóan õ is elveszítette a hitét. Csakhogy amíg ben Avuja a hadrianusi pusztítástól meghasonulva másokat is meg akart gyõzni arról, hogy nincs értelme a Törvény szerint élni, õ csupán a maga számára vonta le e következtetést. Mégis, azáltal hogy tanított, írt, szemléletével ezt a magatartást közvetítette, és személyes élete is tagadhatatlan példával szolgált: így mentegette, majd vádolta magát. Ha nincs Isten, csak az ember és hiábavaló hite, akkor így és ezt a tudást kell gyarapítani és továbbadni, mert akkor ez alakította olyanná a világot, amilyen.
Tudta, hogy sokan még mindig úgy gondolják, egyszerû karriervágyból fordított hátat a zsidóságnak. Ha megmaradt volna benne háború elõtti hitének és elhivatottságának akárcsak a töredéke, nem lett volna képes erre. De néhány évi kísérletezés, félszívvel végzett munka után nem ment; nem mehetett tovább. Elpusztított hite után, spekulatív úton õ akart leszámolni azzal az Istennel, aki cserbenhagyta; aki az egymillió ártatlan gyermeket, köztük az övéit, legyilkolni engedte. Gyûlölte a holocaust szót, amit nyugati történészek használtak elõ>szeretettel a vészkorszakról szóló tanulmányaikban. Borzongott a kifejezéstõl, melynek jelentése: egészen elégõ tûzáldozat, azt jelentette a számára, hogy az utókor kétségbeesésében értelmet próbál tulajdonítani szörnyû tények puszta halmazának, mert képtelen szembenézni a valósággal; nem mer belepillantani abba a feneketlen sötétségbe, ami az emberi lélek mélyén tátong. Katarzist hazudik a történelem üzemszerû mûködésébe, ahol nincs megváltó felismerés és megtisztulás. Az áldozat értelme Isten kiengesztelése, csakhogy nincs olyan emberi bûn, amiért egymillió gyermek halálát követelhetné a Mindenható. Ehhez egy létezõ Istennek nem lehet köze.
Igen, ha tetszik, Elisa ben Avuja lett maga is, szorította össze a fogát, hogy belesajdult, mert a provokációra, amit az Örökkévaló követett el népe cserbenhagyásával, õ is provokációval: az Isten elhagyásával válaszolt. Ugyan ki merhetné ezt számon kérni rajta? Legfeljebb a nem létezõ Fennvaló.
Olyan dühvel rúgta ki maga alól a karosszéket, ami az olvasóterem csendjében dörrenésnek hatott. Mindenki felkapta a fejét, és felé fordult. Egy pillanatra megmerevedett, zavartan rendezgetni kezdte holmiját, majd mindent úgy hagyott az asztalán, ahogy eredetileg volt, és erõs szívdobogással kisietett a terembõl. Idegességében vécére kellett mennie. Ahogy lehúzta sliccét, majd vizelni kezdett, pillantása körülmetélt péniszére esett. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy az imént nem egyebet tett, mint az Istennel perelt. Azzal, akiben nem hitt. Közel harminc év után visszatért ugyanoda, ahonnan elrugaszkodott.
Ha nincs megváltás az égbõl, lennie kell máshonnan; ha ilyen sorssal pusztul el a nép, mely a megváltás ígéretét birtokolta, ezért élt és szenvedett hûségben, nem lehet nép, mely önmagában elérhetné a megváltást, akkor pedig véget kell vetni az elkülönülésnek, és az embert magát kell alkalmassá tenni, hogy belássa, mire vezet, ha nem adja fel önzését; ha nem adja fel nemzeti vagy osztálygõgjét.
Kitámolygott a folyosóra, és nekitámaszkodott a falnak. Ilyen egyszerû volna? Ilyen egyszerû, hogyan lett belõle az, aki? Hitt õ igazából bármiben, bármikor, ha bevette ezt a maszlagot? Legfeljebb félszívvel, ebben is. Õ mindig csak a tudásban, a belátó értelemben bízott annyi éven át, ám abban mégsem tudott hinni a davidovkai tél, a keretlegények brutalitása és a családja pusztulása után, hogy az emberi természet, a hajlam a gonoszságra alapjaiban megváltoztatható. Mindebben csupán reménykedett.
Az egyik idõs könyvtáros lépett hozzá, akivel naponta látták itt egymást, érintette meg a vállát, tudakolván, hogy rosszul érzi-e magát. Derengett benne, hogy a napokban már nem elõször kérdezik ezt tõle, és nem felelhet tényleges állapota és kedve szerint. Ahelyett, amit mondott: köszöni, jól van, szívesen felelte volna, hogy rosszul érzi magát. De ugyan mit mondhatna magyarázatképpen? Hogy azért émelyeg, mert imponáló történészi életmûvének egésze nem más, mint sikertelen leszámolási kísérlet egykori önmagával? Hogy az ókori Kelet minden kifestett színpadi istenét ki akarta játszani az Egyetlen ellen? Hogy hiába a tudás, hiába minden részigazság, hiába számos rangot adó elismerés, nemzetközi szakmai siker, ha az egész életmûve mögött meghúzódó prekoncepció bukik el. Hiába hozta fel a világ minden érvét és ellenvetését: amit önmagával szemben akart bizonyítani, ahhoz mindez kevésnek bizonyult.
Elhárította a segítséget, és az olvasóterem felé indult. Nehezére esett a mozgás. Fáradtnak és összetörtnek érezte magát, ólomsúlyúnak a végtagjait. Rázta a hideg, s egyszerre hányinger is kínozta.
Taxival ment haza, és lefeküdt. Mély álomból, kábán riadt, amikor felesége megérkezett. Az ijedten látta, milyen állapotban van, s miután megmérte a hõmérsékletét, orvos barátjukat riasztotta telefonon. Közel harminckilenc fokra szökött fel a láza; neki, akinek egy-egy meghûlésen kívül soha semmi baja nem volt.
A doktor a vizsgálat után értetlenül csóválta a fejét. Nem talált semmilyen betegségre utaló jelet. Vannak-e esetleg prosztataproblémái, kérdezte a tanácstalanság homályában tapogatózva és rejtett gyulladásra gyanakodva egykori munkaszolgálatos társát, amikor az asszony kiment a szobából, de a professzor nemet intett. Talán a kimerültség jelentkezik ilyenformán, tûnõdött az orvos, lazítani kellene kissé a munkatempóján. Csodák nincsenek, vonta meg a vállát, miután beadott egy lázcsillapító injekciót. Hatvan fölött az ember szervezete visszautasítja a túlzott igénybevételt. Pihenésre lenne szüksége, minél kevesebb feszültségre. Nem hiszi, hogy a baj komolyabb lenne, de azért egy hét múlva nem ártana teljes vérképet, meg egy EKG-t csináltatni, nézzen be a kórházba, ha arra jár, mondta végül tettetett könnyedséggel, s az elõszobában csitítani próbálta a könnyben úszó szemmel és remegõ szájszéllel, fojtott hangon õt faggató asszonyt. Színpadiasan legyintgetett, mondván, pánikra nincs ok, a kivizsgálást viszont jó lenne mihamarabb megejteni. Miközben beszélt, gyengéden megfogta és végigsimította az asszony kezét, akit e bizalmaskodó mozdulat kissé kijózanított. Tüntetõ sietséggel búcsúzott, zárta be az orvos mögött az ajtót, de mire visszament a hálószobába, férje ismét elaludt.

Másnap reggelre elmúlt a láz, de gyengének érezte magát, ezért ágyban maradt. Dolgozni nem volt türelme, kedvtelve belelapozott az ágya mellé készített néhány könyvbe, ami egyébként nem volt szokása. Máskor gyorsan és szisztematikusan olvasott, napi penzumot tûzve ki magának.
Szerdán felkelt, de a lakásból nem mozdult ki, csütörtökön felesége kérlelése ellenére már bement az egyetemre, de valójában a másnapi vonatjegyét akarta megvenni, és szállást foglalni egy IBUSZ irodán keresztül két éjszakára. A délben induló miskolci gyorsra kért jegyet, és a városközponthoz közelinek mondott motelban bérelt szobát.
Miközben vacsora után bõröndjét csomagolta, felesége még megkísérelte lebeszélni az utazásról. Hiába igyekezett megnyugtatni, hogy már jól van, nincs semmi baja, az asszony nem nyugodott. Válaszképpen kissé erõltetett évõdéssel biztatta, próbálja csak ki, milyen jó erõben van, mire a nõ meglepõdött, és zavarában mímelt megbotránkozással utasította vissza közeledését. Szorongva gondolt arra, milyen szokatlan e túlzott jókedv, és arra, hogy megritkult, legfeljebb havi-két havi gyakoriságú szeretkezéseiket mindig õ kezdeményezi.
Reggel, mielõtt munkába indult, az asszony aggodalmaskodva kérte, hogy adja meg a pécsi szálloda telefonszámát, ahol a konferencia idején elérheti, amire persze azt kellett mondania, hogy nem tudja, nem szerepelt a meghívón, majd õ telefonál az este, ha megérkezett.
Taxival ment a pályaudvarra. Helyjegyet nem adtak ki erre a járatra, de szerencsére még idõben érkezett, és a fülkében menetiránnyal szemben, az ablak mellé ülhetett. Jó fél óra volt hátra indulásig. Elrendezte holmiját, aztán egy könyvbe merült, nehogy szóba kelljen elegyednie idegenekkel, akikkel több mint két órán át össze lesz zárva a kupéban. Végül még hárman telepedtek le mellé. Idõs házaspár hatalmas kofferekkel, és egy fiatal, egyetemista forma fiú, aki újságpapírba csomagolt könyvet vett elõ sportszatyrából.
Köszönésükre felemelte fejét és biccentett, azután ismét olvasmánya fölé hajolt. Hiába próbált azonban koncentrálni, minduntalan azon kapta magát, hogy az oldal aljára érve semmire sem emlékszik az imént olvasottakból. Várakozásteli izgatottság, mondhatni lámpaláz, fáradtság és nyugtalanság egyszerre ostromolta az elmúlt hetekben megviselt idegeit. Ölébe eresztette a könyvet, és behunyt szemmel pihenni próbált. Jól esett volna aludnia egyet, de túlságosan feszült volt ahhoz, hogy csak úgy ültében elszunnyadjon. Emlékek rohanták meg ismét. Azt számolgatta, hogy huszonkét vagy huszonhárom éve böjtölt utoljára az Engesztelõnapon.
Azon az õszön, amikor az egyetemre került, hiába akart volna megfeledkezni róla, egy telefonáló ismerõs kéretlenül is emlékeztette, mikor lesznek az ünnepek. Jom kippur munkanapra esett, neki órái voltak, és nem húzhatta ki magát a közös ebéd alól sem, amit általában együtt költöttek el a tanszék oktatói az egyetemi menzán. Csak turkált a mócsingos pörköltben, amit aznap adtak, és kínosan vigyázott, hogy asztaltársai ne vegyék észre undorát. Közel harminc éven át böjtölt ilyenkor. Hiába nem tulajdonított jelentõséget annak, hogy elfordul a szokásoktól, és persze nyoma sem volt benne valamiféle naiv félelemnek amiatt, hogy megszegi a tilalmakat és elõírásokat; ama bizonyos ebédet, amit úgy fogyasztott el, mintha fûrészport nyeldekelt volna, soha nem tudta elfelejteni.
Ott az egyetemi menzán, ezerkilencszáznegyvenkilenc szeptemberében bûntudatféle motoszkált benne, hogy hûtlenül a könnyebb közegellenállás irányába indult, és azért is gyötörte az önvád, mert az egyetemen töltött néhány hónap alatt alig valamit tudott megvalósítani abból a programból, amit maga elé tûzött. Nem taníthatta azt, amit szeretett volna, s különösen nem úgy taníthatott, mint eltervezte: a görög, a héber és a római forrásokat szabadon összehasonlítva. A korábbi ideológiai béklyók helyébe más kötöttségek léptek, csakhogy míg azokat annak idején önként vállalta, majd hátat fordított nekik, ezúttal nem volt választása.
A vonat rázkódásától felkavarodott a gyomra. Ahogy visszagondolt arra az ebédre, maró, savas íz tolult a torkába, ettõl pedig egy gyerekkori élmény ötlött fel benne; egy másik jom kippur kellemetlen emléke.
Aznap nem ment iskolába, mint ünnepnapokon soha, de kora délután, amikor korgó gyomorral és az éhségtõl kóválygó fejjel a zsinagógából hazafelé tartott, hogy apja tanácsára aludjon egyet, ezzel is lopva kicsit a böjt végéig hátralévõ idõbõl, két osztálytársa állta el az útját, és rángatta be egy kapualjba. Egyikük a fõutcai hentes fia, a másik zsidó fiú, Tapolca legismertebb ügyvédjének a fia volt. Kol nidre * estéjén ugyan az utóbbi családja is elment a neológ templomba, de másnap az ügyvéd dolgozott, fiát iskolába küldte. A gyerek mondta el, bevágódni akarván a hentes fiánál, aki az osztály legerõsebbje volt, s már kisegített az apja boltjában, hogy "óhitû" zsidók nem ehetnek ezen a napon, az meg jó tréfának találta, ha kissé megszorongatják õt. A két vastag szelet kenyér között, amit a szájába akartak tömni, füstölt szalonna volt. Amikor hátracsavarták a karját, jobbra-balra tekergette a nyakát, hogy az orra alá dugott szendvics nehogy a szájához érjen. Amikor a kövér hentestanonc megelégelve a hiábavaló próbálkozást, hajába markolt, hogy ne tudja elfordítani a fejét, és arcába nyomta a darabokra málló kenyeret, üvölteni kezdett, mire támadói megrettentek, és elrohantak. Sírva köpködött és küszködött hányingerével, amit inkább az éhség és az izgalom okozott, mint a szent böjtöt százszorosan sértõ tréflitõl való undor. S még neki volt bûntudata, ezért is nem mondta el otthon a történteket.
Az emlékképek olyan élesen villantak fel benne, hogy összerázkódott. Amikor kinyitotta a szemét, a szerelvény Vámosgyörknél fékezett. Az idõs házaspár épp leszálláshoz készülõdött. Ahogy a szûk helyen forgolódva bõröndjeiket emelték le a poggyásztartóról, egy kisebb táska leesett, és a vele szemben ülõ fiatalember kezébõl kiverte a könyvet. Ösztönös mozdulattal kapott a könyv után, amirõl egy helyütt leszakadt a papír, s a borító sarka tûnt elõ a csomagolásból. A tipográfia láttán felismerte a kötetet: Josephus Flavius A zsidó háború ja rejtõzött az újságpapír alatt.
A váratlan meglepetés, hogy kedvenc szerzõje, általa oly fontosnak tartott mûvébe botlott, felvillanyozta; s a fiatalember, aki még mindig csóválta a fejét, mert elnézést se kértek tõle a dérrel-dúrral távozó útitársak, nem is sejtette, miért bujkál mosoly az idõs férfi arcán, amint a könyvet nyújtja felé.
Szokása ellenére nem tudta megállni, hogy néhány perc múlva, amikor a vonat ismét elindult, és továbbra is kettesben maradtak a fülkében, szóba ne elegyedjék a göndör, fekete hajú fiúval, aki végzõs joghallgató volt, hétvégére hazafelé igyekezett, és a kezdeti bizalmatlanság után egyre bátrabban válaszolgatott kérdéseire, sõt miután kiderült, hogy az egyetemen tanít, és számára e könyv különösen fontos forrás, több esetben vissza is kérdezett, késõbb pedig vitába szállt vele.
Josephus, a rómaivá lett zsidó, papból és hadvezérbõl lett késõbbi történetíró volt beszélgetésük tárgya, aki a felkelés során fogságba esve, és esélytelennek látva a további ellenállást, fegyverletételre szólította fel népét; aki Jeruzsálem ostromakor a városban rekedt zsidókat arról próbálta meggyõzni, hogy adják meg magukat, vegyék tudomásul, hogy Isten elfordult tõlük, és bûneik miatt átpártolt a rómaiakhoz; s aki késõbb mûveiben elfogadtatni igyekezett a zsidókkal Róma uralmát, és megismertetni törekedett a kortárs világgal a zsidók történetét és szokásait.
A fiú úgy vélte, a könyv afféle apológia, aminek csupán másodlagos célja a zsidók bemutatása a római birodalom zsidókra még mindig gyanakvó közönségének. Természetesen tévedhet, mondta, nem lévén történész, de a könyv utolsó lapjainál, a szerzõ önéletrajzánál tartva sem hagyja nyugodni az érzés, hogy Josephus Flavius élete végéig azzal küzd, hogyan írhat igazat úgy, hogy nem írja le a teljes igazságot; hogyan tarthatja magát tisztességesnek, ha mások becstelennek, árulónak tartják, csupán a zsidók egykori legyõzõi becsülik. Eléri, hogy ne kelljen megtagadnia zsidóságát, de biztonságban érezhesse magát a birodalom polgáraként, s hogy Róma bõségesen honorálja lojális mûködését. Törekszik arra, hogy nagyszabású történeti munkát tegyen le a császár asztalára, de patikamérlegen egyensúlyozza ki minden szavát, nehogy igazsága kiváltságaiba kerüljön.
A fiatalember kipirult arccal magyarázott, s õ egyre inkább elképedt azon, hogy kedvenc történetírójának ilyen sarkos kortárs olvasata is lehetséges. Neki tudniillik Josephus mindig arra szolgált példaként, hogy a legszorongatottabb helyzetben is ki lehet mondani valamennyit az igazságból; a legkilátástalanabb idõben is van arra mód, hogy az ember egyszerre legyen hûséges, ugyanakkor alkalmazkodjon a változó világ követelményeihez; tartsa szeme elõtt népe érdekét, de hallja meg a korszellem szavát. Õ mindig e fájó drámát látta Josephusban: a lassan bõvülõ szabadsággal mértéktartóan gazdálkodó, reálpolitikát mûvelõ értelmiségiét, a taktika mûvészéét, aki az élet folytonosságát tartja mindenek fölött valónak. Ezt a véleményét hangoztatta ezúttal is.
Döbbenten hallgatta az értelmes, bár kissé túlzott határozottsággal állást foglaló joghallgatót, akirõl beszélgetésük elején csak vélelmezte, ám immár szinte bizonyosnak vette, hogy zsidó, s akirõl az is eszébe jutott, hogy fia alig valamivel lenne idõsebb nála. Úgy feltételezte: beszélgetõtársa is megsejtette róla mivoltát, ezért vált vitájuk közben érezhetõen nyitottabbá.
Amikor a kalauz rájuk nyitotta a fülke ajtaját, a fiú elharapott egy mondatot. A vasutas konstatálta, hogy nincs új felszálló, és továbbment. Pillanatnyi csend után a fiatalember folytatta volna lelkes monológját, de a professzor félbeszakította, és megkérdezte addig kipirultan magyarázó partnerét, bele tudja-e képzelni magát Josephus helyzetébe. A fiút e felvetés láthatóan ismét kizökkentette, de egy gondolatnyi szünet után bólintott. Egy darabig hallgattak. A professzor nem tette fel végül a gonosz kérdést, vajon mit tett volna Josephus helyett, csak annyit mondott rezignáltan, a maga részérõl ezzel szándékozván lezárni a vitát, hogy túlélni olykor nehezebb, mint önfeláldozó, demonstratív módon elpusztulni. Vannak helyzetek, amikor homályos a jövõ, csak a bizonytalanban bízhatunk. Addig pedig nincs más, mint a türelmes várakozás, fûzte hozzá rövid gondolkodás után.
A fiú nem vette észre, hogy már nem kívánja folytatni a beszélgetést. Újból visszatért friss olvasmányára, és erõs szavakat használt ítéletében. Könyve szerint, amíg harcolt és gyõzött, Josephus fel sem tette magának a kérdést, Isten akarata szerint cselekszik-e, csak akkor, amikor csapdába esett, és az egyetlen esélye az maradt az életre, ha megadja, s egyben megtagadja önmagát. Attól fogva hivatkozott csupán Istenre, azt hirdetve, hogy az a rómaiakhoz pártolt, ezért hiábavaló az ellenállás.
Nem tudta megállni, hogy újra fel ne vegye az elé dobott kesztyût. A mondottakból azt vette ki, hogy a fiú nem ismeri az ókori ember vallásosságát, ahogy Josephus e munkájának keletkezéstörténetét sem. Hogy Vespasianus és Titus iránymutatásai és felügyelete mellett volt képes Josephus mégis maradandót alkotni, ha mûve irányát elsõdlegesen az jelölte is ki, hogy a császári elismerésért: római polgárjogért, földbirtokért és lovagi rangért cserébe meg kellett értesse népével a lázadás értelmetlenségét, a Római Birodalom legyõzhetetlenségét, ugyanakkor humánus törekvéseit. Ilyen szellemi béklyóban tudott alkotni, a részletek iránti igazi történészi alázattal; lehetõségeit, amennyire csak körülményei engedték, mégiscsak kihasználva. S hogy húsz évvel késõbbi munkájában, A zsidók történeté ben, vagy az Apión elleni vitairatában még messzebb ment, egészen addig, amíg akkori mozgástere megengedte, és szenvedélyes apológiát írt népe védelmében. De nem errõl akart beszélni. Volt valami, amit abban a pillanatban ennél sokkal fontosabbnak tartott.
Nagy bajában, vagy ha tetszik, végsõ kétségbeesésében, nem érezhet-e úgy az ember, kérdezte mély lélegzetet véve, hogy megszûnt fölötte vagy akár népe fölött a gondviselés. Nem gondolhatja-e, hogy addigi élete értelmét vesztette, ám képességeit, ha józan kompromisszumot köt, egy közösség rövid távon reménytelen ügye helyett egyetemes emberi célok szolgálatába állíthatja, beleértve persze ebbe saját népe ügyét is, mely így, esetleg csak így maradhat fenn, és termékenyítheti meg szellemével környezetét.
Tömören beszélt, szinte szuggerálva vitapartnerét. A fiú tágra nyílt szemmel hallgatta az idõs ember elragadtatott szavait. Érezte, hogy vitájuk döntõ pontra érkezett. Összepréselte ajkát, nehogy a professzor szavába vágjon, majd amikor az gondolatmenete végére ért, megvonta a vállát, és azt mondta, nem tudja bizonyítani állítását, de az a benyomása, hogy Josephus részérõl utólagos önigazolás a gondviselés elpártolására hivatkozni saját túlélése, érvényesülése érdekében tett lépéseivel kapcsolatban, és további pályája is csak ennek fénytörésében szemlélhetõ.
Semmi nem bizonyítja ezt az érvelést, rázta hevesen fejét a professzor, és indulatosan elõrehajolt. Ilyen radikális véleményt csak az életrajzra vonatkozó szekunder források támaszthatnának alá, ilyenek azonban, legjobb tudomása szerint, nincsenek. Akkor pedig mindez felelõtlen vádaskodás. Hangja éles volt, és a vita során elsõ alkalommal kioktató. Nem tudta megállni, hogy a forrófejû fiatalembert valamiképpen rendre ne utasítsa, ám a fiú reakcióiból nem derült ki, célba talált-e a szemrehányás. Mindenesetre az utazásból hátralévõ húsz percben, amíg a vonat befutott a miskolci fõpályaudvarra, már nem váltottak szót.
Elnézte a könyvébe visszasüppedõ fiút, és nyomott hangulat telepedett rá. Felidegesítette a kérlelhetetlen, minden együttérzést nélkülözõ hang, ahogy az vitatkozott. Ez az a típus, gondolta, amelyiket be lehet húzni a csõbe, és március tizenötödikén tüntetést provokálva nekikergetni az igazoltató rendõrök sorfalának. Nem egy ilyen forrófejû gyerek járt pórul, amikor a Lánchídnál bekerített fiataloktól elvették a személyi igazolványaikat, és többen közülük az õsszel nem folytathatták az egyetemet, jutott eszébe az addig példa nélkül álló tavaszi felbolydulás. Nemcsak az õ hibája persze, ha keveset tud a történelemrõl, és nincs judíciuma mérlegelni, biggyesztette le az ajkát, s végül békülékenyen nyújtotta õ is a kezét, amikor a fiú, leszálláshoz készülõdve, megköszönte az érdekes beszélgetést, és elbúcsúzott tõle.

A pályaudvaron taxit fogott, és a motelhez vitette magát. A sofõr kíváncsian érdeklõdött, ismerõs-e a városban, és vendégszeretetérõl biztosítván további eszmecserére is késznek mutatkozott, ám õ elzárkózott a beszélgetéstõl. A taxis megsértõdött, s miután átvette a szerény borravalót, úgy csapta be kiszálló utasa mögött a kocsi ajtaját, hogy még káromkodott is közben.
Úgy számolt, hogy körülbelül két órája lesz még templom elõtt, de a vonat késett, így alig valamivel több mint egy órája maradt. Szállása közelében kockasajtot, tejfölt, két zsemlét vásárolt egy közértben, a zöldségesnél paprikát és paradicsomot, majd bõröndjével a kezében még visszament a közértbe két gyertyáért. Egy telefonfülkébõl sietõsen felhívta feleségét, hogy jól érzi magát, a szállás kényelmes, nincs oka aggodalomra. Amikor végre valóban letette csomagját a motelszobában, már elmúlt öt óra.
Lezuhanyozott, megborotválkozott, sietõsen elfogyasztotta vacsoráját, majd indulás elõtt fejébe nyomta sötétszürke kalapját és meggyújtotta a gyertyákat. Magában mondta csupán az áldást, mintha valaki meghallhatta volna. Több mint két évtized, egészen pontosan huszonhárom és fél év telt el azóta, hogy utoljára imádkozott vagy áldást mondott.
Elõvette a bõröndbõl a már széthulló lapokból álló mahzort, * aminek utolsó oldalaira még negyvenöt õszén beírta valamennyi elpusztult rokona héber nevét, és akinél tudta, jahrzeitja ** dátumát. Összesen tizenhat név állt a jizkor *** felirat alatti táblázatban. Az elmúlt két évtizedben csak könyvtára rendezésénél akadt olykor kezébe az imakönyv.
Korán ért oda a zsinagógához. Alig néhányan lézengtek a hûvös és kissé dohos csarnokban, amit nem járt át az enyhe õszi levegõ. Megborzongott, ahogy belépett. Egy öregember csoszogott az elõimádkozó asztalhoz, és gyújtotta meg a gyertyákat. Felismerhetetlen színû ballonkabátot, szürke kockás nadrágot és az ünnep miatt gumitalpú vászontornacipõt viselt, aminek eredeti színe valamikor fehér lehetett. Amikor visszafordult, észrevette az újonnan érkezett látogatót, de csak biccentett, nem jött hozzá közelebb. Hunyorgásában össze is keverhette valakivel.
Amikor elérkezett az ima ideje, még mindig csak szállingóztak a hívek. Mindenki végigmérte, aki belépett, de senki nem elegyedett vele szóba. Magukra öltötték a hófehér kitlit, * õ pedig az utolsó padsor háttámlájára terített taleszok ** között válogatott, amikor valaki megállt mellette és ráköszönt. Összerezzent, majd kissé meglepetten és zavartan konstatálta, hogy a fiú az, akivel a vonaton ismerkedett meg. A fiatalember, aki egyedül képviselte korosztályát a jelenlévõk között, felderülve az érdekes találkozáson, kissé udvariatlanul elõbb nyújtotta a kezét, és kívánt neki gmár hátimá továt, jó évre szóló bepecsételtetést. Viszonozta a jókívánságot, és egy gondolattal tovább tartotta markában a fiú jobbját, mint szokás. Az elnyúló mozdulatra a másik úgy érezte, hogy a kissé magányos vendéggel házigazdai kötelessége pár szót váltani. Nagyapja szokott elõimádkozni, mutatott az elsõ sorban ülõ, kockás nadrágos öregemberre, de az ünnepre külföldi rabbi vendégük van, aki ezerkilencszáznegyvennégy óta nem járt Magyarországon, s akit persze megtisztelnek azzal, hogy õ vezesse a Kol nidrét. Ujjával egy másik idõs férfi felé bökött, aki az idõ alatt lépett be, míg beszélgettek. Nagyapjával szemben állt, és fekete öltönyére felöltött fehér kitlije derekán övét kötötte épp.
Az õsz szakáll keretezte, mégis fiatalos arc ismerõsnek tûnt neki valahonnan, de hiába fürkészte, nem tudta, kire emlékezteti. Megköszönte a felvilágosítást, a fiú pedig leült nagyapja mellé. Nem hallotta, de nyilván róla beszélhetett, mert az öregember és a vendég egyszerre fordultak felé. Elkapta a tekintetét, és úgy tett, mint aki imakönyvébe merül. Amikor felpillantott, a rabbi már az omemornál *** állt, talesszal a fején, és hangosan imádkozott.
Jó két órán át tartott az istentisztelet. Egy pillanatra meglepõdött, amikor a szertartás záróakkordjaként szolgáló Ovinu málkénu **** nem hangzott fel, de néhány másodperc után rájött, hogy a szombat miatt maradt el. A végére kiszáradt a torka, bár sokszor csak magában mormolta azokat az imákat is, amit a közösség fennhangon mondott, a bûnvallomás szakaszait pedig elkapkodta. Gyorsan, fejbõl sorolta a vétkeket.
Már ekkor szomjúság kínozta; félve gondolt arra, hol van még a böjt vége. Eszébe jutott, amivel apja biztatta tizenkét évesen, amikor elõször kísérelte meg végig betartani a huszonöt órás böjtöt. Minél idõsebb leszel, annál könnyebben megy majd, gyõzködte, de ahogy múltak az évek, emlékezett most, az éhséget jól tûrte, a szomjúságot azonban csak nem volt egyszerûbb elviselni.
Miközben a taleszt hajtogatta, elmélázott a gyerekkori emléken. Összerezzent, amikor a rabbi megszólította. Lassan emelkedett, mintha csak idõt akarna nyerni a válasz megfontolásához. Vosz macht der jid?, ***** kérdezte váratlanul bizalmaskodó fordulattal a vele nagyjából egykorú férfi, majd amikor nem reagált a kérdésre, tört magyarra váltott, és azt tudakolta, nem ismerhetik-e egymást valahonnan. Tanácstalanul tekintett a fekete kalapot, rövid, ám így is rendezetlen õsz szakállt viselõ, viaszfehér bõrû férfira, aki beható pillantásokkal méregette õt. Végül határozottan megrázta a fejét. Bízott benne, hogy a másik nem jött rá, de neki a jiddis mondat erõltetetten vidám dallama hallatán már nem volt kétséges, honnan az ismeretség. Melegség öntötte el, de váratlan örömét, hogy a német megszállást követõen eltûnt és halottnak hitt egykori kolléga is él, most nem engedhette szabadjára.
Közel három évtized távlatából is emlékezett erre a hangra. A Rabbiképzõben össze is súgtak az új fiú háta mögött, aki hiába vágatta le pajeszát, hiába tanult meg szélsebesen magyarul és csapnivaló kiejtéssel németül, akkor is galíciáner maradt; megõrzött valamit viselkedésében a stetl, * pesti rabbinövendékek által kissé lenézett világából.
Türtõztetni próbálta felindulását, hogy közben talán a másik is ráismert. Elnézést kért, és határozottnak szánt mozdulatokkal indult volna a kijárat felé, de a rabbi a karjára tette a kezét. Csak a nevét mondja meg, kérte udvariasan, ám õ erõszakos tolakodásnak érezte ezt is. Nem ismerik egymást, mondta újra nyomatékkal, idegesen, és bár tudta, hogy ezzel megsérti a kérdezõt, sarkon fordult, és újra elindult. Néhány lépés után azonban megállt, és visszafordult. Jakov, mondta a másiknak, aki még mindig ott állt; Jakov volt a zsidó nevem. Volt? kérdezte csodálkozva a rabbi, de erre már nem válaszolt.
A rabbit az öreg elõimádkozó szólította, aki a frigyszekrény lakatjával bajlódott, de csak nem tágított. Reggel jön?, kérdezte a professzort, mire az bólintott. Legalább annyit mondjon még, kohén-e, kérlelte a rabbi. Az aliják ** és a düchenolás *** miatt kell csupán tudnia, mentegetõzött széttárt kézzel, mire a professzor csak a fejét rázta, de közben nem tudott elnyomni egy ideges mosolyt. Erõszakos fráter, gondolta magában. Ha nem, hát nem, vonta meg a vállát a rabbi is mosolyra húzódó szájszéllel, lemondóan véve tudomásul, hogy nem sikerült megtudnia, honnan lehet ismerõs számára a másik. Gmar haszime tajve, lépett hozzá még mindig vonásait fürkészve és memóriájában kutakodva, a professzor pedig nem tehette meg, hogy ne lépjen közelebb õ is, és ne fogadja el a felé nyújtott kezet.
Nem akart a többiekkel együtt menni a belváros felé, és kitenni magát az esetleges további beszélgetés veszélyének, ezért az ellenkezõ irányba indult. Vaksötét mellékutcákon botorkált a motel feltételezett irányába, de eltévedt, és vissza kellett mennie a zsinagógához. Onnan már ismerte a járást.
Elmúlt tíz óra, mire szállására ért. A motelszobában, még a gyertyagyújtás elõtt felkapcsolt olvasólámpa fényénél, egy rozoga fotelban ülve lapozgatta az imakönyvet. Szomjúságában nyelve a szájpadlásához tapadt, és elzsibbadt a jobb karja, de kimerültsége erõsebbnek bizonyult tikkadtságánál. Kicsit lejjebb csúszott, fészkelõdött, hogy kényelmesebb pozitúrát találjon. Kalapja leesett a fejérõl, és szemüvegét is lesodorta. Lerúgta cipõjét, lábát feltette az asztalra, úgy aludt el.
Másnap délelõtt a Tórához hívták. Kohén volt, az egykori jeruzsálemi Szentély egyik papjának leszármazottja, az egyedüli a gyülekezetben: fejére borított talesza alól kiterjesztett karokkal kellett volna megáldania a közösséget, de nem mozdult.
Jakov ben Jichok hakohen, hallotta tisztán a héber nevét, amitõl összerezzent, de nem felelt. Zavartan imakönyvébe meredt, még pillantást se kelljen váltania senkivel. Kevesen voltak, de egyetlen ember se fordult hátra, nem is tudhatták persze, hogy róla van szó. Nem látta elöl a rabbit, csak egyre erõsödõ hangját hallotta. Elbizonytalanodott, hogy valóban õt hallja-e, vagy az övéhez csupán hasonló hangot. Hallgatott, nem felelt. Újra nevén nevezték, ezúttal még közelebbrõl, még nyomatékosabban. Ekkor sem látta a hang forrását, nem látta egyáltalán az arcokat, szédülés fogta el, végül már visszhangzott a templom a kiáltozástól, de õ csak a fejét rázta, és az szûkölt benne, nem tudhatják a nevét, õ nem árulta el, mindez nem lehetséges, olyan mint egy rossz álom.
Feltûnés nélkül akart távozni, és mert senki nem figyelt rá, még akkor sem, amikor újra szólították, erre jó esély kínálkozott. Az egyre erõsödõ szomjúság és az ezzel egyidejû vizelési inger hatására úgy döntött, hogy elõször a mosdóba megy, s onnan már nem jön vissza az imádkozók közé. A zsinagóga elõterébõl nyílt a mellékhelyiség. Borzongott a hidegtõl, de megkönnyebbülten húzta be maga mögött az ajtót. Mielõtt vécére ment volna, a csap fölé hajolt, megnyitotta, de abban a pillanatban mintha rugó lökné, felegyenesedett és rémülten bámult a tükörbe. Nem látta a saját ábrázatát. A tükör éppúgy üres volt, mint amikor a mosdókagylóhoz lépett. Elemi erõvel tört ki belõle az üvöltés.
Zihálva riadt fel a fotelban, kapkodta a levegõt. Nyakán a hideg verítéktõl átizzadt az ing. Szíve úgy vert, majd kiugrott mellkasából. Csak egy rossz álom, nyugtatta magát, miközben minden tagja remegett. Remélte, hogy a kiáltást nem hallották meg a szomszédok. Szemüvege után tapogatózott, kiment a fürdõszobába, és a tükörbe nézett. Szikár vonásai, élesen elõreugró orra, hátrafésült õsz haja, vastag fekete keretes szemüvege mögött tágra nyílt szeme, megfeszülõ és elernyedõ arcizmai láttán sóhajtott, megeresztette a csapot, fölé hajolt, és nagyokat kortyolt a hideg vízbõl.
Még akkor is reszketett, amikor negyedóra járkálás, téblábolás után pizsamát öltött, és az ágy szélére ereszkedett. Gyomra liftezett, hányinger kerülgette. Az ágynemû hûvösében úgy érezte, ismét láza van.
Lazítani szeretett volna; eldönteni végre, hogy vállalva a kockázatot odamenjen-e reggel a templomba, vagy az emberektõl féljen jobban, és utazzon haza. Hiába nyugtatta magát kellemetlen álma miatt, úgy érezte, nem képes másnap ismét kitenni magát az esetleges kínos kérdezõsködésnek. Fogait összeszorítva gondolt arra, hogy vasárnap reggelig ki kell húzni itt, addig nem mehet haza. Sejtelme sem volt ugyanis, mit mondhatna otthon, ha korábban érkezne. Nem volt kedve ismét hazudni, az igazat pedig, úgy vélte, az asszony most már végképp nem érthetné meg.
Hanyatt feküdt, nyitott szemmel bámulta a mennyezetet. Jó alvó volt, de most sehogy sem jött álom a szemére.

Jegyzetek

* az Engesztelés Napja, a legszentebb zsidó ünnep (héber)
* "Terített Asztal" - a vallásos zsidó élet szabályainak gyûjteménye (héber)
* "Az év feje" - zsidó újév (héber)
** A zsidó újév és az Engesztelés Napja közé esõ tíz napot nevezik így, mert a hagyomány szerint ekkor születik ítélet minden halandó felett.
* tanház, imaház (jiddis)
* talmudi szakasz (héber)
* Elisa ben Avuja, hitehagyott talmudista és tanítványa Rabbi Meir, aki megpróbálta visszatérésre bírni mesterét. Babilóniai Talmud, Chagiga 15b, Jeruzsálemi Talmud, 77b-c
* ókori héber kéziratok töredékei
* az ünnep megszentelése
* Jeruzsálemi Talmud, Chagiga 77b. Buzási Gábor fordítása
* "Minden fogadalom" - Engesztelõnap elõestéjén elhangzó ima, átvitt értelemben az egész este elnevezése (héber)
* ünnepi imakönyv (héber)  ** elhalálozás dátuma a héber naptár szerint (jiddis)
*** emlékezés, mementó (héber)
* halotti köntös - a jom kippuri istentisztelet viselete (héber-jiddis)
** imasál (héber-jiddis)
*** elõimádkozó asztal (héber-jiddis)
**** "Atyánk, királyunk" kezdetû ima (héber-jiddis)
***** "Mit csinál a zsidó?" - régies köszöntés (jiddis)
* fõként zsidók által lakott falu, kisváros (jiddis)
** tóraolvasáshoz történõ felhívás (héber)
*** jom kippurkor a kohaniták - a papi törzs leszármazottjai - által a frigyszekrény elõtti emelvényrõl elmondott áldás (héber-jiddis)

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta