"David King angol mûvészettörténész több mint húsz éven át gyûjtötte a Szovjetunió történelmét, a forradalom és a szovjet korszak fontosabb eseményeit, vezetõit megörökítõ eredeti fényképeket és azok késõbbi, retusált változatait. A hamisítások a rendszer ördögi cinizmusáról és döbbenetes egyéni tragédiákról tanúskodnak. A világhírû gyûjtemény számos képét és dokumentumát bemutató kiállítás egyszeri alkalommal lesz látható Budapesten, a Nyílt Társadalom Archívum kiállítótermében, a Centrális Galériában (Budapest, Nádor u. 11.) március 12-tõl április 25-ig."
(idézet "A komisszár eltûnik" címû kiállítás prospektusából)

1/1.

- A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Marcaliban laktunk. Poros, lapos kis település volt, még ha Somogy is, akkori szakszóval "nagyközség". Egyetlen olyan keresztezõdésében, ahol az utcák merõlegesen metszették egymást, az ABC feliratú vegyesbolt és a tökéletesen érthetetlen Hotel Baglas névvel büszkélkedõ egyemeletes szállodácska méregették egymást. Innen elindulva a Balaton felé vezetõ úton néhány száz méterre állt a falu legfõbb nevezetessége, a Kandler-cukrászda, amirõl minden helybéli tudta, hogy itt készül az ország legjobb fagylaltja, vanília, csokoládé, ésatöbbi, ésatöbbi, van úgy, hogy csaknem tízféle is, ezüstösen csillogó fagylaltoskanál, fehér bóbita, italnak nagymálna és kismálna a megfelelõ poharakban, és hogy a Kandleréknak annyi a pénze, nyár>idõben még idejük sincs megszámolni, gyûlik csak gyûlik, papírzsákokba gyûrik a tízeseket, húszasokat, ötveneseket és százasokat, majd télen bontják ki, amikor úgyis bezárnak, ott guberálnak hosszú estéken át, persze hogy minek, az megint más kérdés, hiszen a Kandlerék fia motorral ütközött a balatonmáriai sorompónak, hiába vitte helikopter Budapestre, nem lehetett már segíteni rajta, számít-e hát, hogy egy papírzsákkal több vagy kevesebb.
A keresztezõdéstõl az ellenkezõ irányba sétálva viszont egészen közel az általános iskola alsó tagozata, merthogy ez itt így van: a felsõsök egy nagy épületbe járnak a falu túlfelére, Noszlopy Gáspár Úttörõcsapat, ide pedig a kisebbek, kék nyakkendõ, kék sípzsinór, többek közt majd én is, közel két éven át. Végtelennek tetszõ poros udvar, kopott törzsû nyárfák, a fehérre meszelt falú klozet az udvaron, körülötte még valami szalma is. Most még persze nem vagyok iskolás, hiszen éppen csak ideköltöztünk Budapestrõl, Hungária körút és Városliget, nem mintha négy-ötévesen jelentene ez a mondat bármit is.
Három szobában lakunk: középütt a nagyszoba, sötétbarna kombinált-bútorok, állótükör, karfás fotelek, rejtett lámpás rökamié. Innen nyílik a gyerekszoba, ahol ketten vagyunk, két fiú. És a túloldalon a Varia-szoba, vagyis a szüleim hálószobája, lapos, a fényt alig áteresztõ, homokkal maratott üvegû csillárral és sárgásbarna, úgynevezett variabútorokkal, kagylófotel és dohányzóasztal. A falon bronzosan csillogó keretû képek: fiatal férfi és nõ, a nõ a férfi öltönyös vállára hajtja a fejét, a nyakán gyöngysor dereng; szõke, szinte fehér hajú kisgyerek, világító kék szemekkel és valószerûtlenül pirospozsgás arccal, mosolyogva; s egy másik is, fekete haj, sötétebb bõr, ez a kép már fekete-fehér. Ez utóbbi én vagyok, s az elõbbi a bátyám, négy évvel idõsebb nálam, viszont egyáltalán nem világítóan kék a szeme, és a haja sem fehéresen szõke, arról nem is beszélve, sehogy nem látom az arcán azokat a vöröslõ rózsákat.
A képek alján felirat, illetve a hátukon pecsét is: A Mosoly Albuma, Budapest.
A kérdésemre, hogy vajon miként lehetséges, hogy a képen mosolygó kisfiúnak ragyog az arca, pirospozsgás a bõre, világít a szeme és tejfel a haja, és ennek ellenére persze még hasonlít is arra, aki velem egy szobában lakik, hasonlít, de egészen más, elõször csupán annyi a válasz, hogy az egyik fénykép, míg a másik nem.
Aztán meg azt is mondják, némileg kelletlenül, hogy azért olyan színes, mert retusálták.
Ez így maradt meg bennem, ez a szó.
Alany nélkül, valami elmosódott, homályos értelemmel.
Valakik, valahol. Attól olyan.
Más, mint amilyen.
Retusálták.
 

2/1.

- Nem szoktam fényképeket nézegetni. Vagy hát igen, valamikor biztosan, hiszen mindenki végiglapozza a családi fotóalbumot, nem is egyszer, de egy ideje már nem nézegetek semmiféle mosoly-albumot. Ha direkt megkérnek rá, akkor udvariasságból, de csak felületesen szemlélem, igazán nem nézek oda.
Valamiért nem bízom a fotóban.
Túl gyors és erõszakos válasz volna az, hogy a retusálás, a hamisítás miatt.
Nem, a legtöbb személyes fotó csalódást vált ki belõlem. Magamban egészen más képet õrzök arról, amit a kép ábrázol, így a belsõ kép és a fotó között eleve túl nagy a különbség. Egy arc, ami az, és nem az - nehezen feldolgozható.
Most hirtelen beugrik egy kép: az öcsém áll a majosi tanácsháza udvarán, és egy virágba, talán õszirózsába kapaszkodik, hogy el ne essen. Másfél éves lehetett, még bizonytalanul járt, és egy virágba kapaszkodott meg. A képen göndör haja van az öcsémnek, kakastaréj, így hívtuk, ami késõbb idegesítette õt, a göndör hajtincs a feje búbján, ezt próbálta mindig lelapítani a kezével vagy a sapkájával, amikor ministrálni mentünk vasárnaponként. Persze, anyám szerint meg így volt szép.
Azt hiszem, ez az egy kép tetszett a családi albumból.
A kép vagy az emlékek miatt, amelyek felidézõdnek általa? - utólag már nehezen eldönthetõ. Mindez számomra csak azt bizonyítja - ha egyáltalán bizonyít ez valamit?! -, hogy mennyire esetleges és személyes az emlékezet mûködése. Mert másnak valószínûleg nem sokat jelent e fotó, és félõ, ha tovább mesélném, még érdektelenebb lenne, holott nekem meg nagyon fontos. Ezért vagyok zavarban mások személyes életének dokumentumait nézegetve, valahogy illetéktelennek érzem magam.
Valójában nem tudom eldönteni, hogy ebbõl mi a fontos, és mi nem.
Illetve, miért kell ezt nekem megnéznem. (A titok szót, ezt elõre elhatároztam, nem írom le.)
Mit akar, milyen választ vár tõlem, miért mutatja meg nekem?
Ha fotón mutatod meg a marcali házat, az utcát, és mindazt, amit most elmeséltél, feltehetõen jóindulatú közönnyel nézem meg.
De rosszul mondom. Mindenáron valamiféle személyes hátteret és elvi feneket akarok keríteni annak, miért mentem el egy fotó-kiállításra, noha nem szokásom történelmi dokumentum-kiállításokra járni.
A szovjet kommunista múlt fotóit pedig különösen nem szívesen nézem meg.
Varlam Salamov megrendítõ Kolima -könyve után úgy gondoltam, nem akarok errõl többet olvasni. Elég.
Torkig vagyok velük.
1990 körül ezt éreztem, többet már nem akarok errõl tudni, torkig vagyok ezzel, még egy korty, és kilöttyen belõlem, mint kõrészegekbõl a szesz.
 

1/2.

- Vajon ha valamirõl, amit nemhogy természetesnek tartottál, de egyszerûen, elõjelek és mindenfajta értelmezések nélkül csak létezõnek ismerted, azaz megszoktad, mint a levegõt, a járdát, a lépcsõkorlátot, a kilincset, valahogy úgy, miként Ottlik A rakparton címû novellájában Damjáni, a színész gondolkodik a városról, Budapestrõl - "Gyerekkorában erre járt az iskolába, s akár villamoson, akár gyalog ment végig a rakparton, látnia kellett a hidat is, a nagy bérházat is anélkül, hogy külön szemügyre vette volna, külön figyelemre méltatta volna akármelyiket. Ez már nem volt emberi kéz munkája Damjáni számára, mulandó vagy változható kép, nem; tájék volt, amelybe beleszületett, õsi-örök, múlhatatlannak vélt vízió, szülõföldje édes arcának egy ismerõs pillanata, amelynek sokféle tartalommal terhes képét recehártyájára rögzítve õrizte. Szétroncsolhatta ezt bármi? Életének, gyerekkorának a táját, egy tájat megsemmisíthet az idõ?" - és aztán hirtelen, visszafelé nézve jössz rá, hogy ehhez az önfeledt, nemtörõdöm butasághoz képest múlik az idõ, ami azt jelenti, hogy ha nem is egyformán, de múlik benned is és körülötted is, és ott, a szemed elõtt az a néhány kép, ami nem csupán a csalást mutatja meg feketén-fehéren , de egyúttal magát a csalás végtelen otrombaságát, pitiáner primitivitását is, nos, akkor vajon mit tudsz kezdeni a feltoluló érzésekkel, amelyek, akár akarod, akár nem, vannak, hiszen olyan képeket bámulsz, amiket százszor és ezerszer láttál már, mindenütt magad körül, például a történelemkönyvedben, kék csomagolópapír, piros csíkos vignetta, íme, újra és újra kitûzi a hõs szovjet harcos a véráztatta vörös lobogót az elfoglalt Reichstag tetejére, tehát nincs mit tenni, ezek a képek nem pusztán egy történelemkönyv lapjai, de legalább annyira a saját emlékeid is, illetve a saját emlékeid maradnak mindenképp, függetlenül attól, hogy idõvel mi derül ki róluk, s mert múltadhoz tartoznak, tetszik vagy nem, emlékezned kell rájuk, vagyis a retusált képeket retusálja a nosztalgia, külön kellene, hogy váljon az értelem és az érzelem.
Találkozás egy másik fiatalemberrel.
Aki ugyan sejthette, hogy miképpen maszatol be körülötte mindent, de mindent a hazugság, de azt mégsem hihette sokáig, hogy ennyire, ennyire és ilyen mozdíthatatlanul.
S akinek visszafelé kell megértenie, hogy nem csupán az a baj ezekkel a hazugságokkal, csalásokkal és cinikus eltörlésekkel, hogy eltakarták, elhallgatták a világ ki tudja, hányad részét, hanem az, hogy ami megmaradt, az is visszavonhatatlanul elromlott szerkezettel jelent meg a számunkra, elromlott szerkezettel fogadott magába, azaz miként a megismerésünk, úgy a tudásunk szerkezete is rossz volt..., nem, nem egyszerûen az idõt lopták ki az emlékezetünkbõl, s nem egyszerûen a könyvünk lapjait hamisították meg.
Hogyan folytatja Ottlik?
"Úgy érezte magát, mint akit kiebrudaltak a saját életébõl. Nem tudta elhinni, amit lát, de nem tudta a szemét sem levenni róla. Ha ezt elpusztították - gondolta -, akkor minden komolytalan, ami van, minden ingatag, és ki van szolgáltatva az emberi fajzat piszkos kis akaratoskodásainak."
Szeretem ezt a mondatot. Hogy ilyen kissé olcsó és teátrális módon tud kitörni a düh egy Ottlikból is. És hogy közben milyen evidensnek gondolja a maga kívülállását egy Damjáni. Azokon is kívül, akik a gyerekkor táját megteremtették, s azokon is, akik elpusztították.
Kívül az emberi fajzat piszkos kis alakoskodásain.
S mindehhez ráadásnak a megsértett hiúság, a döbbent hüledezés.
Hogy ilyen egyszerûen és cinikusan lehetett.
Aha múúltat végképp eltörölni, rabszolgahad, indulj velünk.
Semmik vagyunk és minden leszünk.
 

2/2.

- Egy kicsit elõreszaladtál. Ez már inkább a Retusálás kiállítás megnézése utáni beszélgetésünkben merült fel, a tudásunk rossz szerkezete , az emlékezet meghamisítása és más efféle keleti nyalánkságok. Mert a kiállítás ennél megnyugtatóbb.
És ez az, ami bosszantott benne.
Ez a megnyugtató fekete-fehér, hogy lám, a dolgok végére lehet jutni, ha kellõen türelmes az ember.
Türelmes és sokáig él, ha túlélte ezt a paradicsomot. (Apámnak volt ez a stabil humora a Szovjetunióról: "Na, megérett már a paradicsom?!")
Van egy szovjet fénykép, ülnek rajta négyen, mögötte meg hárman állnak, kicsit bamba elégedettséggel, ott a paradicsomban, ilyen idétlen módon feszít minden csoport a fényképezõgép lencséje elé, óhatatlanul így rendezik el magukat. Majd miután kivégeztek valakit közülük, kitörlik a képrõl, aminek következtében a fotó aszimmetrikus lesz.
A hülye is látja, hogy így nem állnak oda emberek!
Hogy itt van valami suskus, vagy csalás történt! - minimum ilyesmit kellene gondolnia épeszû embernek.
Ez a kiállítás meg szépen leleplezi: szembesíti a hamisat az eredetivel, helyreállt a világ rendje, minden kinyomozható, csak türelem kell hozzá, megnyugodva mehetek haza vacsorázni.
Õk meg hülyék voltak! De kik? Azok, akik egy pillanatig is elhitték, hogy a négy ülõ alak mögül nem hiányzik senki? Ott a fal van, az üres helyen? Tényleg? Akik így nézték, nem volt szemük, vagy most léptek le a falvédõrõl?!
De hát ezek az õk - mi vagyunk !
Errõl nem beszél a kiállítás. Van benne valami józan kívülállás, valamiért jótékonyan elrendezi a múltat, mert leleplez minden hamisítást.
Mert éppen a kitörölt figuráról nem tudok meg semmit. Ott van alatta az aláírás: kivégezték, nyilván, plusz dátum.
Minden egyes törlés, retusálás valami felfoghatatlanul brutális halált jelent, és aki ezt akkor megnézte, tisztában volt ezzel, de azonnal törölte, elfelejtette az emlékezete, érdekében állt elfelejteni, mivel túl akarta élni. És ehhez a túléléshez el kellett felejtenie az áldozat helyét és nézõpontját. Minden kitörölt személy, dolog, lépcsõvé retusált Trockij, eltüntetett Sztálin-ragya visszakereshetõ lesz, így természetesen helyreáll az egyensúly, megvan az eredeti és itt a hamis: hogyan kaphattad be a horgot, szívem?!
Hát úgy, ahogy történt. Nem fekete-fehéren. Ha úgy történik, akkor tényleg hülyék lettünk volna. Mert ugyan ki hinné el az említett fényképen azt a beállítást? Vagy azt, hogy a gazda egyben vonzó és szép férfi lett volna, igazi grúz macsó, akit a traktoristalányok alig várnak az ágyukba? Hiszen minden egyes hamisítás leleplezhetõ, de az egész nem. Senki nem hitte el, hogy a dolgok úgy vannak, ahogyan a képek ábrázolják, de lehetetlen volt az igaz-hamis szétválasztása. Ez az a rettenetes tapasztalata annak, aki valamennyi idõt benne élt a szovjet történetben, hogy akkor a legélesebb szemmel sem tudta elkülöníteni mindezt. Valahol, valamiért bekapta a horgot. Nem lehetett mást tenni. Utólag persze, hõböröghet és verheti a mellét, hogy õ nem, egy pillanatig sem! - de ez csak "póz, retorika és önáltatás" (Pascal).
Azt és úgy éppen nem, tehát a ragyás Sztálint nem, a Kirov-gyilkosság meséjét nem, a százezres tömeget Lenin körül nem, nem és nem, egyik fényképet sem hittem el úgy, de a hazugságnak és a hamisításnak az egész történetét nem lehetett magamban és magamnak akkor leleplezni, mivel nem lehetett ettõl teljesen mentesnek maradni. Nem volt errõl a múltról, vagyis az életünkrõl a tudásomnak igaz területe. Ezért mondtam azt a kiállítás után, hogy rossz (volt) a tudásunk szerkezete.
A kiállítás meg azt állítja, hogy hosszú és fáradságos munkával ugyan, de minden rekonstruálható és kinyomozható volt, a feketérõl kiderül, hogy fehér. És fordítva. Hát nem derült ki semmi. 1989 után volt még némi esély erre, de aztán ez hamar elmúlt, felváltotta az önigazoló emlékezet-kisajátítás és az e tájakon szokásos amnézia. Talán ezért nem akartam elmenni a kiállításra.
"Ha ezt elpusztították - gondolta -, akkor minden komolytalan, ami van, minden ingatag, és ki van szolgáltatva az emberi fajzat piszkos kis akaratoskodásainak."
Erre az Ottlik mondatra nem emlékeztem: "és ki van szolgáltatva...", nem ismétlem.
 

1/3.

- Hát persze hogy elõreszaladtam. Illetve elõbb valahová vissza, Marcali és vaníliafagylalt, aztán meg elõre, Nádor utca és napsütés, kapkodva, össze-vissza. (Hányszor számoltam ki gyerekkoromban, hogy kétezerben harmincnyolc éves leszek - döbbenetesen soknak tûnt ez a szám, tulajdonképpen ezért is csináltam, vigasztaló volt tudni, hogy milyen hihetetlen.)
Mert amirõl nem lehet hallgatni, arról lehet össze-vissza fecsegni is.
De most megint kérdezek valamit.
Hogy a hetvenes, nyolcvanas években igenis volt egy civilség, létezett egy olyan magatartás, ami az aprómunkában, a visszahúzódásban, a szakmában, a talált tárgyak megtisztításában találta meg az értelmét, és mint ilyen, igenis érvényes volt. Érvényes és hiteles, mint elviselhetõ rezisztencia, mint a folyamatos kimentés magatartása. (Balassa írt errõl szépen akkoriban.)
Mert ha korábban olyan gyönyörûségesen semmittudó lehettél is, addigra már túlontúl sokat kellett megtanulni.
Hát most azt kérdezem Tõled, hogy ez a civilség, az aprómunka, az asztal fölé hajlás, a bíbelõdés, a szöszölés, mint a létezõ szocializmusban való létezhetõség receptje, mit ne mondjak, a polgári-értelmiségi életideák minimuma, ez vajon hogyan viszonyítható ahhoz a kézmûves pontossághoz, ami a képek kapargatásához, a kitakarásokhoz, újrafényképezésekhez kellett?
Mondjuk, hogy a tárgyunknál maradjunk, ahhoz az aprómunkához, amikor napok alatt, görnyedõ háttal, káprázó szemekkel végre sikerül Lenin elvtárs mellõl kiszedni Trockijt, és nyom nélkül behelyettesíteni egy emelvény öt lépcsõfokával?
A munka, ami végül úgyis elnyeri a maga jutalmát?
A munka, ami önnönmagában leli meg az értelmét?
Mert ha a David King összegyûjtötte képeket nézed, ez az egyik legfeszélyezõbb.
Hogy vannak köztük olyan fotográfiák, valóban, ránézel, s mindjárt látod, hogy valami nincsen rendben, akár az alakok közt a hiány, akár egy elmosódott, érthetetlen folt miatt, nyilvánvaló a hamisítás, egészen egyszerûen arcpirítóan gyenge tákolmány, most mondd, ezzel etettek, s mégsem vetted észre, úristen, ezzel szúrták ki a szemed annyi éven át.
Ugyanakkor voltak ott olyan képek is, hogy még amikor elolvasod a feliratot, a magyarázatot, akkor is meglepõdsz, mert az a kép, az újonnan csinált , éppen annyira látszik érvényesnek, mint az eredeti, sehol semmi nyoma a csalásnak, aki nem hiszi, járjon utána.
Azaz, nem lehetett másként, volt a retusálók között is olyan, aki összecsapta a dolgát, sietett, megvolt a rendelés, idõre dolgozott, még csak nem is kellett, hogy utálja, egyszerûen unhatta talán, vagy ügyetlen volt, szakmán kívüli , hiába próbálkozott, izzadt a keze, nem engedelmeskedtek az ujjai, félrecsúszott folyton az a rohadt papír. És volt olyan is, kellett, hogy legyen, aki hitt benne vagy nem, de ha már csinálta, hát beleadott mindent, értett hozzá, elment a nap, táskájába téve ügyeit, gondjait, annyira belemerült a munkába, észre se vette, miként múlik az idõ, már vagy tizedszerre kezdte újra, csak hogy igazán szépen sikerüljön a beavatkozás.
Talán valami nagy teremben ültek, szépen sorban, mint hajdan a kódexmásolók?
Balról a kezdõk, jobbról az ügyesebbek?
Észak felé nézett a nagy üvegablak, hogy egyenletesen essen be a fény?
Vagy valami titkos barlangszobában?
Egy festékszagú dekormûhelyben?
Hogy miként lehet a rombolásban, az eltüntetésben a kézmûvesi munka pontosságát és szépségét megtalálni.
Úgy hiszem, hogy amikor a gyerekkori emlékeimet emlegetem (mit is?, holmi napsütéses délutánokat, az északnyugati Balaton-partot, ahol még a strandon is alig lehetett eljárni az összenõtt nádtorzsák miatt, a focipályákat, a lellei táborozásokat, amikor zöld katonai sátrakban, vaságyakon aludtunk, és reggel-este zászlófelvonáshoz-levonáshoz sorakoztunk fel, a könyveket, amiket a lakótelepi pincekönyvtár polcairól válogatás nélkül hordtam haza, a kiváló úttörõmunkáért kapott kitüntetõ nyakkendõt, aminek az ünnepélyes átadásán, úgy emlékszem, a DIVSZ-induló harsogott, de nincs kizárva, hogy a CIMEA-himnuszt hallgattuk, már akinek ez mond egyáltalán valamit, CIMEA!), akkor olyan vagyok, mint az a fotográfus lehetett, aki késõ délután, fájó háttal egyszer csak felegyenesedett az asztala elõtt, fújt egy nagyot, persze csak óvatosan, hogy kárt ne tegyen az elõtte heverõ papírokban, hátralökte a székét és elmosolyodott, na végre, így már olyan ez a kép, mint egy igazi dokumentum, nem hinné senki, hogy nemrég még az a szemüveges elvtárs is rajta volt.
Aprómunka.
Vagyis hogy szarnak szar, de ahhoz képest legalább.
És most tegyük hozzá mindehhez, hogy amikor már kifelé kanyarodtunk a kiállítási terembõl, láthattuk, hogy az utolsó kiállítási darab egy közönséges számítógép, a memóriájában ott van néhány fontosabb fénykép, bárki látogató leülhet elé, néhány perc alatt retusálhat, kitörölhet és odébb rakhat, ahogyan jólesik.
Kiveheted Zinovjevet és Kamenyevet, egyik ünneplõ tömegbõl csinálhatsz másikat, visszacsempészheted Sztálin arcára a redõket és a gondokat.
Digitalizáció.
És nem tudod nem azt gondolni, hogy persze, hiszen most már elég bekapcsolni a televíziót, vagy elmenni a plázába, olyan tájakat látsz, amilyenek sehol sincsenek, olyan emberek, szörnyek és robotok mozognak, akik soha nem léteztek, de immár vannak, kétségbevonhatatlanul. Igaz, példának okáért a Starwars Jabba the Hutt figuráját számítógéppel képre rakni Harrison Ford mellé közel két év munkájába került, de hogy ott van, és hogy megérte, nem is lehet kérdés.
Mellesleg az is rendben van, de még mennyire rendben!, hogy arról nem is kell beszélnünk, miszerint a David King-féle képek mind-mind a tízes-húszas-harmincas évek Szovjetunióját ábrázolják, mi meg, magyar táj, magyar ecset, itt egyre csak magunkat emlegetjük.
Mintha lenne a kettõnek valami köze egymáshoz.
 

2/3.

- Igen, mintha. Talán ezért voltam túl szigorú David Kinggel és a Retusálás kiállítással. Mert valamit számon akartam kérni tõle - honnan is? A hetvenes-nyolcvanas évekbõl, ami, akárhogy vesszük, az ifjúságom, és ekkor elvették tõlem az "érzékelés szabadságát". De ez fellengzõsen hangzik, vissza is vonom, mert nem tudom, hogy mit vettek el, és ki lenne a mondat alanya.
A kommunisták, mondjam így? Nem mondom, mert nincs kedvem hozzá, a komcsizáshoz. Unalmas, magamban halálosan unom ezt a fáradt-gyûlölködõ hangot. A szót is. A gyûlölet fárasztó, ez is az általad emlegetett kézmûves évek tapasztalata; ami persze úgy volt, annak látszott értelme lenni, a "civilségnek, az aprómunkának", és utánajárni a dolgoknak, így telt velünk az idõ, noha kibírtam, nagyon is vidáman elviseltem, hiszen amúgy nem volt annyira szörnyû, csak közben a hazugságok és gyanakvás világában megteltem gyûlölettel ellenük. Hogy nem tudtam másképp rájuk gondolni, a kommunistákra, hogy ezek a rohadt komcsik, akik... Ha meghalt közülük egy pártfõtitkár, és akkoriban sûrûn hullottak, nem emberként gondoltam rájuk, hanem "egy disznóval kevesebb!" jelszóval kibontottunk egy üveg bort Elek barátommal. Jókat nevettünk, remek vicceket mondtunk egymásnak, minden ostobaságot, kommunista bornírtságot és hazugságot kinevettünk, és ez valami megoldásnak látszott.
Ezekben az években igyekeztem "mindent" megtudni mindazokról a szörnyûségekrõl és emberfarkasokról, amiket a kiállítás képei takarnak, illetve lelepleznek. A gondos és durva manipulációk, a történelmi hamisítások per definitionem nevetségesek - viszont ezt feltárni és kinevetni a hetvenes-nyolcvanas években értelmes tevékenységnek látszott.
1968 után, de legkésõbb 1981, a decemberi lengyel puccsot követõen nem lehetett azt az embert komolyan venni, aki magát kommunistának vallotta. Morálisan semmiképp, ezt akkoriban elég intranzigensen gondoltam: "Ha mindezek után, ami történt, még mindig kommunista vagy, akkor én nem vitatkozom veled, mert nem tartalak becsületes embernek. Kiváltottad a piros cascót, ezt is lehet, beléptél a pártba, mert haladni akarsz elõre, de jobb, ha nem beszélgetünk" - nagyjából így néztem arra, aki kommunista volt.
Mert nem láttam értelmét a beszélgetésnek mindarról, amit ez a múlt takar.
Nem akartam szóba állni velük. Ami mégis csak kínos. Emlékszem, hogy az egyetemen egy ötödéves srác, aki késõbb államtitkár lett, ezért nem mondom a nevét, mert nem így érdekes a történet, ez csak következmény, tehát ez az akkor még értelmes-arcú fiú, akivel még be sem mutatkoztunk, egy szûk társaságban hirtelen marxolni kezdett. Biztos elhúzhattam a szám, és mert vizsgáztatni akart, szó szerint azt kérdezte: "Mi az elidegenedés három formája Marx Gazdasági-filozófiai kéziratok jában?"
Egy ilyen kérdés, izomból.
Mondtam neki, hova menjen el, hiszen még be sem mutatkoztunk. Erre késõbb büszkén gondoltam, hogy elsõsként, alig-egyetemistaként ennyire épeszû választ adtam.
Épeszûnek maradni. Erre vágytam, azt gondoltam vagy reméltem, ez a legtöbb, amit elérhetek.
Igen, ott belül, a szocialista málnásban morálisan viszonylag egyszerû volt.
Õk és mi, vagy inkább: ezek és mi. Ez durva és mûködõképes szemantikának látszott, segített eligazodni a mindennapokban.
Ám most mit kezdjek ezzel a tudással, és ezzel a megzápult szemantikával?! Sajnos, képtelen vagyok elfelejteni róla meg róla, hogy az volt, meg az összes marxolós kérdését, és elfelejteni a valódi és potenciális besúgókat, a pártbizalmikat, a KISZ-bizre sietõket, az ilyen Szekeres Imrus-féle progresszíveket, az átvert balekokat, szegény apámat, aki azzal a szent meggyõzõdéssel halt meg, hogy amiatt vettek fel engem az egyetemre, mert kivitték a jelentkezési lapot a téeszbe, a párttitkár meg félrehívta, hogy "akkor majd meglesz a fia felvételije, Sanyikám!", mert az elvtársak egy idõ után tegezõdtek is.
Nyolcszáznyolcvanezer elvtárs és elvtársnõ, megannyi színes anekdota, sokszor átretusált életrajzok, akik minden róluk készült fotóról kitörölnék a kínos figurákat és tárgyakat, úgy mesélnek el történeteket a fiúknak, hogy eleve kihagyják a drasztikus és feszélyezõ részleteket.
Mindenki úgy felejt, ahogy bír.
És akkor még a vezérekrõl meg a "különös anyagból gyúrt" emberekrõl, a Berija-Farkas-Korom Mihály-vonalról nem szóltunk egy szót sem.
"szívünkben nem lelünk az éltetõ gyûlöletre" - írta Petri a kilencvenes évek elején.
De most sem tudom, mi van ennek helyén.
Az lett volna a meglepõ, ha minderre választ kapok egy kiállításon.
 

1/4.

- Csak könnyû kézzel.
Hogy például Mucius Scaevolától Torquemadán át a jezsuitákon keresztül a barnaingesekig, s persze tovább, Kádártól, Sartre-tól Koszovóig, stb., stb., elõre és vissza is, hogy, egyszerûen szólva, jobb-e hinni valamiben, még ha az bûnökhöz, gazemberségekhez vezet, vagy ennél az az üdvösebb, ha nincsen semmiféle hit, nincsen pátosz és meggyõzõdés, nincsen lelkesedés és elhivatottság, megváltás és misszió.
Nincs más csak a vanás .
"Jobb volna, ha semmi se lenne." (Hogy maradjunk a klasszikusoknál.)
Nem mintha azt gondolnám, hogy ez a kettõ éppen így, ilyen szimplifikált könnyûséggel állna párban.
De az úgynevezett létezõ szocializmusból egy magunkfajta akkor gyerekeskedõ ember mégis valami ilyet tanulhatott. Nem?
És megint a képekrõl.
Ha valaki fontosnak tartja a kiiktatást a könyvekbõl, akkor ezzel kinyilvánítja a hitét a könyvek hatalmában?
És ha valaki fontosnak tartja a kiiktatást az idõbõl, akkor ezzel kinyilvánítja a hitét az idõben?
A tudásban?
Az örökhagyásban?
Szép a David King-féle képek között az a néhány, ahol visszakerülnek a korábban kitörölt figurák. Persze nem mindenki, de visszakerülhetnek.
Visszalopódhatnak az idõbe.
A történelmet csináló ember kicsisége.
A spirál. A csavar, ahogy újra fordul egyet.
A rész és az egész.
Nincsen tréfa .
 

2/4.

- Úgy vélem, valójában nem az kérdés, hogy hittek-e vagy sem õk valamiben, mozgatta-e õket valamiféle meggyõzõdés, küldetés stb., hanem az, hogy mi volt ennek a hitnek a tartalma. A "rettenetes hitük" borzaszt el, ezt a jelzõs szerkezetet Vajda Mihály használta Lukács Györggyel kapcsolatban. Nincs jobb szó rá, az õ rettenetes hitük akart "mindent végképp eltörölni", átírni mindent a maguk üdvterve és erkölcsi rendje szerint. És ez bármiféle törlésre, kiiktatásra, múlthamisításra azonnali és önigazoló választ adott.
Befejezett múlt idõben.
Meggyõzõdés - felelõsség nélkül?
"Mi vállaljuk a felelõsséget a történelem ítélõszéke elõtt!"
Milyen felelõsség?, milyen ítélõszék?, milyen medve...
De legalább egy halk pardon, az tényleg nem ártott volna.
Nem miattad vagy miattam. Például a tizennyolc évesen kivégzett srác miatt, akit megvártak, hogy felnõtt legyen, és akkor akasztották fel. Enyhén demagóg érv. Határeset. Mansfeld Péter. Egy név, semmi közöm hozzá. Akkor sírtam el magam, amikor az õ nevét mondták 1989. június 16-án. Amúgy nem vagyok sírós fajta.
És a kínos-nevetséges történelemórák. Emlékszem, még a nyolcvanas évek elején bementem néhány történelmi elõadásra az egyetemen, a diákok közt népszerû, amúgy reformkommunistának számító tanár tartotta a sztálini korszakról, kicsit ironikusan, néha cinkosan összekacsintva a hallgatósággal, hogy így a csúnya Szovjetunió, úgy azok a dogmatikus elvtársak, ezt vagy azt talán nem kellett volna megölni?, de a központosítás abban az idõben, a terror történelmi szükségszerûség volt, hiszen... Nem folytatom az érvelését, nincs miért, én inkább azon lepõdtem meg, hogy a padokban ülõ, egyébként éles eszû történelem szakos társaim milyen fegyelmezetten hallgatták a sztálinizmus indirekt apológiáját. Senki nem csodálkozott, vagy ha igen, hallgatott, ahogyan én is.
Történelemóra, tanulóévek. Mint ahogy késõbb hallottam anekdotaként, hogy a Lukács-iskolában is nagy vitát váltott ki: meddig volt jogos a terror a Szovjetunióban? Addig, amíg a párt sorain belül maradt, vagy azután is, de inkább már nem, amikor a tisztogatások átterjedtek a lakosságra is. Vagyis 1937 után már nem, azt tényleg nem kellett volna?
Igazán nem mondható, hogy ezeket a kérdéseket nem a legokosabb, sõt az akkori ország legélesebb eszû emberei tették fel. És így vagy ehhez hasonlóan tették fel a kérdéseket, amelyekre persze nem lehetett jól válaszolni. A kérdés iránya elõre meghatározta a válasz milyenségét is - ebbõl a távlatból és azon a nyelven legfeljebb azt lehetett megkérdezni, miért retusálták ki a képrõl Trockijt vagy Buharint, és mi van, ha õk is rajta maradnak. A jó Lenin lábához kuporodva.
Likvidálták, ez volt a szakszó.
"És akkor likvidálták..." - ezen a szón általában senki nem csodálkozott vagy botránkozott meg.
Jogos terror? Likvidálás, retusálás. Valahova ide akartam kilyukadni, ehhez a rettenetes eufémizmushoz.
"A történelmet csináló ember kicsisége." Talán nem is a kicsisége, hanem a jelentéktelensége. Pitisége. Mert egy falusi tyúktolvajban is fölmerül néha, hogy ennyire azért mégsem, nem lehet ezt következmények nélkül. Miért ne? Tréfás, nem? Noha tényleg "nincsen tréfa", mégis az az egész inkább csak véres farce.
Nem csak a látogató nézi a képet, hanem a kép is nézi a nézõjét.
Rögzített perspektíva, elképesztõen merev értelmezési keretek. Onnan nézve.
Mansfeld Péter fotója, talán egyszer láttam. Felejtsem el?
David King helyében én kiállítottam volna néhány olyan képet is, ahol nem találtam meg az eredetit. Talán nincs is meg, eltûnt. Nyoma veszett. Nem is tudom eldönteni, van-e lappangó változat, de valamiért úgy gondolom róla, hamis.
Vagy eredetileg is retusálták.
 

1/5.

- Hát ez az. Éppen valami ilyesmin gondolkodtam.
Hogy amit már eleve retusálva tudsz , ahhoz képest nincsen igazság. Persze hogy ez a közhely, de mit csináljak, ha egyszer csak beáll az az állapot, hogy a közhelyek maradnak.
Garcia Márquez írja egy helyen, hogy az igazság mindig jó valamire. Csak tudnám, miért hangzik itt, Közép-Európában ez a mondat ilyen tûrhetetlenül patetikusan.
Néhány - nálam vagy nyolc-tíz évvel fiatalabb - barátom egy budapesti civil rádiónál csinál mûsorokat. Ez az a rádió, ami a legelsõ volt mifelénk a kalóz>adók közül, és - szerencsére - máig se sokat változott. És ezek a barátaim, pontosabban egy fiú és egy lány, egyébiránt tanulnak is, levelezõ tagozaton egy fõiskolán. A múltkor nagy tisztelettel és szeretettel emlegették az egyik tanárukat, mondhatnám a tanárukat, hiszen, magyarázták, egyértelmûen õ a legokosabb és a legjobb fej az összes közül. Igazi médiaszakember.
Kérdeztem, tudják-e róla, hogy tíz évvel ezelõtt ki volt, mivel foglalkozott. Hogy õ volt a végsõkig kitartó harcos pártember, agitprop osztály, egyebek.
Tágra nyílt a szemük, hitetlenkedtek, csodálkoztak.
Aztán, nem sértõen, de félreérthetetlenül megrántották a vállukat.
Na ja. Tíz-tizenkét évvel ezelõtt.
És persze ez igaz is.
Ez is igaz.
És az is, hogy akkor most már tanár úr, aki a legjobb fej az összes közül.
Más. Tegnap délután egy készülõ filmrõl tartottunk megbeszélést, öten-hatan, rendezõtõl forgatókönyvíróig, aki csak odafért. A pénz a munkához nagyjából megvan, talán a szövegkönyv is, de ahogy belementünk, egyre több probléma bukkant elõ. Merthogy a történet a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján játszódik, gimnazisták között. És egyszer csak kiderült, mennyire nehéz megmondani, hogyan beszéltek húsz évvel ezelõtt a gimnazisták. Illetve lehet, hogy nem nehéz, de nagyon úgy nézett ki, hogy mi nem tudjuk.
Értsd: hogyan beszéltünk mi húsz évvel ezelõtt.
Hogy abban a maszatban, abban az érdektelenségben és bezárkózásban, önfeledtségben és utálkozásban, abban a persze mégis jó volt húsz évvel ezelõttiségben miképpen hangozhattak el a mi mondataink? Milyen szavak, milyen gesztusok?
Amikor arra viszont emlékszem, hogy azt gondoltam magamban, kétezer, a kétezredik év, hát nincsen is olyan.
És amikor azt gondoltam magamban, hogy azt a jelen idõt úgyse lehet elfelejteni sohasem.
Mert úgyis olyan világosan, érzékletesen marad meg bennem, mint valami fénykép.
Talán az is lett.
Fénykép, szavak nélkül.
Tudás.
Jav. Törl. Ism.
Retusált tudás.
 

2/5.

- Nem nagyon akarok emlékezni, némileg feszélyeznek is ezek a személyes emlékdarabok; mint a veterán partizánok, akik arról mesélnek ellágyulva, hogyan ûzték ki egyetlen fapuskával a fasisztákat. Vagyis a ruszkikat, ugye. Mert óhatatlanul az derül ki, hogy én már akkor és bezzeg: egy hõsies ellenálló a Hortobágy mellyékén. De ebben a maszatban, szándékolt felejtésben és emlékezetvesztésben, amirõl Te is beszélsz, alig tudsz másképp megszólalni, ha emlékezni és emlékeztetni akarsz valamire. Nem az igazságra, mindössze csak arra, hogy ez vagy az nem úgy volt. Normál á-hangon.
Hogy talán nem kellene annyit maszatolni, hazudozni vagy retusálni - nos, ez mostanában minimum kellemetlen.
Minek errõl beszélni, miért hoztam szóba ezt? - rendre ezt kérdezem magamtól, egy-egy ilyen alkalom után.
Tényleg ostobaság.
Láthatóan ez a korszak nem tud mit kezdeni az õt megelõzõvel, sem lenyelni, sem megemészteni nem képes. Lényegében folytatja a korábbi múltfelejtést, egy kicsit azért szembenéz, másrészt rezignáltan hallgat és felejt. A nyilvános beszédben egyszerûen nem alakultak ki új formák és beszédmódok: maradt a régi utalásos-metaforikus nyelv és valami rosszul artikulált, dühödt politikai-agitációs retorika - nosztalgia és önigazolás a köbön.
És persze a gyûlölet, az utálkozás és a megvetés. Természetesen, a magánbeszédben, a személyes érintkezésben. Mintegy a hallgatás és a felejtés ellenszérumaként.
"Mit mondott õ húsz évvel ezelõtt?" Sajnos, elég jó a memóriám, viszonylag pontosan tudok emlékezni mondatokra, beszédhelyzetekre és mondathangsúlyokra - ahogy másra meg kevésbé vagy egyáltalán nem. Másképp felejtek, de ezzel nem dicsekedni akarok, és kedvem sincs lemondani errõl. Mindenesetre, hamar eszembe jutnak olyan húsz évvel ezelõtti mondatok, amelyeket esetleg jobb lenne elfelejteni. Például az a Mészöly-kritika, amit az az ember írt, akire Te utaltál tapintatosan, és akit ma tanítványai tisztelnek és szeretnek. Egyfelõl ennek csak örülni lehet, tényleg. Másrészt, amikor megjelent az említett hatalmi kritika, amely Mészöly Miklóst íróként ideológialag-politikailag diszkreditálta - nos, akkor fiatal irodalmárként elkékülve olvastam: hogyan lehetett ezt egyáltalán leírni? Hát úgy, ahogy történt. Nem volt kétségem, hogy mit jelentett ez a kritika, milyen hatalmi akarat és tiltómozdulat nyilvánult meg benne. Egy ideig haboztam, hogy válaszoljak erre az írásra. De józan és megfontolt maradtam, úgymond, nem kompromittáltam magam.
Máig szégyellem az akkori a gyávaságomat, a szolidaritás hiányát.
Hiszen akkortájt fedeztem fel magamnak Mészöly mûveit, a legjelentõsebb kortárs írónak tartottam, finoman szólva.
Nem állok fel, hogy a könyvespolcomon megkeressem azt a kritikát, azokat a mondatokat. Nem idézem, el akarom felejteni. Volt ebbõl elég, nem egyedi eset. És a történetet sem akarom szétszálazni. Sem vádaskodni vagy meaculpázni. Mondhatnám, mentegetve a gyávaságomat, hogy akkor még szinte nem is publikáltam, még nem ismertem a játékszabályokat és így tovább. De késõbb megismertem, jórészt be is tartottam azokat.
Itt abbahagyom. Már bánom is, hogy belekezdtem. Nem úgy szégyellem magam, ma is vállalhatónak gondolom az általam leírtakat. Amit késõbb Mészölyrõl írtam, nyilván azt is. Ám az õ életét is megpróbálták tönkretenni, de õ Saulus-ügyekben nagyvonalúbb és bölcsebb volt, mint bárki más. Szinte zokszó nélkül tûrte. Végig, hiszen amit '89 után írt, abban sincs semmi sértettség, gõg vagy önigazolás. Ebben is õ a legjelentõsebb kortárs.
A többi meg mit számít.
Talán nem is volt pártközpont, agitprop osztály, hatalmi kritika, cenzúra meg tiltás-tûrés játék.
Szilencium.
Kiiktatás a tankönyvekbõl.
Nem, nem volt semmi, merõ kitaláció az egész.
És senki nem kért tõle bocsánatot.
Valójában, ha jól belegondolok, ez is rendben van.
 

1/6.

- Tandori írja valahol, hogy az ember úgy van a múltjával, hogy elõbb-utóbb olyannak látja, mint amilyennek valamikor elképzelte.
A múltunk komisszárjai vagyunk.
Sétálgatás a tavaszi napsütésben.
Ahogyan azt kell, szomorkásak, rezignáltak, rosszkedvûek.
Feszélyezettek, mert túlságosan fényes bogarak a szavak.
Meg persze azért is, mert közben nyilvánvaló, hogy azért most jobb.
Hát persze, hogyne volna jobb.
Hülye, aki nem látja.
Csak éppen ha bizonyos szavak, s bizonyos tárgyak nincsenek megtisztítva, akkor errõl is csupán valamihez képest lehet beszélni.
Folytonosan csúszkálva a beszédhelyzetek között.
Félelem, nem, nem félelem, inkább viszolygás az érthetetlen feledékenységtõl éppen úgy, mint az izzasztóan alpári fröcsögéstõl.
És ettõl már eleve valami ellentartásban állni, így kezdeni a beszédhez.
Ismerjük, félterpesz.
Hadd írjak ide valamit, most olvastam Rushdie-nál: "A fénykép erkölcsi döntés, melyet nyolcad, tizenhatod vagy százhuszonnyolcad másodperc alatt hozunk."
Ohó. Ugye, milyen szép is lenne.
Mondom: jav., törl., ism. Ism., jav., törl.
Bronzos csillogású keret, pirospozsga.
 

2/6

"Most azért jobb, nem?" Ezt kérdezte az a tizenhat éves fiú is, akinek megpróbáltam elmesélni a Retusálás -kiállítást. Szavakkal a képeket. Láthatóan nem érdekelte õt, pedig igyekeztem színesebbé tenni a beszámolómat, kissé felcukrozva az egészet. Az egyik képet például úgy meséltem el, hogy az öcsém kakastaréjos fényképét is beleszõttem a történetbe. Ahogy eredetileg itt is elterveztem, ez legyen az eszmei mondanivaló, hogy nincs ártatlan kép.
"Egy olyan korszak, ahol minden meghamisítható, ahol nem bízhatsz a képben vagy az emlékeidben, érted? És nem lesz ennek vége, akkor így gondoltam mindig, nem lesz ennek vége soha."
Jó, de ez nem érdekli õt.
Ez az írás meg végképp nem, mert olyan komoly és szomorú. És valójában durvábban mondta, mert nem akartam megnézni vele a meccset.
"Pedig megígérted, de még mindig írod azt a szart! Különben is, te nem ilyen vagy. Derûsebb."
Egy derûs apa.
Egyébként tényleg nem kell ezt forszírozni. Mert végsõ soron van abban valami vigasztaló, ahogyan õ vagy õk elfelejtik az egészet. És nyilván neki valami másképp lesz nehéz vagy nehezen elmondható, amit viszont már én nem leszek képes megérteni.
Az emlékezet terhe. Bizonyos tapasztalatok nem megoszthatóak, és nem öröklõdnek át.
Hiába, a kárnak és a szarnak nincs gazdája! - mondta egy még derûsebb apa, akinek megpróbálták még jobban tönkretenni az életét. De õ errõl szinte soha nem beszélt, a rettenetes részleteket kihagyta.
"A történeteknek nincs végük, elvesznek, mint Kedmah" - írja Mészöly a Sau lus közepe táján.
A fotó mint talált tárgy. A képeket egy ideig õrizgetjük, rakosgatjuk egyik fiókból a másikba, de hamar megsárgulnak. Kifakulnak, elvesznek, majd törlõdnek és kihullanak az emlékezetbõl is.
De talán minden kiállításon vannak komorabb és derûsebb képek. Az itt elég vicces volt, hogy egy dolgozó utat mutatott Sztálinnak, merre menjen. Majd azután kitörölték azt a mosolygós szovjetet, minek mutogat. Tényleg, miért mutogatott? Ez például elég vicces volt.
Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem. Úgy látszik, a derûsebb részeket néha kihagyom. Kihagyom vagy elfelejtem.
 

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta