Berlin-Tegel
Egy hatalmas város
fényei jelentek meg hirtelen, vagy
nem is volt az olyan hirtelen.
Talán csak nem figyeltem,
és amikor kinéztem
az ablakon, láttam az ívet leíró gép
szárnya alatt a
fénylõ épületeket, az utcai lámpák
sorát.
Kivilágított
sportpályákra emlékszem; talán teniszeztek
néhány helyen,
de mintha nagyon is üresek lettek volna.
Furcsa, rikító
színû, zöld és piros felületek voltak ezek,
olyan tisztán látszottak,
mintha nappal lett volna ott.
És ami már
akkor meglepõ volt, hogy nagy sötét térségek
szakították
meg a fényes részeket. A fekete zónákban
néhol a magasvasút
ablakainak fénye látszott, gyorsan
és némán
haladó fénycsík. Olyan városnak tûnt
elõ, amelynek
nincs középpontja,
csak szétfolyó körvonalai. Ahogy
közeledett a gép,
érezhetõvé vált az árnyékok és
a fények
aránya, a levegõ
sûrûsége, vagy nem is tudom. Akkor
talán még
jobban tudtam, és mertem volna ezt így mondani.
Úgy emlékeszem,
hogy féltem Berlintõl, de jó volt
arra gondolni, hogy nem
kötnek emlékek hozzá, eltûnhetek
benne, és nem hagyok
nyomot. Megtalálom majd azt a rendet,
amelyben értelmet
nyer mindaz, amit magam mögött hagytam.
A felhõket szerettem
volna nézni csak, az eget, amely mindenütt
ugyanaz. Persze tudtam,
ez nem így van, de aki az eget nézi, talán
tisztább lesz.
Azt akartam, hogy legyen vége. Arra gondoltam,
hátha lezuhan a
gép, és nem kell nekem itt folytatnom azt,
amit leginkább
befejezni szeretnék. "Költõi programom", amelyet
valamikor évekkel
ezelõtt elkezdtem, amelynek azóta
alkalmazottja vagyok.
Gondolkodásom és érzéseim kifinomultak,
de mi szükség
erre a túlzásra: "egy életet végigírni",
mint
megbízott, programok
által felbérelt munkatárs. Az irodalom
kényszerei elhasználják
azt a nyelvet, amelyben nem lehet
nyugvópont, hely
nélkülem. Vállalni a némaságot - gondoltam.
A lassan ereszkedõ
gép reménykedését, a félig üres
repülõgép
nyomasztó csendjét,
hogy nem hangzik fel landoláskor taps.
Folyosók tereltek
egy épületbe, bántóan sok fény, és
mindez úgy
záródott
össze mögöttem, "ahogy majd ezt is megírom egyszer".