BOMBITZ ATTILA

KADDIS EGY VESZENDÕ VILÁGÉRT

Sándor Iván elõzõ könyve, a Tengerikavics (1996), mintegy levegõvétel gyanánt két regény közt, magán- és köztörténet köztes ösvényén mostani század- és ezredvégi tapasztalatok szerint tematizálta a mindenkori individuum és világának sérülékeny kapcsolatát. A magán regény és a köz történet között teremtett dialógus utolsó elõtti fejezetének esszérészlete azokkal az általános érvényû hívómondatokkal zárul, amelyek jelenkori világunk szellemi kondícióját kívánják esszenciálisan megragadni. "Az önmagát (helyét, szerepét, helyzetét) felülbíráló tudás századvégi önszembenézése során olyan felismerésekig jutott el, amelyek kételyeket támasztanak a linearitással, az ok-okozati kapcsolatokkal, az elõrelátás lehetõségeivel, az egyetemes tudás megvalósíthatóságával, s természetesen az igazság birtokolhatóságával szemben." Helyükbe viszont a "történeti idõ új tudata", a "létezés korlátozottságának evidenciája" lépett. Ebben az újraszervezõdõ és mindennapivá lett káoszban mûködésképtelenné lett az egykor oly hatékony kiszámíthatóság és az igazság birtokolhatóságának gõgje. E tradicionális mintákat felváltotta a váratlanság állapota, és az az igény, hogy ama gõg helyett önszembenézésre való hajlam hassa át a nézõpontokat. Ebben a hangzavarral teli szituációban kell rátalálni arra a belsõ csendre, amelyben az észlelet, az érzés, a tudás ráhangolódhat a századvég folyamataira. A Tengerikavics zárófejezetének belsõ csendjében, a magán- és köztörténet összefonódásában, a halasi temetõben felhangzik egy kaddis. A szubjektumkonstruáló (családtörténetet, személyes életet és történelmet disszemináló) írásban és csendben a végsõ felismerés: "Átlátható lett az átláthatatlanság, ennyi a tudásom, miközben azokba az erõkbe, amelyeknek a következtében azzá lettem, aki, belekalkulálom azt is, ami belõlem indult el." Nem következnek tehát újabb esszélapok, a dialogizáló történet önmagába zárul, hiszen amíg nincsenek hiteles szavak annak elmondására, amiben a mindenkori individuum egzisztenciálisan érdekelt, addig csupán a belsõ csend és alámerülés igénye maradhat meg szubjektumõrzõ irányelvnek.
A Tengerikavics ban felhangzó kaddis azonban hosszabban kitart, mintsem gondolnánk. A szefforiszi ösvény t, amelyet A káosz és az angyal (a Tengerikavics utolsó) esszérészlete programatizál, és amely regényként tölti be a Most mondd a neved utolsó magántörténetének belsõ csendjét, elsõ pillanatától kezdve átfogja a kaddis. A szefforiszi ösvény metamorfizált kaddis egy veszendõ világért: tõlünk igen távoli térben és idõben játszódik, valójában bennünk és létezésünk minden pillanatában. Egzisztenciálisan átgondolt válaszlehetõség a század- és ezredvég szellemi problémáira - egyszerre létfilozófiai traktátusként, kultúrtörténeti kézikönyvként és enigmákkal teli regényként olvasható.
Sándor Iván majdnem minden írása megengedi a folytatólagos olvasat lehetõségét, és így az életmû, különösen a Századvégi történet óta (1987), különleges és egyedülálló, kontinuitív szellemi kalanddal kecsegtet a törésvonalakkal teli magyar elbeszélõirodalomban. Regényeinek beszédmódja nem csupán önmaga szisztematikus újrakódolásában és nézõpontkeresésében fontos. Mert Sándor Iván könyvei, legyenek bár magán regények vagy köz történetek, a kettõ átmenetének kifundált formái egybe és egymásra olvashatók, mesteri magánmítosszá alakíthatók. Gondoljunk csak az egyes regényeken túl száguldó futárokra és az idõ homályából jellegzetes ismétlõdéssel felbukkanó ködlovasokra, a történések téridejének gondosan kimunkált átmeneteire és határhelyzeteire, a hátteret képezõ omlás és zúgás hangulati sûrítettségére, az elõteret borító esõre, sárra, kavicsra, csonttörmelékre és kagylózúzalékra, amelyek a belsõ tereket alászállásokként hivatottak ellentételezni. E sajátságos regényteret a kilencvenes években három fontos regény építi tovább: az Arabeszk (1991), az Átváltozások kertje (1995) és legújabban A szefforiszi ösvény (1998). "Amit leírt, mintha a másolata lett volna annak, amit már korábban is leírt", reflektál Ruben, A szefforiszi ösvény egyik író figurája. Simonban, a regény másik történetjegyzõjében, "az a meggyõzõdés alakult ki [...], hogy a még hiányzó, a meg nem talált szavakat nem kell a már használatban lévõ kifejezésekkel helyettesítenie." Sándor Iván állandó írásban-létét szorítópántként veszi körül a leírás ténye és a leírhatóság kritériuma közti dialógus.
Sándor Iván regénybeszédjének egysége a Századvégi törénet óta a jellegzetesen hosszú mondat. Ez A szefforiszi ösvény ben rövid, ritmikusan ismétlõdõ és finoman egymásba szövõdõ mondatokká változik. Ez a rövid és kontrapunktuális mondatszövés - az egyértelmûsítés látszatában - az alábukó, s egy mondatnyi mélyhullámon át újra felbukó, alámerülés közben pedig lassan pulzáló mondataival még bizonytalanabbá teszi az értelmezést. Finoman szõtt regényháló, foltok és lyukak nélkül (a bennük tematizált üres helyek, íme, e közelítési kíséret által is betölthetõvé válnak), lélegzõ és élõ egész, holott holt betûkbõl formáltatott. Az egyik álom szerint a teleírt vászondarabka, mely e hálóban lehet mese, történet és regény egyaránt, elvegyül a földdel, a csontokkal, a kagylótörmelékkel, és egy lesz az enyészettel, hogy máskor hatalmassá növekedve, birodalmakon, tengereken lebegjen át, törvényeket, igéket, történeteket jegyezzenek fel rá különbözõ nyelveken. Egy másik álom szerint a szövegeket kõbe vésték, a természetbe beleivódva megmaradtak vagy elenyésztek; volt, aki megõrizte az értelmüket, volt, aki a létezésükrõl sem tudott, így tengerpartokon, erdõkben, háztetõk körül, az oltárok mögötti elfalazott üregekben azóta is hallható a zsongás, de a hang forrására nem talál rá senki. A mondatok lágyan hullámzanak, a reflexió, a metatörténet oly mértékben hasonul a meséhez, a történethez, a regényhez, hogy leválaszthatatlanul annak egészévé lesz. Tipikus példája e regénytörténés az elméletileg megterhelt metanarrativikus történetszint felszámolásának, a metanyelv újrafabularizálásának.
Persze kéziratokról van szó, tekercsekrõl, feljegyzésekrõl, törvényekrõl, s mindezek magyarázatairól. És íróemberekrõl, interpretálókról. Valamint arról, hogyan változik, változhat-e egyáltalán sorssá az állandó írásban-létezés. Írássá változtatható-e a létezés? Szefforisz ebbõl a kérdéssorból nõ papírvárossá, a papíron-létezés városává. Nemcsak azért, mert tekercsekkel fedik el falait, és a betûk áttûnésével lesz olvasható a város, de azért is, mert minden más város az írás által létezik. "[Simon] mintha a leírások betûi között lépkedett volna a város utcáin. Ilyennek képzelte Türoszt annak alapján, amit olvasott róla." Szefforisz, Türosz és Róma csak úgy képzelhetõ el, és csak azáltal létezhetnek, ahogyan le vannak írva. És a mindenkori olvasás által válnak továbbírhatóvá. Szefforisz ilyen értelemben maga a Város, allegorikus kronotoposzként, ahol egyre nõ az utcákat elborító kagylózúzalék, a falakat szõlõindák növik be, és porladó csontok kerülnek a felszínre. A létezés eggyé válik az enyészettel. És ebbõl az írás és az olvasás az egyetlen kivezetõ - vagy bevezetõ - út, kinek-kinek a módszere szerint. Adott a törvény, mely önmagában nem rendelkezik igazságértékkel. Szükség van tehát magyarázókra. A törvénymagyarázók azonban egymással ellentétes tételeket állítanak fel. Kié az elsõdleges nézõpont? Ki rendelkezik a döntés jogával, hogy valamely iskola vagy törvénymagyarázó ¯interpretációja legitimálható-e a közösség számára? Ott és akkor Hanaszi összeállít egy hatkötetes törvénymagyarázatot. Módszere rendkívül izgalmas, ha egy törvényre két magyarázatot talál, egyiket a lap bal, másikat a jobb oldalára írja fel. Aztán üres helyeket is hagy, majd a margón további jegyzeteket készít. Ruben és Simon hasonló módon járnak el: kiegészítenek és ráírnak a szövegre saját olvasatuk és létértelmezésük szerint. A tekercsek gyarapodnak, a betûk, mint a kagylózúzalék öntik el Szefforiszt. Ott és akkor történik minden, de itt és most artikulálódik a legélesebben. Disszemináció és signifiance, palimpszeszt és intertextus, szimulákrum, az individuum fikciója, és még hosszan sorolhatók a posztmodern tapasztalatai, amelyek valódi rendszerré, hibátlan regényhálóvá szövik a szefforiszi világot.
A szefforiszi ösvény nem csak azért fontos regény, mert szerves anyagává (önmagává) képes változtatni a fent említett elméleti jelszavakat (nesze neked posztmodern). Amíg azok általában (vagy ahogy a posztmodern általában) nem nyújtanak megoldási javaslatot (mire is), csak konstatálják és problematizálják az aktuális helyzetet, addig Sándor Iván tudomásul véve e világállapotnak megfelelõ értelmezési lehetõségeket, poétikai válasszal felel. Ez a válaszlehetõség maga a regény, A szefforiszi ösvény , amely átmenetet és kontinuitást keresve a modern és a posztmodernizálódott modern között az útkeresés további lehetõségérõl, az útonlevés fontosságáról, az állandó ¯és -ben levésrõl meditál.
Ez az ¯és -ben levés azt a sematikus kitételt kérdõjelezi meg, mely úgy szokott hangzani, hogy ¯és -sel nem kezdünk mondatot. Íme, a logocentrizmus, az ész mindenható rendszere (avagy diktátuma), amely logikus struktúrákkal kénytelen egzisztenciáját védeni a minden pillanatban elõtörõ káosz ellen. Sándor Iván - Peter Handkéhoz hasonlóan - felfedezi az ¯és téridõ-generáló erejét. Az ¯és nem ismer kezdetet és nem ismer véget. Folyamatban van. Sándor Iván Szefforisz-világa ugyancsak állandó folyamatban-mozgásban-írásban levés, amelynek csak egy véletlen (esztétikai-szenzuális) háttere a históriai koordinálás (i. sz. 3. század, Bét Seárim - Szefforisz - Türosz - Róma). Ahogy ez Ruben világlátásából a kezdet kezdetén ki is derül: "Ruben sohasem azt látta, hogy már lement a nap. Az apjától is így hallotta: és megy le a nap. A fény vonulásának nem volt kezdete és vége. Folyamata volt. Az idõt nem lehetett széttagolni. A helyeket sem. Bét Seárim, Szefforisz, Jeruzsálem, Szíria, de Róma és Athén fölött sem nyugodott le a nap. Amiként azt sem tapasztalta, hogy a nap fölkelt volna. És megy le a nap, és kel föl a nap. A folyamatosságban összefoglalhatók voltak a történések. Tudomásul vette, hogy mások számára ez nem magától értetõdõ." E világlátás és -érzékelés, mely makro- és mikrostruktúráiban koordinálja a létezés egészét, nem csupán rendkívül változatos metamorfizációt teremt, és lesz a világ alakulásának magyarázatává, de az egyes résztörténetek szitualizásában is mûködik. Bejön valaki a szobába és kimegy valaki a szobából. Az egymásra kopírozható és egymásban feloldódó ellentétek dialogizálnak egymással e mûveletben: ahogyan a megbecsülés gyanúvá változik vagy ahogyan a kaddis utasításként hangzik. Ezáltal íródhatnak egymásra a helyszínek, s lehet Szefforisz Róma, a periféria centrum, s ennek megfelelõen lehet az idõ a mi idõnk is. A szefforiszi ösvény mint kronotoposz ezért több, mint sajátos couleur locallal és történelmiesített háttérrel rendelkezõ regény. Sokkal inkább olvasható (és írható) parabolaként, amelyben az egyes terek a mindenkori világbirodalmak ontogenezisét ismétlik, amelyben a figurák különbözõ nézõpontokat testesítenek meg, amelyben a nyelv által felépülõ és eltûnõ világ a szefforiszi halászok finoman szõtt hálójához hasonló intertextus-hálóban létezik. Ha pedig komolyan olvassuk Sándor Iván "elméleti", de sokkal inkább reflexív fejtegetéseit a maga regényének mûvészetérõl (lásd a Rocinante nyomában címû legújabb kötetét), A szefforiszi ösvény a szerzõi poétika értelmezésében egy olyan különleges határhelyzetet jelöl, amely kísérlet az úgynevezett "európai regény" tapasztalatainak következetes újrafelhasználására, sûrítésére és elraktározására. Ez pedig leginkább a magyar regényirodalom hagyomány-folytonosságának hiányát kívánja szimulákrumként betölteni. A szefforiszi ösvény nehezen olvasható a huszadik századi regény beszédmódváltozásainak ismerete nélkül, ugyanakkor rendkívül gazdag tárházát kínálja fel annak - a képzelt és képzett modell-olvasók minden örömére.
És hogy egy személyes olvasatot is bekapcsoljak e tapasztalati rendszerbe, amit persze bizonyíthatónak tekintek mind Sándor Iván regénynaplóinak elejtett megjegyzései, mind a regényszöveg motívumrendszerének történetgeneráló szintje alapján, megszületett Christoph Ransmayr Az utolsó világ ának magyar változata. Mindkét szerzõi poétika mítoszok és történetek újraalakításával ábrázolja a mindenkori utolsó világok állapotát. Sajátságos nyelvet találni hozzá, amely csak és kizárólag annak az egyetlen lehetséges, de egész világnak biztosítja a legitimitását. A ransmayri vasváros (Tomi) periférikus és pusztuló állapota megfelel Szefforisz papírvárosának. A kottaolvasó Cotta éppúgy egy már létezõ mûben keresi kérdéseire a választ, mint Ruben és Simon. A császár, kinek a neve itt Augustus, ott pedig Maximinius, majd Gordianusz, Cottával is, Rubennel is érdektelenül és oda nem figyelve társalog. Mondatok merülnek fel a Metamorphosis ból: az egyiknek alapja, a másiknak részalapja az õsszöveg. De itt is, ott is minden és állandóan változik. Ransmayr figurái madarakká. Ahogy Sándor Iván koldusai madarakká.
A regény színesen értelmezhetõ nézõpontjai közül éppen azok dialógusát - vagy történetét - emelném ki a továbbiakban. E szóródó nézõpont-történet, a regény legfontosabb szimbolikus történetsora, részben egy régi rendet képvisel, amely alapjaiban megkérdõjelezõdött, és képvisel egy újabb világrendet is, amely ellentétben állva az elõzõvel, nem csupán a régivel szemben folytat diskurzust, de önlegitimáló helyzeténél fogva állandóan reflektál saját magára is. A regényben Lévi testesíti meg a régi világot és a régi rendet, az egy igaz törvény szerint szolgálja és kívánja szolgáltatni az Örökkévalót. Hanaszi képviseli az ellennézetet, amellyel Lévi pozícióját gyengíti, mert az úgynevezett egy igaz törvény igaznak tételezett, ugyanakkor egymásnak ellentmondó magyarázatait gyûjti egybe. Az egyik biztonságos, kicövekelt és szûk nézõpont. A másik idegesítõen sokszínû és tág horizontú. Lévi önmagában kevés, Hanaszi önmagában is sok. A világ közben már omlásban van, és nem simul Lévi törvényéhez. Lévi a törvény megszegését tekinti a káosz forrásának. Változtasd meg élted, hogy a világ jobbá legyen. Hanaszi posztmodernitása Lévi törvényén alapul, de azt nem kizárólagos episztémaként kezeli, hanem egy lehetségesként a sok közül. Mindaz, amit látok és tudok, másképpen is lehet, tehát mindaz, ami leírható, másképpen is leírható. Az omló világba belesimul Hanaszi nézõpontja, mert jobban megfelel a világ szélsõségeinek és tágasságának. De éppen e bõség és tágasság a bizonytalanság újragerjesztõje. Ahogy Lévi egyetlen törvénye, Hanaszi mindenek törvénye is a világ káoszát generálja. Az egyiknél bizonyosnak feltételezett középpontot maga alá gyûri a másik decentralizmusa. A világnézetek látszólagos felcserélõdése állandó határhelyzetet teremt, valójában e határ soha nem mozdul el: sem idõben, sem térben. Lévi hagyománya (már) nem, Hanaszi rendszere viszont (még) nem mûködõképes.
Ennek a zavarnak egyik legfontosabb világalkotó eleme a "zúgás". Sándor Iván már nem elsõ alkalommal dolgozik e metaforával. A "zúgás" egy másik, a létezõre utaló világot szólíttat meg, belsõ tájakkal, idõvel és létezés-történettel. A regény Hanaszi temetésével kezdõdik: "Mindenki [...] az ima szavai után illesztve felmondta a maga személyes búcsúját legjobban kifejezõ törvényt, amit éppen tõle, a törvények rendszerbe foglalójától tanult..." Ruben, Hanaszi fia, már e kezdetben rendelkezik annak tudásával, hogy a világ nem tényekbõl és tapasztalatokból áll, nem is múltból és nem is jelenbõl. "Ami körülvette, a zúgás, a gyanú és a kijelöltségtudat, az volt a világ." Ez a zúgás, ez a hangzavar kitart a regény végéig, és annál is tovább: "Ruben a tekercseket rakosgatta. Egyikbe-másikba beleolvasott. Álmában látta magát, amint olvassa a tekercseket, a két olvasó alak egymásra kopírozódott, megkülönböztethetetlen lett, hogy olvassa-e az álmát, vagy álmodja az olvasást. Erre gondolt [Hanaszi], amikor elõírta, hogy keressem meg az álmot? Álomra, amelyben megtalálom magamat az igék olvasása közben? De az összecsúszásban elvesztek a formák és a határok, minden mozdulat töredékeire osztódott, õ maga is, csak a hangzások zúgták változatlanul körül, nem meghatározható helyrõl és idõbõl érkezve, miközben a zúgásba bekapcsolódtak azok a hangok is, amelyekbe a házakban, a városkapunál költöztek be az ünnepek estéin a falakra ragasztott tekercsekrõl, a kövekbe préselõdött sorokból olvasott szavak, lerakódtak az udvaron, rátelepedtek a bútorokra, behatoltak a kis résekbe, fészket keresve a testnyílásokban szaporodtak, s mikor nem találtak már helyet, felrepültek, Simon, az érkezõ, már a városkapunál hallotta a zúgásukat."
Ruben Hanaszitól örökli az írás és olvasás folytatásának feladatát, Simon árvaságából eredõen Hanaszi és Lévi "háza" közt keresi a magának megfelelõ és sajátosan egyedi nézõpontot. Míg Hanaszi és Lévi talán hatalmi pozícióból következõen nem érintkeznek egymással, addig Ruben és Simon mintegy a másikon keresztül talál önmagára. Párbeszédük gyakran így is a másik helyettesítésére vagy a szavak mögöttesének ki nem mondására korlátozódik. Ruben bár folytatja apja örökét, mégis azzal tud kiemelkedni másolat létébõl, hogy Simon poétikájának hallgatag befogadójává lesz. Simon ellenben azzal válik kiemelt figurává, hogy mindent a maga módján megszemlélve csak arra tesz bárminemû kijelentést, amelyhez talál saját, bensõjébõl fakadó szavakat, egymástól elválasztva a hiteltelen és hiteles nézeteket, hogy a világ omlásával szemben legalább saját belsõ építkezésének legyen hitele. Simon belsõ omlásában találkoznak az egymást kioltó nézetek. Múltjának értelmezésében világos magyarázatok találhatók Hanaszi és Lévi elkülönbözõdésére, hogyan lehet a megegyezésekben felismerni a különbözõségeket. Hanaszi - Simon olvasatában - az igazság sokféleségét jelenti és a parancsolatok elsajátításának különbözõ útjaira mutat rá. Lévi ellenben kijelöli az élet kötelezõ érvényû kereteit és betölti az õsi üzenetek továbbadásának parancsolatát. Simon lesz a regény egyetlen olyan figurája, akinek írása és élete eggyé lehet a sorssal. Mondatai megegyeznek a tekintetével. És ez itt a legnagyobb különbség: a régi rend személytelenül ortodox, az új rend értékstruktúrája viszont nem is differenciál, mert számára a nem érték is lehet érték. Simon pedig megpróbál hiteles szavakat találni mindarra, amit lát és megél, akkor is, ha magáról ír, akkor is, ha másokat jegyez, és akkor is, ha úgy dönt, le kell tennie a tollat. És még akkor is hiteles a magatartása, ha szembehelyezkedik az iskolai megállapítással, hogy a "szavak végtelen sora alkotja a hagyományt és formálja ki a teljes világot", és e lexikonszerû definícióval szemben azt állítja, hogy "a szavak mögöttesébõl felszínre hozható lényegiségek végtelen sora formálja ki a világot", de arra, hogy mit jelent a 'szavak mögöttese' és 'lényegiség', már hallgatással felel. Ez az írás poétikájának egy olyan területe, ahová doktriner szerepben büntetlenül már nem lehet közelíteni. Aki kijelenti az igazságot, az magáénak tudja a válaszadás jogát, és Lévi követõjévé lesz. Aki a disszeminációt választja, Hanaszi örökösévé válik. Mindkét esetben törvényszerûen kiesik e végtelen történetbõl.
Ruben számára az "Azért jöttél a földre..." kezdetû mondattöredék lesz útonlétének mozgatója. E töredék egyszerre lehet egy sokszorosított és hímzett szöveg része, amelyet Szefforisz kapujára feszítettek ki üdvözlésképp, és a Ruben által olvasott tekercsek egyikének titokzatos és hívogató mondata. Hosszú és kíméletlen olvasás következik, Ruben a tekercsekbõl kívánja megtudni a folytatást. "Harminc napig válogatott a tekercshalomban. Harminc nap alatt harmincszor harminc szót talált... Leírta harmincszor a szöveget. Mintha a gyász harminc napja lett volna a harminc mondat, mindegyik egy kaddis. Újabb harminc nap alatt, esténként egy szót jegyezve fel, leírta az azonos mondat végéhez illesztett harminc szót, de végül már elsüllyedtek az emlékezetében a befejezõ szavak elõtti félbeszakadt mondat szavai." Az állandó olvasás és rekonstrukciós szándék, maga a Ruben által képviselt nézõpont, mely szerint a hiányok betöltendõk, a feljegyzésekbõl pedig kiolvasandó az ellentmondásos, de színes megoldás, lyukakat ver az emlékezetbe. A szövegtorlódás és megoldási javaslatok halmaza maga alá temeti Rubent. Nem figyel a saját hangjára, és felejt. Apja sírjánál õ az, aki végigmondja ezt a kérdéses mondatot, kimondja a (lehetséges) megoldást, de ez az õ világában nem releváns. A kimondott mondat ugyanis belsõ igénybõl fakad, mely bár Ruben számára akkor és ott artikulálódik, de a hangzavarban és a nézõponthoz való ragaszkodásában elvesztõdik a jövõ reménye: a folytathatóság.
Azért jöttél a földre, hogy megtanítsd a fiadat, miért jött õ a földre.
Ruben e nézõpontot apjától kapja örökül. Tõle azonban nincs, aki tovább örökölné. Nem kedve és szíve szerint rendezi be életét, mert a hagyomány folytonosságát fontosabbnak tartja, mint saját sorsát. A nézõpont átvétele ilyen értelemben az apa reprodukcióját jelenti. Ruben nem csupán másol, de maga is másolat. De õt már nem másolják. Simon, ha jelentõséget tulajdonítunk Ruben vétlen és véletlen mondatbefejezésének, egyszerre két apától tanulhatja a választ: az elvesztett és gyásszá változott apától, aki fia kérdéseire az életbõl merítette a válaszokat, és a gyámtól, Lévitõl, aki csupán az egyetlen Törvény szerint volt hajlandó kérdés-felelet játékot ûzni. Akár tudathasadásos állapotnak is tekinthetõ Simon helyzete. Nem véletlen, hogy éppen õ a némaság figurációs hordozója, a belsõ csend megteremtõje. Simon számára az út befelé, Ruben számára kifelé vezet. Elsõ pillantásra úgy tûnhet, Simon egzisztenciája a ¯méltóságteljesebb és ¯hitelesebb . Csakhogy itt véget is ér a történet. Ugyanis kezdettõl nincs és nem is volt apa, õs, kezdõpont, amelytõl eredeztethetõ lett volna a tanítás. Persze az Örökkévalót leszámítva, mondaná Lévi. A regény utolsó fejezetében három tanítvány reflektál Ruben befejezetlen mondatának harminc megoldására. Az egyik úgy vélekedik, helyes, hogy a mondat végének harminc befejezése van, mert ahány ember, annyiképpen keresi a választ a kérdésre. A második azt mondja, hogy a mondatok azért hibásak, mert a kérdésre a felelet csak az lehet, hogy az emberi élet célja az Örökkévaló szolgálata. A harmadik pedig azt állítja, nem az a kérdés, amire a feleletek születtek. A három tanítvány útnak indul. Válaszaik tükrében folytatódnak Hanaszi, Lévi és Simon egymástól merõben különbözõ útkeresései. A történet úgy folytatódik, ahogy elkezdõdött: három nézõpont olykor egymást erõsítve, olykor egymást gyengítve él tovább.
Hordozzák, mint a mutatványosok, [Ruben] sors [ának] töredékeit. Mert Ruben az, aki bár feltétel nélküli befogadó, mégis egyetlen örökség foglya és folytatója.
Az elindulás ebben az értelemben megérkezés. Ami fordítva is igaz. Rubent Róma felé viszi az útja, Simont Türosz felé. Ruben egy válaszra keresi a kérdést, Simon egy kérdésre a választ. Rubent a szellemiségében rokon könyvtáros faggatja. Simon kérdéseire egy vak énekmondó válaszol. Csak hogy tovább bõvüljön a szimulált regénytér: egy könyvtárossal, aki a katalogizált (kanonizált) történetek õrizõje, és egy vak énekmondóval, aki homéroszi alakként mondja fel generációk, rendszerek és episztémák leíratlan történetét.
A mindenkori olvasóra marad a végsõ döntés: melyik szereplõ által hordozott nézõpontban ismer vagy ismerhet magára. Sándor Iván regényének értelmezési kísérlete ugyanezt a reflexív csapdát már képtelen kikerülni. Hiszen a regény öninterpretáló gesztusához hasonlóan ráírtam A szefforiszi ösvény üres helyeire. Jó volna életlényeggé tenni Simon állandó megmerülését a biztos bizonytalanságban; jó volna teljes bizonyossággal hinni Lévi egyetlen törvényének; jó volna Hanaszi disszemináns diskurzusát azzal a belsõ bizonyossággal kezelni, amivel Ruben pillanatnyilag (még) nem rendelkezik. És miután minden változik, az is megtörténhet - és nem csak a regényen túl -, hogy e nézõpontok, ahogy a párhuzamosok, egyszer egymásba érnek. Dialógus azonban, még ha néma is, csak addig tartható fenn, amíg az általános hangzavarba és zúgásba hang keveredik. És amíg van valaki a hang mögött, aki meg tudja teremteni a távolságot a saját szavaitól.