(a rím kényszer)
A techné mestere, a
költõ-szakember, a virtuóz formamûvész.
Az artisztikus és eklektikus bábeli könyvtáros.
Szerepek és maszkok sokasága, a mindenevõ költészet,
amint magába olvasztja a világot, röpteti és
kikacagja, bekebelezi az útjába kerülõ kulturális
hagyományokat, átjár közöttük, játszik
velük. Vagy ha nem, hát kisnyúl: a lírai szerepek
folyamatos szétírása, a beszélõ szájából
kibeszélõ nyelv, új szelek fújnak a korszakküszöb
alól.
A KAF-recepció hívószavai
természetesen nem légbõl kapottak, ez a költészet
egyrészt tényleg virtuóz, szerepjátszó,
(majdnem) mindenevõ stb., ugyanakkor valóban jól olvasható
a nyelvi megelõzöttség tézise felõl is
(a recepció toposzainak mantrikus ismétlõdése
pedig más kérdés, és persze jóval unalmasabb).
Bárhonnan nézzük, Kovács András Ferenc
a mai magyar költészet egyik kulcsfigurája, kiváló
kötetekkel és több további kötetre elegendõ
folyóiratpublikációval, mindemellett költészetének
egyenletesen magas színvonala és folyamatosan túláradó
bõsége így, együtt nehéz (vagy túlságosan
is könnyû?) helyzet elé állítja a vele
foglalkozó szakembereket.
Pedig hát Kovács
András Ferenc kétségkívül nagyon jó
verseket ír, nagyon sok nagyon jó verset. Igaza van azonban
Kulcsár Szabó Zoltánnak, amikor a poétikai
sémák ismétlõdésébõl adódó
kisebb meglepetésértékrõl (valamint a recepció
ezzel kapcsolatos automatizálódásáról)
beszél.
1
Ha túl gyakoriak a visszaköszönõ
(egyébként elsõosztályú) megoldások
és motívumismétlések, az olvasó (persze
kulturálisan kódolt) újdonságigénye
kielégítetlen marad. Márpedig Kovács András
Ferenc költészete jól láthatóan, igen
erõsen és rendszeresen épít a poétikai
és nyelvi bravúrokra. A recenziókban itt-ott megjelenõ,
óvatosan fanyalgó hangok óvatossága nyilvánvalóan
a kétségbevonhatatlan kvalitásoknak, a fanyalgás
pedig a gyakran rutinszerûen alkalmazott poétikai eljárásoknak
szól.
2
Legszembetûnõbb
ezen eljárások közül a végletekig vitt rímeltetés
technikája, noha az újabb és újabb rímek
látványos halmozása a szó szoros értelmében
a legkevésbé sem tekinthetõ rutinszerûnek. Talán
inkább a
bravúr rutinjáról
kellene beszélni:
az egyetlen hívó rímre adott brilliáns felelõ
rímek hosszú sora nemritkán a vers egészének
rovására megy. Kovács András Ferenc egy ötletet,
egyetlen remekbe szabott rímet vagy nyelvi játékot
sem akar elhagyni, ennélfogva viszont gyakran megesik, hogy a szöveg
leül, "elfárad", egy bizonyos ponton túl a rímszavak
(nem ritkán teljes, egymásra rímeltetett sorok) lendülete
viszi. Az új kötetben ennek tipikus példája a
nyitó vers
(Saltus Hungaricus)
vagy a huszonhat versszakból
álló
Szabédi szimfónia
:
Repül a, repül
a
Korea! Hevül a
Helyzet Tanganyikába!
Repül dísztávirat!
Vívmány,
rím, vádirat!
Ezrek hangja - hiába!
Repül az öntudat:
Szebb utat fönt mutat!
Elteng, pang, aki kába!
Mindez persze úgy hangzik,
mintha az arrogáns recenzens ki akarná oktatni a poétát,
fogná már vissza magát egy kicsit. Mindamellett, hogy
egy ilyen eljárás nem feltétlenül jogosulatlan
és azonnal elvetendõ, ebben az esetben valószínûleg
teljesen fölösleges volna. Sietek leszögezni, hogy Kovács
András Ferenc abszolút tudatos költõ, s mindabból,
ami az õ költõi mûhelyében zajlik, semmi
sem véletlen vagy kontrollálatlan: az említett poétikai
eljárások nem annyit takarnak csupán, hogy a költõ
néha bele-belefeledkezik a játékba. Ennek a belefeledkezésnek
ugyanis jóval nagyobb tétje van némely vers esetleges
"túlírásánál".
Ahogy az egyik legfontosabb
KAF-tanulmány szerzõje, Szigeti Csaba megjegyzi, "[a]
költõi
mûhely
kifejezésnek mind a mai napig csak akkor van értelme,
ha a költészetcsinálás = mesterség definíciót
mélységesen komolyan vesszük."
3
A költõi
mûhelymunkát ez esetben egy olyan mester végzi, aki
egyfelõl rendkívüli olvasottsága és fölényes
mesterségbeli tudása révén otthon érezheti
magát a költészet(történet)i hagyomány
óriási területein, másfelõl e munka hátteréül
bizonyos elméleti kereteket is kijelölt: Kovács András
Ferencnek határozott véleménye van arról, hogy
mi a költészet, hogy mit is jelent verset írni. Ez a
vélemény meglehetõsen plasztikusan összefoglalható,
annak ellenére, hogy maga a szerzõ erõsen átmetaforizált,
paradoxonokban megfogalmazott formában fejti ki. Persze, tudom,
a mûvész saját alkotásairól megfogalmazott
véleménye
nem feltétlenül
mérvadó.
Ez esetben mégis úgy látom, hogy a Kovács András
Ferenc által felvázolt költészetfelfogás
(nem utolsósorban fentebb említett tudatossága, "szakmai"
attitûdje okán) magukban a versekben is mûködik:
úgy tûnik, hogy a kényszeres rímkényszer
nem választható el a költészete mögött
meghúzódó szó-metafizikától.
("[Vigyázat: szólavinaveszély! - KAF megj.]") 4
Mint Szigeti Csaba több helyen is rámutatott, Kovács András Ferenc költészetének legfontosabb szervezõeleme és alapegysége a szó. 5 Centrális jelentõsége mind a versekben, mind az elméleti megnyilatkozásokban tetten érhetõ. Ez a jelentõség ugyanakkor nem korlátozódik pusztán a versbeszéd nyelvi-technikai felépítésére: a szónak e költészetben elfoglalt helye metafizikai (úgy értem: metafizikai) kulcspozícióvá válik. A szó Kovács András Ferencnél - ha helyesen olvasom az idevonatkozó megnyilatkozásokat - valamiképp a mindnyájunknál hatalmasabb nyelv letéteményese, heideggeriánus földi helytartója (emanációja?), mûködésének adekvát keretét pedig a költészet jelöli ki: "lévén a költemény létlehetõség - a poézis már egymaga válasz minden lehetõ kérdésre (...) Mert mi más pulzál a poézis lényegében, ha nem a szavak versengése a világért." 6 A szavak ily módon "[e]gyszerre horzsolják a kimondható és kimondhatatlan határvonalát, költészet és hallgatás között, a lélek senkiföldjén." 7 A szó a kiemelt pont, a lírai világteremtés alapja, s nem mellékesen a KAF-költemények (a "csend" és a "semmi" mellett) folyton visszatérõ kulcsmotívuma is. Számos példát lehetne idézni, álljon itt egy részlet a Lelkem kockán pörgetem (1994) kötet Fragmentum címû (e témáról sokat eláruló) versébõl:
Légy fölösleges!
Ellobban arcod - költõk
nincsenek, se költészet.
Csak egyetlen vers
létezik - a mindenség
egy költemény
végtelen
változatának
álma talán...
Ha a csend
kitárul, s tágul
a szó
is az isteni
szépség
tériszonyában -
teremt, nõ az idõben.
A költészet "minden
porcikája valami felé mutat, valamit jelez", az irodalmat
"[a]z egész álma" élteti.
8
Egy fontosabb,
értékesebb világ rajzolódik ki általa,
a koncepció teleologikus struktúrájú tehát,
és ez a struktúra határozza meg e költészetfelfogás
kereteit. Az így létrejövõ költészet
pedig alapvetõen és lényegébõl fakadóan
szembenáll "a történelem bestiáriumával".
9
Kovács András Ferenc költészetfelfogása
radikálisan elhatárolódik mindenféle ideologikus
tartalomtól: "[a] költõk a nyelvi lét korlátain
kívül nem léteznek. (...) Mert a költõk
fejedelemsége, a költõk kinyilatkoztatott királysága
nem e világból való."
10
A poétikai
karakterû megváltáskoncepció természetesen
messze fölötte áll az evilági hatalmi játszmáknak,
"hiszen a költészet végsõ soron a nyelvi megformálás
kegyelmében mûködik: a maga törvényeivel
és törvényszegéseivel mindig az emberi létre
s a létben irányul. Kimondhatóvá gyúrja,
mintázza a mondhatatlant...".
11
A "közösségi
publicisztika", az "erkölcsközpontú túldimenzionáltság"
feltétlenül a költészet ellenében hat.
12
A
költészet,
és nem egyfajta költészet ellenében. Ugyanis
minden költészet egy, és ugyanazon a könyvön,
mi több, ugyanazon a költeményen dolgozik. "Nekem például
rengeteg ars poeticám volna, ami csupán bonyolult kifejezése
annak, hogy egy sincs. Mintha egész életemben egyetlen könyvet,
egy költeményt írnék... Mert engem voltaképpen
a végtelenség és a teremtés foglalkoztat..."
13
- nyilatkozza KAF, s ezt a programot a teljes költészeti hagyományra
kiterjeszti: "Hogy a világegyetem csupán egyetlen költemény
- akár borgesi gondolat is lehetne. De nem az. Pedig sokan írják.
Egyszerre többen. Örökkön egy idõben. Variálgatván.
(...) Folyamatosan. Egyetlen metafora felé. Valami mindig valaminek
a parafrázisa. Csupa eredeti plágium, csupa eredendõ
palinódia, egyedül üdvözítõ palimpszesztus:
egymásra rakódó láthatatlan írás.
Ám valahány csak a rend maradandó megnyilatkozása."
14
Ezt a különféle
nyilatkozatokból és írásokból rekonstruált,
röviden ismertetett koncepciót megítélésem
szerint a költõi gyakorlat (legalábbis az eddigi pálya
túlnyomó része) messzemenõen megerõsíti.
Fölösleges volna most a szóról, a nyelvrõl
és a költészetrõl szóló, vagy e
fogalmakat kulcspozícióba helyezõ citátumokat
sorolni, tessék kézbe venni a köteteket.
15
Természetesen
nem állítom, hogy maguk a versek csupán e szómetafizika
illusztrációi vagy termékei volnának. Sokkal
többek annál: mûalkotások, nemritkán remekmûvek.
Az elméleti keret mindamellett megfelelõ kiindulási
pontként szolgálhat a mûvek egy lehetséges,
legitim olvasatához, és bizonyos, az eddigi életmûben
rejlõ feszültségek magyarázatának megalapozásához.
A koncepcióból
két következtetés adódik:
a/ Az írásom
elején felvetett rímkényszer-probléma magyarázatát
valahol itt kell keresni, csakúgy, mint a KAF-szövegekre oly
jellemzõ katalógusszerû narráció egyik
lehetséges okát.
16
Ezek a poétikai szervezõelvek
a szó kétvilág-konstituáló, metafizikai
státuszára építkezõ költészet
logikus következményei. Kovács András Ferenc
hagyja rímelni (érvényesülni) az útjába
akadó (vagyis rímelni szándékozó) szavakat,
hisz minden újabb, eddig sosem hallott összecsengés,
rime
milliardaire
vagy holorím az általa megszólaló
nyelvet (és a nyelvben formálódó egyetlen költeményt)
gazdagítja. Ugyanez a helyzet a katalógusszerkezettel és
számos egyéb furfangos nyelvi eljárással is:
mindaz, ami sallangnak és (esetenként öncélú)
játéknak tûnik, értelmet és súlyt
nyer ennek a költészetfelfogásnak a keretein belül.
b/ A fenti koncepció
Kovács András Ferenc oly sokszor idézett intertextualitását
is más megvilágításba állíthatja
(vö. "Az idézet számomra nem mellékes: ¯használva
van . Nem a szerzõket, hanem a mondatokat, a világ metaforáit
próbálom megidézni.").
17
Eszerint sajátos
idézéstechnikája, a mindent magába rántó
és maga képére formáló költõi
beszédmód, a szerepek és maszkok lenyûgözõ
változatossága az
egyetlen
költészet világkonstituáló
és intertextuális karakterének belátásából
ered, illetve erre ad választ, s ugyanakkor erre épít
rá egyfajta tragikus hangoltságú önreflexiót
is (középpontjában a csönddel és a semmivel,
mint a költészet puszta médiumaként mûködõ
személyiség végsõ tapasztalatának visszatérõ
motívumaival).
Kérdés viszont,
hogy vajon mire elég mindez? Valóban mindent bekebelez-e
ez a költészetfelfogás, vagy vannak vakfoltjai? Egyfelõl
könnyen belátható, hogy minden hagyomány nem
látható be egyszerre: a bábeli könyvtár
a maga monumentalitásában talán nem is biztos, hogy
létezik, helyesebb talán sok kis vidéki fiókkönyvtár
laza hálózataként elképzelni. A leg
fontos
abb
könyvek persze megvannak majdnem mindenhol, bizonyos kötetek
azonban csak helyben olvashatók. Egy efféle elképzelés
azonban nem rengetné meg alapjaiban az egyetlen költeményt
író (világ)költészet tézisét.
A folytonosan írás alatt lévõ "egyetlen költemény"
attól még nagyon jól elvan, ha bizonyos emberek csak
bizonyos, korlátozott számú lapját írják
és olvassák. A valódi problémát abban
látom, hogy amennyiben
a
költészet a mindenkori
költõk és mindenkori költészetek fölött
mûködõ, õket alapvetõen meghatározó
elv, ha minden költõ egyetlen könyvet ír, ha a
költészet nem más, mint egyfajta szerzetesség
18
- magyarán ha a költészet
egy
, akkor eszerint
(legalábbis a legmagasabb szinten) nincsenek egymás ellen
ható, egymást ignoráló vagy - horribile dictu
- kizáró felfogások illetve hagyományok.
A probléma, nem túl
meglepõ módon, KAF költészetén belül
jelentkezik.
(Bizánci bújócska)
A helyzetet nyilvánvalóan
tovább bonyolítja, hogy Kovács András Ferenc
esetében csak bizonyos megszorításokkal lehet hagyományos
értelemben vett költõi pályáról
beszélni. Kötetpublikálási nehézségek
miatt rengeteg verse gyûlt össze 1989 elõttrõl.
Az elsõ két gyûjtemény
(Tengerész
Henrik intelmei
[1983];
Tûzföld hava
[1988]) megjelenését
követõ kötetek bevallottan és hangsúlyozottan
retrospektívek, s az
Adventi fagyban angyalok
(1998 - !)
az elsõ olyan kötete, amelyben nincsenek a nyolcvanas évekbõl
származó versek: "1990-tõl kezdve még hosszú
idõn át azokat közölgettem tél s túl...
S bevallhatom, hogy máig sem fogytak el egészen. De mindegy,
mert én tulajdonképpen és folyamatosan csak egyetlenegy
könyvet írok, s egyetlenegy korszakot élek. A sajátmagamét,
avagy (s ezt sosem tudhatom meg bizonyosan) talán a költészetét...
Mely nagyobb mindannyiunknál."
19
Ha egyetlen könyvet
is ír Kovács András Ferenc, nem mindegy, hogyan tagolja.
A kilencvenes években már Magyarországon is megjelenõ
kötetek igen átgondolt tematikus szervezõdést
mutatnak. A válogatás során a fõ motívumok
centrumokká rendezõdnek, fenntartva az egymás közötti
átjárás lehetõségét. Ugyanakkor
bizonyos kötetek egészükben is tematikusak: ilyen például
a szatíra hangjára, a bizánci életérzésre
és az átmenetiség fogalmára építõ
Költözködés
(1993), vagy a klasszikus magyar
nemzeti tematika kánonját újraértelmezõ
Üdvözlet a vesztesnek
(1994).
Mindegyik kötetben közös
a szerepjátszó narrációs technika meghatározó
súlya. Az értelmezõk körében ennélfogva
jogosan vetõdött föl a játék- és
maszk-költészet tézise. Ezzel kapcsolatban érdemes
idézni Keresztury Tibor megjegyzését, miszerint "KAF
költészetében (...) nem a szellemi vagy morális
alapú kötõdések demonstrálása,
a legfontosabb hatások számbavétele zajlik a kultúrélmények
felhasználása során, hanem a talált szöveg
felfedezésértéke és a benne rejlõ játéklehetõség
az érdekes."
20
A tanulmány elején
említett, igen szórványos, visszafogott kritikusi
fanyalgás is ezt a Próteusz-szerepet, a könnyen áradó
dal könnyûségét kifogásolta.
21
Erre persze egyfelõl könnyen válaszolhatunk a költõvel
együtt:
"s Babits volt Jónás, Babits volt a cethal,
/ hisz tetszhalott is meglakol, ha meghal" (Pro Domo
, a
Lelkem kockán
pörgetem
kötetbõl), s ebben a válaszban
játékosan
egybefolyik a kifogásolt játékos hang és maga
a kifogás elleni védekezés, amely retorikai eljárás
bizonyára nincs Kovács András Ferenc ellenére.
Másfelõl viszont a versekben megszólaló próteuszi
beszéd mellett helyenként (egyre gyakrabban) megjelenik a
hagyományos lírai én "egyenes beszéde" is.
A fenti költészetelmélet-rekonst>rukció alapján
ilyennek tartom a költészet mibenlétérõl
és a költõi szereprõl szóló szövegeket
és szöveghelyeket, de feltétlenül ilyenek a Krisztinka-
és Fanni-versek, valamint - ha más szempontból is
- közvetlen beszédnek tekinthetõk a groteszk gúnyversek
(mint például az
Adventi fagyban...
kötet
Hadd-el-Kaf
ciklusa).
Ha változó mértékben is, a megszólalás
leghagyományosabb értelemben vett
személyes
tétje érzõdik ezeken a helyeken.
22
Mindemellett
(és mindettõl nem függetlenül) a szó-metafizikában
figyelemreméltó hangsúlyeltolódások
tapasztalhatók. A költészet válságát
általában a szó kiszolgáltatottsága,
fenyegetettsége írja le, s ekkor a szó-költészet
koncepciója mintegy negatíve fogalmazódik meg (lásd
a
Christophorus
-kötet második részét:
Széphalmi
rögtönzés
,
Gyarmati nyár
, stb.). Ugyanakkor
az
Adventi fagyban angyalok
kötetben mintha valamilyen fordulat
menne végbe: azzal párhuzamosan, hogy az "egyenes", közvetítetlen
beszéd nagyobb teret kap
(Csak Fannimmal sétálván
,
de az elsõ két ciklus egésze ezt mutatja), felerõsödnek
az addig kidolgozott költõszereppel szembeni kétségek,
végbemegy a szómetafizika részleges visszavonása
(a kötetben szó sem igen esik a
szó
ról),
vagy legalábbis megkérdõjelezése
(Opus 707
,
Fanny
fölébred)
.
Hogyan helyezhetõ el
ebben a mezõben az új kötet, a
Saltus Hungaricus
?
Az alcím egyben a
tematikát is megjelöli:
Összmagyar versek szórványban
(1995-1998)
. A tematikában illetve a hangnemben fellelhetõ
elõzményeket három ponton kötném az új
kötethez.
1. A közbeszédhez
és a politikához való viszony. Már szó
esett róla, hogy Kovács András Ferenc költészet-projektje
eredendõen szembenáll a nyilvános hatalmi játszmákat
célzó beszédmódokkal, az ideologikus tartalmakkal,
a (kizárólag hatalomként értett) politikával.
Minderre kívülrõl és fölülrõl
tekint, költészetében ugyanis az ideológia (és
a politika) valamint a szabadság szférája radikálisan
és véglegesen elválik egymástól, s utóbbi
az abszolút költészet területe lesz.
23
A politika témaként természetesen jelen van a költeményekben,
ám nem túl hálás szerepben: mûködési
körét a prófétai-váteszi póz, az
elvtelen hataloméhség és a köpönyegforgatás
általános gesztusai meglehetõs pontossággal
és kimerítõen írják körül.
Úgy tûnik, Kovács András Ferenc költészetének
politika- és ideológiafelfogása jobbára a bizánci
típusú politikai kultúra katalógusszerû
körülírásában és szikrázóan
gúnyos, indulatos, néhol kellemesen trágár
nyelvezetû elutasításában talál megfelelõ
hangra.
24
Helyenként egy ennél sokkal konkrétabb
hang is megszólal a kötetekben, ám a jobboldali populáris-demagóg,
a közösségi hagyományokat politikai és hatalmi
céllal kisajátító beszédmód szellemesen
karikírozó elutasításán túl (ld.
Két
labanc beszélget
,
Népköltés
, mindkettõ
az
Üdvözlet...
kötetben, az
Adventi fagyban...
kötet
Hadd-el-Kaf
ciklusa) mintha hidegen hagyná a költészettõl
véleménye szerint alapjaiban idegen közbeszéd.
Ennek a politika- és
közbeszédellenes attitûdnek az a legfõbb buktatója,
hogy általánosságában egyáltalán
nem artikulálja kétségeit és ellenérzéseit,
s legtöbbször megmarad a
"Bizony csodás a Hídon
/ Okádik már a
Freedom
"
-féle sommás
helyzetjelentésnél
(Be hírhedt hely ma Oakland
,
a
Jack Cole daloskönyve
[1996] kötetben). A példaadó
történelmi figurák megjelenítését
(például
Kölcsey Ferenc lehajtja fejét
,
Széchenyi-sakk
, mindkettõt lásd az
Üdvözlet
...
kötetben) jellemzõ módon
ugyanaz
a válsághelyzet
és értékvesztés jellemzi, mint a szerepversekben
felbukkanó különbözõ mûvészfigurákét.
A speciálisan politikai vagy legalábbis (ha ez elõbbin
feltétlenül "aktuálpolitikát" akarunk érteni,
bármit is jelentsen ez) közéleti fogantatású
versbeszédet meglátásom szerint - kevés kivétellel
- egyetlen struktúra szervezi.
2. Az "õk"-struktúra.
A "megrögzött apolitikus, aki mégiscsak politikai gúnyverseket
ír",
25
elsõsorban az aktuálpolitikai állásfoglalásoktól
igyekszik távol tartani a költészetet. Ehhez a különféle
történelmi korok távolságán átszûrt
beszéd - elsõsorban, de nem kizárólag a Bizánc-szüzsé
- nyújt segítséget. A
Költözködés
kötet
Trionfi
címû (kiváló) költeménye
adja meg ezt az alaphangot:
Óóóó,
arkangyali hiénák... Már az Aprószentek
Temetõ
allegorikus tánckara közelg, s a
Czivilizátor RT
örömleányai
Akasztófavirágokkal
fogadják Mitteleuropa
Hivatásos tankcsókolóit.
(...)
Felpántlikázott
Ostromgépeken bevonulnak
az aposztaták és
Apologéták
légiói Byzantiumból - nyomukban
Lotyók és
bullahamisítók tolonganak.
Vándortruppok vivátozása
közepette Levante
Harácsolói
tódulnak - mögöttük a szellem
Kínzómesterei
menetelnek.
Minél gyakrabban ismétlõdik
azonban ez az eljárás, annál "puhább" (mert
ismétlõdésében annál szembetûnõbb)
beszédet eredményez. A történelmi-kulturális
allúziók természetesen el is maradhatnak vagy háttérbe
szorulhatnak, s ez esetben tisztán áll elõ az a szövegszituáció,
amelyet "õk"-struktúrának neveztem el. Jó példa
erre az
Óda egy ganajtúró bogárhoz
alábbi
néhány sora (szintén a fenti kötetbõl):
ne degeszredicsértdadogódumagóg
ebeket szabadíts ránk,
korszakos eszme bujálkodóit,
sem hatalommal összebûzölõket,
frázisfingókat,
dicsdurrangatókat,
szájonszellentõk szónoklattanát,
sem szükophanta-szabadság
bajnokait, lefizethetõket,
emberi bõrön
tollasodó spekulánsokat sem,
kupec kleónkodókat,
jognyuzárokat, kik barna lében pácolják nyelvüket
Erõs a gyanúm,
hogy Kovács András Ferenc költészetében
az "õk" (vagy még pontosabban: "ezek") iránt megnyilvánuló,
sodró lendületû undor voltaképpen a közbeszéd
helyén
áll. (Ez alól kivételnek tekinthetõk természetesen
a fent említett, demagóg politikai beszédet kifigurázó
gúnyversek.) Mindez persze nem számonkérendõ
hiányosság, hanem puszta tény (legföljebb az
efféle katalógusszerkezetû, hasonló retorikai
sémákra épülõ beszéd gyakorisága,
automatizmusa kifogásolható).
26
3. A játékos-populáris
formák szerepe. Keresztury Tibor valamivel korábban idézett
meglátása szerint a játéklehetõség
áll a KAF-költészet centrumában. Hasonló
következtetésre jut Szigeti Csaba is, miszerint a költõ
kanonikus eredetisége épp játékában
áll.
27
A játék, játékosság
fogalma itt a beszélõi szerepek változatosságát,
az intertextualitás lehetõségeinek és a különféle
hagyományok összekapcsolásának alapos kiaknázását,
illetve a poétikai eljárások egyedülálló
sokszínûségét takarja.
Ezenkívül felvehetjük
viszont a játék egy szûkebb fogalmát is: ekkor
játékosságon ironikus-szatirikus beszédmódot
értünk. Kovács András Ferenc költészetében
ez a beszédmód tagadhatatlanul komoly súllyal van
jelen. A szerepjátékok "rejtõzködõ" beszédével
szemben épp az irónia az egyik lehetséges "külsõ"
pont, a közvetítetlen beszéd pontja.
28
Formailag
pedig az irodalmi igényû song, kuplé, dalszöveg
illetve a hasonló populáris formák jelenthetik a par
excellence ironikus
beszédmódot
. Ahogy a
Jack Cole
-kötet
egyik elemzõje megjegyzi, a populáris dalforma (song) esetén
a vers "nem
a beszéd
kivételes alkalmaként"
felfogott költészet, hanem ironikusan szól, "egyszerre
ignorálva és állítva az irodalmi tradíciót".
29
A
Saltus Hungaricus
kötet címe, borítója és az egyes ciklusok
erdélyi hajdútáncokból összeállított
mottója is jelzi ezt a karaktert. Már fentebb is szó
esett a játékos, ironizáló versbeszéd
kiváló példáiról, a politikai gúnyversekrõl,
ám most, úgy tûnik, a teljes kötet fõ szólamát
egyfajta formailag is ironizáló hang adja.
(Saltus Hungaricus)
Összmagyar versek
szórványban, (1995-1998).
A kötet aránylag
új verseket tartalmaz és bevallottan tematikus, ami az eddigiekhez
képest teljesen új vonás. A magyarságversek
nagy hagyományát továbbíró Kovács
András Ferenc azonban erdélyi költõként
kényes helyzetben van, amikor az õt körülvevõ
környezet az irodalmi beszéd és a közbeszéd
összekapcsolásának kategorikus igényével
él. Alkatától merõben idegen az a szerep, amely
az írástudót elsõsorban a közösség
kovászának tekinti. Minderrõl a következõképp
nyilatkozik az 1994-es interjúban: "...bizonyos - nyilvánvalóan
nem azonnali hon>érzeményekre licitáló - ¯erdélyiség
talán tetten érhetõ az én verseimben is. (...)
Az erdélyiség hagyományai (hogy így mondjam!)
ugyanis roppant gazdagok! Igen sokrétûek és sokszínûek.
Talán több-kevesebb becsülettel vállalhatók
is... De valahol mégsem elégségesek, hiszen az írólét,
az írás léte, maga az alkotás nem kizárólagosan
errõl, hanem sokkalta többrõl szól. (...) Valamiféle
univerzalitásról - túl a helyi specifikumokon... Avagy
azokkal együtt (...) Egyébként az, hogy valaki magyar,
még édeskevés a böcsülethez avagy éppen
a jó irodalomhoz... Azt észre sem szabadna venni. (...) Szeretnék
elsõsorban nem jogfosztott emberként, másodsorban
éppen magyarként, mi több: ¯kisebbségi magyarként
is úgy, olyan szabadon lélegezni, hogy észre se vegyem
mindennapi magyarságomat."
30
Ennek megfelelõen a
Saltus
Hungaricus
versei mögött elsõsorban a nemzeti retorikát
frázisok szintjén kihasználó populizmussal
szembeni jogos normalitásigény mûködik.
Ez azonban a politikai- és
közbeszéddel szembeni erõs fenntartások, illetve
az erre épülõ, gyakori "õk"-struktúra
miatt csak helyenként képes meggyõzõen artikulálódni.
Az apolitikus politikai versek legtöbbször nem jutnak túl
a közép-európai rendszerváltások keserû
és - finoman szólva - igen-igen differenciálatlan
(N. B. populista hangszerelésû) köztapasztalatán:
Adtak nekünk Fraternitét,
Elhozták
szép Libertét -
Kokett hölgy volt,
de fél szemét
Kilopták vagy kiverték.
(...)
Europe
azót' se
lát, se hall,
Hisz Justitia vak...
>Liberté? Egalité?
Fraternité?
Hazug, strici szavak.
(Nyolcvankilenc utáni sanzon [André polgártárs strófáiból])
Az André polgártárs-féle rezignáció éppoly soványka és kétes vélemény a nyolcvankilenc utáni változásokkal kapcsolatban, mint amilyen az általánosabb szinten megfogalmazott költészet kontra hatalom szembeállítás:
Nagy költõ
volt Methodiosz, nagyon nagy!
(...)
Szeráfok zengték
szent kánonjait:
Kivülrõl fújták
titkárok, segédek,
Tányérnyalók,
fullajtárok s magányos
Magasságában
sürgõ angyalok...
(...)
Nagy költõ
volt Methodiosz, nagyon nagy,
S elérte már
a lelkes égi líra,
a költészet
végsõ határait...
Túllépett
rajtuk, át határtalanba!
Más végtelennek
lett uralkodója:
Megtért a földi
hatalomba. Ámen.
(A költészet határa. Kavafisz-átirat Bogdán Lászlónak)
Ez a hang természetesen nem egyaránt jellemzõ a kötet különbözõ pontjaira. Az elsõ ciklus erõs kezdését (Szirventesz erdélyi költõkrõl) , amely az erdélyi hagyományt tüntetõen nem politikai, hanem poétikai tradícióként írja le, igen változó színvonalú versek követik. A tömör, frappánsan ironikus költemények (Szignatúra , Dísztávirat...) mellett itt találhatók a kötet leghalványabb teljesítményei, az André polgártárs strófáiból alcímmel jelzett három darab, illetve a három dalszövegátirat ( a Könyvheti sláger , a Dallamvázlat egy lírai istálló falára és a cikluscímet adó Járom a járom) . Mintha Kovács András Ferenc ez esetben nem érezne rá, hogy mit jelent dalszövegre "ráírni", hogy nem elég alibi-sorokkal feltölteni az adott strófákat:
Jaj, úgy élvezem
én a standot!
Mert ott annyi az alkotó!...
És a könyv
csakis ott kap rangot,
Ám még talmi
is kapható...
(Könyvheti sláger. Ad nótám: Pancsoló kislány)
A második ciklus jóval
erõsebb és összeszedettebb az elsõnél.
Hangszerelése többrétû, a szûkszavú,
de halálosan pontos iróniától és szarkazmustól
(Errata Transsylvanica
,
Zoo de Tƒrgu Mure)
az erdélyi
közviszonyok vaskos hangú, helyenként történelmi
tapasztalatokon átszûrt, indulatos bírálatán
keresztül
(Erdélyi kisded certamen
,
Az transsylván
traditiókrúl
,
Querela Transsylvaniae - 1668)
,
az elégikus-fájdalmas dalformáig terjed
(Búcsú
a fenyvesektõl
,
Királyhágói dallam)
.
A katalógusszerkezetre épülõ
Álmodik
a gyomor
a Nagy Zabálás-toposzt a demagóg közbeszéd
témájával játssza össze, párdarabja
pedig ugyanezt a szituációt az étel, a
felfalatott
helyzete felõl dolgozza fel
(Agebek, latrok lakomáján)
.
Jellemzõ darabja a
ciklusnak a
Cabaret Europayen: kuplé a schengeni zengerájbul
.
A szellemes és ironikus részek ellenére "túlírtnak"
hat a vers, túlterheli a már említett rímkényszeres
verslendület. Kovács András Ferenc itt a Schengen névvel
a "seggem" névszóra játszik rá, s ez adja a
fõ muníciót a szövegbõl kicsengõ
euroszkepszis számára. Ugyanakkor itt mutatkozik meg legjobban
annak a nem-reflektált identitásnak az igénye, amelyet
ellehetetlenít a túlpolitizált közbeszéd:
Bár összmagyar
nép megszeretgeti,
S rém hírnevét szét,
elkerengeti:
Azonban Erdély
nem Ngorongoro,
Rezervátum, székely
Serengeti,
Nemzeti park - csak ledorongoló.
Központi helyet foglal
el a kötetben a
Postaréti Symphonia
. A történelmi
tradíció hordozta közösségi értékek
itt a komoly és hiteles pátosz hangján szólalnak
meg. Az adott pillanatban bátran vállalt kiállás
és áldozathozatal történetébe azonban
az "õk"-struktúra, a gyávaság, a besúgás
és az árulás is bele van kódolva. A történelmi
példa így élesen elüt a nemzeti-romantikus fogantatású
történeti beszéd tragikus, nagy pillanatainak kollektív
éthoszától.
A harmadik ciklus jobbára
az elsõ hangütését folytatja, legszembetûnõbb
szervezõelve az általános "õk"-struktúra
gyakori alkalmazása
(Két karácsonyi ének)
.
A politikailag "puha" beszéd gyakran poétikailag "puha" megoldásokkal
jár együtt (ilyen az
Új magyar Messiások
,
vagy ilyenek az
Újszövetségi életkép
egyébként karakteres versbeszédének közhelyes
poénjai, a "damaszkuszi út" unalmassá váló
kliséje, illetve a csattanónak szánt "cirkalmas hamaritánus"
szójáték). Az
Áldassál üzleti
magyarság!
és a
Három a magyar
("Õs
honmentõk bankárok / Hada csapatban károg / Huj huj
huj huj ujjuju")
indulatos sablonszövege, ha lehet, még
bántóbban hat a valódi költõi teljesítmények
közvetlen közelében. Ez utóbbira jó példa
a Markó Bélának címzett
Marosvásárhelyi
sorsok
, mely a költészetet és a politika- illetve
történelemcsinálást állítja szembe,
meglehetõs rezignációval, a marosvásárhelyi
címer képének igen hatásos felhasználásával:
Meghalt Cervantes? Shakespeare?
Él a fád múlt -
És itt jelképnek
éppen megfelel!...
Levágott kar: kezében
karddal átszúrt
Kitépett szív
s nehézkes medvefej.
A ciklus harmadától
kezdve viszont finom "átúsztatás" veszi kezdetét.
Az
Óda baráti redaktoromhoz
címû verssel
a kötet eltávolodik az Erdély-tematikától,
újra felbukkannak a szerepversek
(Calvus Achaia felé hajózik
,
Al-Kairuáni
emlékiratából
,
Háfiz sírhalma
mellett)
, s noha itt is mûködésbe lép az "õk"-struktúra,
a fõ hangsúly a költészetben elnyerhetõ
szabadságra esik:
"Szabad tán (s mért ne, Háfiz?),
/ Aki álmokat szemelget, / S elhullt szavak porában, / Mint
szent az Alkoránban, / Csak úgy, kedvére játszik."
Ennek az elmozdulásnak
logikus és nyilvánvaló végpontja a gyerekversekre
épülõ
Sinfonietta bambinesca
és a
Bogyó
Bandi balladája
- megérkezés az elõzõ
kötet elsõ két ciklusához, a minden költõi
játékon túli, legfontosabb ponthoz. A rendkívül
gondosan felépített kötet ezen a helyen valóban
a csúcsra ér, és ezt viszi tovább a
Radnóti-változatok
megkapó, szomorú hangja, valamint a
Sestina a költészet
állapotáról
rezignáltsága. A sestina
(ez a magyar költészetben meglehetõsen ritka forma,
bizonyos értelemben az abszolút szó-vers) itt megismétli
a költészetválság azonosítását
a szó válságával:
Csak tényhideg szó,
semmi szín, se mélység!
Sivár világba
vettetnek a versek,
S a sár nyelvtana
fád, vak, süket, néma.
A teljes kötetre azonban
sokkalta inkább a záróvers, a
Pótital
jellemzõ. A játékos, bravúros rímekben
tobzódó költemény egyaránt jól
reprezentálja a
Saltus Hungaricus
erényeit és
gyengéit, a magabiztos lendületet és a sláger-
illetve dalformába öntött (tehát humorosan hangszerelt),
differenciálatlan politika- és ideológiaellenességet.
Az önismétlõ apolitikus szólam kevésnek
bizonyul ahhoz, hogy egy egész verseskötetet "elvigyen", ráadásul
ez az önismétlés a beszéd humoros karakterének
is kárára válik. A
Saltus Hungaricus
ból,
úgy tûnik, a "Saltus" kevéssé sikerült.
A gúnyos-ironikus versek nem képesek megismételni
az
Üdvözlet...
kötet hasonló darabjainak vagy
az
Adventi fagyban angyalok
Hadd-el-Kaf ciklusának teljesítményét.
A könyv felemás
eredménye véleményem szerint az
egyetlen
költészetre
építõ alapállás, és a (részint
legalábbis) ehhez köthetõ, közbeszéddel
szembeni fenntartások következménye. Az abszolút
költészet tézise bizonyos beszédmód esetén
nem elég teherbíró, a mindent magába foglalni
kívánó modell e látszólagos korlátlanság
ellenére is kijelöli a maga határait. Mint ahogy az
Adventi
fagyban...
kötet esetén bizonyos jelek mutatnak is rá,
lehet, hogy Kovács András Ferenc költõi gyakorlata
immár a metafizikus szó-költészet felülírása
felé mutat, ám a
Saltus Hungaricus
magán hordozza
ennek az egyéni és igen termékeny költészetszemléletnek
a belsõ ellentmondásait. A politikailag puha beszédnek
nem az "õk"-struktúra a valódi oka: a struktúra
maga voltaképpen a katalógusszerkezetû, játékos
szó-költészet poétikai utóhatása.
Ha... Ha legalább
nagy vonalaiban védhetõ a tanulmány elsõ felében
rekonstruált költészetelmélet. Ez a rekonstrukció
persze nem csupán a
Saltus Hungaricus
-szal szembeni kifogásokra
ad esztétikai magyarázatot, de reményem szerint az
eddigi életmû interpretációjához is megfelelõ,
vagy legalább továbbgondolásra érdemes nézõponttal
szolgálhat. S noha nem túl kedvezõen ítéltem
meg az új kötetet, azt nem állítanám,
hogy a majdani (igen vastag) KAF-válogatottba ne kerülne be
innen jónéhány darab, mint például a
kötet költõi közbeszéddel szembeni alapállásának
markáns foglalatát adó
Orlando sírhalma.
Retro!
:
A cenzúrát
azóta... (Elseperték?)
De dúlnak régi sorstárs
serteperték.
Poéta-gyomrom mégis
miért kényes,
Ha gyönge versem
(mely pöröl s kérvényez)
Meg a világ is
örökre érvényes?
Érvényes-e örökre?
Sokfajta versbeszéd létezik, köztük olyan is, amelyik
nem tûri jól a szómetafizikát, illetve az egyetlen,
folytonosan írandó költemény tézisét.
Ez persze már nem poétikai, inkább világnézeti
kifogás, amely szétfeszítené a lírakritika
kereteit. Mindenesetre érdekes helyzet, amikor recenzensként
azon erõlködöm, hogy megértsem egyik legkedvesebb
költõm tõlem egyébként merõben
idegen koncepcióját. Mindez nem érdemelne ennyi
szót
,
ha...
Ha nem gondolnám,
hogy Kovács András Ferenc az egyik legfontosabb és
legjobb mai magyar költõ. Ha nem gondolnám, hogy verseinek
legjava egyben a magyar líra legjavához tartozik (és
ugyanakkor a fejemben hordott, titkos, válogatott versgyûjtemény
féltve õrzött darabjai is). Valamint, ha nem gondolnám,
hogy az efféle kritikák tanulságait valamilyen módon
az érintett szerzõk is hasznosítani képesek,
még akkor is, ha tévesnek és/vagy igazságtalannak
találják azokat. Ha nem így gondolnám, sokszor
és sokadjára leírtam volna hosszú, tömött
sorban (mellesleg a megígért határidõre), hogy:
a techné mestere, a virtuóz formamûvész, a mindenevõ
bábeli költészet és így tovább,
és így tovább...
1
Kulcsár-Szabó
Zoltán:
"Hangok, jelek" - Kovács András Ferencrõl,
Nappali ház, 1995/3, 90. o.
2
Itt az elõbb
idézett tanulmányon túl mindössze két
írásra tudok utalni: Csiki László:
Rímálom,
ÉS
,
1997. márc. 7., 14. o., illetve Báthori
Csaba:
Erdélyi Próteusz,
Holmi, 1995/9, 1331-1333.
o.
3
Szigeti Csaba:
A
hímfarkas bõre (Kovács András Ferenc verseskötete)
,
in: uõ:
A hímfarkas bõre,
Jelenkor Kiadó,
Pécs, 1993, 201. o.
4
Kovács András
Ferenc:
Assandro avagy a kérdezés csõdje
, in:
uõ:
Scintilla animae,
KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság,
Kolozsvár, 1995, Ariadné Könyvek, 41. o.
5
A fent idézett
esszén kívül lásd még a következõ
Szigeti-szövegeket:
Lábjegyzetek egy lábjegyzetelt
palimpszesztushoz - Kovács András Ferenc: Novecento, fecsegés,
Jelenkor, 1993/11, 893-901. o., illetve
Névsorolvasás
avagy a szövegközötti személyesség,
Forrás,
1997/4, 68-73. o.
6
Kovács András
Ferenc:
Bevezetés a kábulatba
, in:
Scintilla animae,
9-13. o.
7
Kovács András
Ferenc:
A lélekszikra röpte (Szabálytalan Pilinszky-triptichon)
,
in:
Scintilla animae,
145. o.
8
Erdélyi Erzsébet-Nobel
Iván:
"Az író embernek magával és
a világgal kell megmérkõznie" - Beszélgetés
Kovács András Ferenccel,
Tiszatáj, 1995/2, 17-20.
o.
9
Kovács András
Ferenc:
Bevezetés...
, 12. o.
10
"Mint forró
csontok a máglyán" - Kovács András Ferenccel
beszélget Füzi László,
Forrás, 1997/4,
29. o.
11
Kovács András
Ferenc:
A semmi sodra
, in:
Scintilla animae,
143. o. A költõvé
avató kegyelemmel kapcsolatban ugyanebbõl a kötetbõl
lásd még:
Istenhez hanyatló árnyak
,
120. o.: "a költõk
[vallásos - K. J.]
hite avagy
hitetlensége végsõ soron nyelvi kérdés...
Õk ugyanis a folytonos formálásban léteznek.
A nyelv kegyelmében vannak.", illetve
Egy majdnem középkori
írástudó (Beszélgetés Csontos Erikával)
,
169. o.: "a költészethez elsõsorban olyan nyelvi jelenlét
kell, ami szerintem egyszeri és kegyelmi kérdés."
12
Kovács András
Ferenc:
Szóból a zúgó rengeteget
, in:
Scintilla animae,
117. o.
13
"Mint forró
csontok...",
28. o.
14
Kovács András
Ferenc:
Fons et Spaeculum
, in:
Scintilla animae,
131-132.
o.
15
Néhány
kulcsdarab a kilencvenes évek köteteibõl, a teljesség
igénye nélkül, ahol a szó fogalma illetve e költészetfelfogás
centrális pozícióban áll:
Segélyhívás
helyett halandzsa
,
Szózat egy szoborhoz
,
Az Utolsó
Premier
,
Költözködés - Horátz után
szabadon
(a
Költözködés
kötetbõl);
Kantikum
egykori enmagamról
,
J. A. szonettje
,
Egy unikornis
ifjúsága
,
Nászdal
,
Fragmentum
,
Torzó
- 1992
,
Sonatina. Senza misura
,
Air breton
,
Ars memoriae
,
Gyermekhangra
,
Latin szerelem
,
Annuntiatio
(A
Lelkem
kockán pörgetem
kötetbõl);
Egy kisázsiai
költõre
,
Az lovának szól
,
Férfihangra
(az
Üdvözlet a vesztesnek
kötetbõl);
Öninterjú
,
Delfinvadászat
,
Gyermekünnep
,
Jézuskiáltó
,
Pange, lingua
,
Gyarmati nyár
(az
És Christophorus
énekelt
kötetbõl).
16
Kulcsár
Szabó Zoltán hívja fel rá a figyelmet, i.m.,
85. o.
17
Egy majdnem
középkori írástudó
, 172. o.
18
Kovács András
Ferenc:
Fons et Spaeculum
, 132-133. o.
19
"Mint forró
csontok...",
27. o. Ezzel kapcsolatban ld. még:
Egy majdnem
középkori írástudó
, 173-174. o.
20
Keresztury Tibor:
"Versreneszánsz közeleg". Vázlatok Kovács
András Ferenc költészetérõl
, in: Károlyi
Csaba (szerk.):
Csipesszel a lángot.
Tanulmányok a
legújabb magyar irodalomról,
Nappali ház,
1994,
74. o.
21
Lásd például
Báthori, 1332. o.: "Próteusz (márpedig Kovács
fiók-Próteusz) nem sorskérdések taglalására
született; s viszont: sorskérdéseket nem lehet a belsõ
üdvösség csorbítása nélkül,
mintegy akrobatamutatványként érzékelhetõvé
tenni."
22
"- Eredeztethetõ-e
a színházi közegbõl, ami körülvett,
ez a poétai, poétikai maskarádé?
- Persze, hogy igen. Ez valahogy
elkerülhetetlen volt. De ezt a költõi bújócskát
egy kicsit el is túlozták körülöttem."
(Egy
majdnem középkori írástudó
, 171. o.)
A szerzõi önvallomások
egyébként máshol is megerõsítik a költõi
szerepfelfogás színházi genezisét: a
theatrum
mundi
"a szerep, alakítás és valóság
hármasságáról, születés és
halál áttûnéseirõl
[szól]
a versek színpadán"
(Gondolatok a készenlétrõl
,
in:
Scintilla animae,
32. o.), illetve "...
költõt
fordítani (...) olyan ösztönzõ azonosulást
(egyfajta önismeretet) jelenthet, mint (mondjuk) egy jól felépített
s lélekkel való színészi alakítás"
(A
mûfordítás reményteljessége
, in:
Scintilla animae,
35. o.).
23
Igen jellemzõ
a Petõfi-esszé következõ részlete: "Más
mozdulat lendíti, hajtja, más hajszolja szívét
- valami, amit vásáros csataképeken nem láthatni,
valami bensõ törvényszerûség, hibátlan
mérték, amely egyenes, mint egy spártai tõr,
talán erkölcsnek, becsületnek is hívhatnánk,
valamiféle rend, szabadsághoz hasonló, szavak szépséges
ízéhez; valahol mélyen, megmagyarázhatatlanul,
mint a csend, létezik egy nyelv, talán hazának is
nevezhetõ... Tisztán szól: szembefordulni tanít."
(Kovács András Ferenc:
Elõhang negyvennyolc Petõfi-vershez
,
in:
Scintilla animae,
16. o.)
24
A Bizánc-motívum
jelentõségére felhívja a figyelmet Bogdán
László:
Az erdélyi sorsverkli avagy "A mindenség
kalapja alatt",
Forrás, 1997/4, 61-65. o., illetve Kelemen Zoltán:
Indiánok
a vastüdõben (Kovács András Ferenc:
Lelkem
kockán pörgetem), Forrás, 1994/11, 91-94. o.
25
Itt a
Scintilla
animae
kötet
Invokáció Caius Valerius Calvushoz
címû szövegének egy kitételét para>frazáltam
(47. o.).
26
Nyíri Miklóssal
ellentétben mégsem gondolom, hogy a játékos
maszk-költészet miatt az etikai momentumok nem állnának
össze egy koncepcióvá
(A sokféle mutatványokrúl
- Kovács András Ferenc és értelmezõi,
Nappali ház, 1995/3, 93. o.).
27
Szigeti:
Névsorolvasás...,
73. o. Mindez a következõ kijelentést magyarázza:
"Nem hiszem, hogy az intertextuális tudat a költõi személyiség
megbontására, majd felszámolására törne."
28
Vö. Gerliczki
András:
A költészet szükségessége.
Kovács András Ferenc verseirõl,
Hitel
,
1998/2, 105. o.
29
Silló Jenõ:
Toldott-foldott ballada. Kovács András Ferenc
Jack
Cole dalaiból
címû versének pre- és
architextusairól,
Forrás, 1997/4, 44. o.
30
Egy majdnem
középkori írástudó
, 167-168. o.