Ficsku Pál új kötetét kézbe véve, az igen ígéretes és jelentésgazdag borító láttán (amely egy 18. századi török orvosi könyv illusztrációit veszi kölcsön: vázlatos képét láthatjuk itt az emberi testnek) az olvasó joggal remélheti, hogy az elõzõ két kötet olvasása során felmerült kérdések most újszerû kontextusban, új válaszokra találhatnak. Annál is inkább jogosnak tûnhet ez az igény, mivel Ficsku Pál kritikai megítélése kezdetektõl fogva felvetette szövegalkotási eljárása(i) kapcsán a mai magyar irodalmi köznyelvbe integrálhatóság, illetve az amögött álló elméleti háttérrel folytatható vitára való képesség kérdését. Hadd hivatkozzam H. Nagy Péternek Ficsku Pál elsõ kötetérõl írott kritikájára (Alföld , 1996/3.), ahol H. Nagy a szövegek denotatív-disszeminatív közt habozó karakterére reflektálva, a Ficsku-recepció két lehetséges alakulásirányát vázolta fel: a "non-fiction irodalom" újjáéledéseként és a fikcionalitás újrakontextualizálásaként is értelmezhetõnek tartotta Ficsku Pál írásait. A népi író önként felvállalt címkéje (és itt hangsúlyoznám, hogy a címkérõl, és nem magukról a szövegekrõl szólok) különösen sebezhetõvé tette Ficsku Pál írásait, mivel az értelmezõk figyelmét önkéntelenül a dokumentumszerûség, a hitelességre törõ történetmondás eszközeinek a szövegekben való visszabogarászása felé fordította, s mellette gyakran kisebb szerephez jutott a hitelesség ellen ható eljárásoknak - mint például az elbeszélõk megsokszorozásának, a különféle nyelvi regiszterek majdhogynem visszafejthetetlen egymásbaékelésének - a méltánylása. Hol a tematika (peremhelyzetû szereplõk), hol a nyelvi megformáltság (köznyelvi formák irodalmiasítása) mozzanata szolgált arra, hogy felmutathatóvá váljék a népi író ként deklarált elbeszélõpozíciónak Ficsku Pál írásaiban betöltött központi szerepe.
Mindenestül népi írónak lenni az ezredvégen igencsak nehéz, gyakorlatilag kivitelezhetetlen dolog, s hogy a Ficsku-szövegek számolnak ezzel, az már a legelsõ kötetben is tetten érhetõ volt. A videódisznók esete és más történetek elbeszélései látszólag igen egyszerû narrációs modellel dolgoztak: mintha a népi író gyûjtõkörútján beszerzett anekdoták, sztorik, rövidtörténetek, történetkék halmazával lett volna dolgunk, ahol elbeszélõdtek a (be)gyûjtés körülményei is - ezen utóbbiak nyújtották a hitelesség csalóka varázsát -, ugyanakkor a motivikus utalások révén szorosan egybekapcsolódó, az elektronikus falu életképeiként is érthetõ történetek (világszerûség) éppen a különféle személyû és más-más nyelvi regiszterhez sorolható elbeszélõk, a jelöletlen idézetek egybekapcsolása révén igencsak heterogén nézõpontokat felvonultató szöveggé váltak (szövegszerûség) - különféle, egyaránt világfeltáró funkciót (is) ellátó nyelvi regiszterek játéka zajlott, az általuk meghatározott világmodellek tesztelték egymást; s gyakran ugyanazon elbeszélõ nyelvhasználatán belül volt tetten érhetõ a keveredés. Ez a kötet makro- és mikrovilág, többféle nyelvi kultúra találkozásának, termékeny áthasonításának történetileg korántsem esetleges, és ennyiben csakis a jelenkorhoz köthetõ problémáját dolgozta fel.
Ficsku elsõ kötetében külön bravúrnak volt betudható, hogy a világmodellek közé becsempészõdött igen nagyszámú, a posztmodern állapotot érintõ elméleti probléma (a történelem vége, a fejlõdés problémája, a totális tudás kérdése, az eredetiség, a tény státusza), melyek nem speciálisan irodalmi illetve irodalomelméleti, hanem sokkal inkább egy tágabb, társadalomtudományi vagy kifejezetten filozófiai kontextusból származtak, ugyanakkor az igen tág kontextusból adódóan pontosan olyan átfogó jellegû problémákat érintettek, melyek az irodalommal való foglalkozás és a történetmondás elméleti bázisára is kihatnak. Ehhez képest a második kötet, az Élni három nõvel figyelme az elméleti problémákat tekintve az irodalmi szféra felé fordult, benyomult a szövegtérbe az írás problémája maga, s a narráció egyre körmönfontabbá vált, elsõsorban a szerzõi névvel ûzött játékok révén (mintha itt a piros, hol a piros t kellett volna követnünk Gyulai Csaba és Ficsku Pál kapcsolatának figyelemmel kísérése során). A poliszémiára épülõ jelképzésnek mint elbeszéléstechnikai alapcsavarnak az erre a kötetre is kiterjedõ jelentõségét a szövegek többszörös címe, illetve a szövegeket megelõzõ oldalak által kiemelt egy-egy szó (mezgazrepülõ , baga) jelezte, s az eltérõ világszerûségek generálására képes nyelvhasználatok itt is jelöletlen idézetekként simultak egyetlen szövegbe.
Míg az elõzõ két kötet a jelek többértékûségének és a népiíróság által preformált szövegértelmezésnek a szembesítését játszhatta ki, addig Ficsku Pál harmadik kötete már nem a népi irodalom védjegyével jelenik meg, ehelyett a mikszáthi anekdota és tárcairodalom hagyományára próbál rájátszani, s ezúttal a szövegépítkezés módját is megpróbálja ezzel a maga választotta autoritással legitimálni. (Kérdés persze az, hogy vajon nem szintúgy a jelenkori irodalomfelfogás teherbíróképességének tesztelésére hivatott katalizátorként lett-e kulcspozícióba helyezve Mikszáth alakja a köteten belül, mint ahogy a népiíróság is betölthetett a korábbi kötetek idején ilyen szerepet.)
A Matatás a végeken. Vigyázat, dzsalok! valójában kétszer kezdõdik: a címadó elbeszélés utáni, A Mikszáth-vírus címû szöveg sorakoztatja fel a korábbi kötetekhez képest újat hozó elemek elméleti hátterét. Itt jelenik meg a már említett, az egész kötetet átszövõ Mikszáth alakja, amint (némileg barokkos ízzel) a lábainál heverészõ-térdeplõ mai magyar író közelségére a szoborból érces hangú íróvá elevenedik, s jó tanácsokkal látja el a fecsegésben ("Mikszáth-vírusban") szenvedõ társat: "gyûjts anekdotákat" (32) és "Menj, fiam. Nézd meg, atyafiak-e a tótok és hogy jók-e a palócok." (32) A kötet ennek a szövegnek a kulcspozíciója révén a továbbiakban akár a (fecsegésben) szenvedés történetének és a küldetés (anekdotagyûjtés és anekdotázás) beteljesítéseként érthetõ, bár nem világos, sikeres-e a fecsegés anekdota-szintre emelése a kötet egészét tekintve.
A Matatás a végeken. Vigyázat, dzsalok! ugyanis nemcsak annak a ficskui prózának a hagyományával szakít, amely szövegképzõ eljárásainak leírására fentebb már kísérletet tettem, hanem - úgy tûnik - szeretné felfüggeszteni a Ficsku-kötetekkel mint kötetekkel szemben kialakult elvárásainkat is. Ez a kötet ugyanis - az eddig megszokottakkal ellentétben - igen heterogén a felvonultatott szövegtípusokat tekintve, amit a szövegek elõtörténete magyarázhat meg: ezek a darabok már mind megjelentek korábban valahol, s legtöbbjük nem elbeszélésként, hanem szigorúan napi fogyasztásra szánt, aktuális témát feldolgozó publicisztikai írásként. Ugyanakkor nem is tárcakötettel állunk szemben, hiszen több darabja klasszikus novellaként vagy nekrológként azonosítható. Felvetõdik a kérdés - mielõtt még bármit is mondanánk a kötetben foglalt szövegek értékérõl - mennyiben volt szerencsés a különféle mûfajok vegyítése. Egy ízig-vérig szépirodalmi alkotás (gondolok egy egyszerû novellára) ugyanis sokkal feszítettebb szerkesztettségû és elemei is mindig jelentésesebbek, mint egy tárcáé, s ennek megfelelõen sokkal igényesebb olvasói beállítódást feltételez. A Matatás kötetkompozíciója mintha nem számolna a fentiekkel. Így fordulhat elõ az, hogy a folyamatos olvasás során a tárcáknak a köteten belül vett relatív jelentõsége és értéke jóval a többi darabé alatt marad, illetve pusztán helykitöltõ fecsegésként értelmezõdhet az "igényesebb" darabok kijelölte olvasói beállítottság szemhatárán belül.
A kötet sikerültebb írásait a már az elsõ Ficsku-kötetet is meghatározó nyelvi polifónia jellemzi, melyek közül a legélvezetesebb a címadó elbeszélés, mely egy törökországi útiélmény kereteit használja fel a törökül kevéssé tudó, káromkodó magyarok, a nemzetközi és magyar keveréknyelvet törõ török kocsmáros és a csakis törökül tudó és mindenre "Yes"-szel válaszoló török masszõrök (akik itt gyakorlatilag nyelv nélküliek) világa határainak érzékeltetésére. "Mutattam neki [a török kocsmárosnak] a csempén túrázó csótánycsaládot. - Csótányok - mondtam. - Csótányok a toaletten. - Nem csotany - mondta helytelen magyarsággal. - En kamion vezetni regen. Nekem lenni kurva Budapest. Terminal gülem bár. En beszélni kücsük madzsar. Ez, effendi, nem csotany, ez polska. - És mit kell tenni polska ellen? - kérdeztem, de õ meg se várva kérdésemet, zsebébõl elõhalászott egy öngyújtót, a legnagyobbra vette a gázt, és szép lassan elkezdte pörkölni a falon a csótányokat. Vagyis a poloskákat. - Total inkvizíció - mondta." (12)
Míg ezt a szöveget (és a korábbi Ficsku-kötetek jelentõs részét is) olyan elbeszéléstechnikai eljárásokkal jellemezhetjük, ahol a jelek többértékûsége mindig az épp aktuális elbeszélõ léthelyzetére vonatkoztatott, addig ezen harmadik kötetben túlsúlyba kerülnek azok az elbeszélések, sztorik, történetkék, tárcák, ahol a szereplõ-narrátorok megkonstruálható személyisége és élettörténete helyett maga az elbeszélt történet válik kontextusképzõvé: ilyen a legtöbb tárca, így a Hópalócok vagy a Csakma mûködési mechanizmusa is. Bennük elõre kijelölõdik egy (éppen) jelentésnélküli szó, majd a végig egyetlen narrátorral (Ficsku Pállal) dolgozó asszociatív elbeszélésfolyamban megjelenik az értelmezést lehetõvé tevõ "keret", így a hópalócok esetén a palóc disznóölés története, ahol a palóc böllér a hóba hemperedik, a Csakmá ban pedig Beszterce ostromának új jelentéssel való felruházása egy Kisbesztercére tett mecseki szilveszteri kirándulás felelevenítése révén.
A jelek folyamatos kisajátításának, átértelmezésének, áthasonításának megkonstruált terepei a korábbiakhoz képest egy már - a borítón is jelzett - új "csereértéket" vonnak be az átértékelések burjánzó láncolatába: a testet. A testek itt ugyanúgy kisajátítódnak, át- és egymásbaalakulnak, lecserélõdnek mint a nyelvi jelek (többször olvashatunk emberevésrõl, hústurkálóról), formalizálhatóak (szabásminta), alakíthatóak (lehet õket boncolni, gõzölni, masszírozni, nyomogatni, lefesteni, megenni). A nyelvi jelek láncolatába történõ beilleszkedésük ugyanakkor kétértelmû módon zajlik: egyrészt kicsúsznak az értelemtulajdonítás alól mint a nyelv által nem kisajátítható jelölõk (Matatás a végeken, Gumitokán), másrészt folyamatosan bekapcsolódnak a nyelvi jelek nagy játékába, kísérletet tesznek egy fix "helyiérték" elnyerésére. A testi reakciók nyelvi jelekkel történõ stimulálhatóságának kérdését veti fel a már említett szöveg, A Mikszáth-vírus is (itt az intertextualitásnak Garaczi László révén az olvasó számára nem ismeretlen testbe írásával találkozhatunk), de legfrappánsabban talán A frigid-vonal jeleníti meg: a történet hõse szerelmi bánatában a "frigid-vonal" elnevezésû telefonos szolgáltatást végzõ hölgy szexuális kielégítésre vállalkozik, pusztán a vonal közvetítette nyelvi jelek révén. (A nyelvi jelek testi reakciókká konvertálásának bizonytalanságát jelzi az elsõ kudarc, mikor a hölgy élvezet helyett pusztán jó alaposan megéhezik, de végül a hõs egy ragacsos-érzelmes történetke kagylóba búgása révén mégiscsak célhoz ér.)
A Matatás a végeken a játékba hozott elméleti téziseket tekintve elõdeihez képest mindenképpen szegényebb, ugyanakkor a testtel való foglalatoskodás témái mentén mégiscsak felvillant olyan gondolati tartalmakat, melyeket csak sajnálhatunk, hogy nem dolgozott ki jobban: ilyen a test, a gyönyör nem diszkurzív természetûként történõ elgondolásával való szakítás, a nemzeti identitás kérdése, a testek normalizálása. Ezek villanássszerûen mind felbukkannak Ficsku Pálnál, de mindenképpen túlzás lenne azt állítani, hogy játékba tudja hozni õket. Ami talán nem is baj. Azonban a kötet jobb darabjai (Matatás a végeken , Bûn-tény a Café Viagrában , Goromba koktél , Facsiga nászútja , A frigid-vonal) is könnyen kelthetik azt az érzést az olvasóban, hogy az elõzõ két kötetbõl pusztán helyhiány (azt már csak félve merem leírni, hogy esetleg minõségbeli meggondolások) miatt kimaradt darabok: ezek majdnem mindegyike (a Bûn-tény t kivéve) az elõzõ kötet(ek) motívumrendszerébe illeszkedõ, ugyanakkor a tárcáknál kidolgozottabb írások.
Végül, de nem utolsósorban, szót kell ejteni a kötetben tenyészõ nyomda- és helyesírási hibákról is. Ezek mennyisége, azt hiszem, mindenképpen meghaladja az elfogadhatót, és sajnos gyakran a szövegértést is komolyan akadályozza. Mit kezdjen az olvasó az elsõ elbeszélésben hemzsegõ hibákkal, amikor közvetlenül azután, hogy átküzdötte magát rajtuk, Jean Baudrillard-nak a számítógépvírusokra vonatkozó mottójával szembesül, mely így zárul: "¯A vírusok megjelenése a megmenekülés, a halál és az elbukás ellenszere. " (20)? Komoly kísértésbe eshet, hogy az addigi hibákat szándékoltnak tételezze fel, mintegy reflexiónak a nyelvi és informatikai közeg torzító hatására, mely a beszélt nyelvi és gondolattartalmakat már mindig is elidegeníti (annál is inkább, mivel a hibák száma a mottó után radikálisan lecsökken - egy idõre), mindenesetre a címadó elbeszélés egyik korábbi publikációja - ahol nyomát sem találjuk az elírásoknak - segíthet kilábalni a fenti dilemmából. Ugyanilyen zavaró volt az év utolsó napjának következetesen Szilveszterként írása a Csakma címû elbeszélésben, ahol Julianus barát, a klastromfundálás és államalapítás kontextusában a nagybetûvel írás révén szándékolt poliszémia (jóhiszemû) gondolatát egykönnyen kiolthatja egy, az elõzõekben tapasztalt nyomdahibák révén kialakult rosszindulatú interpretáció. Nagy kár, hogy ilyen remek borítóterv elkészítése mellett a nyomdai kivitelezés ennyire elsikkadt.

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta