A sziget végében áll, azon az elkerített kis részen, amire senki még csak rá se hederít. Miért is tenné: nincs ott más, csak egy darabka pázsit, rajta egy hosszúkás, kb. másfél méter magas, fél méter széles alumínium doboz. Mint egy transzformátorház. Holott nem az; ebben a dobozban található az a szerkezet, amellyel a város légmozgását irányítom. A szélgép.
Nem mondom, hogy mindig "széltolónak" készültem, de már egy csöppet se bánom. Roppant felelõsségteljes munka, helyén kell hogy legyen az ember esze. No jó, azért túldramatizálni sem akarom; ha követem az elõírást, nem lehet baj.
Munkaidõ mint olyan nincs. Naponta háromszor kell kimennem a géphez, reggel, délben és este, mindig pontosan ugyanabban az idõben, plusz délután be a meteorológusokhoz a másnapi értékekért. Ennyi és nem több, napközben azt csinálok, amit akarok. Ideális, akárhogy is nézzük, már csak azért is, mert az én igazi munkám az írás.
Reggel és délben alig tíz percet töltök a gépnél; ennyi idõ kell, hogy ellenõrizzem, minden mutató azt mutatja-e, amit mutatnia kell. Este ez picit több, mivel ilyenkor állítom be a másnapi szélértékeket, s ez nem tréfadolog. Mindazonáltal igen ritkán tart tovább húsz percnél, ami annyit tesz, hogy az effektíve munkával töltött idõ a napi egy órát sem éri el. Azért nem rossz.
Útban oda és vissza a történeteimen töprengek. Nem készítek jegyzeteket; egy idõben próbáltam magam hozzászoktatni, hogy mindig legyen nálam papír és toll, de sehogy se jött össze. Sokkal jobban megy a fejben komponálás, bár igaz, valójában keveset játszom a szavakkal, nem keresgélek szinonimákat, sem szintaktikai megoldásokat. Inkább bûvészkedem: agyam fekete kalapjából húzom elõ a szavakat, a hajuknál fogva vagy ahogy éppen érem õket, s aztán már se az õ, se az én számomra nincs menekvés - mivel egyazon téridõben létezünk, egymásra utaltságunk elkerülhetetlen és végleges. Ha bármelyiket törölném, helyén ûr támadna, amely semmi mással nem tölthetõ be, csupán önmagával.

- A platonisták? Azoknak befellegzett! - jelentette ki elégedetten a fodrász.
- Csakugyan?
- De még mennyire! Platonistáknak, újplatonistáknak egyszer s mindenkorra annyi. - A levágott hajcsomó lassan lebeg alá a ventilátor kavarta levegõben, majd szétterül a fényes padlón.
- Mmm - méltányolom a demonstrációt, aztán a tükörbe nézek: - Elöl csak kicsit...
- És én nem is bánom õket - mondja a magáét a fodrász. - Sok tojásfejû.
- Tojásfejû?
- Kívül lágy, belül kemény - készségeskedik az egyik vendég.
- Ne te ne! - torkollja le a másik, az ajtó mellett ülõ. - Kívül kemény, belül lágy!
- A lényeg a lényeg - veszi vissza a szót a fodrász -, hogy az ideák kimentek a divatból. Nem érnek már egy lyukas garast se.
- De valami csak kell helyette? - érvelek. - Oldalt fülközépig kérném...
- Hiszen itt van! - Csattan az olló. A fodrász gyõzelmi zászlóként mutatja föl a maréknyi hajat. - Színtiszta materializmus! Lehet valami ennél kézenfekvõbb? Nem akarok belemenni az eleve elrendelés problémájába...
- Nincs azzal semmi probléma - kottyant közbe az ajtónál ülõ, a fodrász tükörképének tükörtekintete azonban egy csapásra belefojtja a szót.
- ... de az biztos, hogy nem véletlenül lettem fodrász. Nem mondom, vannak még természetes anyaggal dolgozó mûvészek rajtunk kívül is, példának okáért a szobrászok, de, azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy még a frissen kivágott fát sem lehet egy lapon említeni a hajjal. Amióta az eszemet tudom, a pragmatikus megközelítés híve vagyok, és büszkén mondhatom, a szakmában eltöltött harminc év alatt bizony tapasztaltam egyet s mást. A mesterség fogásainak elsajátítása csak egy lépcsõ a sok közül, amiket meg lehet mászni, noha nem muszáj.
- De maga megmászta - elõlegezem meg a bizalmat.
- Meg bizony. - A fodrász tûnõdve csóválja a fejét. - Mi minden... Eh - rázza meg magát -, nem ez a lényeg. A lényeg, uraim, hogy már tudom: a haj az idõ materiális leképzése.
A hallgatástól és a hajolaj illatától épphogy elbágyadó jelenlevõk egyszerre felélénkülnek. A várakozó vendégek egymást túlkiabálva helyeselnek és tiltakoznak. Én szótlanul somolygok.
- Jó, jó, hadd fejezzem be! - Az Excaliburként magasba lendülõ olló egy csapásra csöndet teremt. - Szóval. Órákat szerkesztettünk, hogy mérni tudjuk az idõ múlását. Csakhogy ez álmegoldás, hiszen az óráink tõlünk függnek, felhúzzuk õket, elemet cserélünk, ide-oda állítgatjuk, tetszésünk szerint. Bevetettünk mindenféle furfangot, csak épp azt nem vettük észre, ami (szó szerint) kiszúrja a szemünket: a hajunk. Tudjuk: a haj nõ. Ha nem vágnánk, úgy benõne minket, akár egy gubó. Vagyis nem azért vágjuk, hogy divatos frizuránk legyen; az már csak következmény, okozat; maszk, ha úgy tetszik, palástolandó a valódi és sokkalta rémesebb igazságot: azért kell vágni a hajunkat, hogy lépést tudjunk tartani az idõvel, rendszeresen vágni, különben az idõ állva hagy. Ezért van - itt a fodrász lassan körülhordozza tekintetét minden egyes jelenlevõn -, hogy a halál után tovább nõ.
Csönd.
Két kezem akár a búvópatak bukkan elõ a fehér fodrászkendõ alól. Tapsolok. Apránként mindenki felocsúdik, és a fodrászat megtelik a föld alatt hûsölt víz friss, vidám jó szagával.

A szakmám (szélkezelõ) és a hivatásom (író) révén fizikailag és szellemileg is kötõdöm az itt lakókhoz. Én mindkét tevékenységet szeretem, mindkettõ fontos, de visszajelzést szinte csak az elsõrõl kapok, s az sem egyértelmû. Példának okáért: az elõírt "Lágy tengeri szellõ, 1.234 fokozat" egy tikkasztó júniusi napon, s ahogy sétálok az utcán, mit hallok? "Miért nem fúj jobban? Elégek!", mondja az egyik, a szembejövõ meg, hogy: "Ez is szél? Inkább ne is lenne!" Az embereknek semmi sem elég jó, és noha nem én tehetek róla, hiszen a döntés a meteorológusok kezében van (és ha valaki, hát õk aztán fenn hordják az orrukat), mégis bánt a dolog. Néha elfog a kísértés, hogy ilyenkor megálljak, és mindenkinek külön-külön elmagyarázzam a szélgép mûködését, de ez lehetetlen, magam is több évig tanultam. Amúgy pedig meg se hallgatnának, hiszen aligha az idõjárással van bajuk, csak saját rosszkedvüket próbálják másra átruházni.
Ebbõl a szempontból az írással még cefetebb a helyzet. Nemhogy negatív, de egyáltalán semmilyen véleményt nem kapok. Az emberek nem olvasnak. Ha nem volnék képesített szélkezelõ, megnézhetném magam. Az egy biztos állás, szél mindig lesz, és az emberek is mindig fognak beszélni róla. Egyszerûen nem vehetik semmibe. Sokszor eltöprengek azon, hogyan tehetném az írást ugyanilyenné: egy elemi erõ, mely anyagtalan, mégis van, néha kedves, másszor vad, de mindig magára tudja vonni a figyelmet, becsusszan a ruha alá, birtokba veszi az ember bõrét, ingereket küld az agynak, hogy "vagyok!", s az nem tud nem oda figyelni... Kell lennie kapcsolatnak a kettõ között, csak még nem jöttem rá, hogy mi.

Szupermarket. Cigarettát veszek. A pénztáros lány új lehet; kétszer is rossz árat üt be, majd úgy veszi el a pénzt, mintha ostya lenne.
- Le kéne már szoknom - társalgok vidáman. - Vagy legalább áttérnem füstszûrõsre.
- Mindenkinek vannak gyengéi - szalad ki a pénztáros lány száján, s rögvest fülig pirul. - Ó, elnézést, ekkora közhelyet! Nem is tudom, mi ütött belém...
- Ugyan, kérem, ne szabadkozzék - rákönyöklök a pultra. - Mindannyian a közhelyek igazságába vagyunk bebörtönözve. Ha már így elárultam esendõségemet, megtudhatnám, mi a magácskáé?
- Ó... hát... nekem... - A lány ujjai önálló életet élve zongoráznak a pénztárgép billentyûin, valamely végeérhetetlen szellemszámsort üldözve.
- Csak bátran.
- Nos... a vallás. Mármint az én személyes vallásom. Úgy értem, kipróbáltam én mindent: római katolikusnak neveltek, majd átkeresztelkedtem evangélikusnak, kacérkodtam a buddhizmussal, de...
- Egyik sem adta meg azt, amire várt.
- ...igen, ugyanakkor mindegyikben akadt valami, ami megragadott.
A zöldséges részleg felõl egyre erõsödõ moraj hallatszik. A lány is meghallja, és sietve folytatja:
- Tudja, a számok az egyetlen hibátlan teológiai rendszer. Egyszerre kínál hitet, misztikumot, közösséget és templomot. Absztrakt, ugyanakkor valóságos, itt materializálódik a szemem láttára napi nyolc órában, feloldja minden érzelmi problémámat, s ami fõ... mentes az emberarcúság dilemmájától. Nem is lehet másként, hiszen ez az a szál, amely összeköt minden hitet, színre, nemre, fajra való tekintet nélkül. Például ott a négy õselem, a harmadnapra feltámadott...
- Igaz. Nagyon okos. - Helyeslek, s a szavak jótékony felhõként terjednek szét a légben. A lány elkapja rólam a tekintetét, és csöndben mosolyog maga elé. Mosolyának parabola íve maga az õsszimmetria, s az azt leíró függvény számsora egyre csak gördül ki finom ujjai alól.

Van egy visszatérõ álmom, melyben tornádó erejû szél támad a városra. Viharról szó sincs, az ég tiszta, mint a babák fürdõvize a reklámokban, fönt mosolyog a nap, csak a szél nem bír magával; ide-oda rohangászik a városban, még egyértelmû iránya sincsen, s elsodor mindenkit, akit csak ér. A legtöbben ki sem merészkednek az utcára, s aki mégis, az kézzel-lábbal kapaszkodva próbál araszolni kicsinyes célja felé. Álmomban én vagyok az egyetlen, akit nem bánt a szél. Zsebre vágott kézzel sétafikálok az utcákon, mellettem sorra röpülnek el helyükrõl kiszakadt táblák, letört faágak és kétségbeesetten kepesztetõ emberek. Nem tudom, segíthetnék-e rajtuk, de nem is akarok. Csak rovom az utcákat, erre-arra tekingetve, mintha keresnék valakit. Álmomban gyorsan telik az idõ, s mire a keresésbe belefáradva kikutyagolok a szigetre, már esteledik. Hanem ott mit látok: a szélgép helyén egy alak vár rám. Közelebb érve kiderül, hogy szobor; egy megtermett, szakállas, marcona kinézetû alak. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy én vagyok, vagy a hõs-hasonmásom. Persze, a jó öreg Magellán az; bronzruhájából csak úgy dõl a tengerszag, és a hátam mögött bámul valamit a távolban. Nem nézek hátra. Úgyis tudom: a szél.

- Nehéz azt nem észrevenni - von vállat a rendõr. - Ha az ember naponta a város utcáit járja, márpedig szinte mind ezt csináljuk, ugye, nos, akkor elõbb-utóbb feltûnik a dolog. És talán épp az a szerencse, hogy idõbe telik, mert így mire az egész megvilágosodik, már hozzá is szokunk a gondolathoz.
Karjának engedelmeskedve a forgalom irányt vált.
- Nem mintha nem fájlalnám, ugye, érti? Nincs olyan épeszû vagy akár nem épeszû ember, aki szeret csapdában élni. Csakhogy van itt valami, ami... hogy is mondjam... megvigasztal, na.
- Mégpedig?
- Hát. Szóval. Én úgy tekintek erre a csapdára, mint egy pókhálóra.
- Pókháló. Ötletes.
- Köszönöm. Na már most, pókhálóba ragadni teljes kiszolgáltatottságot jelent, ami persze rossz. Mi itt mind (emberek, autók, utcák) Isten nagy pókhálójába ragadtunk, és ha elfogadjuk ezt hiperbolát, máris szemünkbe ötlik valami fontos: maga a Pók is a háló rabja. - Mögöttem felbõgnek az autók, de a rendõr még nem fejezte be. Behajol az ablakon, arcszeszének erõs illata elnyomja a kipufogóbûzt. - Úgy ám - mondja lassan -, velünk együtt maga a Nagy Pók is fogoly.
Felegyenesedik, kezével szabad utat ad. Kilövök, bár magam sem tudom, hogy én nyomom a gázt, vagy a mögöttem lévõk sodornak. A visszapillantó tükörben még látom, ahogy a rendõr utánam néz, s ajkán a szavak: Õ is fogoly.

A szélgép elõtt állok. A fedelét már kinyitottam, a számlapok a meghatottságtól ködös szemmel üdvözölnek. Már nyitom a mappát, hogy elolvassam az elõírt másnapra várhatót, amikor hirtelen meggondolom magam. Eszembe jut az álom, élesen és hívogatón, és már nyújtom a kezem a kapcsolók felé, amikor az egyik kvarc kijelzõ magától életre kel, és azt olvasom:
"Ez a gonosz csábítása, ne hallgass rá! Ismerlek, tudom, nem ezt akarod.
Ismerlek: alapjaiban vagy elégedetlen az élettel. Hajlasz rá, hogy elfogadd a lélekvándorlás elméletét, mert csak ezzel tudod magyarázni, ami veled történik. Igen, néha azt hiszed, hogy már jártál itt egyik életedben, talán épp a legutóbbiban, mert az emlékek egyre-másra átütnek a fejedben, s úgy találod, azóta alig változott valami, ugyanakkor semmi sem teljesen ugyanaz. Mint amikor az iskolában térképet kellett kopírozni zsírpapírra, s a nagy munkában kicsit elcsúszott a papír, észre sem vetted akkor, de ahogy a végén egymásra illesztetted, a kettõ nem passzolt. No nem nagyon, épp csak egy picit. Épp csak hogy minden rosszul jöjjön ki. Mint most is. Befordulsz a sarkon, de mögötte zsákutca fogad. Nem stimmelnek a házak. Ismerõs arcokhoz nem passzolnak az ismerõs nevek. Mit lehet tenni? Elmondani nem. Csak leírni. Ne tekintsd ezt úgy, mint egy betegséget, inkább mint kivételes adottságot. Megesik. A nyelv olyan, mint egyfajta hatodik érzék, talán még fontosabb is a többi ötnél, hiszen erre strukturálódik mindegyik, ha ez nem lenne, megmaradnának egyéni bemenetnek. A nyelv az egyetlen, amely kimeneti forrás formájában biztosíthatja az ellenáramlást. Sokszor elõfordul, hogy valakinek a kelleténél kifinomultabb az egyik érzéke. Nálad a nyelv szokatlanul erõs. Néha szenvedsz ettõl, s ez ellen nem tehetünk semmit. A fontos, viszont, hogy lásd a jó oldalát is..."
A kvarc kijelzõ elsötétül. Megütögetem, egyszer, kétszer, háromszor. Semmi.
Pár pillanatig bután bámulok. Hát tessék. A mítoszok megszentségtelenítése; már egy csipkebokrot sem érdemlek, a huszadik század végén egy kvarc számlap kell hogy rendreutasítson.
Hogy idõt nyerjek, elolvasom az elõrejelzést: "Déli szél, 3.222 fokozat, enyhe vanília illat." Ezt szeretni fogják. Tehát ami ma nyugati volt, az holnap déli lesz...
Hoppá! Vajon a szavakat is ugyanígy irányba lehet állítani? Lehet, hogy ennyi az egész? De hát miért is ne?
Bágyadt, de jólesõ remegés járja át a testemet. Ezt érezhette Magellán is azon a bizonyos éjszakán, miután háromheti tétlen, idegölõ veszteglés után egyszer csak dagadni kezdtek a vitorlák. Mint én most a sziget végében, õ ugyanúgy állt a hajó orrában, mezítláb és lenge öltözetben, s összehúzott szemmel méregette a kontinens testébe vájt sebet. A felvirradni készülõ nap Magellánnak az öröklétet hozta el, a legénységnek pedig dupla rumot.

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta